Újév napján, XVI. Benedek pápa bejelentette, hogy 2011. októberében Assisiben, immáron harmadszor tartják meg a békéért könyörgő vallásközi világ-imanapot. II. János Pál pápa a pontifikátusa alatt kétszer, 1986-ban és 2002-ben, hívta össze a világ vallásának képviselőit Szent Ferenc városába, Assisiba. E találkozók nagy vitát kavartak, mivel bennük sokan a katolikus Egyház többi vallással szembeni kapcsolatának új meghatározását és egy világ-testvériesség jelét látták kifejeződni, de annak jelét is, hogy a katolikus Egyház a pápa személyén keresztül a világvallások vezetését magának akarja megszerezni.      Az Egyházon belül a szinkretizmus és a relativizmus veszélye miatt bírálták e találkozókat. A találkozók legjelentősebb kritikusa Joseph Ratzinger bíboros volt, aki az 1986-os találkozón nem volt Assisiben, és 2002-ben is csak II. János Pál pápa kifejezett kívánságára ment el (megj.: más források szerint 1986-ban is jelen volt, de – saját szavai szerint – a menetiránnyal szemben foglalt helyet az utazó társaságban). A bejelentés után neves olasz értelmiségiek egy csoportja nyílt levélben fordult XVI: Benedek pápához, melyben aggodalmuknak adtak hangot az újabb Assisi-találkozó miatt. A levél január 11-én az „Il Foglio” napilapban jelent meg. A levél aláírói:      Dr. Francesco Agnoli,      Dr. Lorenzo Bertocchi,      Dr. Roberto de Mattei, egyetemi professzor,      Dr. Corrado Gnerre, egyetemi docens,      Dr. Alessandro Gnocchi,      Camillo Langone,      Dr. Mario Palmaro. Az olasz eredetiből a német fordítás itt található:      http://www.katholisches.info/?p=10680 A levél szövege: Szentatya, olyan katolikusok vagyunk, akik hálánkat fejezzük ki azon tettekért, melyeket Ön a világegyház pásztoraként az elmúlt években végbevitt; hálásak vagyunk az emberi értelem nagy megbecsüléséért, a Summorum Pontificum motu proprio engedélyezéséért, az egységbe visszatérni akaró anglikánokhoz fűződő értékes kapcsolataiért, és még sok minden másért. Bátorkodunk írni Önnek, miután éppen a kopt keresztények elleni Egyiptomban lezajlott mészárlás napjaiban hallottuk azt a hírt, miszerint október hónapban nagy vallásközi találkozót szándékozik egybehívni Assisi-be, 25 évvel az „1986-os Assisi” után. Ez az esemény – a jelenlevők szándékai és magyarázatai ellenére – tagadhatatlanul negatív következményekkel járt, mindenekelőtt azzal, hogy a katolikus világban felszította az indifferencizmust és a vallási relativizmust.      Éppen ezen esemény által terjedt el a keresztény nép köreiben az az idea, hogy az „egy, szent katolikus és apostoli” Egyház évszázados tanát a Megváltó egyedülállóságáról valamilyen módon mára már félre kell tenni. Mi mindannyian emlékszünk arra a jelenetre, amikor egy katolikus Isten-házában, a Santa Maria degli Angeli templomban, a különböző vallások képviselői olajággal kezükben egy sorban felsorakoztak, éppen úgy, mintha a béke nem egyedül Krisztustól eredne, hanem különbség nélkül minden hitvallás alapítójától, bárkik is legyenek ezek (Mohamed, Buddha, Konfucius, Káli, Krisztus ..).      Emlékezünk a mohamedánok imájára Assisiben, vagyis egy olyan szent városában, aki többek között a mohamedánok megtérítését tűzte ki maga elé célul.      Megemlítjük az animisták imáját a szellemek felszólításával és másokét, köztük az ateista vallások, mint a jainizmus, képviselőiét. Ez a „közös” imádkozás, akármi is volt a célja, akarva nem akarva azt eredményezte, hogy sokakban megerősítette azt a véleményt, miszerint mindannyian, bár különböző nevek alatt, de „ugyanahhoz” az Istenhez imádkoznak.      Holott a Szentírás egyértelműen kijelenti: „Ne legyenek más isteneid!” (Mtörv 5,7) „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6) Mi a világban élünk, és minden nap beszélünk, vitatkozunk azokkal, szeretjük azokat, akik nem keresztények, mert ateisták, tétovázók vagy más vallások hívei. De ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy higgyük, hogy maga Isten jött a földre és lett emberré, és hagyta magát megölni, hogy nekünk éppen az utat és az igazságot megtanítsa, és nem csak egyet a sok lehetséges út és egyet a sok lehetséges igazság közül. Krisztus, számunkra, keresztények számára a megváltó, a világ egyetlen Megváltója. Ezért borzadállyal emlékezünk – a 25 évvel ezelőtti eseményre visszatérve – a Szent Klára templom oltárán a törzsi rítus szerint levágott tyúkokra és a Szent Péter templom oltárán a Buddha-szobrot tartalmazó szekrényre Amiternoi Victorinus vértanú ereklyéi fölött, akit 400 évvel Krisztus után azért öltek meg, mert bizonyságot tett hite mellett.      Emlékszünk katolikus papokra, akik más vallások beavató rítusainak vetették alá magukat: hátborzongató jelenet! Ha „dőre” dolog egy hitetlen felnőttet katolikus hitben megkeresztelni, akkor még abszurdabb, ha egy katolikus pap olyan rítusnak veti alá magát, melynek se érvényességet, se hasznosságot nem tulajdonít. Ilyen módon csak egy dolgot lehet elérni; azt az ideát közvetíteni, hogy a rítusok mind, nem mások, mint üres emberi gesztusok. Hogy az isteniről alkotott összes elképzelés ugyanazt az egyet jelenti. Éppen ez az „Assisi-szellem” – mellyel a média és az Egyház leginkább relativista részei oly sokáig foglalkoztak – hozta létre a zűrzavart. Számunkra ez az Evangélium és Krisztus Egyházától lényegében teljesen idegen dolog, olyasmi, melyhez még csak hasonló sem történt az elmúlt kétezer évben.      Annak idején szívesen elismételtük volna egy francia újságíró ironikus megjegyzését: „Sok vallás jelenlétében könnyebben hisszük, hogy vagy mindegyik érvényes, vagy mindegyik jelentéktelen. Ha ilyen sok istent látunk, akkor felmerül a kérdés, vajon nem egyforma-e mind? A gúnyolódó párizsi azt a szkeptikus gyűjtőt utánozza, aki, amikor egy barátja leejtett egy bálványszobrot, így kiáltott fel: »Ah, te szerencsétlen, lehetett éppen az igazi isten is!«” Zavarodottságunkban annak idején azon pápák számos megnyilatkozásában kerestünk vigaszt, akik az ilyenfajta „párbeszédet” mindig elítélték.      Régen is szerveztek már kongresszust az összes vallás számára, mégpedig 1893-ban Chicagóban és 1900-ban Párizsban. De XIII. Leó pápa közbelépett, és mindennemű katolikus részvételt határozottan megtiltott.      Ugyanilyen magatartást tanúsított XI. Pius pápa, az a pápa, aki a kommunista és a nemzetiszocialista ateizmust elítélte, de egyúttal azt a próbálkozást is helytelenítette, mely az embereket Krisztus nélkül valami homályos, meghatározatlan vallási érzés nevében egyesítené.      Ez a pápa 1928-ban Vízkereszt ünnepén kiadott Mortalium Animos kezdetű körlevelében éppen az ökumenikus kongresszusokról írta:      „Ama tapasztalatuk alapján, hogy alig akad ember vallásos érzés nélkül, remélni merik s megvalósíthatónak tartják, hogy a különböző népek, bármennyire eltérő is vallási fölfogásuk, egyes vallási tételekben – mint a lelki élet közös alapján – testvériesen egyetérthetnek. Azért e tárgyban gyűléseket, összejöveteleket, előadásokat szoknak tartani, nem csekély hallgatósággal, s meghívnak oda vitatárgyalásra válogatás nélkül mindenkit, a különféle pogányokat, a keresztényeket, és a Krisztustól boldogtalanul elszakadtakat, akik annak isteni természetét és küldetését konokul és makacsul tagadják. Ilyen törekvéseket a katolikusok természetesen nem helyeselhetnek, mert azon a téves nézeten alapulnak, hogy az összes vallások többé-kevésbé jók és dicséretesek, mert ha nem is azonos módon, mégis valamennyien egyaránt megszólaltatják és kinyilvánítják azt a velünk született természetes érzést, amellyel Istenhez vonzódunk és az Ő uralmát hódolattal elismerjük. Akik ezt a nézetet vallják, azok nemcsak tévednek és csalódnak, hanem az igaz vallást is elvetik – meghamisítván annak helyes fogalmát, fokozatosan a természetelvűségbe és Istentagadásba süllyednek. Nyilvánvaló azért, hogy az Istentől kinyilatkoztatott vallástól teljesen eltávolodik, aki az efféle érzelmű és törekvésű emberekkel tart.” Utólag megállapíthatjuk, hogy XI. Pius pápának igaza volt: hiszen milyen következményei voltak „Assisi 1986”-nak – II. János Pál pápa helyes magyarázatai ellenére, melyek arra törekedtek, hogy éppen az ilyen hamis interpretálásokat megakadályozzák?      Mi az az üzenet, melyet maguk a szervezők, a média és nem kevés modernista egyházi képviselő terjesztett, remélve ezzel az Egyház hagyományának eltörlését?      Az, ami nagyon sok keresztényhez a képek – melyek mindig a legerősebben hatnak –, az újságok és a televízió által eljutott, s mely nagyon egyértelmű: a vallási relativizmus, mely végeredményben egyet jelent az ateizmussal.      Ha mindannyian „egymással” imádkoznak, következtettek sokan, akkor minden vallás „egyforma”, ha viszont ez így van, akkor ez azt jelenti, hogy egyik sem az igazi közülük. Annak idején Ön, mint bíboros és a Hittani Kongregáció prefektusa, Giacomo Biffi bíborossal és többekkel együtt azok között volt, akik erős ellenérzésüknek adtak hangot. Ezért nem vett Ön soha részt az első Assisi-találkozót követő ismétlődő találkozásokon, melyeket minden évben a Sant Egidio közösség szervezett meg.      Valóban, miként Ön a „Hit, igazság, tolerancia. A kereszténység és a világvallások” című művében írta, és ahogy az indifferencista ökumenizmust bírálta: a katolikus hívő számára nyilvánvalónak kell lennie, „hogy »a vallások« egyáltalán nem létezik, hogy a közös Isten-gondolat és -hit nem létezik, hogy a különbség nem csupán a változó képek és fogalmak területét, hanem magát a végső döntést érinti”.      Ön tehát egyetért XIII. Leó és XI. Pius pápákkal abban, hogy az olyan gesztusok, mint amilyenek az „Assisi 1986” gesztusai voltak, azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy hozzájárulnak a szinkretizmushoz és a vallási közömbösséghez. Ez olyan veszély, melyet a II. Vatikáni Zsinat atyái is hangsúlyoztak, akik az Unitatis Redintegratio-ban – figyelem – nem a más vallásokkal, hanem a más „keresztényekkel”való ökumenizmussal kapcsolatban óvatosságra intettek: „Mégsem szabad a szent dolgokban a kommunikációt olyan eszköznek tekinteni, melyet a keresztények egységének helyreállításáért különbség nélkül használni lehet.”      Az elmúlt években Ön azt tanította – a katolikusok által nem mindig megértve –, hogy a párbeszéd nem különböző vallások között folyik és folyhat, hanem különböző kultúrák között, nem hitirányzatok között, hanem emberek között, annak fényében, mely minket, mindannyiunkat kitüntet: vagyis az emberi értelem fényében.      Úgy kell párbeszédet folytatni, hogy ne keressük újra az antik pogány panteont. Tehát párbeszéd, de anélkül, hogy a hit integritását a teológiai kompromisszumhoz való hajlam veszélyeztesse; anélkül, hogy a kinyilatkoztatást, melyet az emberek és a teológusok, akik az összeegyeztethetetlent összeegyeztetni akarják, átdolgozzák; anélkül, hogy Krisztust, az ellentmondás jelét, Buddhával vagy Konfuciusszal egy síkra helyezzék, akik egyébként soha nem mondták magukról, hogy ők istenek. Attól félünk, hogy a televízió, az újságok és számos katolikus – függetlenül attól, amit Ön mondani fog – ezt az újabb eseményt a múlt és a most uralkodó közömbösség fényében fogja értelmezni. Hogy – függetlenül attól, amit Ön ki fog jelenteni – ezt az eseményt úgy fogják értelmezni, mint annak a manipulációnak a folytatását, mellyel a mai ökumenisták Szent Ferenc alakját egy irenikké (?) és egy hit nélküli szinkretistává változtatják. Ez már most is zajlik…      Attól félünk – akármit is fog Ön mondani, hogy világosságot teremtsen –, hogy az egyszerű katolikusok, amilyenek mi is vagyunk, az egész világon semmi mást, csak egyetlen dolgot fognak látni (mást nem is fognak nekik mutatni, például a televízióban): mégpedig Krisztus helytartóját, aki más vallások képviselőivel nem beszélget, nem vitatkozik, nem párbeszédet folytat, hanem velük együtt imádkozik. Úgy mintha az ima módja és célja közömbös lenne. És sokan fogják tévedésből úgy gondolni, hogy most az Egyház is kapitulált, és a New Age mentalitással összhangban elismerte, hogy Krisztushoz, Buddhához vagy Manituhoz imádkozni egy és ugyanazon dolog. Hogy az iszlám és az animista poligámia, a hindu kasztrendszer vagy a politeista-animista spiritizmus a keresztény monogámiával, a szeretet és megbocsátás parancsával és a Szentháromság Istennel együtt létezhet. De ahogy Ön a fentebb említett könyvében írta: „A vallások egyformán érvényessé tételével és azzal az ideával, hogy bár különbözőek, de azért valójában azonosak, nem lehet tovább jutni.”      Szentatya, mi azon a véleményen vagyunk, hogy egy újabb 1986-os Assisivel egyetlen keresztény életét sem lehet keleten megmenteni, se a kommunista Kínában, se Észak-Koreában, se Pakisztánban, se Irakban.      Ugyanakkor sok hívő nem fogja több megérteni, hogy miért éppen ezen országokban hal meg még most is valaki vértanúként, hogy ne valamilyen vallást, hanem a Krisztussal való találkozást ne kelljen megtagadnia. Úgy ahogy az apostolok meghaltak. Az üldözések láttán vannak politikai és diplomáciai lehetőségek, személyes beszélgetések és hivatalosak államszinten: e módszereket kell a lehető legjobb módon kipróbálni. Az Ön kedvességével és a minden ember számára elérhető béke iránti vágyával.      De anélkül, hogy azoknak, akik ezt akarják, egy ilyen kedvező és mindenekelőtt médiumos alkalmat nyújtson, mint az 1986-os Assisi „új kiadása”, mely csak újabb zűrzavart okoz, és amely a vallási relativizmust, ami mindenfajta relativizmus előszobája, elősegíti. Gyermeki odaadással (A fordító megjegyzése. Sajnos, az olasz eredetiből készült német fordítás sok hibát és homályos, sőt érthetetlen mondatot tartalmaz. Ezért a németből készített magyar változat is sok helyen döcög, elnézést kérek érte.) Feltéve: 2011. január 17.