A beszéd 1977-ben Münchenben, a Szent X. Pius Papi Közösség priorátusában, a kápolna felszentelése alkalmából hangzott el, tehát VI. Pál pápa pontifikátusa alatt. Ezért az érsek a pápa, illetve a Szentatya alatt VI. Pál pápát érti.

Szeretett Barátaim!

Pater Klaus Wodsack arra kért, hogy e kápolna felszentelési ünnepségét használjam fel arra is, hogy e ház állandó látogatóihoz pár szót intézek. E kérést nem akartam megtagadni, s mivel feltételezem, hogy Önök szeretnének megtudni valamit a Papi Közösség és az én személyes kapcsolatomról a Vatikánnal, azaz, fejezzük ki magunkat nyíltabban: a pápával, előadásom témájának e viszony bemutatását választottam.

Nos, ezt a szituációt azokkal a szavakkal szeretném összefoglalni, amelyeket ez év szeptember 11-én, amikor Rómába hívattak, a pápának is lehetőségem volt elmondani. Miután a Szentatya heves szemrehányásokkal illetett, a következő szavakkal intézett kérdést hozzám: „Mi mondanivalója van?” Ugyanazt válaszoltam neki, amit, azt hiszem, már a zsinat óta egyfolytában mondok, és amit ma itt és bármikor hajlandó vagyok megismételni: „Szentatya, meghasonlott, megszakadt, megrendült a szívünk; nemcsak nekem, hanem katolikusok millióinak, akiknek ugyan én nem vagyok a vezetője, de akik az Egyház helyzetéről ugyanúgy gondolkodnak, mint én. A papoknak is megrendült a szívük, hiszen mi annyira szeretnénk a tökéletes alávetettséget, a teljes egységet a Szentatyával. Mindenben követni szeretnénk Önt. Mégis, a probléma abból adódik, hogy ha mi Önt mindabban, amit Ön követel és kíván tőlünk, követjük, akkor az Ön elődeitől távolodunk el. Mit tegyünk tehát? Vagy az Ön elődeihez vagyunk hűek, és akkor sok tekintetben nem tudjuk Önt követni, vagy Önt követjük, akkor viszont azokkal szemben leszünk engedetlenek, akik Önt megelőzték, és akik mint Péter utódai szintén az örök Egyház nevében szóltak,” – Egy példát is említettem a Szentatyának: „Nézzük meg azokat a mondatokat, amik a vallásszabadságról szóló zsinati dekrétumban találhatók, és amelyek pontosan szemben állnak azokkal, amelyeket XVI. Gergely és IX. Pius pápa a „Mirari vos” és a „Quanta cura” című enciklikákban kötelező érvényűen kimondtak. Mit kell ezek után nekünk tennünk? XVI. Gergelynek és IX. Piusnak engedelmeskedni és VI. Pálnak nem, vagy VI. Pálnak engedelmeskedni és XVI. Gergellyel és IX. Piusszal szemben engedetlen lenni?” Aztán így folytattam: „Én kénytelen vagyok azoknak engedelmeskedni, akik az Ön elődjei voltak, mert ők, mint egyházfők, az Egyház kétezer éves tanításával összhangban, véglegesen elkötelezett módon szóltak, és mert én hiszem, hogy az Egyház nem tévedhetett kétezer éven át. Ezért vagyunk mi jelenleg ebben a megoldhatatlan helyzetben.”

Mi nem tudjuk a Szentatyát a zsinat célkitűzéseinek végrehajtásában, a zsinat reformjaiban és mindabban, ami a zsinat óta történt, követni. Minden problémánk ebből a helyzetből adódik. Mi meg akarjuk őrizni a katolikus hitet és nem akarunk protestánsokká válni. Nem akarunk modernisták lenni. Nem akarunk protestánsokként meghalni. Nem akarunk olyan templomokba járni, ahol protestáns rítusú miséken kell részt vennünk. Nem akarjuk engedni, hogy gyermekeinket modern katekizmuson neveljék fel, olyan katekizmuson, amelyik már nem igaz hitű, ami már nem katolikus többé. És ezért vannak Rómával nehézségeink. Ez a mélyebb ok. De miért történt mindez? Hogyan vált ez lehetségessé? Hogyan lehetséges, hogy Róma azt kívánja tőlünk, hogy egy olyan vallásgyakorlatot kövessünk, ami a protestantizmushoz vezet? Hogyan követelheti Róma, hogy olyan katekizmus szerint oktassunk, amely nem igaz hitű többé? Hogyan képes tőlünk azt követelni Róma, hogy egy olyan hitet hirdessünk, amely többé nem az igaz katolikus hit? Itt valaminek történnie kellett az Egyházban, a II. Vatikáni Zsinat alatt és már előtte is; valaminek történnie kellett!

Én azt hiszem, hogy az a válság, ami az Egyházban a protestantizmus keletkezése óta fennáll, és ami az elmúlt évszázadok alatt csak tovább mélyült, mostanra a világban és az Egyházban olyan méreteket öltött, ami végül oda vezetett, hogy az Egyház magáévá tette a protestáns tévedéseket és a liberális téveszméket, vagyis elfogadta őket. Ebből fakad az egész probléma, Ez nem egy múlandó válság és nem olyan, ami csak a II. Vatikáni Zsinattal kezdődött. Ez egy sokkal komolyabb krízis, amelynek gyökerei több évszázaddal ezelőttre nyúlnak vissza, mind az Egyház környezetében, mind az Egyházban magában, és ami most, ha szabad így mondanom, az Egyház csúcsára is eljutott. És így kerültünk mi mára egy teljesen lehetetlen helyzetbe: vagy követjük, ahogy éppen most mondtam, a Vatikán utasításait és az egész múltat megtagadjuk, vagy szilárdan kitartunk az Egyház hagyományos tanítása mellett, és akkor a mai hivatalos Egyházzal kerülünk összeütközésbe. Nincs harmadik választásunk. Nem tudunk más megoldást találni, mint azt, hogy feltesszük magunknak ezt a kérdést és megadjuk rá a helyes választ, ami egy hitéhez hű katolikusnál csakis a minden idők tradicionális katolikus tanításához való ragaszkodás lehet. Nem adhatjuk fel azt az Egyházat, amelyik húsz évszázadon keresztül az igazságot hirdette. A fát gyümölcséről tudjuk felismerni. A mi Urunk Jézus Krisztus maga mondta nekünk, hogy ezt tegyük.

A fát gyümölcséről felismerni ebben az esetben annyit jelent, mint a zsinat alatt és után bevezetett reformok gyümölcseit megvizsgálni. E reformokat az Egyház egész hagyományos tanításával szemben vezették be. Én most csak nagy vonalakban tudom őket felsorolni. Mégis azt szeretném, ha Önök az előadásom alatt megértenék, hogy ez az egész reform és minden egyes része milyen mélységesen összefügg, és egységet, egy egészet képez. Én azt mondom, e változások legsúlyosabb, legmélyrehatóbb, legvégzetesebb gyökere a liturgia reformja, mert a liturgia reformja a mi szent vallásunk szívébe, közepébe talált. Ha a liturgia reformja, ami bennünket a protestantizmushoz vezet, hitünk közepét, szent vallásunk szívét érinti, akkor ebből minden egyéb magától következik. Akkor a hitet magát találja, az egyén erkölcsét, a család erkölcsét és a társadalom erkölcsét. Mert mindezeket érinti, ha a szentmise liturgiáját megváltoztatjuk. A katolikus szentmise keresztény kultúránk alapja. Ha olyan messzire megyünk, hogy a szent keresztáldozatot tönkretesszük és a szentmise-áldozatot protestáns úrvacsorával helyettesítjük, akkor az egész keresztény kultúra összeomlik, akkor a keresztény kultúra legbiztosabb, legszilárdabb alapjaiban omlik össze, éppen abban a részében, amiben a legmegbízhatóbb volt.

Ezért kell szent vallásunk ezen alapvető igazságait mindig szem előtt tartanunk. Mi a szentmise? Mi a szentmise-áldozat? Ahhoz, hogy ezt megválaszoljuk, magunk elé kell idézzük, amit erről az Egyház mindig tanított, és amit mindenkorra érvényesen különösen a Tridenti Zsinat fogalmazott meg. Mert ez a zsinat egyszer s mindenkorra fogalmazta meg és hirdette ki definícióit. A Tridenti Zsinat dogmatikus zsinat volt és azt tanította nekünk, hogy a szentmise-áldozat nem más, mint a keresztáldozat megújítása, ugyan vértelen módon, de mégis pontosan ugyanúgy, ahogy a keresztáldozat a Golgotán megtörtént. A keresztáldozatkor, ami a mi oltárainkon folytatódik, a pap, aki az áldozatot bemutatja ugyanaz, mint az áldozat, amely bemutatásra kerül: mindkettő a mi Urunk Jézus Krisztus. Ez a szentmise-áldozat. Arra kell tehát emlékeztetni magunkat, hogy éppen a szentmise-áldozat az a szellemiség, ami a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjén alapszik. És ha a szentmise-áldozatot megszüntetjük, hogy belőle egy egyszerű étkezést csináljunk, egy úrvacsorát, egy eukarisztiát, vagy ahogy ma mondják, egy egyszerű úrvacsora kiosztását, akkor éppen az igazi szentmise-áldozat legdrágább részét zúzzuk szét.
A szentmise-áldozat egy cselekmény, egy áldozati cselekmény, ami a keresztáldozatot újítja fel. És ezért áldozati adománynak is kell lennie, mert ha nincs áldozati adomány, akkor nincs áldozat. Ha nincs áldozat, nincs áldozati adomány. Áldozati adománynak tehát lennie kell, és ennek az áldozati adománynak az áldozás pillanatában jelen kell lennie. Ez a jelenlét a mi Urunk Jézus Krisztus jelenléte, aki mint áldozati adomány van jelen. És ezért, ha az áldozat bemutatása után áldozunk, az áldozás csak egy gyümölcse az áldozatnak. Tehát két lényeges pillanata van a szentmise-áldozatnak: az áldozat és a szentség. A szentség az áldozattól függ, azaz az áldozat gyümölcse. Ha áldozunk, akkor részünk van az áldozati adományban, amit előtte bemutattak, vagyis a mi Urunkban magában. Ez a mi szentmise-áldozatunk. És ennek lényegbevágó jelentése van.

Ezért olyan döntő változás, ha ma azt mondják, hogy szentmiseáldozatunkat úrvacsorává változtatják, ugyanúgy, ahogy a protestánsok a miséből evangélikus étkezést csináltak. Ez a mi egész keresztény kultúránk tökéletes lerombolását jelenti. Gondoljuk csak meg! Mert minél tovább elgondolkodik valaki ezen, annál világosabb lesz számára, hogy nem lehet lemondani a keresztáldozatról anélkül, hogy egész kultúránkat ne zúzzuk szét. Mert az a tény, hogy a szentmise-áldozat valóságos áldozat, döntő hatással van a mi személyes életünkre, azaz egy keresztény ember életére. Mert ha mi az áldozati adományban részt veszünk, akkor egész életünknek egy áldozati adomány életének kell lennie; egy életnek, amit felajánlunk, feláldozunk. Ez a katolikus hit jellegzetessége a protestantizmussal szemben. A protestánsok számára a mi Urunk már mindent elvégzett, nekünk magunknak már nem kell tennünk semmit. A mi Urunk Jézus Krisztus már mindent megtett, nekünk csak bíznunk kell Benne, mást nem kell csinálnunk. Nem kell arra gondolnunk, hogy megváltoztassuk életünket. A mi Urunk mindent elintézett, és ezért elég, ha hitünk van, ha hiszünk ebben, másra nincs szükség.

Mi, katolikusok, ezzel szemben azt állítjuk, hogy nekünk szakadatlanul harcolnunk kell, hogy nekünk folytonosan önfeláldozóknak kell lennünk, hogy nekünk mindig áldozatnak, áldozati adománynak és jóvátételnek kell lennünk. Ebből áll a mi Urunk Jézus Krisztussal való életünk egész nagysága. Minket megfeszítenek a mi Urunkkal, mi hordjuk a keresztünket, nekünk követnünk kell Őt. Maga a mi Urunk mondta nekünk, hogy aki e világból Hozzá akar tartozni, az vegye fel keresztjét és kövesse Őt. Ez a katolikusok élete, ez azoknak az élete, akik hisznek a mi Urunk Jézus Krisztusban, akik hisznek a szentmise-áldozatban.
Ha áldoznak és utána hazamennek, a vállukon hordják a keresztet, és ezért készek arra, hogy életük minden nehézségében, családjukban, otthonukban, mindenért, ami nehezükre esik, minden megpróbáltatásban, ha betegek lesznek, egészségük minden problémájában feláldozzák magukat. A mi Urunkkal egyesülve hordják a keresztet. Vezekelnek bűneikért, vezekelnek a világ bűneiért. Ez a katolikus szellemiség. De nincs többé áldozat, ha nincs többé kereszt, és akkor nincs többé katolicizmus sem, és ezzel a mi szent vallásunknak is vége. Vége!

Figyeljék meg jól, a mai reformok bevezetésével hogyan tüntetnek el minden keresztet. Sok oltáron, azokon az asztalokon, amiket most felállítanak, nincs többé kereszt. Akkor is, ha az oltárok még kőoltárok, még mindig csak üres asztalok maradnak. A keresztnek nem adnak többé tiszteletet. És magában a Vatikánban is így van ez. Ha valakit meg akarunk látogatni a Vatikánban, ha a fogadótermekben kell várakoznunk, e termekben nem fogunk többé keresztet látni. Azokon a helyeken, ahol régen mindenütt kereszt volt, ma csak modern képeket találunk, amelyekről nem lehet tudni, mit is akarnak ábrázolni. De a kereszteket eltüntették. És miért? Hogy ne sértsék azokat, akik nem hisznek a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében.
Lehetséges ez, hogy magában a Vatikánban eltüntetik a keresztet, kidobják a feszületet? Ezt mi nem fogadhatjuk el! Számunkra a kereszt a legfontosabb az életben. Mindenütt legyen keresztünk, szobánkban, házunkban, otthonunk minden helyiségében. A keresztnek mindig előttünk kell lennie. Ez emlékeztet bennünket a mi Urunk Jézus Krisztus szent áldozatára és a szentmise-áldozatra. Ez a katolikus szellemiség. Nekünk ehhez a katolikus szellemiséghez erősen ragaszkodnunk kell, és a gyermekeket időben meg kell tanítanunk, hogy áldozatot hozzanak, hogy a mi Urunk Jézus Krisztussal együtt szenvedjenek, hogy együtt hordozzák Vele keresztjüket. Ha hiszünk a szentmise-áldozatban, akkor megerősödünk az áldozat által, mert nekünk nincs más Megváltónk, csak a mi Urunk Jézus Krisztus a keresztje által. Nincs más Megváltó! Tehát nincs más üdvösség, mint a mi Urunk Jézus Krisztus, mégpedig keresztje által. A mi Urunk Jézus Krisztus mondta: „Bizony, bizony mondom nektek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshonnan mászik be, az tolvaj és rabló, a juhok számára én vagyok az ajtó; aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelőre talál.” (Jn 10,1-2,8-9)
Tehát a mi Urunk az egyetlen út, az egyetlen lehetőség megmentésünkre, és ez a szentmise-áldozaton keresztül történik. A mi Urunk a kereszt által legyőzte a Sátánt, a halált, és mi ezt a mi Urunk Jézus Krisztus által kivívott győzelmet a szentmise-áldozatban a kereszt által újfent megerősítjük. Ezért nem tudunk a miséinken olyan embereket eltűrni, akik a mi Urunk Jézus Krisztusban mint Megváltóban nem hisznek: a buddhistákat, mohamedánokat, animistákat, olyanokat, akik még a mi Urunk Jézus Krisztus istenségében sem hisznek. Mi nem tudjuk a misét ezekkel az emberekkel együtt ünnepelni. Nem tudunk nekik szentostyát adni, mert ők nem hiszik, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az egyetlen ajtó a juhok aklába, az egyetlen út megmentésünkre.

De mit látunk ma? Püspököket – püspököket! –, akik katedrálisaikban kápolnákat rendeznek be a mohamedánoknak, kápolnákat a protestánsoknak, kápolnákat a buddhistáknak, mivel ezek a püspökök már nem hisznek a szentmise-áldozatban. Számukra a szentmise-áldozat egy étkezés, egy baráti együttlét, a barátság kenyerének egy darabja. De ennek semmi köze a szentmiséhez. Ez a szeretet és a barátság egyik szertartása. Ha pedig csak ennyi, akkor természetesen azokat is meghívhatjuk erre az alkalomra, akik a mi Urunk Jézus Krisztusban nem hisznek. De ez nem a mi katolikus szentmise-áldozatunk. Nekünk nincs jogunk ahhoz, hogy eltűrjük, hogy katolikus templomaink helyiségeiből mecsetek legyenek, buddhista templomok legyenek, protestáns templomok legyenek. Ez lehetetlen, ez lehetetlen! Az Egyház soha nem engedélyezett ilyesmit!
Nekünk akarnunk kell, hogy mindenki megtérjen a mi Urunk Jézus Krisztushoz, hogy mindenki higgyen a mi Urunk Jézus Krisztusban. De nincs jogunk ahhoz, hogy valakinek a mi Urunk Jézus Krisztust adjuk, aki nem hisz abban, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az egyetlen Megváltó. Ez szentségtörés. Ehhez nincs jogunk. Ebből következik tehát, hogy mindazt, ami most történik, azaz a misének azt a reformját , amivel a miséből egy tisztán közösségi szertartást, egy puszta baráti kenyértörést akarnak csinálni, nem tudjuk elfogadni. Ez tökéletesen ellenkezik a mi hitünkkel.

Mikor ilyesmiket mondok Önöknek, akkor ezeket példákkal is alá tudom támasztani: a Marseille-i érsek, aki egyúttal a francia püspöki konferencia elnöke, a dómban egy-egy kápolnát akart a protestánsok és a buddhisták rendelkezésére bocsátani. Ehhez a katedrális belsejét teljesen meg kellett volna változtatni. De ez a terv Marseille-ben forradalomhoz vezetett, egy valódi forradalomhoz! Még azok az emberek is, még azok a katolikusok is, akik sajnos már nem gyakorolják vallásukat, felléptek az érsek ellen. Azt mondták: „Nem akarjuk, hogy a Notre Dame de la Garde buddhista templom vagy mecset legyen!” Az érsek megijedt a hívek lázadásától, és nem merte megvalósítani tervét. De még mindig őrzi a terveket, és még mindig reménykedik, hogy egyszer eléri célját. Körülbelül 10 nappal ezelőtt voltam Marseille-ben, és biztosíthatom Önöket, hogy amit mondtam, nem légből kapott dolog. És ehhez hasonló példák nemcsak Európában akadnak. Kanadából és az USA-ból ugyanilyen történeteket lehetne elmesélni.

Ez az a szellemiség, ami a II. Vatikáni Zsinatból árad: minden ember testvér. Minden embernek egy közösségben kell áldoznia. Minden embernek ugyanazt a tiszteletet, kultuszt kell bemutatnia. Minden embernek ugyanaz a vallása kell, hogy legyen. Ez azonban azt is jelenti, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus vallását el kell törölni, tönkre kell tenni, mert ez az elmélet ellentmond a mi Urunk Jézus Krisztusnak, a mi Urunk Jézus Krisztus istenségének és tanításának. Ez az, amit mi nem tudunk elfogadni.

Egy másik nagyon súlyos következménye a II. Vatikáni Zsinatnak és az ezt követő liturgia-reformnak, mely a szentmise-áldozat áldozati jellegét eltörölte, a családok és a házastársak életét érinti. Miért? Mert a házasság szentsége különös módon viseli magán a szentmise keresztáldozatának bélyegét, ahogy ezt Szent Pál mondta nekünk. A házasság szentsége kiemelkedő szentség a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében. Ez a szentség a Kálvária keresztjében nyilvánul meg, mert ott, akkor a mi Urunk Jézus Krisztus az életét adta oda misztikus menyasszonyáért, a szent Egyházért. Az a pillanat, amelyben szívét átdöfték, amelyben szívéből vér és víz folyt ki, jelentette az Egyház születését. A mi Urunk tehát az életét adta oda misztikus menyasszonyáért. Tehát az Ő misztikus teste, az Egyház az Ő saját véréből, az Ő saját nedvéből született. Összes gyermeke, a mi Urunk Jézus Krisztus minden gyermeke az Ő véréből és a keresztség által az Ő nedvéből született meg. Ezért van a kereszt által a házasság is megjelölve. Ezért tartja fenn és újítja meg a Kálvária a szentmise-áldozat által a házasság szentségét is. Ha a szentmise-áldozatot megszüntetik, akkor azt szüntetik meg, ami a házasság értékét adja. És ez nagyon rossz következményekkel jár!
Ma már nem is lehet tudni, mi is a házasság valójában. Mert a házasság nem egyszerűen a szórakozásért létezik. A házasság valami nagyon komoly dolog. A házasság ugyanis nem más, mint az ég kiválasztottjainak megsokszorozódása. Ahogy a mi Urunk életét adta misztikus menyasszonyáért, és ahogy Urunknak ebből az odaadásából keresztények milliói és milliói, az ég kiválasztottjainak milliói és milliói születtek, úgy a házastársaknak a házasság arra adatott, hogy gyerekeik szülessenek, akik az ég kiválasztottjai lesznek. És a házastársaknak azt is tudniuk kell, hogy a házasság is kereszt. A házasságban élőknek is viselniük kell keresztjüket, csakúgy, mint minden kereszténynek, mint a szerzeteseknek és szerzetesnőknek. Ez a házasság igazi értelme.

Ezzel szemben mit keresnek ma a házasságban? Szórakozást, semmi mást. Csak saját kielégülésüket, kívánságaik, ösztöneik, gonosz ösztöneik kielégítését. Hogy a házasság keresztjét széttörjék, a modernisták minden olyan dologgal egyetértenek, ami ellenkezik azzal a szentséggel, amit a mi Urunk a házasságból csinálni akart. Olyan messzire mennek, hogy már a vadházasságot is megáldják. Nem túlzás, amikor ezt állítom. A püspökök olyan messzire mennek, hogy már a vadházasságokat is megáldják, vagyis azokat az embereket, akik együtt élnek, de nem házasodnak meg. Tartanak ezeknek a bűnben élőknek egy külön szertartást, hogy utána nyugodtan együtt élhessenek, anélkül, hogy összeházasodnának. Nálam van egy pásztorlevél másolata Marseille-ből, Etchegaray érsektől, amelyben ezt írja az érsek: „Ha a jegyesek vallásos szertartást kérnek, mindazonáltal a házasság szentsége nélkül, mert még nem érzik magukat eléggé érettnek a házasság szentségének elfogadásához, lehetséges számukra olyan kis szertartást tartani, amivel egyesítik őket. Ezután élhetnek együtt, mint házastársak, még mielőtt a házasság szentségét megkapnák.” És mindezt egy érsek, a francia püspöki konferencia elnöke rendeli el vallásos hetilapjában! Egyáltalán katolikusnak tekinthető ő még? Én azt hiszem, hogy ez az érsek már nem katolikus. Mert olyan párokat megáldani, akik nem akarnak megházasodni, annyit jelent, mint az embereket bűnre rábeszélni. És ez nem más, mint szentségtörés. Hiszen ez azt jelenti, hogy egy vallásos szertartást arra használnak fel, hogy, úgyszólván, a bűnt áldják meg. Ez mind felfoghatatlan, felfoghatatlan!

És ez is annak a következménye, hogy már nem hiszik, hogy a házasság szentsége a kereszttel, az áldozattal van megjelölve. Mert az embereknek sok bátorságra és kegyelemre van szükségük a keresztáldozatból ahhoz, hogy jó házastársak, katolikus házastársak legyenek, akik Isten törvényeinek engedelmeskedni tudnak. Természetes, hogy ez nehéz. De éppen azért, mert nehéz, van szükségük a mi Urunk különleges kegyelmére. De ha mindezt megszüntetik, ha ezt a kegyelmet többé nem a keresztáldozatban keresik, ha már nem vállalja többé senki a maga keresztjét, nem akarja többé a maga keresztjét hordozni, akkor keresztény házastársak sem létezhetnek többé. Így terjed szét mindenütt a bűn, és így létezik egyre kevesebb valódi keresztény család. De én remélem, hogy éppen Önök, akik még őrzik a hagyományt, ebben is jó példát fognak mutatni. A világnak olyan házasságot kell példaként megmutatni, amely valóban szentség, amely valóban a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjének bélyegét viseli magán. Ezekből a házasságokból kerülnek ki a papi és szerzetesi hivatások és azok a gyermekek, akik a maguk részéről szintén jó katolikus házasságot kötnek majd.

Hány püspök, hány pap képesek ma arra, hogy az abortuszról, a fogamzásgátló szerekről katolikus módon nyilatkozzon? Ma már olyan a mentalitás, hogy senki nem meri a katolikus erkölcsiséget támogatni, ehhez az egyházi vezetőknek sincs már bátorságuk. Erről egy kis példát tudok Önöknek elmesélni. Nem akarom azt állítani, hogy ez a példa általános érvényű, de mindenesetre jellemző arra a lassan terjedő mentalitásra, ami az erkölcs teljes hiányát, hogy azt ne mondjam, a teljes erkölcstelenséget vonja maga után, amelyben már senki nem meri többé a katolikus erkölcsi törvényeket helyeselni: Dél-Franciaországban találkoztam egy betegápolóval, akinek saját mentőautója volt, amivel baleseteknél segédkezett. Ha az országúton vagy a területén baleset történt, őt hívták ki és megkérték, hogy a beteget vagy a balesetet szenvedettet kórházba szállítsa. Ez az ápoló a következő történetet mesélte el nekem: Egy alkalommal telefonhívást kapott egy paptól, aki egy ún. koedukált tábort vezetett, azaz fiúkat és lányokat együtt. Azon a napon az egyik lány lezuhant egy szikláról és koponyatörést szenvedett. Az ápoló megérkezett mentőautójával és a lányt a legközelebbi kórházba szállította. Miután az orvos megvizsgálta a beteget, ezt mondta: nagyon súlyos az állapota, ezért azonnal értesíteni kell a szülőket, mert gyerekük valószínűleg nem éli túl a sérülést, meg fog halni. Az ápoló azonnal visszament a táborba, hogy a papot a helyzetről tájékoztassa. Miközben a pappal beszélt, bejött egy lány a táborból és félbeszakítva beszélgetésüket ezt mondta: Tisztelendő úr, ma estére nem lesz elég fogamzásgátló tabletta. Az ápoló rámeredt a papra és azt kérdezte: jól hallottam? Lehetséges ez? Ah, válaszolta neki a pap, így legalább nem kell vesződnöm velük. – Ez egy kis példa, de jól látható belőle, milyen mentalitású papok foglalkoznak manapság gyermekeinkkel.

Mit tud ezek után egy pap a gyóntatószékben azoknak az embereknek mondani, akik erkölcstelen cselekedetekkel vádolják magukat? És hol létezik ma már olyan katolikus gyógyszerész, aki vonakodik ilyen szereket kiadni? Hol találhatók még olyan orvosok, akiknek van hozzá bátorságuk, hogy megtagadják az abortuszt? Akik ezt meg merik tenni, azok kivételek. Istennek hála, még léteznek ilyenek, de ők már kivételek, mert a mentalitás lassan teljesen elrohad. Már nem értik többé, mi az az erkölcsi törvény. Ez pedig kiváltképp azért van, mert a püspökök már nem emlékeztetnek az erkölcsi törvényekre, mert a püspökök a nyilvános előadásokon nem jelentik ki az abortuszról, hogy az erkölcstelen cselekedet, mert nem magyarázzák meg, hogy ez igenis nem más, mint egy ember meggyilkolása. Nem, ehelyett azt mondják, hogy ez pech vagy baleset!
És ha a fogamzásgátló tablettákról esik szó, akkor Franciaország püspökei azt fejtegetik, hogy a házasságban a „kötelességek összeütközése” áll fenn. De az Isten szerelmére, mit jelent ez az „érdekek összeütközése": vajon azt, hogy valaki arra törekedjen, hogy megkapja, amit megkíván vagy inkább arra, hogy gyereket szüljön? És ebben a „kötelesség-dilemmában” mindenki csak a maga felelőssége, a maga lelkiismerete szerint dönthet? Elképzelhető ez, hogy a püspökök azt mondhatják, hogy a házasságban létezhet a kötelességeknek ilyen összeütközése? Ezek szerint a Jóisten tényleg rosszul szabályozta be ezeket a dolgokat? Nem hallatlan dolog azt állítani, hogy a Jóisten az emberi nem legalapvetőbb szerkezetében a kötelességek ilyen összeütközését alkotta meg? Hiszen ez teljességgel elképzelhetetlen! Ilyesmire nem is szabad gondolni! Pedig ezt egy egész püspöki konferencia állította! De mi ilyen kijelentéseket egyszerűen nem fogadhatunk el. Mi ilyen áramlatot, ami csakis erkölcstelenséghez vezet, nem követhetünk. Nekünk a katolikus erkölcsiséghez, ahogy azt az Egyház eddig tanította, ragaszkodnunk kell. Ezt azonban nem tudjuk többé megérteni és megtenni, ha elhagyjuk a keresztet. A katolikus erkölcsiséget csak úgy lehet megérteni, ha a középpontjába és fölé a mi Urunk keresztjét állítjuk.

A mai erkölcsök következményeinek tárgyalása után olyan jelenségre kell rátérnünk, amelyről talán többen úgy vélik, hogy nem tartozik szorosan tárgyunkhoz. Én azonban úgy gondolom, hogy nagyon is hozzátartozik, s ezért most a mai társadalmi morál következményeiről szeretnék beszélni. Az eddigiekben a családi erkölcs következményeiről beszéltem, a házastársak erkölcsi életéről, a továbbiakban a szociális erkölcsről vagyis a társadalomról szeretnék pár gondolatot kifejteni.
A szentmise-áldozatban a mi Urunkat mint királyunkat ünnepeljük. Ő a király. Miért? Mert győzelmet aratott. Ő a mi Királyunk. Mindig az marad. Az égben uralkodik, de itt a földön is uralkodnia kell, hiszen az Ő uralma nemcsak az égben van. Nem szabad csak a világ végére várni, hogy az Ő uralma végre itt a földön is eljöjjön. Mit mondanak Önök a Miatyánkban, ebben az imádságban, amit a papok a misében nyilvánosan és ünnepélyesen is elimádkoznak: „Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben úgy itt a földön is.” A mi Urunk birodalma tehát jöjjön el a földön is, úgy ahogy az égben, ezt imádkozzuk, ezt kérjük, erre várunk.

A mi Urunk birodalma tökéletes birodalom az égben, én úgy gondolom, tökéletes. Tehát, birodalmának mint a mennyben, úgy itt a földön is tökéletesnek kellene lennie. Ez a kívánság, ez az imádság egy program, mondhatjuk úgy is, egy politikai program. Igenis, politikai program. Tudatosan használom a politika szót. Miért? Mert, ha mi azt követeljük, hogy a keresztény és katolikus erkölcs szabályozza a társadalom életét, akkor az politika. Mert szerintünk, azaz az Egyház hagyományos tanítása szerint, a katolikus erkölcs törvényeit a társadalomra is alkalmazni kell. A vallás nem a társadalmon kívül létezik, a társadalom nem olyasmi, ami a vallásnak teljesen idegen. A mi Urunk Jézus Krisztus teremtette az emberi társadalmat, ahogy a házasságot, ahogy minket is Ő teremtett. Ő teremtette az embereket, a családot, a társadalmat. Ő teremtette az egész emberiséget. Ezért a társadalomnak is az Ő törvényeinek kell engedelmeskednie.
XI. Pius pápa ezt nagyon világosan és tökéletesen fejtette ki Quas primas kezdetű kiváló enciklikájában, ahol a mi Urunk Jézus Krisztus királyságáról irt. Ez az a királyság, amit mi a szentmise-áldozatban naponta ünneplünk. Ezt nem akarják ma már elismerni. Nem akarják többé, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus király legyen. Talán ura lehet egyeseknek, lehet még király némely családban, de csak a családon belül, a privát életben, nem ezen kívül, nem a társadalomban. Szerintük a társadalomnak teljesen világi jellegűnek kell lennie, az államnak és az egyháznak szét kell válnia. És ezt a Vatikán akarja így. A Vatikán ma azt akarja, hogy a társadalom világi jellegű legyen, hogy a társadalmak ne legyenek többé katolikus társadalmak. Ne legyen többé olyan társadalom, amelyik hisz a mi Urunk Jézus Krisztusban. Eszerint mindent, ami az államokban katolikus, el kell törölni.

És a Vatikán eme törekvésére én Önöknek példákat tudok felsorolni. Pár hónappal ezelőtt találkoztam a berni nunciussal, akitől ezt kérdeztem: „Exzellenz, hogyan lehetséges, hogy a Vatikán felszólítja a hagyományosan katolikus államokat, hogy alkotmányaik ne tartalmazzák többé a következő mondatot: ‘A katolikus vallás az egyetlen államvallás?’”
Mivel, ahogy azt Önök is tudják, például Svájcban az egyes kantonok, mint Wallis, Waadt, Tessin stb. külön államok, amelyeknek saját alkotmányuk van. Waadt kantonban például az alkotmány első cikkelye így hangzik: „A protestáns vallás az egyetlen Waadt kanton által elismert vallás.” Wallis kantonban a katolikus vallás az egyetlen hivatalosan elismert vallás, Tessinben szintén. És nem az államok kormánya, nem államtanácsuk volt az, amely alkotmányuk módosítását követelte. (Hangsúlyozom, nem a konkordátumról beszélek, hanem az alkotmányról, tehát arról, ami az állampolgárokat érinti.) Hát akkor ki követelte ezt a változást? A Vatikán! És a nuncius ezt válaszolta nekem: „Igen, így van.” Tehát ő maga volt az, a berni nuncius, aki a Vatikán megbízásából a Sitten-i, a Wallis-i és a Tessin-i püspököket felkereste, hogy jegyzéket fogalmazzanak meg, amiben az alkotmányok első pontjának megváltoztatását követelik, vagyis, hogy az alkotmányokban ne legyen többé benne, hogy a katolikus vallás az egyetlen államilag elismert hivatalos vallás. Waadt kantonban azonban, amelyikben a protestantizmus van megjelölve az állam által egyedül elismert vallásként, nem változtattak semmit. Csak a katolikus államokban hajtották végre e változtatásokat a Vatikán nyomására. Ugyanez történt más hagyományosan katolikus országokban is.

Azt is meg kell mondanunk, hogy sok országban, például a kommunizmus hatalomra jutásakor Chilében, Portugáliában vagy más államban, és sajnos részben Vietnamban is, a kommunisták, legalábbis térhódításuk kezdetén, a püspökök részéről támogatásban részesültek. Így volt ez például Magyarországon is, ahonnan elűzték Mindszenthy bíborost, hogy olyan érsekkel váltsák fel, aki a békepap-mozgalom tagja, tehát gyakorlatilag a kommunista kormány embere volt. Chilében és sok más országban is, a katolikus nép csak hónapok vagy talán évek múlva értette meg, hogy püspökeik becsapták őket. Sajnos!
Fájdalmas, hogy ilyen dolgokat kell mondani. De így van. A püspökök többé nem védelmezői a katolicizmusnak. Ellenkezőleg, kiszolgáltatják országukat a kommunistáknak. A hívek egy napon majd azt fogják mondani, ha nem is a pápának mint Péter utódának, de a Vatikánnak, az embereknek a Vatikánban, hogy elárultatok bennünket; hogy azon voltatok, hogy a kommunizmusnak kiszolgáltassatok minket. Vegyük például a Helsinki konferenciát. Mi is az a Helsinki konferencia? Nem több és nem kevesebb, mint Európa kiszolgáltatása Moszkvának. És ki tartotta az első beszédet ezen a konferencián? Casaroli érsek! Ki tartotta az utolsó beszédet Helsinkiben? Casaroli érsek, akit azért neveztek ki érsekké, hogy részt vehessen a Helsinki konferencián! Európa kiszolgáltatása Moszkvának tehát kétszeresen is bebizonyosodott. De mi ezt nem fogadhatjuk el! Mi azt látjuk, hogy a Vatikán arra törekszik, hogy eláruljon minket. És mindennek mindig egy és ugyanazon oka van: nem akarják a mi Urunk Jézus Krisztust a mi valódi Urunknak, e világ Urának elismerni.

Erről a témáról az utóbbi időben két könyv jelent meg: egy nagyon érdekes könyv Moszkváról és a Vatikánról P. Ulisse Floridi jezsuita atyától, „Moszkva és a Vatikán” címmel angolul, amit olaszra is lefordítottak, és ami világosan megmutatja, hogy milyen befolyást gyakorol a Vatikán mindenütt, minden országban azért, hogy a kommunizmust támogassa. Nagyon érdekes olvasmány. A másik, nemrégiben megjelent könyvet, „Vatikán a piros csillag árnyékában” címmel egy lengyel, Joseph Makiewicz írta, ugyancsak angolul Londonban. A Vatikán keleti politikájáról szól benne, azt bizonyítja, hogy a Vatikán a gyakorlatban mindenütt a kommunizmust támogatja. Én ezek után azt kérdezem magamtól: hogyan hálálja meg mindezt a kommunizmus a Vatikánnak? Én azt szeretném tudni, mi lesz a kommunizmus köszönete a katolikus Egyháznak azon a napon, amikor Olaszország egésze a kommunisták kezébe kerül, amely napon tehát a Vatikán egy kommunista országban terül majd el. Biztos vagyok benne, hogy az első áldozatok azok lesznek, akik az Egyházat, vagyis a katolikusokat a kommunizmusnak kiszolgáltatták. Ezért kell nekünk feltétlenül ellenállnunk. Nekünk ezt a nyitást a kommunizmus felé nem szabad elfogadnunk. Ehelyett sokkal inkább energikusan és bátran cselekednünk kell. (1977-es előadás!)

Teljesen valószínűtlen dolog az is, hogy Econe-t, amit a Vatikán úgyszólván lerohant, olyan emberek is támadják, akik egyébként a Vatikán legádázabb ellenségei, s most mégis oltalmazni akarják a Vatikánt, s éppen Econe ellen. Mert kik akarják, hogy Econe eltűnjön? Kik azok, akik segédkeznek a Vatikánnak, ha szabad így mondanom, hogy Econe-t megsemmisítsék? Az Iswestija Oroszországban! Ez az újság nyilvánosan felkérte a pápát, hogy a II. Vatikáni Zsinat nevében oszlassa fel Econe-t, folytasson harcot Econe ellen, váltsa le a papokat Econe-ban. És az olasz kommunisták lapja, a L’Unitá szintén indulatos cikket közölt Econe ellen, amelyben védte a pápát és a Vatikánt Econe-nal szemben! Ez tehát azt jelenti, hogy a Vatikán legádázabb ellenségei a Vatikán barátai lesznek, ha arról van szó, hogy Econe-t megsemmisítsék! Miért? Mert ők Econe-ban egy elitet látnak, egy katolikus intellektuális elitet, aki örökérvényű alapigazságokat hirdet, a tradíció alaptételeit, s aki nem akarja eltűrni, hogy a kereszténységet alávessék a kommunizmusnak. Aki azokat az alapigazságokat őrzi és képviseli, amelyeket XI. Pius pápa jelentett ki, vagyis, hogy a kommunizmus a tévtanok leggonoszabbika, a szerencsétlenségek legrosszabbika, amely egy országot sújthat, vagy bármely területet elfoglalhat; hogy a kommunizmus egy tévtan, amelyet a II. Vatikáni Zsinatnak el kellett volna ítélnie, amit azonban e zsinat megtagadott.

Amikor mi az Econe-i szemináriumot megalapítottuk, soha nem gondoltunk arra, hogy a kommunisták, a szocialisták, a szabadkőművesek, sőt mi több, a zsidók ilyenfajta támadásainak célpontja leszünk. Mert ők is támadnak bennünket. Azok, akik, legalábbis egy bizonyos fokig, az Egyház ellenségei. A zsidókról beszélek, akikről egyébként soha nem szoktam beszélni. Nem akarok róluk beszélni. Miért? Mert ez kényes, nehéz téma. Nehéz a zsidókról beszélni, mert a zsidók fajt alkotnak, így ha róluk beszélünk, egy fajról, egy népről kell beszélnünk. Ezért nem beszélek erről szívesen és ezért nem beszéltem Lille-ben sem a zsidókról. De ők azok, akik támadnak engem. Izraelben megjelent egy újságcikk „Izrael és Econe” címmel, pedig soha nem beszéltem Izraelről és a zsidókról sem, nem mondtam róluk semmit. Ezt ők is megírják ebben a cikkben: Lefebvre érsek nem beszélt a zsidókról Lille-ben, nem mondott rólunk semmit. – De utána így folytatják: Lefebvre érsek túl okos ahhoz, hogy a zsidókról beszéljen. De ha ő a kommunistákat, a szabadkőműveseket támadja, nagyon jól tudja, hogy ezzel minket támad. Mert nekünk barátaink vannak e csoportok között, barátaink a kommunisták és barátaink a szabadkőművesek között. – Így beszélnek a zsidók. Nem én találtam ezt ki, ők írták ezt az újságjukban. Én tehát csak elmesélem azt, amit ők mondanak rólunk. Ők mondják, hogy mi a szabadkőműveseken, a kommunistákon keresztül a zsidókat támadjuk. Ők ezt megtehetik, nem én vagyok az, aki ezt mondja. Én csak elismétlem ezt, hogy megmutassam Önöknek, hogyan támadnak bennünket az Egyház ellenségei, a mi Urunk Jézus Krisztus ellenségei, és milyen ellenséges érzülettel viseltetnek Econe iránt, mert nagyon jól tudják, hogy mi az örökérvényű hithez ragaszkodunk, és azt tanúsítjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus a királyunk. Eközben azt hiszik, hogy már az egész világot a karmaikban, ha szabad így mondanom, az uralmuk alatt tartják. A szabadkőművesek, a kommunisták és mind ezek az emberek már azt hitték, hogy elérték céljukat. És ezért a kis Econe, a kis Econe-i ház zavarja őket, bosszantja őket, ingerli őket, mert Econe nem engedi meg nekik, hogy teljesen biztosak legyenek a jövőben.

Önök is, ez a kis közösség is, amit itt Önök alkotnak, holnap már olvasni fog erről az újságokban. Mert holnap már beszélni fognak Önökről, erről az összejövetelről. Beszéltek Friedrichshafen-ről, beszélnek ellenállásokról innen is, onnan is. Németországban, Franciaországban, Olaszországban a katolikus nép kezdi kinyitni szemét és elkezd nemet mondani: nem, nem akarjuk ezt tovább eltűrni, mi meg akarjuk őrizni a hagyományokat, a hitet, mi nem akarunk protestánsok lenni, nem akarunk kommunisták lenni, nem akarjuk a szabadkőműveseket eltűrni köreinkben. És ettől az általános mozgolódástól, ami mindenütt megindult, az Egyház ellenségei megijedtek. Nekünk tehát ki kell tartanunk, csak ez mentheti meg az Egyházat. Mi vagyunk az Egyház, mi vagyunk azok, akik az Egyházat alkotják és folytatják.

Mivel az igazi Egyház, a katolikus tan ellenségei az evolúcióban hisznek, ezt állítják: minden halad, minden változik. Amit tegnap mondtak nekünk, az ma már nem igaz. Ezért kell nekünk visszatérnünk a hagyományhoz. Miénk a múlt és miénk a jövő is, mert a Jóisten az, akié a múlt, és akié a jövő is. A mi Urunk Jézus Krisztus a múlt királya és a jövő királya. Jézus Krisztus tegnap, ma és holnap. Így van ez megírva az Apokalipszisben: „Jesus Christus heri, hodie et in saecula.” Ha tehát mi Jézus Krisztussal tartunk, akkor miénk a múlt, a jelen és a jövő. Ebben kell bíznunk a nehézségek ellenére, a fájdalom ellenére, és ez majd lehetővé teszi számunkra, hogy az egyházi hatóságoknak ellenálljunk. Mert ha az elöljárók béresek lesznek, ha nem pásztorok többé, ha többé nem igaz pásztorokként viselkednek, akkor nekünk nem szabad többé rájuk hallgatnunk. Ezért kell a mi Urunk Jézus Krisztusban megbíznunk, a tradícióban megbíznunk, és a mindenkor szent Szűz Máriát kérnünk, hogy óvjon meg bennünket és segítsen bennünket a Sátán és a pokol összes többi hatalma elleni harcunkban.

Még pár szót szeretnék az előadásomhoz hozzátenni, mert felkértek rá. Azok az eszközök, amiket ma megpróbálnak felhasználni Econe elnyomására, nagyon különös eszközök. Eleinte az engedelmesség parancsának a segítségével próbáltak bennünket legyőzni. De mi a mi Urunknak engedelmeskedünk. És engedelmeskedünk a pápának mint Péter utódjának is, de nem a Vatikánnak, amely bennünket protestánsokká vagy kommunistákká akar átformálni. Ezért vezetjük tovább Econe-t, amit a jövőben is tovább akarunk vezetni, hogy megőrizzük a katolikus papságot. Mert a katolikus papságot meg akarják semmisíteni.
Elnyomásunkra utoljára azt a módszert alkalmazták, hogy előadásokat tartottak ellenünk. Úgy gondolom, a Vatikán utasítást adhatott ki, hogy mindenütt előadásokat kell tartani Econe ellen. Ezzel próbálták a véleményeket befolyásolni, és a katolikusokat az Econe-i műtől eltávolítani. De, sajnálatukra, ezek az előadások ellenkező hatást váltottak ki, mert majdnem mindenütt az emberek, akik ezekről az előadásokról kijöttek – jobban, mint előtte – meg voltak győződve arról, hogy ma az Egyháznak szüksége van Econe-ra. Miután látták, hogy se büntetéseik, se előadásaik nem segítenek, hogy vak engedelmességre bírjanak bennünket, most hazugság-kampányt indítottak ellenünk, egy óriási hazugság-kampányt személyesen ellenem és Econe ellen. Például most, amikor Dél-Franciaországban voltam, egy újságban a következő cikk jelent meg: Lefebvre érseknek szívinfarktusa volt, helikopterrel vissza kellett őt szállítani Econe-ba. Mindezt azért, hogy az emberek ne jöjjenek el az előadásomra. Istennek hála, semmi bajom nem volt, és mindez csak propagandát csinált előadásomnak. Az emberek telefonáltak: „Igaz, hogy Lefebvre érsek nem tart előadást? Igaz, hogy Lefebvre érsek úr beteg?” És utána sokkal több ember jött el az előadásra.

Nem sokkal ezelőtt az Osservatore Romano-ban és Rómában azt híresztelték el, hogy az utolsó napokban 25 szeminarista elhagyta Econe-t. Econe-ban a következő telefonhívásokat fogadták: „Igaz az, hogy 25 szeminarista elhagyta Econe-t?” – „Nem, senki nem lépett ki, mindannyian itt vannak.” Egyvalaki viccesen azt válaszolta: „Igen, igen elmentek, de a holnap esti vecsernyére már itt lesznek.” Ilyen hazugságokat terjesztenek rólunk. Mindezt azért, hogy összezavarják a közvéleményt, és bennünket rossz hírbe hozzanak. A Vatikán, legalábbis az Osservatore Romano, terjeszti e hazugságokat. De ha valaki ott utána kérdez, ilyen választ kap: „Ah, mi úgy értettük, hogy ezek azok a szeminaristák, akik a három év folyamán váltak ki.” Természetes, hogy az utolsó három évben legalább 20 szeminarista elhagyott bennünket. Ez minden szemináriumban így van. Az egyik beteg, a másiknak túl nehezek a tanulmányok, a harmadiknak más oka van. Mindig akadnak szeminaristák, akik elhagyják a szemináriumot. Tehát, ha 3 évre visszamegyünk, biztosan volt 20 szeminarista, aki elhagyott bennünket. De ők szándékosan nem ezt írják. Azt írják, hogy Econe-t most hagyta el 25 szeminarista. És ez így egyáltalában nem igaz. Most egyetlen szeminarista sem hagyta el a szemináriumot. Azt kell mondanom, hogy ellenségeinknek valóban minden eszköz megfelel, hogy minket támadjanak és lejárassanak.
Legutóbb megpróbáltak minden szeminaristát egyenként megkörnyékezni, megvesztegetni, hogy elcsábítsák őket Econe-tól. Később meg fogják látogatni a fiatal papokat is, ahogy Pater Klaus Wodsack-t vagy Pater Franz Schmidberger-t meglátogatták, és megígérik nekik, hogy egy napon püspököt csinálnak belőlük – vagy valami hasonlót – , hogy ezzel elcsábítsák őket Econe-tól: „Be kell lépnetek az egyházmegyébe és mindent megkaptok, amit csak akartok, nem lesz többé anyagi problémátok”, ígérik majd. Ez egy újságban áll, hogy ezt meg fogják próbálni. A Vatikán eltökélte, hogy minden szeminaristát és minden fiatal papot elcsábít, eltérít Econe-ból, hogy a végén egészen egyedül maradjak.
Nos, én bízom a Jóistenben. Ő azt fogja tenni, amit Ő akar. Eddig legalábbis mindaz, amivel próbálkoztak, nem sikerült nekik. Ellenkezőleg, mindez csak a szimpátiát erősítette Econe irányában és azt a meggyőződést is, hogy Econe a Jóisten műve. Mert mi ezért dolgozunk. A Jóistenért dolgozom, nem magamért. Ha művem nem a Jóistentől van, akkor én is azt kívánom, tűnjön el. De ha művem a Jóistentől van, akkor a Jóisten majd gondoskodik arról, hogy fennmaradjon. Néha megkérdezik tőlem: „Nem fog püspököt szentelni? Mi történik Econe-nal, ha Ön meghal?” Erre ezt válaszolom: „Bízom a Jóistenben. A Jóisten azt fogja csinálni, amit Ő akar. Ő az Úr. Nem jelent Neki semmit, hogy mindent egycsapásra megváltoztasson. Holnap talán meghal a pápa vagy én halok meg. A pápa meghalhat, a püspökök meghalhatnak, természeti katasztrófák történhetnek. Nem tudhatjuk.”

Minden Isten kezében van. Mi csak Istenben bízhatunk, ez minden.