Amikor Krisztust arról faggatták, melyik a legfőbb parancsolat, egy kérdésre két választ adott. Az első ez volt: „Szeresd Uradat, Istenedet”, amelyről már szó esett. A második pedig ez: „és felebarátodat mint az önmagadat.” Ezzel kapcsolatban meg kell fontolnunk, hogy aki ezt megtartja, az az egész törvényt betölti. Az Apostol mondja: „A törvény teljesítése tehát a szeretet.” (Róm 13,10)
De tudnunk kell, hogy a felebarát szeretetére négy dolog indít bennünket.
Az első az isteni szeretet: mivel ahogy az első János-levél írja: „Ha valaki azt mondja, szeretem az Istent és felebarátját gyűlöli, az hazug.” (4,20) Aki ugyanis azt mondja, hogy szeret valakit, és annak fiát vagy családtagját gyűlöli, hazudik. Mi hívők azonban mindnyájan Krisztus fiai és tagjai vagyunk. Az Apostol mondja: „Ti Krisztus teste vagytok és egyénként tagjai.” (1 Kor 12,27) Ezért aki gyűlöli felebarátját, nem szereti Istent.
A második az isteni parancs. Krisztus ugyanis eltávozásakor minden más parancs előtt ezt a parancsot adta különleges módon tanítványainak, mondván: „Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.” (Jn 15,12) Senki nem tartja meg tehát az isteni parancsokat, aki a felebarátját gyűlöli. Ezért az isteni törvény megtartásának a jele a felebarát szeretete. Ezért mondja az Úr: „Arról fogja mindenki megismerni, hogy én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35) Nem azt mondja, a holtak föltámadásáról, nem más nyilvánvaló jelről; hanem ez a jel: „ha szeretettel vagytok egymás iránt”. És ezt Szent János helyesen látta, ezért mondta: „Mi tudjuk, hogy a halálból átvitettünk az életre.” (1 Jn 3,14) És miért? „Mivel szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, halálban marad.”
A harmadik a természet közös volta. Ahogy ugyanis a Sirák fia mondja: „Minden élőlény szereti a maga fajtáját.” (Sir 13,15) Ezért, minthogy minden ember azonos természetű, egymást szeretniük kell. És így a felebarát gyűlölete nemcsak az isteni törvényekkel áll szembe, hanem a természet törvényével is.
A negyedik a belőle következő haszon. A szeretet révén ugyanis az egyiknek mindene hasznára van másoknak. E az, ami egyesíti az Egyházat, és minden más közösséget is létrehoz. „Részese vagyok mindazoknak, akik félnek téged és megtartják parancsaidat.” (Zsolt 118,63)

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Ez a törvény második parancsa és a felebarát szeretetéről szól. Hogy a felebarátot szeretni tartozunk, már mondottuk; hátra van, hogy a szeretet módjáról szóljunk: amelyre akkor utalunk, amikor azt mondjuk, „mint önmagadat”.
E körül az ige körül öt dolgot fontolhatunk meg, amelyeket a felebarát szeretetében meg kell tartanunk.
1. Az első, hogy őszintén kell szeretnünk őt, mint magunkat: ezt akkor tesszük, ha önmagáért szeretjük, nem pedig magunkért.
Ezért meg kell jegyeznünk, hogy a szeretet háromféle, amelyek közül kettő nem őszinte, a harmadik azonban őszinte. Az első, amely a haszonért van. „Van barát, aki asztaltárs, de nem áll helyt a szükség napján.” Ám ez nyilvánvalóan nem őszinte szeretet. Elmúlik ugyanis a haszon megszűntével. Ebben az esetben nem a felebarátnak akarunk jót, hanem inkább magunknak akarunk hasznot.
Van másik szeretet is, éspedig a gyönyör miatt. És ez szintén nem őszinte, mert a gyönyör megszűntével elmúlik. Ezért ezzel elsősorban nem a felebarátnak akarunk jót, hanem inkább az ő javát akarjuk magunknak. A harmadik az a szeretet, amely az erényből ered. És egyedül ez őszinte. Ekkor ugyanis a felebarátot nem a saját javunkért, hanem az övéért szeretjük.

2. A második, hogy rendezetten kell szeretnünk: azaz, hogy ne szeressük őt Istennél jobban, vagy úgy, mint Istent, hanem pontosan úgy, amint önmagadat kell szeretned. „Elrendezte bennem a szeretetet.” (Én 2,4) Erről a rendről tanított az Úr, mondván: „Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó énhozzám; és aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó énhozzám.” (Mt 10,37)

3. A harmadik, hogy őt tevékenyen kell szeretnünk. Te ugyanis nemcsak szereted magadat, hanem szorgalmasan gondoskodsz is magad számára a javakról, és elkerülöd az ártalmakat. Így kell tenned a felebarátoddal is. „Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal.” (1 Jn 3,18) Hiszen kétségtelenül gonoszok azok, akik szájjal szeretnek és szívvel ártanak; ezekről mondja a zsoltáros: „Békésen szólnak embertársainkhoz, holott szívükben gonoszság vagyon.” (Zsolt 27,3) Az Apostol pedig: „A szeretet (legyen) tettetés nélkül.” (Róm 12,9)

4. A negyedik, hogy őt állhatatosan kell szeretnünk, amiként te is állhatatosan szereted magadat. „A barát mindig szeretetről tesz tanúságot, de szorult helyzetben testvérnek bizonyul.” (Péld 17,7) Vagyis mind kedvezőtlen, mind pedig sikeres időben, sőt akkor, tudniillik kedvezőtlen időben állja ki leginkább a próbát a barát, amint ugyanott olvassuk.
De tudnunk kell, hogy két dolog van, amely hozzásegít a barátság megőrzéséhez. Az első a türelem: „Az izgága ember ugyanis viszályt szít”, amint a Példabeszédek könyve mondja. (Péld 26,21) A második az alázatosság, amely létrehozza az elsőt, vagyis a türelmet: „A kevélyek között mindig veszekedés van.” (Péld 13,10) Aki ugyanis nagyot gondol magáról és lenézi a másikat, nem képes annak hiányosságait elviselni.

5. Az ötödik, hogy őt helyesen és tisztán kell szeretnünk, hogy tudniillik őt ne a bűn miatt szeressük, mivel magadat sem így kell szeretned, hiszen ezzel Istent elveszted. Ezért mondja János: „Maradjatok meg az én szeretetemben” (15,9), amely szeretetről írja Sirák fia könyve: „Én vagyok a szép szeretet anyja.” (24,24)

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Ezt a parancsot a zsidók és a farizeusok rosszul értették, azt hívén, hogy Isten azt parancsolta, hogy szeressük a barátokat, és gyűlöljük az ellenségeket, és ezért felebaráton csak a barátokat értették. Ezt az értelmezést azonban Krisztus elítélte, mondván: „Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek.” (Mt 5,44)
Tudnunk kell pedig, hogy aki gyűlöli testvérét, nincs az üdvösség állapotában. „Aki gyűlöli testvérét, sötétségben van.” (1 Jn 2,9) De figyelmet érdemel, hogy ebben valami ellentmondás található. A szentek ugyanis egyeseket gyűlölnek. „Határtalan gyűlölettel gyűlölöm őket.” (Zsolt 138,22) És Lukács evangéliumában ez áll: „Ha valaki nem gyűlöli atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még önnön lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Luk 14,26)

Itt azonban tudnunk kell, hogy minden cselekedetünkben Krisztus cselekedetének kell számunkra például szolgálni. Isten pedig szeret és gyűlöl. Ezért minden emberben két dolgot kell szemlélni: a természetet és a bűnt. A természetet pedig szeretni, míg a bűnt gyűlölni kell az emberekben. Ezért ha valaki azt akarná, hogy az ember a pokolba kerüljön, gyűlölné a természetet. Ha viszont valaki azt akarja, hogy legyen jó, az gyűlöli a bűnt, amelyet mindig is gyűlölni kell. „Gyűlölted mind, akik gonoszat tesznek.” (Zsolt 5,7) „Szeretsz (Uram) mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál.” (Bölcs 11,25)
Íme tehát, amit Isten szeret és gyűlöl: szereti a természetet és gyűlöli a bűnt. Tudnunk kell még, hogy az ember olykor bűn nélkül is tud rossznak tűnő dolgot tenni: tudniillik amikor úgy teszi a rosszat, hogy a jót akarja, mivel Isten is így cselekszik. Mint mikor az ember, aki egészségesen rossz volt megbetegszik, és ekkor jóvá változik. Éppen így van, amikor a balsorsban olyan valaki változik meg és lesz jóvá, aki a jólétben rossz volt. „A gyötrődés megérteti a kinyilatkoztatást.” (Iz 28,19)
Ez a helyzet, ha rosszat kívánsz az Egyházat romboló zsarnoknak, amennyiben jót kívánsz az Egyháznak a zsarnok ártalmatlanná tétele által, ezért írja a 2 Mak: „Isten legyen áldott mindenben, aki kiszolgáltatta az istenteleneket.” (1, 17)
És ezt mindenkinek akarnia kell, nemcsak szándék szerint, hanem tettlegesen is. Nem bűn ugyanis igazságosan felakasztani a gonoszokat: az Apostol szerint Isten szolgái ugyanis az ilyenek (Róm 13), és így ezek megőrzik a szeretetet, mert a büntetés olykor a megtorlás, olykor pedig a nagyobb és isteni jó miatt van. Nagyobb ugyanis egy állam java, mint egy ember élete. De tudnunk kell, hogy nem elég nem akarni a rosszat, hanem szükséges akarni a jót, vagyis a másik megjavítását és az örök életet.

Kétféle módon akarja valaki a másik javát. Egyik módon általánosságban, amennyiben Isten teremtménye és az örök élet részese; másik módon különlegesen, amennyiben barát vagy rokon.
Az általános szeretetből senki sincs kizárva: köteles ugyanis mindenki mindenkiért imádkozni és végső szükségben mindenkinek segítségére lenni. De nem vagy köteles mindenkivel meghitt viszonyt fenntartani, hacsak nem kérne bocsánatot, mert akkor barát lenne, és ha visszautasítanád, gyűlölnéd a barátot. Ezért mondja Máté: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” (6, 14) És az Úr imádsága, amelyet Máté ad elő, így szól: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” (6,12)

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Mondtuk, hogy vétkezel, ha nem bocsátasz meg a bocsánatot kérőnek, és hogy a tökéletesség jele, ha hozzád való viszonyát helyreállítod, noha erre nem vagy köteles. De ahhoz, hogy őt megnyerd magadnak, sok szempontot kell számba vennünk.
Az első a saját méltóság megőrzése. A különböző méltóságoknak ugyanis különböző jelei vannak. De senki sem köteles a saját méltóságának jeleiről lemondani. Ám az összes méltóság között a legnagyobb, hogy valaki Isten fia. E méltóságnak a jele pedig, hogy szereted az ellenséget: „Szeressétek ellenségeiteket. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak.” (Mt 5,44-45) Ha ugyanis a barátot szereted, ez nem az istenfiúság jele: hiszen a vámosok és a pogányok is ezt teszik, ahogy Máté mondja (5).
A második a győzelem megszerzése: ezt ugyanis természetszerűleg mindenki kívánja. Szükséges tehát, hogy vagy indítsd szeretetre jóságoddal azt, aki téged megsért, és akkor győzöl, vagy pedig más indít téged gyűlöletre, és akkor elveszel. „Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.” (Róm 12,21)
A harmadik a sokféle hasznosság következménye. Ugyanis ezáltal barátokat szerzel. „Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére.” (Róm 12,20) Ágoston szerint: „Nincs nagyobb kihívás a szeretetre, mint szeretettel elébe menni. Senki sem annyira érzéketlen ugyanis, hogy jóllehet a szeretetet nem akarja elfogadni, ne akarná mégis viszonozni.” Ahogy a Sirák fia mondja: „A hűséges barátnak nincsen párja.” (6,15) És a Példabeszédek könyve: „Ha egy ember útja kedves az Úr előtt, ellenségeit is kibékíti vele.” (16,7)
A negyedik, hogy ezáltal kéréseid könnyebben meghallgatásra találnak Gregorius ezért mondja Jeremiás ezen mondásáról: „Mégha Mózes és Sámuel állna is elém (akkor sem szívlelném ezt a népet)” (Jer 15,1) azt, hogy a próféta főleg azért tesz róluk említést, mert ők imádkoztak az ellenségekért. Hasonlóképpen mondta Krisztus: „Bocsáss meg nekik.” (Lk 23,34) Továbbá Szent István imádkozva az ellenségekért nagy hasznot hozott az Egyháznak, mert Pált megtérítette.

Az ötödik szempont a megszabadulás a bűntől, amelyet leginkább kell óhajtanunk. Néha ugyanis vétkezünk, nem Istent keressük, és Isten ezért betegséggel vagy valami hasonlóval térít magához bennünket. „Elrekesztem utadat tövissel.” (Oz 2,6) Így térítette magához Szent Pált. „Eltévedtem, mint a bárány, amely elveszett. Keresd meg szolgádat, Uram.” (Zsolt 118,176) „Vonj engem magad után.” (Én 1,3) Ez pedig akkor következik el, ha az ellenséget magunkhoz vonjuk, elsősorban megbocsátva, mivel ahogy Lukács mondja: „Adjatok, és akkor ti is kaptok” (6,38), és ugyanott: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek.” (37) És Máté: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.” (5,7) Ám nincs nagyobb irgalom, mint megbocsátani a vétkezőknek.