A karitász központi jelentőségét – mind cselekedetként, mind intézményként – hangsúlyozta XVI. Benedek pápa a „Deus Caritas est” kezdetű első enciklikájában, amelyet január 25-én, szerdán hoztak nyilvánosságra. A karitász az egyházi élet „jelentős szektora”, jelentette ki a pápa szó szerint. A gyakorlati felebaráti szeretet ugyanúgy az Egyház lényéhez tartozik, mint a szentségek kiszolgáltatása és az Evangélium hirdetése.

A pápa ugyanakkor aláhúzta a keresztény Isten-kép sajátosságát, és ehhez az első János-levélből vette az idézetet: „Isten a szeretet, és aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne.” Ezekben a szavakban „egyedülálló módon” fejeződik ki a keresztény hit „magja”, a keresztény Isten-kép, valamint az embernek ebből fakadó képe és útja.

XVI. Benedek pápa emlékeztetett arra, hogy Jézus az Isten és a felebarát iránti szeretetet „egyetlen megbízásban” foglalta össze. Mivel Isten szerette „előbb” az embert, a szeretet nemcsak parancs, hanem „válasz a szeretve-levés ajándékára”. Egy világban, amelyben Isten neve „olykor a bosszú vagy akár a gyűlölet és az erőszak kötelességével van összekötve, ennek nagy aktualitása és egészen gyakorlati értelme van”, mondta a pápa.

XVI. Benedek enciklikájában az Isten és a felebarát iránti szeretet „szükséges egymásra hatását” hangsúlyozza. „Ha életemből az Istennel való érintkezés teljes mértékben hiányzik, akkor egy másik emberben mindig csak egy másik embert láthatok, és az isteni képet soha nem tudom felismerni benne. Fordítva, ha a felebarát iránti szeretetet törlöm egészen az életemből és csak ‘jámbor’ akarok lenni, csak a ‘vallási kötelezettségeimet’ akarom teljesíteni, az Istenhez fűződő kapcsolatom romlik meg.”

Az Isten-szeretetben rögzült felebarát-szeretet először „minden egyes hívőnek szóló megbízás”, de egyúttal az egész egyházi közösség számára, ennek „minden területére” kiterjedő feladat is, a helyi plébániáktól az univerzális egyházig, mondta a pápa. Akkor is, ha az ősegyházban meglévő közössége a javaknak az Egyház növekedésével nem volt tovább fenntartható, a mag mindig megmaradt: „A hívek közösségében nem létezhet olyan szegénység, ahol valaki az emberhez méltó élethez szükséges javakkal nincs ellátva.”

Az Egyház „Isten családja a világban”, amelyben nem létezhetnek szükséget szenvedők. Ugyanakkor a karitász átlépi az Egyház kereteit: az irgalmas szamaritánusról szóló példázat marad a mérce, és megparancsolja „a szeretet egyetemességét”, amely ahhoz a nélkülözőhöz fordul, akivel „véletlenül” találkozik, akárki is legyen az. A felebarát iránti gondoskodás átlépi a nemzeti közösségek határait, és arra törekszik, hogy az egész világra kiterjedjen.

XVI. Benedek pápa enciklikájában nyomatékosan hangsúlyozza – amelyet tudatosan jelentettek meg a keresztények egységéért tartott imahét utolsó napján – a katolikus Egyház készségét a más keresztény egyházak karitatív szervezeteivel való együttműködésre. Hiszen mindannyian ugyanabból az alap motivációból cselekszenek, és ugyanazt a célt tartják szem előtt: „Egy valódi humanizmust, amely az emberben Isten képmását ismeri fel, és segíteni akar neki abban, hogy életét e méltósága szerint valósítsa meg.”

Az enciklikában a pápa a karitatív tevékenység és az igazságos struktúrákért folytatott politikai harc közötti különbséget is kidolgozza. Eközben XVI. Benedek leszögezi, hogy „nem létezik olyan igazságos államrend”, amely „a szeretet szolgálatát fölöslegessé tudná tenni”. A totális ellátó-állam, ami mindent magához ránt, bürokratikus hatósággá válik végül, „amely nem tudja az igazán lényegeset megadni”: a szeretetteljes személyes gondoskodást.

Szó szerint ez áll az enciklikában: „Az Egyház nem tudja és az Egyháznak nem szabad a politikai harcot magához rántani, hogy a lehető legigazságosabb társadalmat megvalósítsa. Nem tud és nem szabad az állam helyére állnia. De nem maradhat tétlen és nem szabad tétlennek maradnia az igazságosságért vívott harcban.” Az Egyháznak az érvelés útján kell „az értelem harcába” beavatkoznia, és azokat a lelki erőket kell felébresztenie, amelyek nélkül az „igazságosság, amely mindig lemondást követel, nem kerekedhet felül és nem létezhet”.

Az Egyház egyik feladata a „politikában a lelkiismeret képzését” szolgálni. Hogy az értelem jól működhessen, újra és újra meg kell „tisztítani”, mivel ennek elvakulása „az érdekeltség és a politika felülkerekedése által teljesen soha ki nem küszöbölhető veszélyt jelent”.

Ebben az összefüggésben a katolikus szociál-tannak nagy jelentősége van, mondja a pápa. A szociál-tan nem akar az Egyház számára „állam fölötti hatalmat” szerezni, a nem-hívőkre sem akar olyan „belátást és cselekvésmódot” ráerőszakolni, amely a hithez tartozik. Az ő feladata, hogy az „értelem megtisztításához” hozzájáruljon. Az Egyház szociál-tana az értelem és a természettörvény oldaláról érvel. Kiindulópontja az, „ami minden embernek természettől fogva sajátja”.

XVI. Benedek pápa enciklikájában az Egyház és állam viszonyát is definiálja. A kereszténység alapformájához hozzátartozik annak megkülönböztetése, ami a császáré, attól, ami Istené. Ezzel elismeri a világi terület autonómiáját: „Az állam nem írhatja elő a vallást, hanem gondoskodnia kell annak szabadságáról és a különböző vallások megvallóinak békés egymás mellett éléséről. Az Egyháznak mint a keresztény vallás szociális kifejeződésének függetlennek kell lennie. Az Egyház a hitből éli közösségi formáját, amelyet az államnak tisztelnie kell. A két szféra különböző, de mégis egymásra utaló.”

Ugyanilyen világosan definiálja a pápa a karitász és az állami szociális intézmények közötti viszonyt: „Nem egy mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyanra, amely nagylelkűen elismeri és támogatja a kezdeményezéseket, amelyek a különböző társadalmi erőkből jönnek, és a spontanitást összekötik a segítségre szoruló emberekkel való közelséggel.”