Szakítás a tradícióval?
Írta: Hw. Dr. theol. Adolf Fugel
(forrás: www.kreuz.net – 2005. december 17.)

Míg XXIII. János pápa még szigorúan tartotta magát Szent V. Pius pápa misszálé-jának az előírásaihoz és ezeket csak megújította, addig a Novus Ordo Missae-t nem nehéz a tradíciótól teljesen független és önálló rítusként felismerni.
Első hallásra a Novus Ordo Missae ezen megjegyzése: „kivéve, ha a nép felé fordulva áll”, nem tűnik fel. Pedig ebből világosan kitűnik, hogy a Novus Ordo rubrikáinak a megfogalmazásánál abból indultak ki, hogy nem muszáj feltétlenül a nép felé forduló oltárnak lennie. Nincsenek arra utaló nyomok, hogy ezek a rubrikák csak egy átmeneti időre íródtak volna a misekönyvbe. Ezzel szemben ma a nép felé való celebrálás vált az egyedül elfogadott szabállyá.

A kérdés örökre nyitott marad: vajon valóban be akarták vezetni a Novus Ordo-val a népoltárt, vagy azt csak a modernisták tették fokozatosan normává? De az a tény, hogy a rögzített celebráló oltárból mobilt csináltak, és hogy a mártír-relikviát tartalmazó oltárkövet sem írják már elő, inkább arra enged következtetni, hogy a népoltár bevezetését igenis elejétől fogva akarták.
Ezzel a római Egyháznak mára de facto két rítusa van, amelyek ráadásul az idő múlásával egyre jobban eltávolodtak egymástól. Így csak abban reménykedhetünk, hogy Boldog XXIII. János misekönyvét a jövőben a Novus Ordo Missae-vel egyenrangúan és mindennemű korlátozás nélkül használni lehet. Meg kellene engedni, hogy a papok minden kikötés nélkül, maguk dönthessék el szabadon, hogy melyik rítust akarják celebrálni. Ugyanakkor az új miserítust egyértelműen el szabad ismerni második, természetesen érvényes, mert a római pápától promulgált, rítusnak.

Az az állítás, hogy a nép körében a különböző rítusok celebrálása miatt szakadás keletkezik, ugyanannyira átlátszó ürügy, mint az a kijelentés, hogy az Egyháznak nincs joga a rítusokat megváltoztatni. Arra lenne szükség, hogy a latin Egyház összes papjának jogában álljon a szentmiseáldozatot mindennemű előfeltétel nélkül mindkét érvényes rítusban celebrálni.
Erre annál is inkább szükség lenne, mert Boldog XXIII. János pápa a megújított tridenti miserítust az 1960. július 25-i Motu proprio-val approbálta. Ezzel az aktussal ez a nagy pápa a liturgikus megújulásnak azt a hosszú folyamatát zárta le, amelyet elődei már sokkal előtte elkezdtek. Ehelyütt csak a nagyhétnek XII. Pius pápa által végrehajtott megújítására akarok emlékeztetni. A megújított tridenti rítust nem lehet és nem szabad sem az egyedül érvényes, sem az egyedül betiltott rítusként kezelni: ez a rítus fényes befejezése a Szent X. Pius pápa alatt megkezdett liturgia reformnak.
Nehéz elhinni, hogy XXIII. János pápa vagy a zsinati atyák a liturgia olyan nagy mérvű átalakítására gondoltak, mint ami a Novus Ordo Missae-ben ténylegesen megtörtént. XXIII. János pápa, aki a zsinatot egybehívta, a liturgikus megújulás befejezésével véglegesen lezártnak tekintette ezt a folyamatot. Az sem volt véletlen, hogy a zsinat első dokumentuma a liturgiáról szóló konstitúció volt. XXIII. János pápa ezzel akarta az általa éppen lezárt liturgia-reformra a zsinat pecsétjét rányomni.

Nem látható be, miért ne szolgálhatná Egyházunk szépségét és liturgikus sokszínűségét több, egymás mellett meglévő, egyenrangú liturgia – e sorok írója ezért száll síkra –, és miért okozná a több rítus a hívők megosztottságát? Boldog XXIII. János megújított rítusát mind a papszemináriumokban, mind a plébániákon azonos mértékben és az új miserítussal párhuzamosan kellene tanítani és celebrálni. Eközben a hívő népnek a rítusok jelentőségét valódi katolikus hittel kellene elmagyarázni.
Az Egyházzal szembeni engedetlenség mindkét rítus egymás melletti celebrálásakor nem állhat fenn, hiszen XXIII. János pápa megújított miséje soha nem lett eltörölve, visszavonva, érvénytelenítve vagy betiltva. Aki ezt állítja, az eklatáns módon szembeszegül a boldoggá avatott pápa liturgikus akaratával.
Egyre jobban terjed az a nézet, hogy itt valójában két szép, az Egyház által approbált miserítusról van szó. Ez a felfogás az egymással szembenállóságot értelemszerűen kizárja, és a békés egymás-mellett-élés védőbeszédének számíthat.


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                SZML 117 TARTALOMHOZ               a KEZDŐLAPRA