Meg vagyunk váltva?
Manapság ez a kérdés még a keresztényekben is felmerül. Sokan nem tartják se a pénteket, mint az Úr halálának napját, se nem ünneplik a vasárnapot, mint a megváltó áldozat feltámadásának ünnepét. Elfelejtkeznek istengyermekségükről, nem gyónnak és nem veszik az Úr testét. Úgy élnek, mint az egész világ, amivel csak Nietzsche szavait támasztják alá: „Megváltottabbnak kellene a keresztényeknek kinézniük.”
E világ fiai nem várnak megváltót az égből. Maguk veszik kézbe sorsukat, legyen ez prometeuszi büszkeségből vagy titáni makacsságból. Hiszen, ha Isten nem létezik, vagy maga az ember az „isten”, akkor nincs is más csak az önmegváltás. Akkor, miként ez a harmadik szocialista internacionálé harci indulójában áll, „arra vagyunk kárhoztatva, hogy magunkat váltsuk meg.”

De miből is kellene megváltani magunkat? Szolgaságból és elnyomásból, kizsákmányolásból és tehetetlenségből; szükségből és nyomorúságból, betegségből és háborúból, röviden: minden földi bajból. „A felszabadulás teológiája”, ami ugyan az igazság egy morzsáját is tartalmazza, csak ebbe az irányba tekint. A menny homályba burkolódzik, és nem keresett többé, mikor a földi paradicsom csábítja és tartja fogságban az embert.
A megváltás utáni vágy a földiekre korlátozódik. Az ember mindentől meg akar szabadulni, ami kívülről szorongatja, csak a vétektől és a bűntől nem. Vétket és bűnt nem ismer, legfeljebb elmúlt időkből való idegen szavakként. A bűnbeesést átértelmezi, áteredő bűn nem létezik többé. De ha nincs áteredő bűn és az ember természettől fogva jó, akkor mitől is kellene megváltani bennünket? Technikai fejlődés, anyagi növekedés és a szociális háló biztonsága az embert egy ép, a paradicsomi jólét felé haladó világ tévhitében ringatja el. Az üdv földi üdvösséget jelent, a megváltás a félelemtől és a szükségtől való megszabadulást. Egy teljesen elvilágosiasodott, Istentől levált világban nehezen jön létre a bűnből való megváltás igénye. És ha mégis jelentkezne, hamar megfullasztják a bódító élvezetekben.

      Igen, meg vagyunk váltva!
És az ember mégis érzi, hogy létezik vétek és bűn, hogy sok minden – nem csak az ő életében, de a világon is – másképp lenne, ha vétek és bűn nem létezne. A bűn teherré válik, amely az életet rágja, és ha elviselhetetlenné válik, a pszichológusok rendelőjét tölti meg. „A bűn minden szofizmus ellenére bűn, és a bűn zsoldja a halál.” (Jörgensen)
Legfőbb ideje tehát ismét világosan látni, amit a régi katekizmus megfontoltan jelent ki: Isten az embert jónak és boldognak teremtette, de az ember nem maradt jó és boldog. Megbukott a vizsgán, a sátán sugallatára megtagadta Istennek a hitet és az engedelmességet, és ezáltal elvesztette Isten barátságát és a mennyet. Ez okból, ha Isten nem küldött volna megváltót, örökre elvesztünk volna.

Egyáltalában nem magától értetődő, hogy Isten megváltott bennünket. Meghagyhatott volna bennünket a bűnben és az örök halál állapotában, hiszen az ember önszántából fordított neki hátat. Isten a bűnbe esett angyalokat nem váltotta meg. Az első emberek ugyan az ördög bíztatására vétkeztek, de egyáltalán nem voltak gyengék és nem voltak annyira a kísértéseknek alávetve, mint mi a bűnbeesés után. Ők az ős- és ép-állapotnak örvendhettek még. Tudatuk és szabadságuk teljes birtokában tagadták meg Istennek az engedelmességet. Bűnüket nem lehet gyengeséggel vagy tudatlansággal mentegetni.
Ha Isten az embert mégsem vetette el, hanem olyan szabadítót küldött neki, aki az elveszett istengyermekséget visszaszerezte neki, és őt az örök kárhozatból kirántotta, akkor ez pusztán az irgalmából történt. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Ez azonban egyáltalán nem magától értetődő, hanem Isten szeretetének felfoghatatlanul nagy tette. Nem mi szerettük Őt, nem; Ő szeretett bennünket – minket, akik bűnösök és az Ő ellenségei voltunk! Ez olyan szeretet, amelyre csak Isten képes, és amelyre a mi legégetőbb istenszeretetünk is csak szegényes és nyomorult válasz.

Isten szeretete olyan, mint maga Isten: határtalan tökéletesség; ott is, ahol ez a szeretet szerencsétlen teremtménye felé irányul. Ezért választotta határtalan bölcsességében és szeretetében megmentésünkre azt az utat, ami még magukat az angyalokat is megborzasztja: elküldte egyetlen, mindenek felett szeretett Fiát a földi test alacsonyrendűségébe, engedte, hogy emberré legyen. Igen, a mi vétkeinkért „bűnné” és „elégtétellé” tette! Ez előtt minden értelemszerű felfogás megáll, itt csak legmélyebb alázattal a szív tud meghajolni Isten kifürkészhetetlen bölcsessége és szeretete előtt.

      Isten – egy ember
Isten emberré lett – nem az ember istenné. A történelem folyamán mindig akadtak olyanok, akik isteni származást igényeltek a maguk számára. Isten-királyok szívesen eredeztették (volna) származásukat „istenektől”. Karl Marx Hegel epigrammájában még gőgösen ezt írja: „Mivel felfedeztem a legmagasabbat, és a mélységet dalolva találtam meg, olyan vagyok, mint Isten; homályba burkolódzom, mint ő.” És Nietzsche, az Übermensch feltalálója, bevallja: „Barátaim, ha lennének istenek, hogyan bírnám ki, hogy ne isten legyek!”
Nem, nem az ember, aki (vajon kinek az erejéből?) magasra emelkedik, váltja meg az embert, hanem Isten, aki leszállt az emberhez! Isten „testet” öltött, szegényes, halandó (csak nem bűnös) testet, hogy a testet testben váltsa meg! Hogy Isten a rendelkezésére álló lehetőségek közül a megváltásnak miért pont ezt a megoldását választotta, az ő titka marad. Minden esetre olyan titok ez, amely boldog örömmel tölthet el bennünket. Olyan megváltónk van, aki hozzánk – a bűnt kivéve – mindenben hasonló, aki, miként mi, maga is ember – testtel, szellemmel és lélekkel, emberi tudattal és emberi szabadsággal, teremtményként Istentől származó és Istenre utaló!

E titok előtt csak térdre borulnunk lehet. A nagy Isten ily kicsiny! Az örökké létező elkezd „létezni”, a mindenható tehetetlenné teszi magát, a mindenütt jelenlevő térhez és időhöz köti magát, az abszolút szabad szolgává alacsonyítja magát! Éhezik és szomjazik, elfárad és alszik, szomorkodik és sír … Az ember ezt nem képes felfogni. „Nem az asztalosnak a fia ez?”, kérdezik hitetlenül honfitársai. És a végén így gúnyolják az ellenségei: „Szabadítsd meg magad! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27,40)

Amit az evangéliumok Jézusról elmondanak, annyira emberi, hogy a történelem folyamán csak kevesek jöttek arra az ideára, hogy tagadják Krisztus ember voltát, miközben azok száma, akik istenségét tagadták, napjainkig légióra nyúlik. Krisztus titka előtt az értelemnek hallgatnia kell – ugyanakkor ésszerűen mégis megnyílni: az Emberfia Isten Fia, Isten Fia az Emberfia: Jézus Krisztus igaz Isten és igaz ember. Ha nem lenne ember, az emberiségnek nem lenne feje; ha nem lenne Isten, nem lennénk tökéletesen megváltva.

      Jézus szent embersége
Az Örök Ige emberré válása végtelen bölcsesség és szeretet műve. „Mert az elsőszülött nem azért lett emberré, hogy örökre a kiüresítés állapotában maradjon, hanem hogy – természeténél fogva Isten – a kiüresítést, és amit ez magába zár, felvállalja és magával egyesítse, és így az emberi természetet megdicsőítse, és a szent és isteni méltóságban részesítse.” (Alexandriai Cyrill)
Isten Fia azért szállt alá, hogy a mi megromlott természetünket meggyógyítsa és felemelje. Mint igaz Isten és igaz ember ő az egyetlen közvetítő Isten és ember között (1 Tim 2,5) Az istenségével összekötött embersége a mi megváltásunk eszköze. Benne szenvedett és érdemelte ki mindannyiunknak az üdvhöz szükséges kegyelmet. Szent emberségében adta magát az Atyának, nem csak a kereszten, hanem már e világba való első lépésekor (Zsid 10,5), majd egész élete folyamán (Jn 4,34; 5,30). Szent embersége erejéből hat a szentségekben, van jelen az Eucharisztiában, áldozza fel magát a szentmisében a Mennyei Atyának. Szava, bár isteni, emberi szó, amit hallani és érteni tudunk. Élete emberi élet, amelyet szándékai és szelleme szerint fő jellemvonásaiban követni tudunk.

Jézusra kell tehát tekintenünk, hogy tudjuk, az élet különböző helyzeteiben miként kell viselkednünk. Ő a mi példaképünk, akit ugyan sohasem érhetünk el, akit azonban mégis minden erőnkkel követnünk kell. Egyedül ő a mi tanítónk (Mt 23,8). Ő egyedül az út, amelyen haladnunk kell, ha az Atyához akarunk jutni (Jn 14,6). Jézus szent embersége részesít bennünket az isteni kegyelmi életben, amelyet maga birtokol, és ami bennünket az igazi istengyermek dicsőségébe és méltóságába emel.
Szellemi fejlődésünkben ezért nem szabad soha Jézus ember voltát szem elöl tévesztenünk vagy megkerülnünk. Nagy Szent Teréz egy ideig nem állt ellen ennek a kísértésnek, olyan lelki vezetőktől hagyta magát félrevezetni, akik azt tanácsolták neki, hogy „mindennemű testi elképzeléstől tartsa magát távol, és emelkedjen fel az istenség szemléletébe”. De hamarosan felismerte e tan tévedését, és később csak nagy fájdalommal gondolt vissza e balgaságára, ami ekkor már súlyos árulásnak tűnt számára. „Most világosan tudom, és a tévedésemből való szabadulásom után nem sokkal már felismertem, hogy ahhoz, hogy Istennek tessünk és tőle nagy kegyelmeket kapjunk az ő akarata szerint arra van szükségünk, hogy ama legszentebb emberség kezén haladjunk át, amelyben Őfelsége, miként maga mondja, tetszését leli”, írja a szent. Így gondolták ezt a többi szentek is. Assisi Szent Ferenc stigmáival bizonyította, Páduai Szent Antal a gyermek Jézussal való bensőséges kapcsolatával, Szent Bernát, Szent Katalin és sok más szent gyönyörűségüket lelték Krisztus emberségének a szemléletében. Megbocsáthatatlan ostobaság lenne, ha mi figyelmen kivül akarnánk hagyni a szentek tapasztalatát.

Jézus emberségének helyes megértéséhez hozzá kell tenni, hogy ezt nem szabad úgy elképzelnünk, mintha a második isteni személy ezt csak eszközként használta volna céljához. Nem, ő az isteni személyhez – bár nem keveredve az isteni természettel – olyan egységgel van összekötve, hogy annak erejében és hatásában részesedik, és ezáltal magát határtalan méltóságba emeli. Krisztus embersége az istenség benne lakó teljességének alapján nem csupán az isteni természetben való részesedésen keresztül hat, hanem az ő embersége – miként Scheeben mondja – háromféleképpen van istenítve és megszentesítve: az Örök Igével való egyességben, amely okán istenítve lesz és Istenhez tartozik; a kegyelem és a dicsőség által az ebből az egyesülésből származó Istennel való megdicsőülés és hasonlóság okán, ami által az isteni természet minőségében részt vesz; és végezetül az Örök Igéhez való kapcsolata folytán, ami által éppen ez Örök Ige hatásos eszközévé válik.