Ahogy azt Szent Tamás gyakorta hangsúlyozta, a bölcsesség a mindennek a legvégső, legnagyobb ok, azaz Isten felől való szemléléséből áll. Ez az, ami Szent Tamás tanítását is jellemzi: mindent Istenből kiindulva szemlél, vizsgál, bennünket pedig hozzásegít, hogy Isten minden teremtett dolog fölött álló abszolút fenségességét és magasabbrendűségét egyre jobban megismerjük. Így ejt minket bámulatba, és késztet Isten imádására és csodálására. Ebben különbözik Szent Tamás más teológusoktól, akik Istent néha túl emberi módon szemlélik, és saját szellemünk kicsinységének szintjére húzzák le.
Mindezt jól megfigyelhetjük Szent Tamásnak az isteni közreműködésről és kegyelemről szóló tanításában, mert Tamás éppen itt mutatja be csodálatos módon, Isten miként minden valóban a mindenben, hogyan származik minden jó egyedül Őtőle, és hogy mind e miatt egyedül Ő méltó minden tiszteletre és dicsőségre. Az embernek – így mondja nekünk Szent Tamás – minden jó cselekedet végrehajtásához szüksége van Isten segítségére. A természetes jócselekedetekhez természetes segítségére, a természetfölötti cselekedetekhez pedig természetfölötti segítő kegyelmére. Valóban, nem csak a jó cselekedetek végrehajtásához, de már a jó komoly és hatásos akarásához is szüksége van az embernek isteni segítségre. Ha tehát valami jót cselekszünk, az nem a mi érdemünk, hanem Isten adománya; még csak a jó komoly akarását sem írhatjuk a magunk javára, mert itt is Isten az, aki nekünk a komoly elhatározást adja.
Ennek oka az ember teremtett voltában keresendő. Mivel az ember a semmiből teremtetett, magától semmije sincs, és magától semmire sem képes. Az „agere sequitur esse” elve alapján az, aki létét csak egy másik abszolútum függvényében birtokolja, cselekedni is csak ettől az abszolútumtól való teljes függőségben tud. Mi létünket és mindent, amink van, Istentől kaptuk, és ha Isten ezt nem tartja fenn minden pillanatban, akkor mi magunktól mindent azonnal elveszítenénk, és a semmibe hullanánk vissza.

Illúzió tehát magunkat általában függetlennek, valamint létünkben és tetteinkben önállónak tekintenünk. Lefebvre érsek ezt mondta: „Úgy gondolom, halálunk pillanatában ez fog bennünket a legjobban meglepni: ‘nem tudtam, hogy ennyire Istentől függtem, nem voltam ennek ennyire tudatában; most fedezem csak ezt fel, a valóságot, azt, hogy Isten minden.’”

A teremtmény magától csak egyet birtokol: a kudarcot, a bűnt! A semmiből jőve, megmarad benne bizonyos hajlandóság a semmi és a kudarc iránt, ha Isten nem menti meg ettől. Pontosan ez a Szentírás és a zsinatok tanítása. Már az Ószövetségben ezt olvashatjuk: „Uram, mert minden dolgunkat megcselekszed helyettünk” (Iz 26,12), és: „Veszedelmed tenmagadtól vagyon, Izrael, csak nálam a te segítséged” (Oz 13,9). És az Úr ezt mondja: „Hiszen nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5), és Szent Pál ezt tanítja: „Hiszen Isten maga műveli bennetek jóakarata szerint a szándékot meg a végrehajtást is” (Fil 2,13).

Az Orange-i második szinódus kánonjai, melyek egybeesnek Szent Ágoston tanításával, valóságos kincsestárát adják ennek az igazságnak. Lássunk kettőt ezekből: „Az ember nem képes semmi jóra Isten nélkül. Isten sok jót tesz az emberben, amit az ember nem valósít meg; az ember azonban nem tesz semmi jót, amit ne Isten adna neki, hogy megtegye” (DH 390). „A sajátjából mindenkinek csak hazugságra és bűnre telik. Ha azonban az ember valami igazat és helyeset tesz, az abból a forrásból származik, mely után nekünk ebben a sivatagban vágyódnunk kell, hogy – mintegy cseppet kapva belőle – az úton ne pusztuljunk el” (DH 392). Az embernek tehát ahhoz, hogy egyáltalán valami igazat szóljon vagy valami helyeset akarjon és tegyen, isteni segítségre van szüksége, azaz legalább Isten természetes közreműködésére.
Ez az igazság nem áll szemben az emberi szabadsággal. Az emberi szabadság valóban létezik, és nem csak illúzió, ahogy ezt Kálvin állította. De a szabadság nem jelenti az Istentől való függetlenséget. Aki az emberi szabadságot az Istentől való függetlenséggel teszi egyenlővé, annak helytelen fogalma van a szabadságról, mert ilyen szabadság nem létezik. Isten éppen hogy felkelti és lehetővé teszi szabadságunkat, miközben minket a jó felé terel. Akit Isten a jóra ösztönöz, az éppen azt teszi, amit akar, míg a bűnös végülis azt teszi, amit nem akar, hiszen a bűnös cselekedetei a bűn rabszolgájává teszik, s az ember ebből a szolgaságból egyedül már nem képes kiszabadulni.

Csak egyre képes az emberi akarat magától: Isten elhagyására. Jóra nem képes az ember egyedül, mert a jó pozitív valami. Ehhez pedig az embernek valódi erőre van szüksége. A rossz azonban tisztán negatív valami, azaz Isten követelményeivel való szembefordulás, magunk tehetetlen sodródása, ami semmilyen erőfeszítést nem kíván. Így például semmilyen erőre nincs szükségünk, hogy mértéktelenül együnk és igyunk; ahhoz azonban, hogy mértéket tartsunk, igenis valódi erőre van szükségünk.
Ezért mondja Szent Ágoston is: „A rossz elkövetéséhez elegendő maga a szabad akarat, a jóért azonban az ember nem tud tenni semmit, hacsak a mindenható Isten nem támogatja.” És a Tridenti Zsinat tanítja: „Hacsak valaki nem utasítja vissza saját maga Isten kegyelmét, Isten úgy hajtja végre a jó tettet, ahogy Ő eredetileg elkezdte, miközben az emberben a jó akarását és végrehajtását segíti elő” (DH 1541).

Az isteni közreműködés és az emberi szabadság ezen összjátékában természetesen titok lappang, melyet evilági életünkben nem tudunk teljesen megfejteni. A változatlan és abszolút függőség isteni attributját azonban csak azért, mert számunkra felfoghatatlan, nem szabad feladnunk azzal, hogy túlságosan is emberi fogalmak szerint alkotunk magunknak istent. Ez az isten valamilyen módon függ tőlünk, azáltal ahogy a mi döntésünkre vár, melyhez neki igazodnia kell, miként ezt a molinisztikus rendszer leírja. A molinisták szerint az ember Istentől függetlenül dönt a jó és rossz között, mely tétel oda vezet, hogy Isten saját cselekedeteiben a teremtmények döntéseitől válik függővé. Ebből következően Isten nem egyedüli forrása minden jónak, hiszen az ember legalább a jóhoz való döntésre saját maga is képes. Ez azonban nem lehetséges, ez ellentmond az igazi Isten-fogalomnak. Ne próbáljuk meg e titkot ilyen módon megoldani. Különben is furcsa lenne, ha véges emberi agyunkkal képesek lennénk Istent mindenben megérteni.

    Mik a követelményei e tannak a mi lelki életünkre?

Az egyik első követelmény az alázatosság. „Ki tesz téged másnál különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna” (1 Kor 4,7). Ha bírjuk a hitet és a kegyelmet, ha a jót tesszük; ez még mind nem ok arra, hogy dicsekedjünk. Isten az, aki mindezt megadta nekünk. Még magát a jóra való akaratunkat is Ő adta nekünk, mert Szent Pál szavai szerint nem csak a jó teljesítését, de már a jó puszta akarását is Isten adja nekünk. (Fil 2,13) Isten kegyelme nélkül mi is ugyanolyan rosszak vagy még rosszabbak lennénk, mint néhány nagy bűnös. „Haszontalan szolgák” vagyunk, és magunktól semmire sem vagyunk képesek. „Non nobis, Domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam” imádkozzák ezért a szentek. „Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget” (Zsolt 113,9). És amikor Isten szentjeit megkoronázza a mennyben, akkor saját adományait koronázza meg.

A második követelmény az állandó imádkozás szükségessége. Minekutána mi mindenben Isten segítségére és kegyelmére szorulunk, ezt állandóan kérnünk kell tőle, a kapott kegyelmekért pedig hálát kell adjunk neki. Mivel Isten mindent tud, és mi semmit, mindent tőle kell remélnünk. Állandóan azért kell imádkozzunk, hogy Isten akaratát felismerhessük és megtehessük. „Tiszta szívet teremts belém, Isten, s újítsd meg az igaz lelket bensőmben” (Zsolt 50,12). Kérnünk kell Őt arra, hogy őrizzen meg bennünket a bűntől: „Ne engedd, hogy valaha elszakadjam tőled” (a pap áldozás előtti imádsága a szentmisében). Igen, arra is kérnünk kell Őt, hogy akaratunkat megfordítsa, ha mást akarunk, mint Ő: „Ad te nostram etiam rebelles compelle propitius voluntates – lázongó akaratunkat is vond kegyesen magadhoz” (nagyböjt 4. vasárnapja utáni szombat csendes imádsága).

Ebből következik, hogy számunkra a tökéletesség az isteni akarattal szembeni engedelmességből és magunk átadásából áll. Nem nekünk kell kezdeményeznünk, nagy dolgokat kitalálnunk, elterveznünk és végrehajtanunk, hanem egész egyszerűen a kegyelem indíttatásait kell követnünk. Isten majd megmutatja nekünk, mit akar tőlünk. A körülmények és a Szentlélek belső figyelmeztetése megmondja nekünk, mi az aznapi teendőnk. Természetesen időnként előfordul, hogy Isten akarata nem világos előttünk, de ha vágyunk megfejtésére, és minden igyekezettel törekszünk erre, előbb vagy utóbb mindig megértjük, mit vár el tőlünk Isten. Ha ezt hűen követjük, arra a tökéletességre jutunk, melyet Isten számunkra kijelölt.

Az utolsó követelmény a magunkkal szembeni bizalmatlanság, és az Isten iránti határtalan bizalom. Mivel magunktól csak elbukni tudunk, és Isten kegyelmének is képesek vagyunk ellenállni, üdvösségünket „félelemben és rettegésben” kell elérnünk. Tartanunk kell attól, hogy önfejűségünk egyszer elszakíthat Istentől. Ezzel szemben Isten mindig a jóhoz és ezzel magához vezet bennünket. Ha benne bízunk, és hozzá menekülünk, nem fogunk elbukni: „Aki tehát hozzám jön, azt nem dobom ki. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem föltámasszam az utolsó napon” (Jn 6,37-39). „Mindent elviselek abban, aki nekem erőt ad” (Fil 4,13). „In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum – Benned van, Uram, reményünk, nem szégyenülök meg örökké” (Te Deum). Ezért ad a tomista, és nem a molinista, kegyelemtan nagyobb biztonságot számunkra. Ezt tükrözik ezek a mondatok is, melyeket már Szent Ágoston leírt: „Csodálkozom, hogy az emberek inkább akarják magukat saját gyengeségükre rábízni, mint Isten szilárd ígéretére. Igen ám, vetik szememre, de nem tudjuk, hogy Isten mit akar tőlünk. Mi legyen tehát? Biztos vagy saját szándékodban magad személyével kapcsolatban, és nem tartasz e közmondástól: aki, úgy tűnik, áll, vigyázzon, nehogy elessen? De mivel e két kérdésre bizonytalan a válasz, miért nem bízza az ember hitét, reményét, szeretetét inkább a biztosra, mint a bizonytalanra?” (De praed. sanctorum 11,21)