A Szent István Társulatnál kapható P. Gabriele di S. M. Maddalena O. C. D. „Istennel egyesült élet – Keresztes Szent János szerint” című könyve, melyben a sarutlan kármelitákhoz tartozó szerző Keresztes Szent János tanításának a világban élő keresztényeknek szóló szintézisét teszi közzé. A könyv alapját egy előadássorozat adja, melyet a szerző 1945-ben tartott Rómában. Az alábbiakban az író előszavát közöljük (azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elolvasása után mindenki kedvet kap a – valóban olcsó – könyv megvételére és tanulmányozására). Ebben a minden elképzelést és várakozást felülmúló gonosz világban csak akkor őrizhetjük meg hitünket és ezzel önmagunkat, ha egyre kevesebbet foglalkozunk a világ bajaival és egyre többet saját lelki fejlődésünkkel. Ehhez ad ez a könyv - mely kapcsolódik az „A lelki élet három korszaka” című P. Gaudron cikkhez – kiváló segítséget.

      Előszó

E könyv létrejöttét a Salani Kiadó sürgette, szerette volna ugyanis, hogy új sorozatában olyan kötet is napvilágot lásson, amely a világban élő keresztények számára mutatja be a lelki életet, mégpedig annak teljességében, amint ezt Keresztes Szent János egyháztanító és az Istennel egyesült élet avatott tanítómestere leírja.
    Világi keresztényeknek írva nem akartam egy cseppet sem „legömbölyíteni” Keresztes Szent János tanítását; árulás lett volna.
    Keresztes Szent Jánosnak nincs kétféle tanítása: egyik a szerzeteseknek, másik a világi keresztényeknek. Egyetlen egy tanról van szó, ami megkülönböztetés nélkül minden kereszténynek szól. Nem sajátos életállapotot, hanem akarati készséget kíván meg, vagyis elszánt törekvést, hogy az illető keresztény nem akar megmaradni a középszerűségben, hanem elfogadja azt a nagylelkű lemondást, amely előfeltétele az Istennel való bensőséges egyesülés elérésének. Más szóval, a Szent mindazokhoz intézi tanítását, akik nem csupán félig-meddig akarják élni a keresztény életet, hanem teljes mértékben meg akarnak felelni istengyermeki hivatásuknak, s Istennek meg akarják adni szívükben az Őt megillető első helyet: a minden más fölött álló abszolút szeretet helyét.

Isten egyáltalán nem tiltja, hogy a teremtményeket szeressük, mi több, ezt gyakran meg is parancsolja, de azt akarja, hogy az Ő akarata szerint szeressünk, és szívünkkel ne tapadjunk hozzájuk, adjuk meg neki az elsőbbséget mindig, még akkor is, amikor a teremtett javaknak örvendünk.
    Azért szenved ez az egyensúlyát vesztett világ, mivel eltávolodott Istentől. Sajnos, még a jó emberek is gyakran távol élnek tőle, legalábbis olyan értelemben, hogy nincsenek vele igazán egyesülve, mivel túlságosan elmerülnek a teremtményekben. Panaszkodnak, hogy a világ eltávolodott Istentől, eközben nem gondolnak arra, hogy ők maguk is a világhoz tartoznak. Hogy a világ visszatérjen Istenhez, annak legegyenesebb útja az, hogy először ők maguk térjenek hozzá. Ha azt akarjuk, hogy Istenhez térésünk magunk és mások számára hatékony és termékeny legyen, nem állhatunk meg félúton, hanem el kell mennünk a legvégsőkig, vagyis az Istennel való bensőséges egyesülésig. Keresztes Szent János ennek az egyesülésnek mutatja meg egyetlen útját. S pontosan, mivel ez az egyetlen út, ez minden keresztény útja, tehát a világban élőké is. Mindazonáltal e tan kifejtésekor szem előtt kell tartani sajátos életkörülményeiket. A jelen műnek ez a szándéka.

Keresztes Szent János előre látta, hogy tanítása nem fog mindenkinek tetszeni, minthogy nem mindenki kész arra, hogy kilépjen a középszerűségből. A nemes lelkek azonban látják, hogy nem érdemes középszerű életet élni. Ezeknek a lelkeknek szánja tanítását, „azt a tartalmas és alapos oktatást, amelynek mindenki hasznát fogja látni, ha el akarja érni az igazi lemondás színvonalát” (A Kármelhegy útja, Bev. 8).
    Úgy akartuk bemutatni ezt a tanítást, ahogy van, semmit nem kisebbítettünk benne; így van rá szüksége középszerűségébe merevedett világunknak. A teljességet akaró emberek erre várnak. Adja Isten, hogy számuk nagy legyen!

1945. november.

      A tiszta szeretet

A szeretet akkor éri el a tökéletességet, amikor az ember az örök életben egyesül Istennel. Pontosan akkor kezdi el tökéletesen, „teljes erejével” szeretni Istent. A remény így alá van rendelve a tiszta szeretetnek; a reménynek a szeretet a célja. Keresztes Szent János egyedül azt tartja tiszta szeretetnek, ami – gyakorlás során tiszta és egyszerű jóakarattá válva – Istenre irányulva nem a maga örömét, hanem kizárólag Isten boldogságát keresi. Nagyon hajlunk ugyanis az élvezetre, s ezért még legnemesebb tetteinkben is önkéntelenül saját gyönyörűségünket keressük elhomályosítva ezzel szándékunk tisztaságát.
    Ugyanez történik gyakran Isten szeretete esetében is: a szeretetben könnyen találunk örömet, s ha hagyjuk, hogy ez vezessen minket, még Istent szeretve is önmagunkat keressük. Világos tehát, hogy amennyire szeretetünk saját örömünket szolgálja, olyan mértékben önmagunkat szeretjük, nem Istent. Ennek következménye az, hogy szeretetünk, annak ereje és energiája természetfeletti szempontból veszendőbe megy. Mérhetetlenül fontos tehát, hogy megtanuljuk Istent „tisztán” szeretni, vagyis nem keresni mást, mint hogy Neki legyünk tetszésére, és semmi módon ne keressük ebben saját élvezetünket.

Hogy jól elsajátítsuk a tiszta szeretetet, Keresztes Szent János ezt tanítja: különböztessük meg a szeretetben az érzést és magát a cselekvést. Az első értéke igen viszonylagos, a lényeg a második minősége.
    A szeretetet, Isten szeretetét is, gyakran érzelmek kísérik. Ennek oka mindenekelőtt az, hogy szeretni akaratunkkal és szívünkkel tudunk. Az utóbbi az érzelmek székhelye. Természetesen a nemesebb, az emelkedettebb, szellemibb és így valóban „emberi” az akarat. Az akarat szeret, amikor azt mondjuk: szeretni annyit tesz, mint „jót akarni” a másiknak. (Az olasz szójáték sokkal világosabb. például „ti voglio bene” fordítása szó szerint: jót akarok neked. Jelentése azonban, s magyarra is így kell fordítani: „szeretlek”.)
    S valóban, amikor szeretetünket bizonyítani akarjuk, önkéntelenül is így fejezzük ki: jót akarok neked. Az is igaz azonban, hogy amikor az akarat szeret, bár nem mindig, de könnyen megesik, hogy hozzászól a szív is. A szívnek nagyon tetszik a szeretet, sőt az erős, a szenvedélyes szeretettől megragadottan nagy örömet érez. Aki Istent szereti, szívében is érezheti a szeretetet, eleven hévvel szerethet. Ebben az esetben az Isten-szeretet nagy örömmel és élvezettel jár együtt.
    Tegyük hozzá: nem csupán a szív képes az érzelmekre. Maga az akarat is érezheti a szeretet személy erős vonzását, s élvezheti ennek nagy örömét. Aki megtapasztalja, hogy Isten által megragadott akarata készen áll mindenre, csakhogy Isten tetszésére legyen, az igen nagy örömet élvez, s ez az öröm könnyűvé változtatja az áldozat terhét.
    Vagyis minden rendben van. Nem kell azt hinnünk, hogy Isten nem értékeli szeretetünket, ha azt érzelmek kísérik. Hiszen az első parancs kifejezetten hangsúlyozza, hogy Őt „egész szívünkkel” is kell szeretnünk, vagyis teljes szerető képességünkkel. Mivel azonban az érzelmekkel kísért szeretetben fenn áll annak veszélye, hogy elsősorban az élvezetre annyira éhes természetünket akarjuk kielégíteni, aki minden képességét és erejét Isten felé akarja fordítani anélkül, hogy egy morzsányit is elveszítene ennek természetfeletti értékéből, annak éberen kell őriznie szeretete tisztaságát, s ki kell zárnia minden önző örömkeresést.

Keresztes Szent János bemutatja, milyen mérhetetlen a különbség a szeretet tettének szellemi értéke és érzelmi értéke között. A szeretet cselekedete akarati tett: jót akarunk Istennek; de mi az a jó, amit mi, eszes és szabad teremtmények Istennek akarhatunk? Mi más, mint a Hozzá való teljes cselekvő és passzív ragaszkodás és legszentebb akaratának teljesítése. Az értelemmel és szabad akarattal felruházott ember így szolgálja a legjobban Teremtője dicsőségét, hiszen „Isten tiszteletére és dicsőségére” teremtettünk. Istent szeretni a gyakorlatban tehát azt jelenti, hogy teljes mértékben ragaszkodunk akaratához, akaratunkat beleveszítjük az Övébe.
    Ennek a tettnek Keresztes Szent János rendkívüli szellemi értéket tulajdonít: „A lélek a szeretet cselekedetével egyesül Istennel”. Világos, hiszen az egyesülés állapota pontosan abban áll, hogy akaratunkat beleveszítettük Isten akaratába.

Egészen más a helyzet az érzelmek esetében. Keresztes Szent János határozottan állítja: „nem egyesítenek Istennel”, mindössze kellemes hatást keltenek az „én”-ben. A szeretetet kísérheti érzelem, de ez semmiképp sem tartozik lényegéhez. Nincs tehát szükség érzelemre, hogy valóban szeressünk. Sőt, az érzelmek jelenléte önzésre ad alkalmat, sajnos még az Isten-szeretetben is, s így tökéletlenséget jelent. Márpedig ha tökéletlenség, akkor annak, aki el akarja érni az isteni szeretet teljességét, ettől is meg kell szabadulnia. Ezért hangsúlyozza Keresztes Szent János, hogy a szeretetben ügyet sem kell vetni az érzelemre, egyedül arra kell törekedni, hogy bármi áron „jót akarjunk Neki”!

Sok mindent megtehetünk ezen a téren, de egymagunk soha nem juthatunk el a szeretet teljes tisztaságára. Ehhez magának Istennek kell közbelépnie. Isten a lelki szárazság válságában kezdi meg működését: megszabadítja az embert az érzéki dolgokhoz való ragaszkodásától, megtanítja arra, hogyan csökkentse azokat az édes szeretet-érzelmeket, amelyekben oly nagy öröme telt, amikor elragadtatva imádkozott. Isten a lelki szárazság által vezeti el az embert az akarati szeretetre.
    Minthogy azonban az akarati szeretetet is kísérheti egy bizonyos lelki öröm, s ennek megint csak ragaszkodás a vége, Isten a szárazságnál sokkal gyötrelmesebb megpróbáltatások által ettől is megszabadít; a szeretet tüzes kemencébe merülten teljesen megtisztul. Ez a szellem igen fájdalmas „sötét éjszakája”. Keresztes Szent Jánosnak a tiszta szeretetről adott tanítása – tehát amikor az ember elfordul önző önmagától és teljes erejével Istent akarja szeretni –, mint alapvetően fontos kulcsfogalmakat, mind a lelki szárazságot, mind pedig a szellem vigasztalan állapotát megmagyarázza: aki egyesülni akar Istennel, annak át kell mennie ezeken a megpróbáltatásokon.

Ilyen vagy olyan módon mindenkinek (azoknak, akik a megszentelő kegyelem állapotában halnak meg) át kell mennie a tisztuláson. Ha nem a földön, akkor a másik életben, a tisztítótűzben. A mennyei élet lényege az Istennel való teljes egyesülés, s ez csak azokban a teremtményekben jöhet létre, akik teljesen megtisztultak minden rendetlen vágytól és tökéletlenségtől. Aki tehát kegyelmi állapotban hal meg, de még nincs egészen megtisztulva, az nem kerülheti el a másik világ tisztító szenvedéseit. Nem jobb, ha már ezen a földön megtisztulunk?!
    A földi élet végén, amikor a lélek elválik a testtől, befejeződik az érdemszerzés ideje, vagyis az a lehetőség, hogy nagyobb szeretetre törekedjünk. Tény, hogy érdemszerző tetteink a megszentelő kegyelem gyarapodását eredményezik; ehhez kapcsolódik a teologális erények, főképp a szeretet gyarapodása. A tisztítótűzben ez már nem lehetséges, itt csak a rettenetes tisztító szenvedéseket kell elviselni; itt már nem növekszik a szeretet, mivel csak jóvátevő, de nem érdemszerző szenvedésekről van szó.

Egészen mások a misztikus purgatórium körülményei. A misztikus purgatóriumot Isten szeretete hozza létre, következménye pedig a szeretet növekedése a lélekben. Habozhat-e még valaki, aki Isten nagyobb szeretetére vágyódik, hogy eldöntse: Istent az örökkévalóságban a lehető legnagyobb szeretettel akarja szeretni? Nem azt választja-e, hogy a szeretetét nagy mértékben fokozó misztikus purgatóriumban tisztuljon meg inkább, mint abban a tisztítótűzben, ahol már nem növekszik szeretete?