Az egyházatyák a kísértés állapotát a zűrzavar, a perplexitás állapotaként jellemezték. Nos, napjainkban zűrzavarból több mint elég van, Úgy a zsinati reformok területén – melyeknek szomorú gyümölcsei az illetékes pásztorokat egyre inkább zavarba és tanácstalanságba hozza – mint a tradicionalisták táborában, akiknek egyik része a hivatalos egyházi méltóságok minden konzervatív akcióját lelkesen és a szükséges óvintézkedések nélkül a nagy fordulópontként üdvözli, míg másik része az egyházi hajótörés után berendezett szükségkvártélyán már annyira otthonosan érzi magát, hogy saját gumicsónakját tartja az óceán lehető legbiztosabb helyének, és ezért olyasmit, mint a Péter sérült hajócskájához való tartozás és kötelezettség szükségességét, már egyáltalán nem is érzi – a következő viharig: ez azonban természetesen nem jön, mert nem jöhet.
    Alig lép fel Róma egy ajánlattal a tradicionalisták felé, mondjuk így: a hagyományhoz hűnek maradt katolikusokkal való viszony szabályozására, tüstént zavar támad. Azok között a tradicionalisták között, akik nem kifejezetten sedisvakantisták, kicsit leegyszerűsítve három csoportot lehet megkülönböztetni:

1. csoport
Először vannak azok, akik – így mondhatjuk – túlságosan naivak. Nekik elég, ha papírjuk van arról, hogy a hagyományos misét ismét szabadon ünnepelhetik, és ezzel minden újra rendben van. De velük kapcsolatban jogosan merül fel a kérdés: mi lesz a zsinatról, az új miséről szóló kritikával, mindazokkal a feltételekkel, melyek a tradíciónak lehetővé teszik, hogy egy jogilag biztosított keretben létezzen, mely a modernista környezettől védelmezi? Ezekkel a kérdésekkel ők nem foglalkoznak, nekik elég, ha olykor-olykor eljárhatnak a hagyományos misére. Ez valóban túlságosan hiszékeny és irreális hozzáállás, és számos Ecclesia Dei közösség példája demonstrálja, hogy zsákutcába vezet.

2. csoport
Mások ezt mondják: „Tessék! Mi éppen ezért nem akarunk semmilyen szabályozást addig, amíg Róma teljesen meg nem tér. Addig a pillanatig egyszerűen úgy élünk, mintha nem is lenne pápa. Ugyan imádkozunk a pápáért, de pontifikátusának összes tettét ignoráljuk. Válogatás nélkül mindegyiket, úgy mintha ez az ember számunkra egyáltalán nem lenne illetékes. Elég, ha az I. Vatikáni Zsinatnak a pápai primátusról kihirdetett tanában hiszünk. Több nem szükséges ahhoz, hogy katolikusok maradjunk.”
    Ez az álláspont pontosan azt a viselkedést mutatja, amit gyakorlati sedisvakantizmusnak vagy quasisedisvakantizmusnak nevezünk. Pusztán elvileg elismerik ugyan II. János Pált pápának (a cikk 2003-ban íródott), a gyakorlatban azonban nem csak a jogtalan és romboló, hanem minden más hivatali intézkedésének kötelező voltát és jogszerűségét is kétségbe vonják. Az ilyen viselkedés, ha tartósan fennáll, szakadáshoz vezet, mivel Róma gondolkodásmódjának ilyen mélyreható változása az egyháztörténelem tanúsága szerint nem máról holnapra, hanem csak pontról pontra, lassan megy végbe.

Luther kortársa, VI. Hadrián pápa, a nürnbergi birodalmi gyűlésen arról panaszkodott, hogy ilyen sok és ilyen súlyos bajt az Egyházban nem lehet egyszerre megszüntetni, belőle azonban pápaként ehhez nem hiányzik a jó szándék. Az a pápa pedig, III. Pál, aki végre egybehívta a trienti zsinatot, még mélyen magán hordta a reneszánsz pápák rossz szokásait, akik egyébként nem csak erkölcsi téren, hanem hit dolgában is sok kívánnivalót hagytak hátra. A kabbalának, a gnosztikus, okkult világnézetnek és a konfucionizmusnak az Ó- és Újszövetséggel való kapcsolatáról a reneszánsz pápáknak, mint például VI. Sándornak, éppenséggel olyan vélekedéseik voltak, melyek a vallási szinkretizmushoz és a mai ökumenizmushoz nagyon közel álltak.

Az az elképzelés, mely szerint csak egy teljesen „megtért pápa” alatt lehet ismét a kanonikus/jogi kapcsolatot Rómával helyreállítani, az egyháztörténelem tanúsága alapján enyhén szólva nagyon gyermekes, a józan teológia tanúsága szerint pedig éppenséggel szektás gondolkodásra utal.

3. csoport
Végezetül olyan magatartással találkozunk, mely se a szükségállapotot nem tünteti fel jámbor színben, se a szükséges egyház-hűséget nem nélkülözi. Lefebvre érsek nem fáradt bele annak állandó ismétlésébe, hogy ő a pápával szemben nem alapvetően vagy pausál engedetlen, hanem úgymond csak bizonyos pontokban. Minden olyan ügyben – így szokta mondani – ami Isten, az Egyház uralmának felállítását szolgálja, ő természetesen kész Péter törvényszerinti utódjának engedelmeskedni. Csak azokban a dolgokban, melyek kétségen kívül az Egyház szétzúzását és a lelkek üdvének biztos elvesztését eredményezik (például: hamis ökumenizmus, új mise), kell közreműködését és engedelmességét megtagadnia, mert az engedelmesség az ilyen esetekben bűnös tett volna. Az ilyen engedetlenség rossz ugyan, de nem skizmatikus, mivel nem csak elvileg, de a valóságban és konkrétan is elismeri a pápai primátus jogszerű gyakorlását.

Lefebvre érsek a harc leghevesebb szakaszaiban is elismerte az Apostoli Szék vizitációs jogát a művére, ezenfelül a pápai bíróságok illetékességét a házasságok, a papok és szerzetesek laicizálásának érvényessége kérdésében – amennyiben nem állt fenn valamilyen nyilvánvaló jogtalanság. Ugyanakkor nem titkolta, hogy az általa alapított Papi Közösség se a saját, se az egész Egyház javára a mostani egyházi krízis anomáliái közepette jogilag hatékony biztosítékok nélkül nem maradhat fenn épen; többek között ezért szentelt 1988-ban négy tradicionalista püspököt, követelte egy, a hagyományt képviselő egyháziakból összeállított komisszió felállítását, saját partikuláris jogokat, továbbá azt a jogot, hogy a püspökök utódát a közösség maga választhassa ki, valamint jogot a zsinat és az új mise idevágó szövegeinek szabad kritizálására. Ez sok – akkoriban túl sok követelmény volt. Ám alkalmas arra, hogy innen kiindulva a tradíció ősi és egyedülálló jogát az Egyházban, és ne csak zuglétét, újra ki lehessen harcolni. Lefebvre érseknek nem voltak illúziói, amikor ezt mondta: el fog jönni az a nap, amikor Róma megteszi ezt a lépést (m.m. a kiegyezést), de csak akkor, amikor már mindenki számára nyilvánvalóan romok előtt állnak.

A kérdés tehát ez: amennyiben Róma hajlandó a tridenti misének az Egyházban ismét általános polgárjogot adni, az 1988-as igazságtalan egyházi büntetéseket feloldani és a fentebb vázolt biztosítékokat mint a tradíció életfeltételeit elfogadni – nos egy ilyen esetben megengedett-e a kiegyezés visszautasítása?

Egy életből vett példa ennek a problémának a jobb megértéséhez: Képzeljék el, hogy egy apa éhező családja számára élelmiszerért megy az egyetlen általa elérhető üzletbe. Ott azonban a tulajdonos ezzel fogadja: „Nem kapsz semmit, akkor se, ha fizetsz.” – „De miért nem?” – „Nos, mert te te vagy. Te semmit nem kapsz!” Mi történik ilyenkor? Engedje ez az ember családját éhen halni? Ezt nem teheti meg, felelős az övéiért. Ezért a családja fenntartásához feltétlen szükséges élelmiszert a tulajdonos akarata ellenére is elveheti. Ez nem számít lopásnak. Ezt szükségből elkövetett kihágásnak nevezik. Nos, Lefebvre érsek 1988-ban semmi mást nem tett, mint ezt: egyházi szükség-kihágást, úgy mond. Amit tett, az életfontosságú volt a tradíció túléléséhez, és a pápa éppen azért nem engedélyezte, mert a tradíció további fennállását szolgálta. – Képzeljék azonban most azt el, hogy az üzlettulajdonos egy napon azt mondja a családapának: „Oh, sajnálom. Vegyél mindent, amire szükséged van. A tied lehet, neked adom.” Vajon még ilyen körülmények között is csupán szükséglopás, ha ez az ember éjszaka a tulajdonos engedélye vagy fizetség nélkül viszi el az élelmet? Nem, ez már nem az, ez már súlyos lopás! Ha a pápa a tradicionalistáknak megengedi, hogy megfelelő biztosítékok mellett mindazt megtegyék, amit eddig is tettek, csak éppen most már az ő engedélyével, az ő pásztori felügyelete alatt, akkor „lopás” lenne, jogtalan apostolság és skizmatikus szellemiség azt mondani: Nem, mi úgy csináljuk továbbra is, ahogy eddig. Mi nem veszünk tudomást a jogszerű pápa ezen akaratáról. Mi majd csak akkor foglalkozunk ezzel, ha a pápa „tökéletesen megtért”. Addig ignoráljuk őt.

Befejezésül még egy észrevétel. Egyesek azt mondják: Az Egyház krízise még soká tarthat, 50 évig, 100 évig, ki tudja?” Nem, ilyen soká nem tarthat, ez tévedés! Miért? Nos, az Egyház válságának véget érését lehet imával sürgetni, de beszéddel aligha. Lefebvre érseknek azonban igaza volt, amikor úgy vélte, hogy lehetetlen, hogy egy ilyen válság tovább tartson, mint 30, 40 év. Azért nem, mert a tradíció törése egy generáción túl már irreparábilis.
    Ha a Krisztus által alapított római katolikus Egyház például 100 évig kijön a pápai hivatal gyakorlása nélkül, ha ebben az intervallumban négy püspök elég arra, hogy az apostoli tradíció legértékesebb örökségét, mely az Egyház létalapját teszi ki, megőrizze, akkor minek, kérdem Önöket, adta Krisztus a pápaságot Egyházának? Luxusnak? Ha az ember gyengesége elegendő a Depositum fidei tiszta megőrzésére, akkor miért biztosította Krisztus Péternek és utódainak a Szentlélek különleges segítségét ahhoz, hogy a hitet, ha legfőbb hatalmukra hivatkoznak, csalhatatlanul adják tovább?!
    Egy a jövőben élő történész joggal mondhatná: Válság – igen, ez lehetséges. Ha azonban az Egyház egy évszázadon át a pápai tan- és lelkészi hivatal tényleges gyakorlása nélkül is meglenne, nem lenne ez bizonyíték arra, hogy a pápaság valójában szükségtelen?

Ne becsüljük tehát alul az Egyház regenerálódásra alkalmas képességét! A tradíció közösségei valóban csak az Egyház szükség-aggregátorai lehetnek. Azt a közvetlen isteni beavatkozást, amit Krisztus Péternek és utódainak megígért, törékeny emberek még oly erényes és hősies fáradozása sem képes helyettesíteni. Erre gondolnunk kell, és akkor magunktól fogjuk kívánni, hogy az Apostoli Szék bénaságát minél hamarabb befejezettnek lássuk, és hogy éber szemekkel tudatában maradjunk annak, hogy a mi „gumicsónakunk” csak veszélyes szükségszerűség.