katolikus-honlap/Felkészülés a halálra

Felkészülés a halálra
részletek
LIGUORI SZENT ALFONZ
könyvéből
(Ez a cikk a Szent Margit Lap 88., 89., 93., 94. és 118. számában jelent meg folytatásokban)

ELMÉLKEDÉSEK ÉS IMÁK

A szokásos bűnről
„Ha az istentelen elér a gonoszság fenekéig, fitymálja azt”
(Péld.18,3)

Egyike a legnagyobb hátrányoknak, amiket Ádám bűne okozott nekünk, a bűnre való hajlam. Ez csalt könnyeket az apostol szemébe, amikor érezte, hogy az érzéki vágyak, melyeket pedig oly nagyon lenézett, gonosz cselekedetek elkövetésére sarkalják őt. „De tagjaimban más törvényt észlelek, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz.” (Róm 7,23) És ezért olyan nehéz nekünk, akik gonosz vágyakkal terheltek vagyunk, és akiket még sok bűnre csábító ellenség is körülvesz, ártatlanul eljutnunk szent hazánkba. E törékenységünket ismerve kérdezlek tehát téged: Mit mondanál arról az utasról, aki félig törött hajójával nagy viharban akarná átszelni a tengert, és eközben hajóját még olyan súllyal is megterhelné, amely még akkor is, ha nem lenne vihar, és hajója erős lenne, elég lenne annak elsüllyesztéséhez? Mit jósolnál te ennek az embernek az életéről? És arról az emberről is joggal ugyanezt mondhatod, akinek szokásos bűnei vannak. Hiszen az élet tengerét (ezt a viharos tengert, amelyben oly sokan vesznek el) az ilyen ember szintén egy gyenge és szétroncsolt járművel (ami testünk, amelybe be vagyunk zárva) akarja átvitorlázni, miközben ezt a járművet szokásossá vált bűneivel még súlyosan meg is terheli. Az ilyen embert nehéz megmenteni; mivel a gonosz szokások elvakítják az értelmet, megkeményítik a szívet, és ezáltal könnyen előfordul, hogy a megrögzött bűnös haláláig megmarad bűneiben.

A szokásos bűn először is elvakít. Miért van az, hogy a szentek Istenhez mindig világosságért könyörögnek; hogy reszketve félnek attól, nehogy a világ leggonoszabb bűnöseivé váljanak? Azért, mert tudják, hogy ha csak egyetlen pillanatra is elvesztenék a világosságot, bármilyen vétket el tudnának követni. Hogyan lehetséges az, hogy olyan sok keresztény megátalkodottan a bűnben akart élni, míg csak el nem kárhozott? „A gonoszságuk vakká tette őket.” (Bölcs 2,21) A bűn elvette tőlük a fényt, és ezért hitványul pusztultak el. Az elvakulás minden bűnnek velejárója; és ahogy a bűnök sokasodnak, úgy növekszik a vakság is. Isten a mi világosságunk; minél messzebbre távolodik el tehát tőle a lélek, vaksága annál súlyosabb lesz. A vétkek beleivódnak a csontjaiba (lásd: Jób 20,11). Ahogy egy földdel teli tartály aljába nem tud behatolni a napsugár, ugyanolyan kevéssé tud az isteni fény egy bűnös szívet megvilágítani. Ebből megérthető, miért vesztik el a langyataggá vált bűnösök a fényt, hogy aztán bűnt bűn után kövessenek el, és még csak ne is gondoljanak arra, hogy megváltozzanak. „A gáncsoskodók körös-körül ólálkodnak.” (Zsolt 11,9)
     Ha ezek a szerencsétlenek végül a sötétségbe zuhannak, akkor már nem is gondolnak másra, csak a vétkezésre, és már nem is tudják, hogy a bűn valami gonosz dolog. „A gonosz megszokása – mondja Szent Ágoston – nem hagyja, hogy a bűnös lássa azt a vétket, amit elkövet.” Ezért élnek ezek úgy, mintha nem hinnék, hogy létezik Isten, mennyország, pokol, örökélet. És a bűntől, melytől korábban még rettegtek, a megrögzött rossz szokások miatt már is nem félnek többé. „Látjátok – mondja Szent Gergely –, milyen könnyen sodor el egy szalmaszálat a leggyengébb szellő is.” Ugyanezt figyelheted meg azokon, akik korábban, legalább egy ideig ellenállást tanúsítottak és küzdöttek a kísértés ellen; ha azonban a bűn már szokássá vált náluk, akkor már minden csekély kísértéskor és valahányszor a bűnre lehetőség adódik, elbuknak. És miért? Mert a rossz szokás elvette tőlük a fényt. Szent Anzelm azt mondja, hogy az ördög némely bűnössel úgy bánik, mint az az ember, aki madzagon tart egy madarat: „Bár engedi repülni; ha azonban akarja, rögtön újra visszahúzza a földre.”
     A szokásos bűnben élők természetüknél fogva ilyenek, állítja Szent Anzelm. „Egy bűnös szokás által hálóba vetve, az ellenség fogva tartja őket; ha repülnek is, nemsokára újra visszaesnek ugyanabba a bűnbe.” (Ap.Edimor. in vita lib.2) Néhányan, fűzi hozzá Sziénai Szent Bernardin, még alkalom nélkül is tovább vétkeznek. A rossz szokások rabjai hasonlítanak a szélmalmokhoz, amelyeket minden szellő körbeforgat; akkor is forognak, ha nincs mit őrölniük, és a tulajdonos sem akarja, hogy mozogjanak. Meg fogod látni, hogy a rossz szokások rabjai alkalom nélkül is, akkor is, ha nincs kedvük hozzá és szinte szándékuk nélkül, megrögzötté vált vétkeiktől erőszakkal kényszerítve gonosz gondolatokat forgatnak fejükben.
     Aranyszájú Szent János ezt mondja: „A rossz szokás valami nagyon kemény dolog, mivel akarata nélkül is valami gonosz elkövetésére kényszeríti az embert.” És valóban így van; a rossz szokás, miként Szent Ágoston tanítja, bizonyos fokig szükségletté válik: „Aki nem áll ellen a rossz szokásnak, annál ez szükségletté válik.” És, ahogy Szent Bernardin hozzáteszi, ekkor a rossz szokás az ember második természetévé válik. Tehát ahogy az embernek levegőt kell vennie, úgy van a rossz szokásban élőknél is, akik a bűn jobbágyai lettek, s akiknél így a bűnözés második természetté vált. Azt mondtam, hogy jobbágyai, hiszen akik bérért dolgoznak azokat szolgáknak hívják; a jobbágyok azonban kényszerből, fizetség nélkül szolgálnak. Ezekhez hasonlít némely szerencsétlen, aki akkor is vétkezik, ha nincs is hozzá kedve.

Ha az istentelen a bűn sötétségébe jut, a továbbiakban még le is nézi a bűnt. (lásd:Péld 18,3) Ugyanezt állítja Aranyszájú Szent János a rossz szokások rabjáról is, aki a sötétség e mélységébe zuhant, és aki ezért semmilyen egyházi büntetést, prédikációt, intést, sőt magát a poklot és Istent sem tiszteli; mindent megvet és nyomorult lesz, hasonlóan a keselyűhöz, ami inkább hagyja magát a vadásztól lelővetni, minthogy elengedje a dögöt. Recupito atya mesélte el, hogy egy halálra ítélt még a kivégzőhelyre való vitelekor is beleegyezett egy gonosz gondolatba, mikor az úton egy lányra esett a tekintete. Gisolfo atya is ehhez hasonlót mesélt arról a halálraítéltről, aki még a halál pillanatában is Istent gyalázta. Szent Bernardin még azt is állítja, hogy a megrögzött bűnösöknek még az ima sem segít; inkább, mint elkárhozottakat megsiratni kell őket.

Hogyan tudjanak azonban az ilyenek kimászni a mélységből, ha már nem is látnak? Itt a kegyelemnek csodát kell tennie. Különben e nyomorultaknak csak a pokolban fog kinyílni a szemük; akkor azonban ez már nem fog másra szolgálni nekik, mint arra, hogy saját ostobaságukat még keserűbben sirathassák.

A jelenlegi élet az örökkévalóságba való utazás
Könyörgés
„Az ember meg örök hajlékába tér”
(Péld.12,5.) Ó, Istenem, irgalmazz nekem; tudtam jól, hogy vétkemmel örökkétartó kínokra ítélem magam, és e büntetés ellenére beleegyeztem abba, hogy akaratoddal szembeszálljak; és miért? Egy nyomorult élvezetért! Ó, Uram, bocsáss meg nekem! Egész szívemből bánom tettemet. Nem akarok többé akaratodnak ellenszegülni. Jaj lenne nekem, ha akkor hagytál volna meghalni, amikor rosszat cselekedtem! Örökké a pokolban kellene lennem, hogy gyűlöljem akaratodat. Most azonban szeretem, és örökké szeretni akarom őt. „Taníts engem akaratodat cselekedni!” Oktass engem és adj nekem erőt mától kezdve azt tenni, ami neked tetszésedre van. Nem akarok többé neked ellenállni, ó végtelen jóság! Egyedül ezért a kegyelemért könyörgök hozzád: „Legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is!” Add, hogy akaratodat teljes egészében teljesítsem, ezen kívül nem kérek tőled semmi mást. Mit akarsz mást, Istenem, mint az én javamat és üdvösségemet? Ó, örök Atya, hallgass meg engem Jézus Krisztus szeretetéért, aki arra tanított, hogy mindig imádkozzam. Az ő nevében kérlek téged: „Legyen meg a te akaratod, legyen meg a te akaratod, legyen meg a te akaratod!” Ó, üdv nekem, ha maradék életemet a te akaratod teljesítésével töltöm és végzem be! – Mária, boldog vagy te, mert Isten akaratát mindig tökéletesen követted; könyörögd ki érdemeidért nekem, hogy legalább hátralevő napjaimban ezt én is megtehessem.

A halálos bűn borzalma
„Fiakat neveltem és naggyá tettem őket, ők mégis hűtlenné váltak”
(Iz.l,2.) Ó, Megváltóm, ahányszor vétkeztem, annyiszor űztelek ki téged lelkemből, és arra törekedtem, hogy életedet vegyem, mintha még egyszer meg tudnál halni. Most már értem, mit kérdezel tőlem: „Mit tettem én neked vagy mivel vétettem ellened? Felelj nekem. Mi rosszat tettem neked? Mondd nekem, milyen bajt okoztam én neked, hogy te oly sokszor elárultál engem?” Uram, te adtad nekem az életet és meghaltál értem, ez az a rossz, amit nekem tettél. Mit válaszoljak tehát neked? Azt felelem, hogy ezerszeres poklot érdemelek; elég okod van rá, hogy engem oda vessél. Mégis, emlékezzél arra a szeretetre, ami miatt érettem a kereszten meghaltál: emlékezzél meg az érettem kiontott véredre és irgalmazzál nekem.
Én tudom jól, hogy te nem akarod, hogy kétségbeessem: inkább tudatod velem, hogy szívem ajtaja előtt állsz, amiből én kiűztelek, és hogy ígéreted szerint kopogsz, hogy beengedjelek. És te azt mondod nekem, hogy nyissam ki neked az ajtót. Igen, Jézusom, ki akarom tépni szívemből a bűnt; egész szívemből bánom és mindenek felett téged szeretlek! Gyere szívembe, szerelmem, az ajtó már nyitva áll; gyere csak és soha többé ne menj el innen. Vegyél körül szereteteddel, és ne engedd, hogy eltávolodjak tőled. Nem, Istenem, nem akarunk többé elválni egymástól; én átölellek téged és szívemre szorítalak; add meg nekem a szent állhatatosságot. Ó, ne engedd, hogy elszakadjam tőled! – Mária, édesanyám! Siess mindig segítségemre, kérdd Jézust érettem, könyörögd ki számomra, hogy kegyelmét ne veszítsem többé el.

Visszaélés az isteni irgalmassággal
„Semmibe veszed, hogy Isten irgalma bűnbánatra akar vezetni?”
(Róm 2,4) Máté Evangéliumában a konkolyról szóló példabeszédben azt olvassuk, hogy amikor egy földön a búzával a konkoly is kinőtt, a szolgák oda akartak menni, és ki akarták tépni a gyomot: „Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk?” – kérdezték a gazdától. Az Úr azonban ezt válaszolta: „Nem, nehogy a konkolyt gyomlálva, vele együtt a búzát is kitépjétek. Aratáskor majd szólok az aratóknak: ‘Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe.’” (Mt 13,24-30) Ebből a példázatból egyfelől az a türelem tűnik ki, amellyel az Úr a bűnösökkel szemben viseltetik, másfelől azonban az a szigorúság is, amivel viszont a megrögzött bűnösökkel bánik.
Szent Ágoston azt mondja, a gonosz ellenség kétféle módon téveszti meg az embereket: a kétségbeesés és a remény által. Bűnös tette elkövetése után az ördög a vétkest megpróbálja az isteni gondviseléstől való félelem miatt kétségbeesésbe űzni, míg a bűn elkövetése előtt az isteni irgalmasságba való reménnyel bátorítja ugyanőt tette végrehajtására. Ezért figyelmeztet a szent mindenkit a következőre: „A bűn után bíz az irgalmasságban, előtte azonban rettegj az igazságosságtól!” És így van ez: mert aki Isten irgalmát arra használja, hogy megsértse őt, az nem érdemel irgalmat. Az irgalmasság annál helyénvaló, aki féli Istent, annál azonban nem, aki arra használja, hogy ne kelljen félnie tőle. Aki vét az igazságosság ellen, az az irgalmasságnál kereshet segítséget, aki azonban az irgalmasság ellen vét, az hol találjon védelmet?

Nehéz olyan bolondot találni, aki valóban el szeretne kárhozni. A bűnösök a megmenekülésben való reményben követik el bűneiket. Vétkeznek, és közben ezt mondják: „Isten irgalmas, ezt a bűnt még el akarom követni, utána majd meg fogom gyónni. Hiszen Isten jó, és én most azt akarom tenni, ami nekem jól esik.” Nézd, hogyan beszélnek a bűnösök, írja Szent Ágoston. De nem ez az a beszéd, amit azok is mondtak, akik most a kárhozottak között vannak?

Ne mondd, int az Úr, hogy Isten könyörülete olyan nagy, hogy bármilyen sok bűnt követsz is el, a fájdalom egyetlen aktusa által majd mindent megbocsát neked. „Ne mondd: ‘Olyan nagy az Isten irgalma, hogy tengernyi bűnöm is elnézi.’” (Sir 5,6) Ne mondd ezt, mert haragja, amellyel a bűnösre néz, ugyanolyan gyors, mint irgalmassága. Isten irgalmasságának nincsen határa, mindazonáltal ezen irgalmasság művei nem végtelenek. Isten ugyan irgalmas, de egyúttal igazságos is. „Én igazságos és irgalmas vagyok – mondta egykor az Úr Szent Brigittának –, a bűnösök azonban csak irgalmasnak tartanak.”
A bűnösök, írja Szent Vazul, csak félig akarják Istent látni. Azokat eltűrni, akik Isten irgalmasságát ahhoz veszik igénybe, hogy csak annál jobban vétkezzenek ellene, nem irgalmasság lenne, hanem az igazságosság megsértése, mondja P. M. Avila. Az irgalmasság az istenfélőknek lett megígérve, nem pedig azoknak, akik visszaélnek vele. „Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkkel marad”, énekelte Isten Anyja. (Luk 1,50) A megátalkodottakat az igazságosság fenyegeti. És ahogy Isten, ezek Szent Ágoston szavai, ígéreteiben nem hazudik, ugyan-olyan kevéssé hazudik fenyegetéseiben.

Légy résen, mondja Aranyszájú Szent János, amikor a gonosz lélek – és nem Isten – irgalmasságot ígér neked, hogy nyugodtan vétkezzél. Jaj annak, teszi hozzá Szent Ágoston, aki azért remél, hogy vétkezhessen. Ó, milyen sok bűnöst tévesztett meg és tett tönkre ez a hiú remény, sóhajtott a szent. „Megszámlálhatatlanul sok azoknak száma, akiket e hiú remény árnyéka tévesztett meg.” Jaj annak, aki Isten irgalmasságával visszaél, és gyalázza őt! Szent Bernát mondja: Isten azért büntette meg olyan gyorsan Lucifert, mert az abban a reményben lázadt fel, hogy Isten egyáltalán nem fogja őt megbüntetni. Manassze király bűnös ember volt, de megtért és Isten megbocsátott neki. Mivel fia, Ámon látta, hogy apja milyen könnyen kapott megbocsátást, bűnös életet folytatott abban a reményben, hogy később ő is bocsánatot nyer: csakhogy az ő számára már nem volt irgalom. Aranyszájú Szent János erre azt mondja: Júdás azért pusztult el, mert Jézus Krisztus jóságába vetett reménnyel vétkezett: „Bízott mestere szelíd lelkületében.” Összefoglalva: bár Isten sokat eltűr, de nem tűr el mindig mindent. Ha Isten mindent eltűrne, akkor senki nem kárhozna el; azonban általános tételként van lefektetve, hogy a keresztények legnagyobb része, ami a felnőtteket illeti, elkárhozik. „Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta.” (Mt 7,13)

Aki Istent az ő megbocsátásában való reménnyel sérti meg, „az nem bűnbánó, hanem gúnyolódó”, mondja Szent Ágoston. Szent Pál pedig így int: „Isten nem hagy magából gúnyt űzni.” (Gal 6,7) Isten kigúnyolását jelenti, ha valaki úgy sérti őt meg állandóan, hogy közben mégis a mennybe akar kerülni. Mert az ember azt aratja, amit vetett. Aki bűnöket vetett, annak nincs semmi oka mást várni, mint büntetést és poklot. A háló, amivel a gonosz ellenség csaknem minden keresztényt, akik el fognak kárhozni, magával ránt a pokolba, az a csalás, amivel ezt mondja nekik: „Vétkezzél csak nyugodtan, mert bűneid ellenére mégis üdvözülni fogsz.” Csakhogy Isten elátkozza azokat, akik a megbocsátásban való reménnyel vétkeznek. A bűnös reménye, amelyben ez megbánással van összekötve, Istennek kellemes, a megrögzött bűnösök reménye azonban Isten számára utálat. Az ilyen remény Istent csak büntetésre ingerli.

Minek a jele az, amikor egy tulajdonos lebontja a szőlőhegyét lezáró kerítést, és ezzel lehetővé teszi, hogy bárki, ember és állat egyaránt beléphessen oda? Annak a jele, hogy ő már elhagyta e helyet. Ugyanígy tesz Isten is, amikor egy lelket magára hagy. Elveszi előle a félelem, a lelkiismeret gátját, és az így támadt sötétségben egyedül hagyja, aminek következtében a lélek a vétkek minden szörnyűségét magába fogadja. „Te hozod a sötétséget és ránk köszönt az éj, s az erdő vadjai körülhúznak.” (Zsolt 103,20) És a bűnös, amikor ebben a sötétségben magára marad, mindent meg fog vetni: Isten kegyelmét, a mennyet, a figyelmeztetéseket, még az Egyházból való kizárást is; sőt ezen a kiközösítésen még gúnyolódik is. „Hogyha jön a gonosz, lenézés jön vele.” (Péld 18,3)

Isten ebben az életben nem bünteti őt, de ez a büntetlenség a legnagyobb bajt jelenti a számára. Ó, micsoda büntetés az, ha Isten a bűnöst vétkeiben magára hagyja, és – úgy tűnik – tetteit nem kéri tőle többé számon, miattuk nem gerjed többé haragra, és ebben az életben mindent az ő vágyai szerint enged vele történni! Jaj annak a bűnösnek, akit ezen a világon szerencse szerencse után ér! Ez annak a jele, hogy Isten arra vár, hogy őt az örök életben igazságosságának áldozatává tegye. „Miért szerencsések a gonoszok, s miért élveznek békét a hűtlenek?” (Jer 12,1) – kérdezi Jeremiás, majd így válaszol: Isten mint az áldozatra szánt juhokat válogatja ki, és az öldöklés napjára tartogatja őket. (Jer 12,3).
Nincs annál nagyobb büntetés, mint amikor Isten egy bűnös embernél a bűnt bűnre halmozva hagyja. Kevésbé szerencsétlennek tarthatjuk azokat, akiket az Úr első vétkük után enged meghalni; mert sokak számára, ha később halnak meg, a pokol annyival rosszabb lesz, amennyivel sokszorosabbak a vétkeik voltak.

A bűnös ostobasága
„Hiszen a világ bölcsessége balgaság Isten előtt.”
(1 Kor 3,19) A tiszteletreméltó Avilai János páter azt mondta, hogy a világban alapjában véve csak két börtönnek kellene lennie: egy a hitetlenek és egy azok számára, akik bár hívők, mégis Istentől távol, bűnben élnek, miközben ezek az utóbbiak inkább a bolondokházába valók. E nyomorultaknak legnagyobb szerencsétlensége abból áll, hogy magukat bölcsnek és okosnak tartják, holott a világ legbalgább és legostobább emberei. És a baj azért nagy, mert az ilyen emberek megszámlálhatatlanul sokan vannak. Az egyiket a becsvágy teszi bolonddá, a másikat az élvezetek, a harmadikat a földi javak iránti vágyakozás. És ők azok, akik a szenteket balgáknak merik nevezni azért, mert azok üdvözülésük és a legfőbb jó, azaz Isten kedvéért megvetik a föld javait. Ők a megvetések elviselését, a tiszteletlenségek megbocsátását balgaságnak, az érzéki szórakozásokról való lemondást, az érzékek megfékezését ostobaságnak, e világ méltóságairól és gazdagságairól való lemondást, a magányt, az alázatos, a visszahúzódó, rejtett élet kedvelését butaságnak tartják. Arra viszont nem gondolnak, hogy az ő bölcsességüket pedig az Úr nevezte balgaságnak.
Ah, egyszer majd belátják ostobaságukat, de mikor? Amikor már nem lesz a menekülésre módjuk, és telve kétségbeeséssel így kiáltanak: „Mi esztelenek! Életmódját őrültségnek tartottuk és halálát dicstelennek.” (Bölcs 5,4) Ah, milyen szerencsétlenek voltunk, a szentek életét balgaságnak tartottuk, és most látjuk, hogy mi voltunk ostobák. Őket pedig „Isten fiai közé sorolták és a szentek között van az osztályrészük.” (Bölcs 5,5) Tehát mi tévedtünk, mert az isteni fény előtt becsuktuk szemünket. És az tesz bennünket még szerencsétlenebbé, hogy hibánk helyrehozatalára nincs lehetőség, és nem is lesz, amíg Isten – Isten marad.

Micsoda ostobaság tehát egy kis haszon, egy nyomorult hiúság, egy rövid élvezet kedvéért Isten kegyelmét elveszíteni! Mi mindenre hajlandó egy alattvaló, csakhogy ura kegyét elnyerje? Ó, Istenem! És akkor mi egy nyomorult élvezet miatt a legfőbb jót, aki Isten – hajlandóak vagyunk eldobni magunktól! De nemcsak a mennyet, de még evilági nyugalmunkat is elveszítjük akkor, amikor a bűnt lelkünkbe bebocsátjuk, hiszen ezzel lelkiismeretünk állandó kínjainak is kitesszük magunkat.
Engedélyeznél-e magadnak egy tilos szórakozást, ha ezért kezedet később tűzbe kellene tenned, vagy vétkeznél-e, ha ezért pénzt vesztenél el? Hiszen tudod, hogy bűneid miatt Istent és az üdvösségedet kockáztatod, hogy magadat az örök tűzre ítéled, és – ennek ellenére vétkezel?

A bűnös boldogtalan és az Istent szerető ember boldog élete
„De nincs békéjük az istenteleneknek – mondja az Úr”
(Iz 48,22)
„Akik szeretik törvényedet, azoké a béke teljessége”
(Zsolt 118,165) Minden e világon élő ember béke után vágyik. Ezt keresi a kereskedő, a katona, a pereskedő, akik azt hiszik, hogy nyereséggel, állással, perük megnyerésével elérik céljukat, és azzal békét találnak. Ó, ti szegény evilági gyermekek, kik nyugalmatokat annál a világnál keresitek, amely nem adhat nektek ilyet! Egyedül Isten tud nekünk békét adni. Add meg szolgáidnak – imádkozza az Egyház – azt a békét, amelyet a világ nem tud megadni.
Ez a világ összes kincsével együtt nem képes az emberek szívét kielégíteni, mivel az ember nem e kincsekért, hanem Istenért van teremtve; ezért erre egyedül csak Isten képes. Az állatok, amiket Isten csupán ösztöneik kielégítésére teremtett, megtalálják békéjüket e világ javaiban. Adj egy adag szénát az igavonó baromnak, vagy egy szelet húst a kutyának, láthatod, hogy nem kíván mást. A lélek azonban, egyedül az Isten iránti szeretetre és a Vele való egyesülésre teremtve, minden elképzelhető érzéki szórakozás mellett sem fog soha nyugalmat találni; mert egyedül Isten képes arra, hogy tökéletesen elégedetté tegye.

Mit keresünk akkor tovább? Menjünk végre Jézus Krisztushoz, aki ezzel a kiáltással hív bennünket: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11,28) Az Istent szerető lélek megtalálja azt a békét, amely mindazt az élvezetet és kielégítettséget felülmúlja, amit a világ és az érzékek kínálnak! Istennek azt a békéjét, amely „minden értelmet meghalad.” (Fil 4,7)
Való igaz, hogy a szentek is szenvedtek ezen a világon, mivel a föld az érdemgyűjtés helye, és szenvedés nélkül nem lehet érdemeket szerezni. Szent Bernát azonban azt mondja, hogy az isteni szeretet a mézhez hasonló, ami a legkeserűbb dolgokat is édessé és kedvessé teszi. Aki szereti Istent, az akaratát is szereti, és így a kellemetlenségek közepette is jókedvű marad, mivel tudja, hogy annak készséges elfogadása által Istennek tetsző és kedves lesz.

Ó Isten! A bűnösök megvetik a lelki életet, anélkül, hogy valaha is kipróbálták volna. „Látják a keresztet, de a felkenést nem”, mondja Szent Bernát; csak azt a szenvedést nézik, amelyet Isten kedveseinek ki kell állniuk, és azt a szórakozást, amelyről le kell mondaniuk, míg a lélek örömeit, amelyek által Isten kimutatja szeretetét, nem veszik észre. Ó, ha a bűnösök megízlelhetnék azt a békét, amelyet az a lélek élvez, aki Istenen kívül nem kíván mást. „Ízleljétek és lássátok, mily jóságos az Úr!” (Zsolt 33,9), mondja Dávid.
Barátom, kezdjél el naponta szemlélődni, gyakran áldozni, a legszentebb Oltáriszentség előtt sokat időzni, a világot lassan elhagyni és Istennel tartani, és akkor meg fogod tapasztalni, hogy az Úr abban a rövid időben, amelyben Vele társalogsz, sokkal boldogabbá tesz, mint a világ összes élvezete és szórakozása. Aki ezt nem próbálja meg, az nem tudja felfogni, milyen nagy mértékben képes Isten azt a lelket megvigasztalni, aki Őt szereti.

Könyörgés Édes Megváltóm, milyen vak voltam, hogy Téged, a végtelen jót, minden vigasz kútfejét, ilyen nyomorult és rövid érzéki szórakozásért elhagytalak! Csodálom vakságomat, de még ennél is jobban bámulom irgalmasságodat, ami ilyen nagy jóságával elvisel engem. Köszönöm Neked, hogy balgaságomat és a Te szeretésed kötelességét megmutattad nekem. Egész szívemből szeretlek, és még ennél is jobban vágylak szeretni, Jézusom. Tölts el engem az irántad való szeretettel, ó Te végtelenül szeretetre méltó, aki szeretetemre oly nagy igényt tartasz!
Ha akarod, Te tisztává tehetsz engem. Ah, Megváltóm, tisztítsd meg szívemet a tisztátalan érzelmi hajlamoktól, amelyek engem az irántad való szeretetben hátráltatnak. Nekem nem áll hatalmamban, hogy szívemet teljesen az irántad való szeretetre gyújtsam. A Te kegyelmednek kell ezt elérnie. Válassz el engem minden mástól, űzz ki lelkemből minden olyan hajlamot, amely nem Rád irányul, és tégy engem egészen tulajdonoddá. Minden Téged ért sértés jobban bánt engem, mint minden más szerencsétlenség. Hass oda, hogy egész további életemet az irántad való szeretetnek szenteljem, ezt csak Te tudod bennem elérni. Tedd meg ezt azért a vérért, amit oly sok fájdalom mellett és irántam való nagy szereteteddel értem kiontottál. Szolgáljon a Te hatalmad dicsőségére, ha eléred, hogy az a szív, amely egykor a föld javaival volt tele, most az irántad való szeretetből csupa tűz legyen.
Ó, a szép szeretet Anyja, Mária! Tégy engem közbenjárásoddal Isten iránt égő szeretetté, olyanná, amilyen te vagy.

A rossz szokásról
„Hogyha jön a gonosz, lenézés jön vele”
(Péld 18,3) Ha a megrögzött bűnösök hajlandók az isteni kegyelemmel együttműködni, akkor van még remény számukra. Bár azon betegek közé tartoznak, akikről Villanovai Szent Tamás azt mondja, hogy „ritkán gyógyulnak meg”, mivel már az elkárhozás szélén állnak. Ha azonban valóban meg akarnak gyógyulni, van erre mód, csak nem szabad a kegyelemtől azonnal csodákat várniuk.
Erőt kell venniük magukon, és életükből minden bűnre való alkalmat ki kell zárniuk, a rossz társaságot kerülniük kell, és valahányszor kísértésnek vannak kitéve Istent kell segítségül hívniuk. És még egy másik eszközt is használniuk kell: gyakran kell gyónniuk, naponta lelkiségi könyvet kell olvasniuk. Máriát, a Boldogságos Szűzanyát kell tisztelniük, és állandóan kérniük kell őt, hogy könyörögje ki számukra az erőt ahhoz, hogy ne vétkezzenek újra. Erőszakot kell tenniük magukon, különben végbemegy rajtuk az Úr szava, aki ezt mondta a megrögzött bűnösöknek: „Bűnötökben haltok meg.” (Jn 8,21) Ha nem nyúlnak ezekhez az eszközökhöz most, amikor Isten még világosságot ad nekik, akkor később nehezen segíthetnek magukon.
Ó, nyomorult, már szinte halott bűnös! Gyere elő a sötét gödörből, rossz életedből! Válaszolj és add meg magad azonnal Istennek, és reszkess, nehogy ez legyen Isten utolsó hívó szava hozzád!

Az imáról
„Kérjetek és adatik néktek ... Mert mindenki, aki kér, kap.”
(Luk 11,9/10) Vizsgáljuk meg végre az ima tulajdonságait. Sokan imádkoznak, és mégse kapnak semmit, mert nem úgy imádkoznak, ahogyan kell. „Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek.” (Jak 4,3) A jó imádsághoz először is alázat szükségeltetik. „Az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad.” (Jak 4,6) „A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, nem tágít, amíg rá nem tekint a Magasságbeli.” (Sir 35,17-18) És ez így történik akkor is, ha azok, akik kérnek előzőleg nagy bűnösök voltak. „Az alázatos és töredelmes szívet nem veted meg.” (Zsolt 50,19)
     Másodszor reményre van szükség: aki Istenben bízik, soha nem fog csalatkozni. Ezért tanított bennünket Jézus Krisztus arra, hogy ha kegyelemért könyörgünk Istenhez, így szólítsuk őt: Atya! „Miatyánk”, hogy olyan bizalommal fordulhassunk hozzá, mint egy gyermek az apjához. Ezek szerint, aki bizalommal kér, mindent megkap. „Ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek.” (Mk 11,24)
     Hiszen ki félhet attól, kérdezi Szent Ágoston, hogy nem történik meg az, amit neki maga az igazság, aki Isten, ígért meg? „Ki fél attól, hogy csalatkozik abban, amit az igazság ígér meg?” Isten nem olyan, mint az emberek, tanítja a Szentírás, akik ígérgetnek, aztán nem tartják meg a szavukat, vagy azért, mert hazudnak, vagy azért, mert később megváltoztatják a véleményüket. „Nem ember az Isten, hogy hazudjék, nem ember fia, hogy visszakozzék. Mond-e valamit, hogy meg ne tenné?” (Szám 23,19)
     Miért szólítana fel bennünket olyan nyomatékosan az Úr, kérdi tovább Szent Ágoston, hogy kérjük tőle a kegyelmet, ha nem akarná megadni nekünk? Nem beszélne rá bennünket, hogy kérjünk, ha nem akarna adni. Ígéretével egyúttal kötelezettséget is vállal arra, hogy megadja nekünk azt a kegyelmet, amelyet kérünk tőle. „Az ígéret által adóssá tette magát.” (Szent Ágoston)

De én, mondhatná valaki, bűnös vagyok, és ezért nem érdemlem meg, hogy meghallgasson. Szent Tamás erre azt mondja, hogy az, hogy megkapjuk azt a kegyelmet, amelyért könyörgünk, nem a mi érdemeinken, hanem egyedül az isteni irgalmon múlik: „A kegyelem elnyeréséért mondott ima nem a mi érdemeinkre, hanem az isteni irgalmasságra támaszkodik.”
Ezzel kapcsolatban maga a Megváltónk vesz el tőlünk minden félelmet, amikor ezt mondja. „Bizony, bizony mondom nektek: Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek.” (Jn 16,23) Mindazonáltal tudni kell, hogy ez az ígéret nem evilági ajándékokra, egészségre, vagyontárgyakra és hasonlókra vonatkozik, hiszen ezeket a javakat az Úr gyakorta joggal vonja meg tőlünk, amikor úgy látja, hogy ezek ártanak örök üdvösségünknek. Hogy mi használ a betegnek, az orvos tudja jobban, mondja Szent Ágoston. És még hozzáteszi: Isten az egyiknek kegyelemből megtagadja azt, amit haragból a másiknak megad.
Ezért az evilági javakat csak feltételesen szabad kérnünk, vagyis azzal a feltétellel, hogy lelki üdvösségünket szolgálják. A lelki kegyelmeket azonban, mint például a bűnök bocsánatát, a szeretetben való kitartást és hasonlókat, igenis a meghallgatásban való szilárd meggyőződéssel kell kérni. „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Luk 11,13)

Mindenekelőtt azonban az imádságban állhatatosságra van szükség. Cornelius a Lapide Lukács Evangéliumával kapcsolatban ezt írja: „Az Úr azt akarja, hogy az imában szüntelenül kitartsunk.” A Szentírás ezt tanítja: „Szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (Luk 18,1), és újra: „Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül” (Luk 21,36), majd az apostolnál: „Imádkozzatok szüntelenül” (1 Tesz 5,17). És ezt jelentik ezek a gyakran ismételt szavak is: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” (Luk 11,9)

A parancsot illetően elég lenne azt mondani: Kérjetek. De nem, az Úr tudomásunkra akarta juttatni, hogy úgy kell tennünk, ahogy a szegény emberek, akik addig nem hagyják abba a kéregetést, addig ácsorognak az ajtók előtt és kopognak, amíg nem kapnak alamizsnát. Itt kell megemlíteni, hogy a végsőkig való kitartás az imában egy különleges kegyelem, amelyet szintén csak állandó könyörgéssel kaphatunk meg. Ezt a kitartást semmiképpen nem érdemelhetjük ki, de az állandó imával valamely módon mégis szert tehetünk rá.
Imádkozzunk hát állandóan, és egy pillanatra se hagyjuk abba a folytonos imádkozást, hogyha üdvözülni akarunk. „Aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 24,13) A papok és a gyóntatók pedig ne mulasszák el a szüntelen imára való bíztatást, ha azt akarják, hogy a lelkek üdvözüljenek. És miként Szent Bernát figyelmeztet, mi is Máriától kérjünk segítséget: „Követeljük a kegyelmet, és követeljük ezt Márián keresztül; mert amit ő keres, azt meg is találja, és mi ezért nem csalatkozhatunk.”

A Boldogságos Szűz Mária védelmében való bizakodásról A Boldogságos Szűz Mária egyszer ezt mondta Szent Brigittának: Az irgalmasság anyjának hívnak engem, és valóban az vagyok, mert Isten irgalmassága erre választott ki engem. És valóban, ki más adhatta védelmünkre szószólóként Máriát, mint Isten irgalma, mert üdvösségünket akarja. Szerencsétlen lesz az, fűzte hozzá Mária Brigittának, aki bár ebben az életben hozzám fordulhatna, de szerencsétlenségére mégse keres nálam segítséget, és így el fog kárhozni.
     Vagy netán attól félünk, kérdezi Szent Bonaventura, hogy ha Máriánál védelmet kérünk, ő ezt esetleg megtagadja tőlünk? „Nem, mondja a szent, hiszen ő nem tud szánalom nélkül lenni, és ezért soha nem tudna egy szegényt elutasítani.” Nem, soha nem tudta és soha nem tudná Mária megtagadni a szánalmat és a segítséget bárki szerencsétlentől, aki hozzá menekül. Ez nem egyeztethető össze az ő szelídségével, és ő igenis képes erre, hiszen maga az Isten tette őt a mi királynőnknek és az irgalmasság anyjának. Így tehát hivatalánál fogva kötelessége a szegények megsegítése, gondozása.
     Ezen felül, mint az irgalmasság anyjának, Máriának arról is gondoskodnia kell, hogy beteg gyermekeit a haláltól megóvja. Ezért nevezi őt Szent Vazul „nyilvános kórháznak”, amely csak a szegény emberek számára van nyitva, és minél szegényebb valaki, annál több jogosultsága van, hogy oda felvegyék és ott segítsenek rajta. Ugyanígy kell Máriának, Szent Vazul véleménye szerint, a súlyos bűnösöket, akik hozzá menekülnek, még nagyobb irgalommal és figyelmességgel meghallgatni.
     Ne kételkedjünk hát Mária irgalmasságában, aki Szent Brigittának mondta, hogy ha mégoly nagy bűnös is az, aki hozzá menekül, ő nem a bűneire néz, amivel terhelve van, hanem a szándékára, amivel hozzá jön: ha azzal a jószándékkal jön, hogy megjavuljon, szívesen öleli magához, és minden sebét meggyógyítja.

Amikor Szent Gábor arkangyal Máriának megvitte a hírt isteni anyaságáról, többek között ezt mondta neki: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél.” (Luk 1,30) No de, Mária soha nem volt kegyelem nélkül, ő mindig kegyelemmel teljes volt; miként mondhatta hát az arkangyal, „kegyelmet találtál”? Hugo bíboros erre válaszolja: Mária nem a maga számára talált kegyelmet, hiszen ő örökké rendelkezett ezzel, hanem a mi számunkra, mivel mi elvesztettük.
Ezért figyelmeztet a bíboros, hogy menjünk Máriához, és mondjuk ezt neki: „Asszony, amit találnak, azt vissza kell adni annak, aki elvesztette. Ez az általad talált kegyelem, nem a tied, hiszen te sohase vesztetted el. Ez a mienk, mi vesztettük el saját hibánkból, következésképpen vissza kell nekünk adnod. Szaladniuk kell tehát a bűnösöknek a Szűzhöz, igen hozzá kell szaladniuk azoknak, akik vétkezésük miatt elvesztették a kegyelmet, és bizakodva ezt kell kiáltaniuk: Add vissza nekünk a tulajdonunkat, mert te találtad meg.”

Az állhatatosságról Most vizsgáljuk meg, miként győzhető le a világ. Az ördög nagy ellenség, de a világ még nagyobb. Ha az ördög nem a világot és a gonosz embereket, ami alatt a világot értjük, használná fel céljaira, soha nem aratna akkora győzelmeket, mint amelyeket most ér el a világban. A Megváltó figyelmeztet bennünket, hogy nem annyira az ördögöktől, mint inkább az emberektől kell tartanunk: „Az emberekkel szemben legyetek óvatosak.” (Mt 10,17) Az emberek sokszor rosszabbak, mint az ördögök, mert az ördögök az imától, és Jézus és Mária legszentebb nevére elmenekülnek, de ha a rossz társak valakit bűnre csábítanak, nem futnak el akkor sem, ha jámbor szavakkal válaszolnak nekik, sőt, annál jobban próbálkoznak, és nevetségessé teszik az imádkozót azzal, hogy buta, képzetlen embernek gúnyolják, aki semmire nem jó. És ha már semmit nem tudnak ellene felhozni, akkor legalább csalónak nevezik, aki egy szent szerepét akarja játszani. És a gyenge lelkek, hogy e szemrehányásokat és gúnyolódásokat elkerüljék, elég szerencsétlenek, mert inkább visszatérnek Lucifer eme szolgáihoz.

Barátom! Légy bizonyos, hogy ha erényesen akarsz élni, a rosszindulatú emberek úgyis mindenképpen ki fognak gúnyolni és meg fognak vetni. „A gonosz irtózik a tisztességestől.” (Péld 29,27) Aki rossz életet él, még a tekintetét sem tudja elviselni a jámbornak. Miért? Mert a jámbor életvitele állandó szemrehányást jelent a számára, és ezért azt akarja, hogy mindenki úgy éljen, ahogy ő, hogy ne érhesse őt az a kellemetlen vád, amit mások helyes viselkedése okoz neki.
     Ebből nincs kiút, mondja az apostol; aki Istent szolgálja, azt a világ szintén üldözni fogja. „S az üldözésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban.” (2 Tim 3,12) Minden szentnek üldözésben volt része. Ki szentebb, mint Jézus Krisztus? És a világ úgy üldözte, hogy átszúrva a kereszten halt meg.
     Ez ellen nem lehet tenni semmit, mert a világ alapelvei tökéletes ellentétben vannak a Jézus Krisztuséival. Amit a világ értékel, azt Krisztus ostobaságnak tartja: „Nem megmutatta Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság?” (1 Kor 1,20) És fordítva, a világ is ostobaságnak nevezi azt, amit Jézus Krisztus értékel, mint a keresztek, a fájdalmak, a megvetettségek. „A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság.” (1 Kor 1,18)
     Vigasztaljuk tehát magunkat azzal a gondolattal, ha a gonoszak átkoznak és szidalmaznak, hogy Isten viszont áld és dicsér minket. Vagy talán nem elég, ha minket Isten, Mária, minden angyal, minden szent és minden jóakaratú ember dicsér? Hagyjuk, hadd beszéljenek a bűnösök, amit akarnak, és közben ne szűnjünk meg Istennek örömet szerezni, aki végtelenül hálás és hűséges mindenkivel szemben, aki neki szolgál. Minél több ellenállásba és ellenkezésbe kerül nekünk a jó gyakorlása, annál nagyobb Isten tetszése és a mi érdemünk. Képzeljük el, hogy a világon nincs más, csak mi és Isten. Ha gúnyolnak bennünket a gonoszok, ajánljuk őket az Úrnak, és köszönjük meg Istennek, hogy nekünk megadta azt a világosságot, amit ezektől a szerencsétlenektől megtagadott, és haladjunk tovább nyugodtan az utunkon. Ne szégyelljük megmutatni keresztény voltunkat. Hiszen Urunk mondta: „Aki ugyanis szégyell engem és szégyelli tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön a maga és az Atya meg a szent angyalok dicsőségében.” (Luk 9,26)

Ha üdvözülni akarunk, egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennünk, hogy szenvedni fogunk. Eltökéltek kell lennünk arra, hogy szigorúak leszünk önmagunkhoz, akkor is, ha ez fáj nekünk: „A mennyek országa erőszakot szenved, az erőszakosok szerzik meg.” (Mt 11,12) Aki nem erőszakolja meg magát, az nem üdvözül. Nincs más kiút, mert fel kell lépnünk lázadó természetünk ellen, ha a jót akarjuk gyakorolni, azaz erőszakot kell magunkon tennünk, hogy a gonosz szokásainkat kiirtsuk és a jókat megszerezzük. Amikor aztán a jó válik szokásunkká, az isteni törvény betartása már könnyű, sőt édessé válik. Szent Brigittának mondta az Úr, hogy az, aki az erények gyakorlásában az első tövisszúrásokat bátorsággal és türelemmel viseli el, annak a tövisek maguk később rózsává válnak. Légy tehát éber, Jézus Krisztus hozzád intézi azokat a szavakat, amiket egykor a köszvényesnek mondott: „Nézd, meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen.” (Jn 5,14)
Jegyezd meg jól, tanítja Szent Bernát, hogy ha szerencsétlenségedre ismét elbuksz, ez súlyosabb eset, mint az összes addigiak. Jaj azoknak, mondja az Úr, akik Isten útján járnak, és mégis letérnek róla. „Jaj a lázongó ifjaknak!” (Iz 30,1) Ezeket úgy fogják megbüntetni, mint azokat, akik magának a világosságnak szegültek ellen. És e lázadóknak a büntetése, akiket Isten nagy tudással tüntetett ki, és mégis hűtlenek lettek hozzá, abból áll, hogy vakok maradnak, és életüket így bűnben fejezik be. „Ám, ha az igaz elfordul igazságától és bűnt követ el, utánozza azokat az iszonyatos tetteket, amelyeket a bűnös végbevisz, vajon élni fog? Nem emlékezem többé az igazságra, amelyet tettekre váltott, hanem hűtlensége és vétkei miatt, amelyeket elkövetett, meg kell halnia.” (Ez 18,24)

Isten szeretetéről Isten nem elégedett meg azzal, hogy sok szép teremtményt alkotott, hanem saját magát adta nekünk. Az átkozott bűn elvette tőlünk az isteni kegyelmet és a mennyországot, és a pokol jobbágyává tett bennünket. Ám a menny és a természet legnagyobb csodálkozására Isten Fia a földre jött, hogy ember legyen, hogy megmentsen bennünket az örök haláltól, és az isteni kegyelmet és az elveszett mennyet visszaszerezze számunkra. Nem kellene meglepődnünk már azon is, ha valamely földi uralkodó féreggé válna a férgek kedvéért? Mennyivel jobban kell tehát csodálkoznunk, ha meggondoljuk, hogy egy Isten lesz emberré az emberek kedvéért? „Szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.” (Fil 2,7)

Megdöbbenésünk még csak nő, ha meggondoljuk, hogy Istennek ez a Fia még mi mindent tett és szenvedett is irántunk való szeretetéből. Megváltásunkhoz elég lett volna vérének egyetlen cseppje vagy könnye, vagy egyetlen kérése; hiszen kérése, mint az isteni személy kérése, végtelen értékkel bír, és ezért elegendő lett volna az egész világ és számtalan világ boldoggá tételére.
De nem, mondja Aranyszájú Szent János, ami elegendő lett volna a megváltásunkra, nem volt elegendő ama mérhetetlen szeretet számára, amelyet Isten irántunk érez. Nem csak üdvözíteni akart bennünket, hanem irántunk való óriási szeretete miatt viszontszeretetet akart tőlünk. Ezért választott egy szenvedéssel és megvetéssel teli életet, és a legkeserűbb halált, hogy megmutassa nekünk végtelen szeretetét. „Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,8)
Ó, mértéken felüli isteni szeretet, amely minden ember és angyal egész felfogó képességét messzire felülmúlja! „Mértéken felüli fájdalom, mértéken felüli szeretet”, mondja Szent Bonaventura. Ha a Megváltó nem Isten lett volna, hanem barátaink vagy rokonaink közül valaki, adhatott volna-e nagyobb bizonyítékot szeretetéről, mint azt, hogy meghalt értünk? „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Ján 15,13)

Ha a világ legértéktelenebb embere tette volna érted azt, amit Jézus Krisztus tett, tudnál úgy tovább élni, hogy nem szereted őt? Hiszel Jézus Krisztus megtestesülésében és halálában? Igen, hiszel, és mégsem szereted őt? Képes vagy másképp dönteni, mást szeretni, mint őt? Vagy kételkedsz még mindig abban, hogy ő szeret téged? Pedig ő azért jött, hogy végre felismerjük, mennyire szeret bennünket Isten. Nem bizonyíthatta be jobban irántunk érzett gyengéd szeretetét, mint hogy isteni életét feláldozta értünk.
Azonban mindez, a teremtésről, a megváltásról, a jászolban fekvő, a keresztfán függő Istenről szóló szöveg sajnos már megszokott dolog a fülünknek. És mivel már hozzászoktunk, hidegen és érzéketlenül hagy bennünket. Ó, szent hit, világosíts meg bennünket!

Jézus szeretetteljes jelenlétéről a Legméltóságosabb Oltáriszentségben
Könyörgés Mivel te, szeretett Jézusom, azért vagy az oltáron, hogy azon szerencsétlenek kérését meghallgasd, akik segítséget keresnek nálad, hallgasd meg ma azt a kérést, amit én, szegény bűnös, hozzád intézek.
Ó, Isten báránya, a kereszten feláldozott és meghalt! Nézd, én vagyok a te véred által megváltott bűnös, bocsásd meg nekem mindazt a sérelmet, amit neked okoztam, és segíts kegyelmeddel, hogy ne vesszek el. Hagyj engem részesülni abban a fájdalomban, amit a Getszemáni kertben bűneim miatt éreztél. Ah, Istenem, bárcsak ne bántottalak volna soha meg! Mi lenne, ha a bűneimben haltam volna meg? Ah, Istenem, akkor nem szerethetnélek többé téged: te viszont arra vársz, hogy szeresselek.
Köszönöm neked azt az ajándékot, hogy kitoltad életem idejét, és mivel így most szerethetlek téged, akarlak is szeretni. Add meg nekem szent szeretetednek a kegyelmét, de olyan szeretetet, ami mindent elfelejtett velem, hogy csak azzal törődjek, hogy a te legszentebb szívednek tessek. Ah, Jézusom, te egész életedet értem adtad, engedd meg, hogy én legalább a hátralevő éveimet érted használjam fel. Húzz egészen magadhoz, tegyél egészen magadévá, mielőtt meghalok. Mindent a te szenvedésed érdemei miatt remélek. – És a te közbenjárásodban bízok, Mária! Te tudod, hogy szeretlek téged, irgalmazz hát nekem!

Az Isten akaratával való azonosulásról Egész üdvösségünk és az egész tökéletesség az Istenhez fűződő szeretetünkből áll. „Aki nem szeret, a halálban marad.” (1 Jn 3,14) A szeretet a tökéletesség köteléke, mondja Szent Pál apostol. A szeretet tökéletessége pedig abból áll, hogy akaratunkat az isteni akarattal egyenlővé tesszük. Mert a szeretet legkiválóbb hatása az egymást szeretők akaratának egyesítése, úgy hogy végül egy szív és egy akarat lesznek.

Annyiban tetszenek tehát Istennek tetteink, bűnbánati gyakorlataink, áldozásaink, alamizsnáink, amennyire azok megfelelnek az isteni akaratnak, különben nem számítanak erénynek. Üdvözítőnk megtestesülésének fő célja az volt, hogy ezt a tant példájával megmagyarázza. Figyeld meg, mit mondott e világba való belépésekor: „Ezért nyilatkozik így, amikor a világba lép: Áldozatot és ajándékot nem kívántál, de emberi testet alkottál nekem. Ezért így szóltam: Nézd, megyek, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat.” (Zsid 10,5/7) Te, Atyám, megvetetted az emberek véráldozatát, te azt akarod, hogy én halálom által ezt a testet feláldozzam, amit te adtál nekem; nézd, én kész vagyok akaratod teljesítésére.

És akkor is ezt tanúsította, amikor gyakran elismételte, hogy azért jött a világra, hogy az Atya akaratát megvalósítsa. Ezzel akarta nekünk is megmutatni az Atya iránti nagy szeretetét: „De a világ így tudja meg, hogy szeretem az Atyát és végbeviszem, amivel az Atya megbízott.” (Ján 14,31) Ezért akarja csak azokat sajátjaként elfogadni, akik az isteni akaratot teszik: „Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.” (Mt 12,50)
Ezért volt tevékenységében minden szent számára Isten akaratának teljesítése az egyetlen cél és irányelv. Szent Suso mondta: „Inkább akarok Isten akaratából egy szerencsétlen földigiliszta lenni, mint saját akaratom szerint egy szeráf.” És Avilai Nagy Szent Teréz: „Aki imádkozik, az mindenekelőtt arra törekedjen, hogy akaratát az isteni akarattal egyenlővé tegye, és legyen meggyőződve, hogy ez a legnagyobb tökéletesség, és aki ezt a legkiválóbban műveli, az Istentől a legnagyobb ajándékokat fogja kapni, és lelki életében a legnagyobb előremenetelt fogja tenni.”
A menny áldottjai azért szeretik Istent tökéletesen, mert akaratuk teljesen egyezik az Istenével. Ezért tanított bennünket Jézus Krisztus, hogy azt a kegyelmet kérjük, amivel isten akaratát úgy teljesíthetjük itt a földön, ahogy a szentek a mennyben. Aki Isten akarata szerint cselekszik, az Isten szíve szerint való ember lesz, ahogy Isten Dávidot nevezte, mert az mindig kész volt azt tenni, amit Isten parancsolt neki: „Kész az én szívem, Istenem, kész az én szívem.” (Zsolt 107,2) Dávid így kérte az Urat: „Taníts meg, miként teljesítsem akaratodat.” (Zsolt 142,9)

Aki böjtöl, alamizsnát ad, Istenért megtartóztatja magát, csak egy részét adja magából Istennek, de aki egész akaratát neki ajándékozza, az mindenét neki adja. És éppen ez az, amire Isten vágyik, nevezetesen egész szívünkre, akaratunkra: „Fiam, add nekem a szívedet.” (Péld 23,26) Az isteni akarat teljesítése tehát minden kívánságunk, minden ájtatossági gyakorlatunk, szemlélődésünk, szentáldozásunk stb. célja. Ennek kell lennie minden kérésünk céljának is, vagyis Istentől azt a kegyelmet megkapni, hogy csak az történjék velünk, amit ö akar.
Erre kell szent szószólóinkat és legfőképp a Boldogságos Szűz Máriát kérnünk, hogy segítsenek nekünk minden dolgunkban Isten akaratát elfogadni, és különösen azokban, amelyek önszeretetünkkel ellenkeznek. Avilai Szent János mondta: Egyetlen „Istennek legyen hála” fohász valamilyen kellemetlenséggel kapcsolatban többet ér, mint ezer hálaadás az örömben.

O momentum, a quo pendet aeternitas! - Ó pillanat, amelytől az örökkévalóság függ!
Liguori Szent Alfonz, könyörögj érettünk!

vissza
a KÖNYVTÁR oldalra az ELEJÉRE a KEZDŐLAPRA