„Egy nap, amikor a népet tanította a templomban s az evangéliumot hirdette, odamentek a főpapok, írástudók és a nép vénei, és megkérdezték: ‘Mondd meg nekünk, milyen hatalom birtokában teszed ezeket, vagy ki adta neked ezt a hatalmat?’” (Luk 19, 47-20,19)

A hatalom-kérdés, miként e részt rendszerint nevezni szokták, nem választható el attól a hasonlattól, melyet – mind a három evangélista (Mt 21,23-36; Mk 11,27-12,12) tanúsága szerint – Jézus rögtön ezt követően mond el, mert e probléma egész mélysége csak ebből a hasonlatból válik nyilvánvalóvá.
    Ebben a hasonlatban, mindenekelőtt ezt kell világosan felismerni, két hatalom áll egymással szemben: a főtanács – mely ehelyütt minden tagjával felsorolva szerepel – kétségen kívül jog szerinti hatalma és Jézus, aki szintén „úgy tanított, mint akinek hatalma van.” (Mt 7,29)

Annak érdekében, hogy a vallás egész területén egységes felfogás érvényesüljön, ezt a kérdést azoknak, akik a legfelsőbb vallási hivatal jog szerinti képviselőinek tartják magukat, fel kell tenniük. Mert hova jut az a vallás, ahol bárki tetszés szerint új szabályokat állíthat fel. Könnyű megértenünk, hogy ilyen kérdések éppen Izraelben voltak különösen fontosak, hiszen a zsidóság megingathatatlan normái – melyek szerint az embereknek Istenhez való viszonyukat alakítaniuk kellett – a törvényben és az Ószövetség írásban rögzített kinyilatkoztatásában már régóta le voltak fektetve. A kérdés tehát eleve abból az álláspontból indul ki, hogy a vallás nem az egyének tetszése szerinti dolog, hogy az Istenhez való kötöttség, ami a vallás tulajdonképpen, egyúttal magában foglalja ahhoz a tekintélyhez való kötöttséget is, melyik Istentől kapta teljhatalmát.
    Az Úr válasza elsőként lehetőséget ad a kérdezőknek, hogy ebben az egész összefüggésben saját álláspontjukat megértsék, míg a kérdés teljes megvilágítását csak a szőlőmunkásokról szóló hasonlat adja meg.

Először Keresztelő Szent János lépett fel, mely olyan jelenség volt, amilyet Izrael történelmének utolsó évszázadaiban ugyan már nem élt át, de ami korábbi időkből nagyonis ismerős volt, hiszen Izraelben a jog szerinti papi (és királyi) hatalom mellett mindig is létezett a közvetlenül Istentől küldött próféta hatalma! Ezért, ebből a tényből kiindulva adott volt a lehetőség János és őt követően később az Úr küldetésének megértéséhez. A főtanács tagjainak csak emlékezniük kellett volna, miként azt a nép Jánossal szemben rögtön felismerte, úgymond a vallásos lélek egészséges ösztönével, hogy vele egy „próféta”, Isten egy küldötte lépett fel.

A prófétáknak Izraelben, a királlyal és az ország papságával szemben is, mindig sajátos feladatot kellett ellátniuk. Ezért éppen azoknak kellett őket elismerniük, akik méltóságukat és hatalmukat maguk is közvetlen isteni megbízatásra vezethették vissza. Így teljesen érthető volt, mikor az Úr azt kérdezte tőlük, hogy mit tartanak János küldetéséről. Azok után, amit a zsidók a prófétákról tudtak, ezt a keresztelőt a főtanács tagjainak is el kellett volna mint ilyent ismerniük. Ez azonban egyúttal közvetlen út is volt az Úr küldetésének megértéséhez, hiszen János nem csak mint nála nagyobbra mutatott Jézusra, és adta át neki tanítványait, hanem Jézus fellépésének egész módjával alapjaiban ugyanazt az álláspontot foglalta el a nép jog szerinti vezetőivel szemben, mint János. Így, aki egyszer Jánost elismerte, annak meg kellett találnia az utat Jézus felismeréséhez is. A szellemek tehát már Jánosnál kettéválnak. Aki elismerte őt, annak azt is meg kellett látnia, hogy „ettől kezdve Isten országának örömhíre terjed”, azaz valami egészen új kezdődik, nem a régi ellen ugyan, de azon túlmutatóan.

A kérdezők, akikből hirtelen ismét kérdezettek lesznek, ezért érzik válaszuk következményének súlyosságát. Mert ha elismerik János keresztelésének mennyei eredetét, akkor ez annyi, mint önmaguk detronizálása, hiszen ezzel bevallják, hogy János oldalán – Isten állt. Akkor viszont hogyan állhatna Isten még mögöttük?
    De mivel a nép előtt ennek ellenkezőjét sem merik állítani, inkább tudatlanságuk bevallását választják. Ez persze ismét olyan beismerés, mely egyet jelent méltóságuk aláásásával. Hiszen honnan kellene a népnek vallási kérdésekben mérvadó felvilágosítást kapnia, ha nem tőlük, akik egyszerre csak semmit sem tudnak. Méltóságuk tehát mindenképpen csorbát szenvedett.

A hasonlatban az Úr végre teljes egészében fényt derít az egész helyzetre. És ez a felvilágosítás örök időkre irányadó lesz, hiszen ez az alapvető vallási kérdés örök időkre ugyanaz marad: létezik-e a vallás dolgában, tehát az ember Istenhez fűződő személyes viszonyában, külső törvényes tekintély vagy mindenki teljes szabadságot élvez e téren. Sőt, felvetődik a még ennél is mélyebb kérdés: létezik-e maga e tekintély számára is egy kötöttség, vagy ő teljesen önhatalmú, szuverén?
    Erre a nagyon bonyolult kérdésre ad az Úr a tőle megszokott mesteri módon egyszerű és világos feleletet a következő hasonlatban. A példabeszédben szerepelnek törvényes bérlők, akik nem tulajdonosai a szőlőhegynek, az úr, akié minden, majd a szolgák és végezetül a tulajdonos fia, akiket az úr egymás után küld el a bérlőkhöz. Ezzel a szereposztással minden tisztázódott: Izraelben a vallási tekintélynek mindössze „bérleti szerződése” van az Úrral, azaz Ő saját felségjogait csak kölcsönképpen ruházta ezekre az emberekre. Az is világosan kiderül, mit csináltak, illetve mit akarnak csinálni az emberek ebből a hatalomból: korlátlan tulajdonosai és birtokosai akarnak lenni a rájuk ruházott értéknek! Ezért vették semmibe a gazda összes küldöncét, s végül ezért gyilkolták meg a valódi tulajdonos fiát magát, azt remélve, hogy így a tényleges tulajdonhoz is hozzájuthatnak. A bérleti díjat követelni küldött szolgáknak az volt a feladatuk, hogy követelésükkel a bérlőket emlékeztessék arra, hogy ők csak bérlők és nem tulajdonosok! Ez volt a próféták feladata, akiket Isten emiatt teremtett mindig újra és újra. Az ő küldetésük elsősorban abból állt, hogy arról gondoskodjanak, hogy a teokrácia, az istenuralom ne fajulhasson el emberi önkényeskedésbe és zsarnokságba. Ez olyan veszély, mely éppen ott nagy, ahol „Isten nevében” gyakorolják a hatalmat. Izraelben a prófétáknak tehát éppen a hatalom birtokosait, a királyokat és papokat – Jánosnak a főtanács tagjait – kellett állandóan nyugtalanságban tartaniuk, hogy hivataluk gyakorlásában és életükben Istennek hagyják a tiszteletet, hatalmukat saját dicsőségükre és személyes tiszteletükre ne használják ki.
    A hatalmat csak Isten kegyelméből és egyedül Isten dicsőségére gyakorolni az ember számára a legnehezebb feladat. Mert a vallást létében zúzza szét az a hatalom, mely uralmát hatalomvágyból és személyes érdekeire használja. A veszély annál nagyobb, minél szentebb az a terület, ahonnan a vezetők hatalmukat kapták. Mert ha valahol egyáltalán szükség van hatalomra, akkor éppen itt – hiszen az emberek a gyakorlatban nem képesek Isten uralmát maguk fölött elismerni akkor, ha nincs lehetőségük egy tekintélyt elfogadni, melyet Isten állított föléjük, és aki ezért Isten parancsuralmát birtokolja rajtuk.
    Éppen ebben a kimondhatatlan tényben, miszerint emberek egészen Isten helyére léphetnek, leselkedik a visszaélés veszélye, hiszen az ember számára a hatalom jelenti a legnagyobb kísértést. A hatalom személyes célokra való kihasználása ugyanis nem csak a hatalom viselőjében zúzza szét az Istennel szembeni valódi vallásos érzületet, hanem az alája rendelt népben is teljesen hamis elképzeléseket és viselkedési normát kelt.

Már csak ebből az okból is világosan kitűnik, hogy a „prófétálás” adományának nem csak a régi Izraelben, hanem Krisztus Egyházában is mindenkor feladata van. Amit tehát az Úr ezzel a példabeszéddel az átruházott hatalom kérdéséről mondani akart, örök időkre szóló utolsó és végleges jelentőséggel bír. Ez a tulajdonképpeni vallás tisztaságáért vívott harc, egyfajta templomsöprés, melyet az Úr itt végrehajt. A vallási vezetőknek ismerniük kell határaikat, a mellettük mindig újra és újra hirtelen felbukkanó prófétáknak vissza kell őket tartaniuk attól a szakadéktól, melybe a hatalom önteltsége vezet – csakúgy, ahogy ők meg éppen azért vannak, hogy a prófétáknak gátat és határt szabjanak.
    Az borzasztó, ha a vezetők arra használják hatalmukat, hogy a prófétákat elnémítsák. Hogy ez Izraelben mégis mindig előfordult, azt az Úr világosan megmutatja példabeszédében. Tán azt is előre jelezni akarta ezzel, hogy ez az Ő Egyházában is így lesz majd? Mindenesetre ez a példabeszéd örök időkre komoly és fenyegető figyelmeztetés azok számára, akik Isten Egyházában Istent képviselik! Mert ugyan Izraelben történt, hogy Isten Fiát valóságosan megölték, de a jövőben is Isten Fiának szellemi megöletését jelenti, ha az Egyházban a hatalmat anélkül az alázatos bizonytalanság nélkül gyakorolják, melyet a próféta követel tőlük. Éppen ezért választotta szét az Úr többször és világosan az egyházi és a világi-pogány hatalomgyakorlás módját. (lásd: Lk 22,25-26) Ha azonban az Egyházban ez nem az Úr akarata szerint történik, akkor valóban nem Krisztus többé az, aki parancsol, hanem az emberek, akik ezzel Krisztust taszítják le trónjáról, űzik el – ölik meg. És ha az egyes hivő jóhiszeműen engedelmeskedik és maga nem is keveredik bűnbe, azért életének alakulása és formálása a vallás teljességéből mégis csak csorbát szenved. Mert mindig, ha az emberek saját akaratukat akarják keresztülvinni, mint ahogy ez Krisztus idejében Izraelben történt, a törvény és a betű lesz fontos, a szellem pedig háttérbe szorul, ha nem egészen elhal. Az ilyen időkben a vallásos közösség, az Egyház szomorú képet nyújt.

Amit tehát az Úr a hivatalviselők és a próféták különböző szerepének bemutatásával elérni akar, nem több és nem kevesebb, mint a vallás tulajdonképpeni lényegének – ami nem más, mint az ember és az emberek közösségének közvetlen kötöttsége Istenhez – megmentése. A kinyilatkoztatott vallás természete azonban feltételezi, hogy egyesek hívatva vannak, mint közvetítők működni Isten és az emberek között, hogy megóvják az egyes embereket és a társadalmakat is attól az önteltségtől, mely minden Istenhez fűződő kapcsolat, tehát minden vallás halála. A veszélyt pedig – mely olyankor lép fel, ha emberek állnak, bár törvényesen, Isten helyébe – csak akkor lehet elkerülni, ha a közvetítőket szintén „nyugtalanítják” olyanok, akik hozzájuk képest még közvetlenebbül Isten küldöttei. És ezért kell a legszentebb és abszolút egyházi tekintélynek is elviselnie a próféta hangját, elismernie isteni küldetését, míg a prófétának az egyházi vezetők hatalmát kell elfogadnia. És ebben az összjátékban, mely néha indulatos formát is ölthet, mint például akkor, amikor Pál szembeszállt Péterrel (Gal 2,11), megy végbe a vallásnak és Isten házának azon tisztulása, melynek a templom megtisztítása csak előképe és hasonlata volt.

Ha azonban az Egyház nem figyel a prófétákra, akkor az elvetett építőkőről szóló ige groteszk fordított jelentése áll elő. Míg az Egyházon kívül valódi vallásosság vad hajtásai növekszenek, a vallási tévtanok közepette valódi prófétai viselkedés mutatkozik, addig az Egyházban szellemi terméketlenség és életidegenség, az emberek szolgálatára való képtelenség uralkodik, mely alaposan szemben áll az Egyház feladatával és a vele szemben támasztott követelésekkel. A fiú elvetését Izraelben csak azért mutatta be olyan borzasztóan az Úr, hogy az Egyházat figyelmeztesse, hogy az sokkal nagyobb és magasabbrendű hatalmában nehogy ugyanabba a hibába essen. Végül Izraelen kívül alakult meg az igaz vallás azon a szegletkövön, melyet ők elvetettek. Ha azóta az Egyházon kívül lehetetlen is igaz vallást alapítani, mégse történik az Egyház hibája és károsodása nélkül, ha rajta kívül új vallási közösségek (szekták, eretnekségek, egyházszakadások) alakulnak. Ebben a hivatalviselők és próféták között meglévő ellentétben kerül sor sokkal gyakrabban és sokkal mélyebb értelemben, mint gondolnánk, Isten Fiának kiűzéséhez és meggyilkolásához.

Így az az ítélet, melyet az Úr az elvetett kő kapcsán jósol meg, szintén bekövetkezik. Mert mindenki, aki rajta megütközik és ezért elesik, ezen a kövön zúzza szét a fejét és tagjait. Ezen ítélet mindazokat sújtja, akik valamilyen módon megbotránkoznak Jézuson és ezáltal elbuknak. De ezen felül azokat is ítélet sújtja, akik még csak meg se ütköznek rajta, hanem egyszerűen elvetik, figyelembe sem veszik őt. Ezekre rázuhan a kő a magasból (Krisztus második eljövetelét érti ezalatt) és szétmorzsolja őket. Ez az ítélet vár Izrael elöljáróira, és ezt követően az Egyház mindazon öntelt vezetőire, akik csak magukra és nem Krisztusra, az egész szegletkővére, tekintenek!