Hamvazószerda! A legtöbb ember számára túl gyorsan jön el ez a nap. A többség számára a böjti idő az év legfádabb időszaka, a borús komorság és világfájdalmas lemondás ideje, mellyel nem tudnak mit kezdeni. Aki így gondolkodik, és a böjti időt így fogja fel, annak el kell olvasnia, mi áll hamvazószerda evangéliumában. Ebben Krisztus maga mondja: „Mikor böjtöltök, ne legyetek búsak, mint a képmutatók!” (Mt 6,18) Tehát pont a világfájdalom és búskomorság ellentétét követeli tőlünk! A böjt nem szomorú időszaka, hanem a húsvéti örömhöz vezető boldog útja életünknek! Vezeklés és böjtölés, melyre az Egyház e napokban hív bennünket, abban akarnak segítségünkre lenni, hogy szabadokká váljunk Isten számára, hogy boldogok legyünk Istenben.

„A szabadságra tett bennünket Krisztus szabaddá”, mondja Szent Pál apostol a galatákhoz írt levelében (Gal 5,1); tehát, hogy mi valóban szabad emberek lehessünk! Sokan azonban, manapság a legtöbben, a szabadság alatt valami egészen mást értenek, még pedig azt, hogy mindenki azt teheti, amit akar. E felfogás a hívő keresztényt tekinti szolgaian nem szabadnak, Isten és az Egyház parancsaitól megkötöttnek és korlátozottnak. Az ő dolgaikba bezzeg nem szólhat bele senki, ők liberálisok, szabadok – hiszik ők!

De valójában ki is az igazán szabad ember? Az, aki vasárnaponként ebédig az ágyban marad, míg csak az éhség ki nem űzi onnan – vagy az, aki a lusta kényelmességet le tudja gyűrni, hogy megadja Istennek a tiszteletet, és ezzel megadja a vasárnapnak valóságos értelmét, azaz a vasárnapot „az Úr napjaként” ünnepelje? Szabad az, aki félelemből és gyávaságból hazudik, hogy egy lehetséges büntetést vagy blamázst elkerüljön – vagy az, aki cselekedeteinek és tetteinek következményeit magabiztosan és bátran el tudja vállalni? Ki a szabad? Az, aki ösztöneinek és szenvedélyeinek enged, és olyan dolgokat tesz, melyeket keresztények között még megnevezni sem kell (Ef 5,3), vagy az, aki uralkodni tud magán?

„Testvérek, ti szabadságra vagytok hívatva. Csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára.” (Gal 5,13) A visszaélés kísértése mindig újra és újra megkörnyékezi az embert. Az első böjti vasárnap evangéliumában azt halljuk, hogy a kísértés még Krisztust is elérte, mialatt vonzó dolgokat tárt szeme elé: szerezzen kenyeret magának, hogy éhségét csillapítsa; élvezze a világ örömeit; vesse le magát a templom párkányáról – ez lenne csak a szenzáció! Hogy bámulnának a szájtátók! Hogy szaladna utána a csőcselék! Majd az utolsó és legnagyobb kísértés: hatalom! Uralom az emberek felett, a világ összes birodalma felett! De Krisztus visszautasítja a kísértőt: „Nem csak kenyérrel él az ember” mondja. (Mt 4.4) Vannak nagyobb, magasztosabb dolgok, melyekért érdemes az alacsonyabbakról lemondani. Nem önmagában a lemondás értékes, hanem az áldozatvállalás annak tudatára kell ébresszen bennünket, hogy nagyobb értékek vannak az evésnél, ívásnál, az élet élvezésénél. Hogy ezt a fontos felismerést ne felejtsük el, kell időről időre valamiről lemondani, kell tudnunk áldozatot hozni, hogy ezáltal ne váljunk a dolgok vagy ösztöneink rabjává, hanem szabadon uralkodjunk rajtuk.

Az ember mindig veszélyben van, hogy a legközelebb eső dolgok, mint például az evés, ívás miatt a fontosról megfeledkezzen: Istenről, életünk középpontjáról. Mindig újra és újra úrrá lesz rajtunk a könnyelműség, úgy hogy Isten közömbössé válik számunkra. A rossz ismételten csábít bennünket, annyira tetszik nekünk, hogy alig fogjuk fel, miért nem szabad megtennünk. Ez a bennünk levő rossz vágyakozás – az ősbűn és saját személyes bűneink következménye. Minél mélyebbre süllyed valaki a rosszban, annál elevenebb és hevesebb lesz benne a rossz utáni vágy, annál nehezebben tud megszabadulni tőle. Ezért van szükségünk a magunkkal szembeni vezeklő, kemény és szigorú magaviseletre. Az ember ugyan visszariad ettől, mégis szükség van erre annak a szabadságnak az érdekében, melyre mi mint keresztények hívatva vagyunk. A szabadság nem esik senkinek az ölébe, azért meg kell küzdeni, csakúgy mint a mennyei birodalomért, melyről Krisztus ezt mondja: „A mennyek országa erőszakot szenved és az erőszakosok ragadják el azt.” (Mt 11,12) A magunkon való uralkodás akarása nélkül mindig újra bűnbe esünk. Régi tapasztalat, hogy aki nem tud uralkodni magán, aki nem tud lemondani, az magát veszélyezteti és a maga szabadságát, és másokét is.

Az Isten számára fenntartott szabadság erőfeszítést és önmagunk legyőzését kívánja; ez azonban csak az egyik oldala a keresztény bűnbánati magatartásnak. A másik az Istenben való boldoggá válás! Ez a kettő összetartozik. Csak a bensőleg szabad ember képes valóban, mélyen és szakadatlanul örömet találni Isten teremtésében. A keresztény bűnbánati érzület kegyetlen félreértése lenne, ha általa rettegős, elgyötört és mogorva emberekké válnánk, akik nem mernek többé őszintén nevetni, és mindenkihez gyanakvók, akik jókedvűek. A keresztény bűnbánat nem követeli meg a valódi életmegnyilvánulások természetellenes elnyomását, hanem éppen ellenkezőleg, a lélek és test minden erejének, képességének és tehetségének kibontakozását és fokozását eredményezi. Nekünk abban kell segédkeznünk, hogy ezek az adottságok megfelelő módon kibontakozhassanak.

E képességeknek a kibontakozása természetesen nem vad burjánzást, gátlástalan magunk elhagyását és sodródást jelent. Elvégre vannak olyan erők bennünk, melyek ellenkeznek az értelem törvényeivel, amiknek tehát a szellem vezetésére és formálására van szükségük. A szó „aszkézis”, melyet gyakran használunk a „vezeklés” kifejezésére, világosan kifejezi ezt. A szó görög eredetű, és szó szerint „finom kidolgozást” jelent. A régi görögök ez alatt azt a tréninget értették, melyet a versenyzők végeztek, hogy testükből minden erőt kihozzanak, és így formába hozzák magukat. Mindenki tudja, egy sportolónak edzenie kell, újra és újra gyakorolnia, hogy ügyes legyen, és eredményt érjen el. Eközben jónéhány áldozatot kell hoznia, például le kell mondania az alkoholról, a nikotinról, hiszen csak világos fejjel tud a sportban eredményeket elérni.
Ugyanezt mondja Szent Pál apostol a keresztény élet versenyéről: „A küzdők pedig valamennyien megtartóztató életet élnek minden tekintetben. Azok, hogy hervadó babért kapjanak, mi azért, hogy hervadhatatlant. Én is futok, de nem céltalanul, mérem az ökölcsapásokat, de nem csak a levegőbe csapkodva, hanem sanyargatom és rabságba vetem testemet.” (1 Kor 9,25)

A böjti idő miseszövegei újra és újra a keresztségre hivatkoznak. A keresztség által lettünk keresztények. Megkeresztelkedve lenni viszont annyit jelent, mint belemerülni Krisztus kereszthalálába, részt venni Krisztus kereszthalálában és feltámadásában.

És ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy előbb át kell esni az áldozathozatalon. Miként egy sportolónak áldozatot kell hoznia, és jónéhány kényelemről le kell mondania, úgy tartozik az áldozatvállalás igazán a valódi keresztény élethez. Ezért prédikálunk Krisztusról mint a Megfeszítettről; ő áll a böjti idő középpontjában.
Ez nem a világtól való menekülésből és életidegenségből történik, hanem azért, hogy mi mint szabad, boldog emberek a világgal és életünkkel megbirkózzunk, és végső célunkat elérjük. E feladat elvégzéséhez mindig, de különösen a böjti időben, újra és újra neki kell fognunk. Tegyük ezt meg örömteljes bátorsággal és egész szívvel; mivel a szabadságot és a mennyországot a félig-emberek nem nyerik el.