A latin rítusú szentmise liturgiájának népnyelvű ünneplése a II. Vatikáni Zsinat után vált lehetővé. Bár a népnyelvűsítés folyamata, sőt puszta ténye rengeteg kérdést vet fel, a probléma olyan bonyolult és szerteágazó, hogy annak részletes tárgyalására aligha nyílik lehetőség e rövid elemzés során. Itt most csak arra vállalkozhatunk, hogy a teljesség igénye nélkül, s kizárólag a szentmise állandó szövegeire (azon belül is csak a római vagy I. Kánonra) szorítkozva megpróbáljuk felismerni és röviden elemezni a hivatalos magyar fordítás által felvetett problémákat.

Elöljáróban azt mindenképp tisztázni kell, hogy a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciójának (Sacrosantum Concilium) 54-ik paragrafusa szerint a zsinati atyáknak nem állt szándékában a szentmise liturgiájának teljes szövegét népnyelvűsíteni. A szövegből elég egyértelműen kiderül, hogy a népnyelv használata az olvasmányokra, az újonnan bevezetendő „hívek könyörgésére”, valamint a népre tartozó részekre (válaszok, ordinárium) vonatkozott. A misekönyörgéseket és a kánont tehát latinul kellett volna megtartani, márcsak azért is, mert ezek pontos fordítása rendkívül nehéz (szinte lehetetlen) feladat elé állítja a fordítót. Az is nyilvánvaló, hogy a részben népnyelvűsített liturgia bevezetését megalapozott lelkipásztori szempontoknak kellett igazolnia, és azt egyszersmind biztosítani kellett, hogy a hívek a rájuk tartozó részeket latinul is tudják mondani, énekelni. Mindennek csak akkor van értelme, ha feltételezzük, hogy a zsinati atyák eredeti szándéka szerint a latin maradt volna a szentmise ünneplésének mérvadó, normatív formája, s a lelkipásztori szempontból valóban indokolt részben (!) népnyelvű liturgiák nem válnak kizárólagossá.

A VI. Pál pápa által felállított liturgikus bizottság azonban a zsinatot követően más irányba terelte a püspökök által megfogalmazott reformokat, és tovább ment annál, mint amire a zsinattól mandátumot kapott. A többi már történelem... Ma a helyzet az, hogy a magyar plébániák legtöbbje a hetvenes évek óta nem látott latin nyelvű misét, s a legtöbb (főleg fiatal) római katolikusnak fogalma sincs, mit válaszoljon arra, hogy Dominus vobiscum. (Érdekes, s egyben fontos tanulság lenne kideríteni, hogy egy-egy plébánia hívei közül hányan tudnák elmondani a Miatyánkot latinul.)
    A hivatalos magyar fordítások megjelenését megelőzően már léteztek népnyelvű misszálék (pl. Szunyogh Xavér kétnyelvű misekönyve), sőt Mezey László professzor úr is közölt egy nagyon jó fordítást a római kánonról „Canon, Kánon (A római misekánon magyarázata és fordítása)” című írásában, ezeket azonban sajnos teljesen figyelmen kívül hagyták, egyáltalán nem használták fel a magyar nyelvű liturgikus könyvek összeállításakor.

Ez a dolgozat egyrészről nem kimerítő elemzés, hiszen csupán a fontosabb részletekre koncentrál, másrészről nem is vádirat, mert a fordítók és a fordítást jóváhagyók indítékait, szándékait, megfontolásait csak a Mindenttudó Isten ítélheti meg. Az azonban bizonyos, hogy a népnyelvű liturgikus szövegeknek, s mindenekelőtt a szentmise szövegeinek hűen kell tükrözniük az eredeti latin magasztosságát, ünnepélyességét, s ami a legfontosabb, teológiai-dogmatikus pontosságát. A liturgia a sensus fidelium produktuma, hordozója, közvetítője, a rendes tanítóhivatal elsődleges forrása, melyből a papok és hívek egyaránt a katolikus hit legtisztább, éltető vizét isszák. Csak ennek fényében érthetjük meg a liturgia népnyelvű fordításának roppant felelősségét.
    Az elemzés során a nyelvi vagy liturgikus szempontoknál sokkal nagyobb hangsúlyt kapott tehát a magyar fordítások esetenkénti teológiai pontatlansága. Fontosnak tartottuk jelezni, hogy ezek a pontatlanságok (per absurdum) milyen katasztrófális tévedésekbe torkollhatnak, amennyiben valaki megfelelő ismeretek nélkül, hiányos tudással vagy ingatag meggyőződéssel közelíti meg az adott problémát. Tesszük mindezt úgy, hogy az itt felsorolt defektív teológiai érvelések, esetleges tévedések egyikét sem tulajdonítjuk a fordítóknak, még akkor sem, ha egyes esetekben a szándékosság gyanúja óhatatlanul felébred (lásd 4., 5. Hanc Igitur; 8. Unde et memores).

1. A hívek köszöntése (2 Kor 13.13): „...et communicatio Sancti Spiritus”: a Szentlélek közössége, nem pedig „egyesítő ereje”.
    Itt nem az egymással, hanem a Szentlélekkel való egység a lényeg, illetve a Szentlélek kegyelemközlő hatalma, mely által Isten szentháromságos életébe kapcsolódhatunk. Bár kétségtelen, hogy a hívek egymás közti egységének egyetlen valódi biztosítéka a Szentlélekben megélt közösség, itt mégis inkább a Szentlélek szívünkbe költözésével lehetségessé váló legteljesebb közösségről van szó, amiről így ír Szent Pál apostol: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: »Abba, Atyánk!« Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei.” (Róm 8,15-17) Ez a római levélből vett klasszikus idézet, mely egyben a katolikus kegyelemtan alfája és ómegája, félreérthetetlenül megmutatja, hogy a jelenleg érvényben lévő fordítás homályos immanentizmus, vagyis a Szentháromság és a megigazulás igazságai helyett a hívő közösség minél szorosabb együttlétére irányítja a figyelmet.

Másrészről érdemes megjegyezni, hogy ennek a pontatlan fordításnak az is következménye lehet, hogy néhány hívő tudatában a Szentlélek, a Legszentebb Isteni Háromság Harmadik Személye úgy jelenik meg, mint egy személytelen „egyesítő erő”, amely nem egylényegű az Atyával és a Fiúval, csupán kettejük egyfajta megszentelő tevékenysége (pszeudo-makedónianizmus).

A Szentlélek istenségének, Istennel való egylényegűségének tana egykor a Szentháromságra vonatkozó teológiai viták középpontjában állt. A Szentlélek istenségét tagadó eretnek tant (makedónianizmus) képviselték a Pneumatomachi, a „Szentlélek ellen harcolók”, akik egy szemi-áriánus szekta tagjai voltak, melyet feltehetőleg (Didymus, De Trin. II 10) egy Macedonius nevű szemi-áriánus püspök († 364 előtt) alapított. Ezek az eretnekek a Szentlelket egyszerű teremtménynek tartották, csupán egy szolgáló léleknek, mint az angyalok (Zsid 1,14). E tévedés ellen Szent Atanáz, a kappadókiai atyák (Szt. Bazil, Nazianzi Szt.Gergely, Nysszai Szt. Gergely) és Alexandriai Didymus megvédték a Szentlélek istenségét és egylényegűségét az Atyával és a Fiúval. A makedónianizmust elítélte az alexandriai zsinat (362) Szent Atanáz elnöklésével, a II. Konstantinápolyi Egyetemes Zsinat (381), és az egyik római zsinat (382), melyen Damasus pápa elnökölt (DS 74-82). A Konstantinápolyi Zsinat fontos kiegészítést fűzött a Niceai Hitvalláshoz, melyben isteni jellemzőket tulajdonított a Szentléleknek: cum Patre et Filio adorandum et conglorificandum (az Atyával és a Fiúval imádandó és együtt dicsőítendő).
    Külön érdemes felfigyelni, hogy az ún. alternatív változat: „Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentől, és Urunktól, Jézus Krisztustól” meg sem említi a Szentlelket. A „bibliás” lelkület került előtérbe a dogmatikus pontosság helyett. Így a liturgia, mely az ún. rendes tanítóhivatal elsődleges szerve, ahelyett, hogy a ,dogmatikus tisztaság tükre lenne, homályos megfogalmazásokat alkalmaz a biblikus lelkiség fátyla alatt: „Legem credendi lex statuat supplicandi.” ( De gratia Dei „Indiculus”; Mediator Dei 48: „az Úr Jézus és az isteni Szentháromság nagyobb dicsőségére…”)

2. Felszólítás a bűnbánatra: „...agnoscamus peccata nostra”: ismerjük el, vagy valljuk meg bűneinket. A hivatalos fordítás: „Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket.” Lényegi változás nincs, csupán pontatlan a fordítás. Ebben az esetben a fordítás talán előnyösebb mint az eredeti szöveg, amennyiben kifejezetten felhívja a figyelmet egy rövid lelkiismeretvizsgálat megtartására (amit azonban liturgikus okok miatt a szentmise előtt lenne legjobb elvégezni). Mégis talán szerencsésebb lenne a „valljuk meg”, mint a „bánjuk meg” forma használata, hiszen itt a hívő egy nyilvános bűnvallomásra készül Isten és ember, a szentek teljes közössége előtt (Confiteor).

3. A Credo: Az ún. ökumenikus fordítás (ökumenikus hitvallás = fából vaskarika) korábbi változata, amit sajnos Hittani Kongregáció tiltása ellenére (amit a Magyar Püspöki Kar nem képviselt túl nagy vehemenciával) még ma is használnak néhány plébánián, a következőt tartalmazza: „...hiszem az egyetemes Anyaszentegyházat”.
    A „katolikus” szó lefordíthatatlan, gyakorlatilag tulajdonnév, amelynek komplex saját jelentésköre, definíciója van, ami elválasztja minden más keresztény közösségtől (pravoszláv, református, evangélikus ... stb.). A „katolikus” Egyház, a többi egyházzal vagy egyházjellegű közösséggel szemben, „azoknak az embereknek társasága, akiket ugyanannak a hitnek a megvallása és ugyanazoknak a szentségeknek a használata kapcsol egybe a törvényes pásztoroknak, kivált Krisztus földi helyettesének, a római pápának fősége alatt”. Ez Bellarmin Szent Róbert († 1621) egyház-definíciója.

A „katolikus” szó tulajdonnévi minőségét mutatja, hogy az eredeti görög kifejezést (καθολον = az egész szerint való) a latin sem fordította le, hanem a görög szót latinosította el (catholica). Alexandriai Szent Cyrill szerint is a „katolikus Egyház” elnevezés „a saját tulajdonneve ennek a Szent Egyháznak, mindnyájunk anyjának, aki a mi Urunk Jézus Krisztusnak, Isten Egyszülött Fiának Jegyese.” (Cat. 18,26)
    A Római Katekizmus szerint a „katolikus” jelző többek között ezeket jelenti: nincsenek határok sem földrajzilag, sem faji vagy társadalmi értelemben, sem időben, történelmileg, sem szakramentálisan (az üdvösség eszközeiben). Ez utóbbi jelzőt lehetetlen lenne olyan közösségekre alkalmazni, amelyekben nincs meg a kegyelemközlő eszközök (szentségek) teljessége. De a történelmi folytonosság sincs meg egyetlen más keresztény közösségben sem, még az összes szentséggel és apostoli szukcesszióval rendelkező orthodox egyházakban sem.

Sajnos a II. Vatikáni Zsinat óta számos kísérletet tettek egyes liberális, ökumenikus érzelmű teológusok arra, hogy visszaéljenek a zsinati dokumentumok, főleg az Egyházról szóló dogmatikus konstitúció (Lumen Gentium) félreérthető kifejezéseivel. Ezek az emberek persze elfelejtkeznek két alapvető tényről:
    1.: A zsinat, összehívója Boldog XXIII. János pápa szándéka szerint, csupán pasztorális jellegű volt, s nem állott szándékában már megfogalmazott dogmatikus igazságokat megváltoztatni (mint ahogy erre még az Egyház tanítóhivatalának sincs mandátuma), sem újabb dogmatikus igazságokat definiálni. Ezt VI. Pál pápa is kihangsúlyozta egy általános kihallgatás alkalmával 1975. augusztus 6-án: „Más zsinatoktól eltérően, ez nem volt dogmatikus jellegű, csupán tanító és pásztorális.”
    2.: 1964. november 16-án, a zsinat 123. általános összejövetelén a zsinat főtitkára, Pericles Felici címzetes érsek, a következő közleményt adta elő: „A zsinati szokásokra és a mostani zsinat lelkipásztori céljára való tekintettel ez a zsinat csak azt mondja ki hit és erkölcs dolgában az Egyházra kötelező végleges döntésként, amit ő maga nyíltan ilyennek jelent ki. Minden egyebet pedig, amit előterjeszt a zsinat, mint az Egyház legfőbb tanítóhivatalának tanítását, minden egyes keresztény hívő oly módon köteles hallgatni és elfogadni, amiként maga a zsinat szándékolja. A szándék kiolvasható vagy a szóbanforgó tárgyból, vagy a fogalmazás módjából, a hittudományos magyarázat szabályai szerint.”

E két kijelentés figyelembevételével kell hát olvasni a Lumen Gentium leginkább vitatott 8. szakaszát: „Ez az Egyház (Krisztus igazi Egyháza) ebben a világban mint alkotmányos és rendezett társaság, a katolikus Egyházban áll fenn (subsistit).” Ezt egyesek a posztvatikánumi éra legnagyobb teológiai áttöréseként, egy merőben új ekkléziológiai meghatározásként értelmezték (Rahner, Küng, Baum, Witte, Előd...stb.), mely szerint a katolikus Egyház nem azonosítható maradéktalanul Krisztus egyetlen igazi Egyházávál. Ez az elképzelés azonban két dolog miatt nem állja meg a helyét:
    1.: Amint az a legközvetlenebb kontextusból is kiderül, a zsinati konstitúció a modernista felfogással ellentétben nyíltan képviseli az azonosságot: „Ez Krisztusnak egyetlen Egyháza. Egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak valljuk a Hiszekegyben.” (LG 8)
    2.: Másrészt VI. Pál pápa és Felici érsek fent idézett szavainak értelmében a vitatott zsinati kijelentést nehezen lehetne új, dogmatikus erejű megnyilatkozásként felfogni. Továbbá bármi is legyen e kijelentés teológiai minősítése, azt csakis a korábbi, folytonos magiszteriális megnyilatkozások fényében lehet értelmezni. Íme ezek közül a legalapvetőbbek: XIII. Leó pápa enciklikája az Egyház egységéről Satis Cognitum (1896. június 20.), amely kihangsúlyozza, hogy az Egyház alapítója szándéka szerint szükségképpen egy, és ez nem más, mint Krisztus Misztikus Teste, a katolikus Egyház. XII. Piusz pápa két enciklikájában is megerősítette ezt a tanítást: a Mystici Corporis-ban (1943. június 29.) és a Humani Generis-ben (1950. augusztus 12.): „Ha definiálnánk és leírnánk Jézus Krisztus igazi Egyházát – mely nem más, mint az egy, szent, katolikus, apostoli és római Egyház – akkor semmi nemesebbet, magasztosabbat vagy istenibbet nem találnánk, mint a ‘Krisztus Misztikus Teste’ kifejezést.” (MC 13, HG 27)

A Hiszekegy ökumenikus változata tehát, bármennyire nemes szándékok is motiválták a bevezetésére irányuló kísérletet, egy hamis egyházképet vázol fel, s egyben ellentmond, sok más magiszteriális megnyilatkozás mellett, a II. Vatikáni Zsinat kifejezett szándékának is: „.,.teljes egészében és világosan ki kell fejteni a tanítást. Semmi sem annyira idegen az ökumenizmustól, mint a hamis irenizmus, a mindenáron való békülékenység; ennek a katolikus tanítás tisztasága látja kárát: elhomályosodik eredeti és biztos értelme.” (Unitatis Redintegratio, §. 11) Vigyáznunk kell, hogy az ökumenizmus ne váljon ökumániává.

Krisztus igazi Egyházának leírására a „katolikus” jelzőt először Antióchiai Szent Ignác használta: „Ahol Jézus Krisztus van, ott van a katolikus Egyház” (Smyrn, 8, 2). Már a Martyrium Polycarpi irataiból kimutatható, hogy a katolikus Egyház kifejezést nem csupán az Egyház egyetemességének (földrajzi elterjedés), de az Egyház orthodoxiájának (igazhitűség) kihangsúlyozására is alkalmazták (16, 2). A „katolikus” jelző az Egyházra vonatkozóan a hitvallásokban először keleten jelenik meg (Jeruzsálemi Szent Cyrill, Szent Epiphanius, Nicaeno-Constantinapolitanum: DS 9, 14, 86).

A Lumen Gentium 8. szakaszának autentikus és katolikus értelmezéséről elmondottakkal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az Egyházról szóló dogmatikus konstitúció eredeti tervezetében a subsistit (fennáll) szó helyett est (a teljes azonosságot kifejező létige) állt (The Tablet. 1968. május 4., p. 441). Az eredeti tervezetet azonban a liberális érzelmű püspökök nyomására a zsinati atyák elvetették, és egy új szkéma megírását határozták el. Az ún. Európai Szövetség püspökei ezt teológiai szakértőik (periti) tanácsa alapján tették, és mivel ugyanezek a liberális szakértők alkották az újjászervezett előkészítő bizottságok többségét, az új szkémába már a nehezen definiálható és könnyen félremagyarázható subsistit került. Ezek a szerencsétlen tények természetesen nem változtatják meg a Krisztus egyetlen igazi Egyháza és a katolikus Egyház között fennálló teljes azonosság érvényességét, hiszen azt az Egyház rendes tanítóhivatalának egyértelmű hagyománya támasztja alá. Ugyanakkor azonban magyarázatot adnak a II. Vatikáni Zsinatot követő ekkléziológiai viták eredetére és hátterére.

4. A felajánló könyörgést (secreta) megelőző felszólítás: „Orate, fratres: ut meum ac vestrum sacrificium acceptabile fiat apud Deum Patrem omnipotentem.” A hivatalos fordítás így szól: „Imádkozzatok, testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt!”
    Ez a magyar fordítás legsúlyosabb torzítása, hiszen a felszólítás latin eredetije különbséget tesz a pap és a hívek áldozata között: „az enyém és a ti áldozatotok” (meum ac vestrum sacrificium). Ez azért fontos, mert Krisztus keresztáldozatát csak a pap mutatja be, és nem a hívek. A hívek ugyanakkor saját testi és lelki természetű áldozataikat egyesítik Krisztus egyetlen és egyedülálló áldozatával, amit a pap in Persona Christi ajánl fel a szentmisében, így biztosítván, hogy az Atyaisten előtt azok elfogadhatók és kedvesek lesznek. A hívek csak abban az értelemben felajánlói a krisztusi áldozatnak, amennyiben Krisztus Misztikus Testének, a katolikus Egyháznak tagjai, amely Misztikus Test egyszerre a Felajánló és a Felajánlott. Valamint egy másik értelemben is, melyről III. Ince pápa így ír: „Nemcsak a pap ajánlja fel az áldozatot, de a hívek is: mert amit a pap személyesen tesz szolgálata által, a hívek együttesen teszik szándékaik által.” (De Sacro Altaris Mysterio, III, 6) III. Ince kijelentését 20. századi utódja, XII. Piusz pápa a következőképpen pontosította: „A következtetés, miszerint a nép is felajánlja az áldozatot a pappal, nem azon alapszik, hogy ők is látható liturgikus rítust hajtanak végre; hiszen ez kizárólag annak a papnak a kiváltsága, akire Isten kimondottan ezt a hivatalt bízta: ez sokkal inkább abból a tényből ered, hogy a hívek egyesítik szíveiket dicsőítésben, könyörgésekben, engesztelésben és hálaadásban a pap imáival és szándékaival.” (MD 93)

Ennek a kritikának az adja meg az aktualitását, hogy talán a reformáció óta nem volt a római rítus klérusa olyan krízisben, és olyan sok támadásnak kitéve mint most. Protestáns hatásra és a neo-modernista gondolkodás terjedésének eredményeképpen futótűzként terjednek olyan elméletek, melyek a papság katolikus értelmezésével teljesen összeegyeztethetetlenek, s amelyek gyakorlatilag nem is újkeletűek. „Azt állítják”, – írja XII. Piusz pápa a Mediator Dei kezdetű enciklikájában (1947. november 20.) –, „hogy a hívek valódi papi hatalommal rendelkeznek, míg a pap csupán a gyülekezet által ráruházott hivatal erejéből cselekszik. Ennél fogva úgy tekintenek az eucharisztikus áldozatra, mint ‘koncelebrációra’, a kifejezés szó szerinti értelmében.” (MD 83) Az egyházi rend azonban nem a hívek egyetemes papságából fakad, s annak nem egyszerűen személyes megjelenítése, hanem Krisztusnak egyetlen papságából ered, hiszen a pap nem a közösség demokratikusan megválasztott „közös képviselője”, hanem olyan személy, aki a papszentelés eltörölhetetlen kegyelme által egyedül képes Krisztusnak, az Újszövetség Örök Főpapjának személyében cselekedni.
    Hogy mennyire nem új ez az elképzelés, azt megmutatják elsősorban a Tridenti Zsinat határozatai az egyházi rendre vonatkozóan (XXIII. szesszió, DS 957-968), valamint VI. Piusz pápa „Auctorem Fidei” kezdetű apostoli konstitúciója (1794. augusztus 28.), melyben eretnekségként elítélte a törvénytelen pistoiai zsinat több tanítását, köztük éppen azt, mely szerint „az egyházi szolgálat a hívők közösségétől származik.” (DS 1502)

5. A római misekánon (I.) szövegei a konszekráció előtt:
Te igitur: „sancta sacrificia illibata”, amit szent és tiszta áldozatként fordítottak „szent szeplőtelen (hibátlan, csorbítatlan, ép) áldozat” helyett. A szeplőtelen és csorbítatlan jelzők lényegesen erősebben kihangsúlyozzák az elővételezett áldozat oltáráldozati mivoltát, valamint azzal az Isteni Báránnyal való azonosságát, akit „a nap hatodik órájában” áldoztak Istennek. (Jn 19,14; Mt 27,45)

Hanc igitur: „Hanc igitur oblationem servitutis nostrae, sed et cunctae familiae tuae”, azaz fogadd el kegyesen szolgálatunk áldozatát, de egész családodét is. Ehelyett ez áll: „Fogadd el kegyesen tőlünk, szolgáidtól és házad egész népétől.”
    A „sed et” kötőszavak alkalmazása gyakorlatilag egyenértékű a „sed etiam” kifejezéssel, ami talán úgy fordítható magyarra: „nem csak..., hanem”. Itt is ugyanaz a tendencia érvényesül, mint a felajánló könyörgést megelőző felszólításban, s ez a probléma a legtöbb népnyelvű fordításban felbukkan. (A fordítások talán a latin szöveg pontos követése helyett egymást majmolták?) A pap és a nép áldozata, illetve felajánló aktusa összemosódik, ami a szolgálati, hierarchikus papságot összemossa a hívek ún. egyetemes papságával.
    A látható, hierarchikus papság és a hívek egyetemes papsága között nem egyszerűen és kizárólag fokozatbeli különbség van, de a papszentelés eltörölhetetlen jegyének (character indelibilis) erejéből minőségi, lényegi (in esse) különbség. „Megesküdött az Úr és nem bánja meg: Pap vagy te mindörökké Melchizedek rendje szerint.” (Zsolt 110,4; Zsid 5,10)

Nysszai Szent Gergely a papok konszekrációját az Eucharisztia konszekrációjához hasonlítja: „Az Ige ugyanazon hatalma teszi a papot magasztossá és tiszteletreméltóvá, elhatárolván őt a tömegtől a konszekráció jele által. Tegnap és tegnapelőtt egy volt a sok közül, egy a tömegből. Most egyszerre vezetővé lesz, vigyázóvá, a kegyesség tanítójává, az elrejtett titkok tökéletesítőjévé. És mindez anélkül, hogy testet vagy formát cserélne. Külseje szerint ugyanaz marad, de egy láthatatlan erő és kegyelem által láthatatlan lelke jobbra változik.” (Or. In baptismum Christi) Szent Ignác mártír így írt a smymai híveknek: „Minden méltóság csúcsa a papság.” (Epist. Ad Smyrn.) Cassianus szerint Isten papja minden földi méltóság és minden mennyei magasság fölé emeltetett – egyedül Isten alárendeltje: „O Sacerdos Dei! Si altitudinem coeli contemplaris, altior es; sí omnium dominorum sublimitatem, sublimior es; solo tuo Creatore inferior es.” – „Ó, Isten papja! Ha az egek magasságán elmélkedsz, te magasabban állsz; ha a leghatalmasabb úr fennségén, te magasztosabb vagy; egyedül a te Teremtődnél vagy alábbvaló.” (Catal. Gloriae mundi. p. 4, cons. 6)
    A Tridenti Zsinat de fide határozatai szerint az egyházi rend szentsége valódi szentség, melyet Krisztus alapított, valamint az érvényesen felszentelt pap eltörölhetetlen jegyet és állandó hatalmat nyer a konszekráció által. (DS 957-968) A papszentelés eltörölhetetlen jegye mint signum configurativum, Krisztushoz, az Örök Főpaphoz teszi a papot hasonlóvá; mint signum distinctivum elhatárolja a konszekrált személyt a laikusoktól és a papszentelés nem-hierarchikus fokozatainak birtoklóitól; mint signum dispositivum képesíti és felhatalmazza őt a kérdéses szentelés hierarchikus hatalmával; mint signum obligativum pedig kötelezi őt Krisztus üdvözítő kincseinek kiosztására és egy erkölcsileg tiszta életvitelre. (L. Ott, Grundriss der Katolische Dogmatik, p. 457)

Quam oblationem: „...benedictam, adscriptam, ratam, rationabilem acceptabilemque facere digneris...”, ami megközelítőleg így hangzik magyarul: „kegyeskedj áldottá, törvényed szerint előírttá, jóváhagyottá (szentesítetté), értelmessé (ésszerűvé, józanná) és elfogadhatóvá tenni.” Ehelyett viszont ezt olvassuk: „...tedd rendelésed szerint magadhoz méltóvá, és előtted kedvessé...” A fordítás nem egyszerűen fukar, hanem sajnos fontos aspektusait hagyja figyelmen kívül a szentmisében. felajánlott áldozatnak.
    Az első ilyen jellemző a törvényesség. Többek között ez az elem hordozza, bizonyítja, és egyszersmind garantálja a kánon kimondottan „római” voltát, hiszen a rómaiak köztudomásúan törvénytisztelő, jogi beállítottságú emberek voltak. A latin szöveg első ránézésre tőlünk talán idegen jogi nyelvezete valójában azonban leginkább arra hivatott, hogy kihangsúlyozza a folytonosságot az ószövetségi törvények által sokszor kínos részletességgel előírt áldozatokkal, valamint utalás arra, hogy az Újszövetség törvénye ezt az áldozatot szentesíti Isteni Alapítójának, Törvényhozójának, Krisztusnak rendelése szerint.

A kánon által felsorolt melléknevek közül a „rationabilem” kifejezésnek sajátos tanulsága van, amely sajnos teljesen elveszik a hivatalos fordításban. Ez a tanulság az áldozat ésszerűsége, racionalitása. A hiteles keresztény felfogás szerint az imádás aktusa (par excellence a liturgikus imádság) nem egyszerű devotio (rajongás, odaadás), hanem egy józan, megfontolt cselekedet, melyben az intellektus dominál, s amelyet mindvégig az emberi ész irányít. (Többek között ezért helytelen a magánimádságok szférájából a liturgiába „emelni” a ma divatos karizmatikus, szubjektív érzelmekre alapozott, szenvedély fűtötte imaformákat.)
    A racionalitás pszichológiai aspektusán túl Krisztus Urunk keresztáldozatának bemutatása az oltáron teológiai értelemben is ésszerű. Ez alatt nem azt értjük, hogy a megváltás misztériuma az emberi értelem számára teljes mértékben hozzáférhető. Ha ez így lenne, a Mysterium Paschale megszűnne titok lenni, márpedig a Húsvét titka a keresztény hit legfontosabb, központi misztériuma. Az ésszerűség itt azt jelenti, hogy Krisztus megváltó halálának vértelen megújítása az Eucharisztiában, valamint ezen hittitoknak teológiai, morális következményei nem ellenkeznek az emberi értelemmel, csupán felülmúlják azt: a tabernákulum mélyén rejlő örvénylő titok nem irracionális, hanem szupra-racionális valóság.

7. A konszekráció: A Szent Vér konszekrációjának kifejezése „pro vobis et pro multis effundetur”, értetek és sokakért kiontatik, nem pedig „értetek és mindenkiért kiontatik”.
    Először is: felesleges vitába elegyedni a ma oly divatos (és defektív) teológiai érveléssel a „pro universis” vagy „pro omnibus” (mindenkiért) kifejezés mellett, hiszen a normatív latin szöveg a mérvadó, ami egyértelműen „pro multis”. (Roma locuta. causa finita)
    Másodszor: a./ „Pro multis” található a konszekrációban, mert ez egy szentségi formula, az objektív megváltás szakramentális közlése (redemptio subjectiva), és nem csupán egy megemlékező elbeszélés (anamnézis).
    b./ Ha mégis megvizsgáljuk az ún. bibliai vagy exegetikai érveket, úgy kitűnik, hogy az állításokkal ellentétben, mind az arám, mind pedig a héber nyelvben létezik külön kifejezés a „sok” és a „mindenki” fogalmaira. Mivel az Utolsó Vacsora zsidó liturgikus keretben (tehát héber nyelven) került megünneplésre, ezért csak a hébert kell tüzetesebben megvizsgálni.
                      mindenki (pl. Róm 5,12): l^ekulám             (görög: πας, πασα, παν)
                      sokak (pl. Róm 5,15): l^er^ebím             (görög: πολυς, πολλη, πολυ)
    c./ A mindent eldöntő érv azonban az, hogy a Római Katekizmus zsinati tekintéllyel rendelkező (ex decreto concilii) tanítást ad erről: „A hozzáadott szavak ‘értetek és sokakért’ egyikét (το υπερ υμων – Lk 22,20; 1 Kor 11,24) Lukács, másikát (το περι πολλων – Mt 26,28) Máté evangéliumából vették, de ezeket a katolikus Egyház Isten Szent Lelkétől vezettetve összekapcsolta. Ez azt szolgálja, hogy hirdesse az Ő (Krisztus) szenvedésének gyümölcsét és hasznát. Mert ha értékét tekintjük, meg kell vallanunk, hogy a Megváltó mindenki üdvösségéért ontotta Vérét; de ha arra a gyümölcsre tekintünk, amit az emberiség nyert belőle, könnyen belátható, hogy az nem mindenkire, hanem csak sokakra vonatkozik az emberi nemből. Amikor Krisztus azt mondta, hogy ‘sokakért’, akkor azt kívánta érteni ez alatt, hogy a zsidók és pogányok közül származó választott maradékért. Ezért hát okkal nem használta a ‘mindenkiért’ kifejezést, mert e helyen egyedül a (megváltó) szenvedés gyümölcseiről van szó, és az Ő szenvedése csak a választottaknak hozta el az üdvösséget. Ez az Apostol (Szent Pál) szavainak értelme, mikor azt mondja: ‘Krisztus is egyszer lett áldozattá, hogy sokak bűnét elvegye’ (εις το πολλων – Zsid 9,28; Iz 53,12), ugyanígy a mi Urunk szavai János evangéliumában: ‘Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert ők a tieid’ (Jn 17,9).”

8. A római (I.) misekánon szövegei a konszekráció után:
Unde et memores: „Ezért tehát megemlékezünk, Urunk, mi a Te szolgáid, és a Te szent néped” (nos servi tui, sed et plebs tua sancta) helyett ez áll a magyar fordításban: „Megemlékezünk tehát, Istenünk, mi, a Te szolgáid és a Te szent néped.”
    Bár ez első látszatra sokaknak csupán nyelvi bűvészkedésnek tűnik, mégis könnyen tetten érhető a már korábban is megfigyelt „trükkös fordítás” és központozás tendenciája a pap és a nép egybemosására. Erre a hibára is érvényes mindaz, amit a felajánló könyörgést megelőző felszólítással és a Hanc igitur-ral kapcsolatban megjegyeztünk.

Hostiam puram, Hostiam sanctam, Hostiam immaculatam: egyszerűen csak „tiszta, szent és szeplőtelen áldozati adományt”: ez egyrészről „szűkmarkú” fordítás, másrészt a Novus Ordo-ban egyébként is ritkán használt „áldozati terminológia” további gyengítését jelenti.

Memento etiam: Az elhunytakról való megemlékezés. „Locum refrigerii, lucis et pacis”, azt jelenti: az enyhület, fény és béke helyét. Ehelyett a következőt találjuk: „a boldogság, a világosság és béke országát.”
    Az enyhület boldogságként való fordítása a tisztítóhely vagy tisztítótűz (purgatórium) vitathatatlan katolikus igazságára nézve sértő, s a szomorú eredmény egy de fide dogmatikus tanítás kiradírozása a liturgiából. (Lyons-i Zsinat /1245/, DS 456., és Tridenti Zsinat /1545-1563/XXV.-szesszió, dekrétum a purgatóriumról, DS 983.)

Az időleges engesztelő szenvedés helyének illetve állapotának (purgatorium) létezését tagadták a katarok, a Waldenziánusok, egyes skizmatikus keleti orthodox keresztények és a reformátorok. A reformátorokkal szemben a Tridenti Zsinat az Egyház töretlen hagyományával egyetértésben megerősítette a tisztítótűz valóságát, valamint a szenvedő lelkekért felajánlott engesztelő imádságok és áldozatok (suffragia) értékét. (DS 840, 983. 998)

A mai helyzetben különösen is veszélyes ez a pontatlan fordítás, mivel mind a hívek mind pedig a teológusok körében tapasztalható egyfajta vonakodás, néha egyenesen irtózás a négy végső dolog (halál, ítélet, mennyország, pokol) bárminemű említésétől, illetve nyilvános tárgyalásától. Ez az, amit Karl Rahner Cryptogrammikus eretnekségének nevezett, mely nem más, mint kínos kerülése mindazon témáknak, melyekre nem szeretjük, ha emlékeztetnek bennünket, nevezetesen: halál, büntetés, tisztítótűz, pokol stb.
    Ennek a tendenciának szinte természetes következménye Origenész eretnekségként elitélt apokatasztázis elméletének újjáéledése az alulinformált hívek és a modernista teológusok körében. Origenész elmélete szerint a pokol lényegében egyfajta tisztítótűz, ahol a bűnökért járó büntetéseket lerójuk, továbbá végeredményben; mindenki megmenekül és üdvözülni fog. Nyilvánvaló, hogy ez ellentmond Isten végtelen igazságosságának, és szükségképpen lerombolja a morálteológia egész rendszerét.

Ez az erősen kifogásolható fordítási hiba továbbá indirekt módon ellentmond a szentek közösségébe (communio sanctorum) vetett hitnek is, mely szerint Isten országának tagjai a földön (ecclesia militans), a tisztulás állapotában (ecclesia patiens) és a mennyországban (ecclesia triumphans) egységben vannak a közös kegyelmi, természetfeletti élet által az Egyház Fejével, Krisztussal, és egymással (sent. certa).

A szentmise liturgiája ennek a tanításnak (azaz a szentek közösségének) nemcsak a legékesebb dokumentuma, de egyben a szentek közösségének par excellence megnyilatkozása, legnemesebb közös tevékenysége is, hiszen a legszentebb szentmiseáldozat bemutatásakor egyesül minden teremtett lélek imádásban és könyörgésben „a katolikus hit minden igaz követőjével” (Te igitur); „az angyalokkal, főangyalokkal, a trónodnál álló és hatalmadnak szolgáló szellemekkel és az összes mennyei seregekkel” (Praefatio Paschalis); valamint szolgáiddal és szolgálóiddal, „akik a hit jegyében már elhunytak és a béke álmát alusszák” (Memento etiam).

9. A béke szertartása: „Offerte vobis pacem!”, azaz Ajánljátok fel a békét egymásnak. Ehelyett egy meglehetősen innovatív és feleslegesen bőbeszédű fordítást találunk: „Engesztelődjetek ki szívből egymással! – Legyen békesség köztünk mindenkor.” A nép válaszát tartalmazó második rész egyszerű kitaláció, ráadásul erősíti a sajnálatosan elterjedt „bratyizós”, vállveregetős, összeborulós gyakorlatot. A szertartás eredete nagyon ősi ugyan, de Hippolytus (III. sz.) és a Constitutio Apostolica (IV. sz.) tanúsága szerint már nagyon korán formális gesztussá vált, amely során a klérus és a nép, illetve a férfiak és a nők keveredése elképzelhetetlen volt. „Ő (a celebráns) megjelöli őket a homlokukon, majd békecsókot vált velük, mondván: ‘az Úr legyen veletek’.” (Hippolytus, Traditio Apostolica). „Akkor a klérus békecsókot vált a püspökkel, a laikusok a laikusokkal, és a nők a nőkkel” (Constitutio Apostolica, VIII, 11,7-9)
    Idővel a szertartás praktikus okokból a hívek körében elmaradt, egyrészt a szentmisén résztvevők egyre növekvő száma miatt, másrészt mivel a szertartás indokolatlanul meghosszabbította a liturgiát. Az is valószínűnek tűnik, hogy amint a szentmise és az Oltáriszentség misztériuma egyre növekvő mélységében tárulkozott fel a hívek előtt, és ahogy a Sanctissimum tisztelete és a liturgia természetének ismerete egyre növekedett, kialakult az a meggyőződés, hogy a „békecsók”-váltás elvonja a hívek figyelmét az oltáron valóságosan jelenlévő Krisztusról, kompromittálván így a gyülekezet és a szentmise liturgiájának Krisztus-központúságát. Ez talán nem több spekulációnál, de annyi bizonyos, hogy a mai gyakorlat sokszor tereli rossz, immanens irányba, önmaga felé a szentmisén résztvevők közösségének figyelmét.
    Ha a fordítók mindenképpen „javítani”, bővíteni akartak a normatív latin szövegen, akkor sokkal kézenfekvőbb, stílusosabb, szebb megoldás lett volna az ősi magyar hagyományokhoz visszamenni, s az esztergomi miseordo megindító szövegét alkalmazni. Az esztergomi rítus szerint a Pax után a pap azt mondta: Habete vinculum pacis et caritatis út apti sitis sacrosanctis mysteriis. Amen. – Legyen köztetek a békesség és a szeretet köteléke, hogy méltók legyetek a szent misztériumokra. Amen.

Szerkesztő megjegyzése: minden kommentár nélkül következzen egy részlet egy 1794-es pápai körlevélből:

Valójában (a szövegek megfogalmazásának) ez a módja (kétértelműsége, félremagyarázhatósága) a legveszedelmesebb mesterfogás a tévtanok terjesztésének és befészkelésének.