II. János Pál pápa azon néhány konzervatív intézkedés ellenére, melyet az utóbbi időben hozott, kedvenc témájához, az ökumenizmushoz, továbbra is töretlenül ragaszkodik. Ez az 1998. szeptember 9-én tartott általános audiencia köszöntőjéből világosan kiderül. Ebben a beszédben a pápa elmagyarázta, hogyan képzeli el ő a különböző vallások kialakulását.
    Elsőként azt hangsúlyozta, hogy pontifikátusának egyik fontos feladata, hogy mindig újra emlékeztessen arra az egyházatyáktól származó tanra, miszerint az igének a különböző vallásokban megvannak a „vetőmagjai”. Azután ezt mondta : „Mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy az emberi szellem mindennemű keresése az igazság és jóság, azaz végülis Isten felé a Szentlélek indíttatására történik. Az embernek éppen ebből az őskezdeti Isten felé való nyitottságából keletkeztek a különböző vallások, melyek kezdetein nem ritkán találunk olyan alapítókat, kik a Szentlélek segítségével mélyebb vallási élményben részesültek. Hogy ezt másoknak átadhassák, élményeiket az egyes vallások tanításaiban, rítusaiban és előírásaiban öntötték formába.” (kiemelés a szerzőtől)

Az a mód, ahogyan II. János Pál pápa a különböző vallások keletkezését leírja semmiképpen nem felel meg a Szentírásnak. Ebben ugyanis az áll, hogy a többi vallás az igaz vallástól való elfordulás, attól a vallástól, melyet az emberek a teremtés kezdetén az őskinyilatkoztatáskor kaptak. Ha mégis tartalmaznak néhány igaz elemet – természetes igazságot vagy az őskinyilatkoztatás egyes részeit –, akkor ezek az általános összefüggésben torzítva és meghamisítva vannak jelen. Ezért ezek a vallások rosszak, és nem vezetnek Istenhez; a bálványimádók Isten szemében sokkal inkább utálatot keltenek. Szent Pál egészen világosan mondja: „amit a pogányok áldoznak, nem Istennek, hanem a sátánnak áldozzák.” (1 Kor.10,20)

II. János Pál pápa szavai ijesztően hasonlítanak ahhoz az elképzeléshez, melyet a modernisták vallanak a vallások keletkezéséről. Miként Szent X. Pius pápa Pascendi enciklikájában írta, a modernisták nem fogadják el a külső kinyilatkoztatást. Szerintük a hit az ember belsejéből tör elő, a vallások kialakulásának kezdetén vallási érzések és élmények állnak, melyek aztán abból a vágyból, hogy külsőleg is működjenek, különböző rítusokban és előírásokban jutnak kifejezésre. Pontosan így írja le ezt a pápa is: a vallások kezdetén találjuk az alapítókat, akik „mélyebb vallási élményben részesültek. Hogy ezt másoknak átadhassák, élményeiket az egyes vallások tanításaiban, rítusaiban és előírásaiban öntötték formába.”
    Bizonyos különbséget még ott lehet találni, hogy II. János Pál pápa szerint ez a vallási élmény a Szentlélek segítségével jön létre, de felvetődik a kérdés, hogy ez javít-e a helyzeten, hiszen a pápa ezzel implicite azt mondja, hogy a Szentlélek más vallásokat is alapított.

II. János Pál pápa szavaiban tökéletes konfúzió található magának a vallásnak és az egyes vallások tagjainak szükséges megkülönböztetése terén. Az valóban igaz, hogy egyes emberek téves vallásuk ellenére is Istenhez találhatnak, hiszen különben senki sem menekülhetne meg közülük. Esetleg még az is előfordulhat, hogy ezt másoknak is át tudják adni, de ez mindig hamis vallásuk ellenére történik. Nem a téves vallás vezeti az embereket Istenhez, hanem a Szentlélek az, aki különleges kegyelmi vezetés folytán eléri, hogy a hamis vallások egyes tagjai vallásuknak Istenről alkotott téves képe által ne keményedjenek meg annyira, hogy egy Istennel való igaz találkozás lehetetlenné váljon. Magától a téves vallás nem képes valakit Istenhez vezetni, hiszen nem is ismeri az igaz Istent. A mohamedánok istene például, aki megparancsolja a keresztények meggyilkolását, aki megengedi Mohamednek, hogy elvegye más ember feleségét, aki érzéki gyönyörökkel teli paradicsomot ígér, és kifejezetten nincs fia, nem lehet az igaz Isten.

II. János Pál pápa azonban sajnos kifejezetten azt állítja, hogy a Szentlélek működése a többi vallásban nem csak egyes személyekre, hanem magára a vallásra is, mint ilyenre vonatkozik. „A Lélek jelenléte és működése – miként azt a Redemptoris missio enciklikámban kifejtettem – nem csak az egyes embereket érinti, hanem a társadalmakat, a történelmet, a népeket, a kultúrákat, a vallásokat.” Ezért nevezi a pápa ehelyütt az Assisi-i imatalálkozót és az ehhez hasonló találkozásokat „nagy szellemi intenzitású” eseményeknek.
    II. János Pál pápa gondolatait egy olyan ember ideáiként lehetne jellemezni, aki tekintet nélkül a kinyilatkoztatásra és az igazságra saját gondolatépítményt állított fel. Tisztán teorétikusan még talán el lehetne képzelni, hogy a különböző vallások alapítói megragadtak valamit az őskinyilatkoztatásból, a Szentlélek segítségével az igaz Isten ismeretére jutottak, és ehhez másokat is elvezettek, és ezáltal olyan vallások keletkeztek, melyek ugyan a Szentháromságot és Krisztust még nem ismerik, de mégis az igaz Istenhez fordulnak.

A valóság azonban másképp néz ki. Először is a Szentírás oktat ki bennünket arra, hogy az ember gyengesége az ősbűn következtében oly nagy és az ördög csábítása oly erős, hogy csak Izrael népe tudta az igaz vallást megőrizni. Izrael népén kívül legfeljebb csak egyes személyeknél található meg az Istenhez való igaz viszony, mint például Melkizedeknél, Jóbnál. Az ökumenizmus hívei ezért nem tudnak soha egyetlen egy Szentírásból való idézetet sem ideáik támogatására felhozni.
    De ugyanezt igazolja a valóságra vetett pillantás is. Ha a pápa gondolatai helyesek lennének, akkor mindenütt olyan vallásokat kellene találnunk, melyeknek valamennyire helyes Isten-képük van, melyek erényeket prédikálnak, a bűnöket ostorozzák és az embereket jó életvitelre buzdítják. A zsinat ezt így is állítja be. A valóságban azonban például az iszlám gyűlöletet és érzékiséget hirdet. Engedélyezi a hazugságot, ha az használ az iszlámnak, és mindenkinek megígére az üdvösséget, aki azt vallja, hogy Allah az isten és Mohamed az ő prófétája, függetlenül attól, hogy egyébként milyen életet él. Az iszlám nem is keres valóságos kapcsolatot Allahhal, mivel a paradicsom náluk érzéki örömök élvezéséből áll és nem Isten színről színre való látásából. Komolyan azt lehet gondolni, hogy Mohamednek „a Szentlélek segítségével mélyebb vallási élményben volt része”, mely aztán az iszlámban „öltött formát”? Vagy mi van a buddhizmussal, mely ateista vallás és az önmegváltást hirdeti, mely a nirvánába, a semmibe való bemenetelt jelenti? És a hinduizmussal a kármáról és újjászületésről szóló tanításával és embertmegvető kasztrendszerével? Mi van mindazokkal a pogány vallásokkal, melyeknek undorító bálványairól már kívülről látszik, hogy mi inspirálta őket, és amiket kicsapongó, ocsmány kultuszokkal tisztelnek? Nem tisztességes dolog, hogy a II. Vatikánum óta mindig csak e vallások néhány helyes alkotórészét hangsúlyozzák, míg a bennük levő számtalan tévedést elhallgatják.

II. János Pál pápa a nem-keresztények megigazulását szintén oly módon írja le, mely semmiképpen nem felel meg a katolikus teológiának. „Más vallások követői normális körülmények között akkor válaszolnak pozitíven Isten hívására és kapják meg üdvösségüket Jézus Krisztusban, ha a saját vallási hagyományukban meglevő jót becsületesen tettekre váltják, és lelkiismeretük tanácsát követik.” A pápa e mondatával a pápai tanácsnak az 1991. május 19-i vallások közötti dialógusra kiadott egyik instrukcióját idézi. Csakhogy egy pogány megigazulásához semmi esetre sem elegendő, ha ő valami jót, mely vallásában található, tettre váltja. Ahhoz, hogy valaki üdvözüljön nem elégséges a természetes jó élet, ahhoz hitre és kegyelemre van szükség. E cikk kereteiben nem lehet minden kérdést megvitatni, melyek ezzel kapcsolatban felmerülnek, de az biztos, hogy az üdvösség csak a Szentlélek különleges kegyelmi vezetésével érhető el. A Szentléleknek ez a működése esetleg hozzákapcsolódhat a hamis vallásokban meglevő kicsiny igazsághoz, de akkor is független ettől, sőt, a hamis vallás csak gátolja, nem pedig segíti működését. Ezért érthető, miért ítélte el IX. Pius pápa Syllabusának 17. tételében a következő állítást: „Legalább jó reményt kell táplálni azoknak az üdvözülésére, akik egyáltalán nem Krisztus igaz Egyházában élnek.”

A téves vallások naiv, valóságtól eltérő szemlélete azután annak bizonygatásához vezet, hogy „az Egyház és az egyes keresztények magatartása a többi vallással szemben őszinte nagyrabecsülést és mély szimpátiát tükröz”. Egy ilyen kijelentés szörnyűség! Hogyan lenne egy keresztény számára lehetséges, hogy az iszlámot, a buddhizmust, a pogányságot nagyrabecsülje? Nekünk szeretnünk kell a mohamedánokat, a buddhistákat, a pogányokat stb., de nem az iszlámot, a buddhizmust, a pogányságot. Aki a nem-keresztényeket valóban szereti, az az igazsághoz vezetni, nem pedig téves vallásukban meghagyni akarja őket.
    Ezért az sem igaz, ha a pápa azt mondja, hogy a többi vallással szemben mutatott nagyrabecsülés „messze van attól, hogy az Evangélium szellemével szembehelyezkedjék”. A tények azonban azt bizonyítják, hogy a végnélküli párbeszédesdi a misszió szinte teljes összeomlásához vezetett. Különösen az iszlám értékeli a keresztények párbeszédre való készségét annak beismeréseként, hogy a keresztények már nincsenek meggyőződve saját vallásuk igazáról, ami sajnos sok esetben nem is olyan téves megállapítás.

Ezzel kapcsolatban kell még utalnunk arra, hogy az a II. Vatikánum óta mindig újra felállított tézis, mely szerint minden vallás az igazság és Isten keresésének kifejeződése, abszolút téves. Aki egy vallás hívének vallja magát, az nem keresi tovább az igazságot, hiszen hite szerint már megtalálta. Minden vallásnak van bizonyos tan szisztémája, mely magában foglalja az igényt az igazság birtoklására. Csak akkor, ha valaki megzavarodik saját vallásában, vagy legalábbis kétségei támadnak annak igaz voltában, kezdi el keresni az igaz vallást. Ha azonban napjainkban a nem-keresztények a katolikus Egyház legmagasabb tisztségviselőitől mindig újra arra szólíttatnak fel, hogy a saját vallási hagyományukhoz való mindig nagyobb hűségben éljenek, akkor ez olyan felhívás, mely a kereszténységtől való távolmaradásra szólít fel, ami Krisztus missziós tevékenységre való megbízatásának elárulását jelenti.

Mint mindig, ha erről a témáról van szó, II. János Pál pápának ebben a beszédében is csak a II. Vatikánum megállapításaiból, saját enciklikáiból és beszédeiből, valamint egyéb zsinat utáni dokumentumból vett idézetet találunk, amiből világosan kitűnik, hogy ez a II. János Pál pápa által előadott tanítás éppenséggel új tanítás. És ez azzal, amit az Egyház mindig tanított, radikálisan szembenáll.