Áttekintésemet a katolikus Egyház aktuális helyzetéről három lazán egymáshoz kapcsolódó részre osztottam: l. a helyzet leírása a kiválasztott tények felsorolásával; 2. meggondolásaim e helyzet okairól; 3. lehetséges megoldások.

Egyik francia hívőnk levelet írt Ratzinger bíborosnak egy bizonyos püspök botrányos viselkedéséről, melyre a bíboros megbízásából Msgr. Perl ezt válaszolta: „Valóban, Önnek igaza van. Az Egyház az anarchia állapotában van. Ha Ön gondolja, hogy az említett esetre egy Rómából jövő utasítás megoldást hozna, teljes tévedésben van.” Nagyon fontos, hogy ezt a kijelentést, mely azt jelenti, hogy Róma elvesztette a kontrollt, minél jobban megértsük. Gyakran hangoztatják, hogy a krízis gyógyszere a pápával és a püspökökkel szembeni hűség megerősödése. Nos, Msgr. Perl levelében bevallja, hogy a püspökök nem engedelmeskednek, és ennek az eredménye anarchia. Mégis, a püspökökkel szembeni engedelmesség lenne erre a helyes válasz? Hiszen ez logikátlan! Ezen értelmetlenség kifejezésére egyedül a „zűrzavar” a megfelelő szó. Ez a zűrzavar a múltból ered, és mostanra az egyházi élet minden területét elöntötte. Kezdete a tan zűrzavara volt.

Az 50-es években Róma számos teológust ítélt el. XII. Pius pápa Humani generis enciklikájában elítélte a jezsuita Henri de Lubac teóriáját, mely szerint a természet és a kegyelem, a természetes és a természetfeletti sík között nincsen különbség. Ez a döntés arra kötelezett minden jezsuitát, hogy ezt az elméletet törölje a tanításból, vagy aki erre nem hajlandó, az hagyja el a katedrát. Két évvel később egy dominikánust, Yves Congar-t, ítélték el az Egyház valódi és hamis reformjáról szóló könyve miatt. A szerzőt Jeruzsálembe száműzték. Ugyanebben az időben kezdett el az Egyesült Államokban a jezsuita John Courtney Murray az Egyház és az állam közötti viszonyról új elméletet tanítani, melyet Róma szintén elítélt. Röviddel a II. Vatikáni Zsinat előtt egy másik jezsuitát, Karl Rahner-t, a modernizmus gyanúja miatt arra kötelezték, hogy minden írását mutassa be a Szent 0ffíciumnak. Ugyanezt az intézkedést foganatosították a bencés Dom Beaudoin-nal szemben is.

A II. Vatikáni Zsinat előestéjén a központi zsinati komisszió konferenciája listát készített azokról a teológusokról, akiknek majd a zsinat alatt a püspökök mellett kell állniuk. Ezen a konferencián Lefebvre érsek, a bizottság egyik tagja megjegyezte: „Itt van valami, amit nem értek. Előttünk van a javasolt szakértők listája. Ugyanakkor előírásunk van, mely megtiltja, hogy olyan teológusokat tegyünk erre a listára, akiket az Egyház elítélt. Ezen a listán azonban három elítélt teológus neve is szerepel.” Az ülés után Ottaviani bíboros félrevonta az érseket, és ezt mondta neki: „A főnök az, aki így kívánja”, azaz XXIII. János pápa, aki kihozott egy rendeletet, mely megtiltja, hogy elítélt teológusok a listán szerepeljenek, ugyanakkor elrendelte, hogy azok mégis rajta legyenek!

XXIII. János pápa ugyanebben az időben egy enciklikát is kiadott a latin nyelv jelentőségéről az Egyházban. 10 nappal ennek megjelenése után egy püspök Lefebvre érsekkel folytatott beszélgetése során megtámadta a latin nyelvet. Lefebvre érsek megkérdezte: „Hogyan merészeli Ön a latin nyelvet támadni, mikor a pápa éppen most adott ki egy szöveget ennek védelmére?” – „Amit én mondok, az fedi pontosan azt, amit a pápa gondol”, válaszolta ez a püspök. Hogy ennek utána járjon, Lefebvre érsek audienciát kért XXIII. János pápától, aki egy óra alatt maga zúzta szét, amit alig 10 nappal korábban enciklikájában leírt! A zsinat nagy intellektusai – de Lubac, Congar, Rahner, Murray – mind el lettek ítélve tévtanaikért a II. Vatikáni Zsinatot megelőző utolsó 10 évben! Ma mindazt, amit ők tanítottak, az Egyház tantételeiként tartják számon!

A következő kis történet ezeknek az elítélt teológusoknak az intellektuális „becsületességét” demonstrálja. Közvetlenül a zsinat után Yves Congar-t e szavaival idézték különböző helyeken: „A zsinat alatt nehéz munkát bíztak rám. A dokumentumnak azt a részét kellett előkészítenem, melyben be kellett bizonyítanom, hogy a vallásszabadság megtalálható a Szentírásban, holott nincs benne!”

Ez borzasztó! A tanban levő ellentmondások vezettek ahhoz az összevisszasághoz, melyben most vagyunk. Az Egyházban a zűrzavar állapotában vagyunk. Következzen ezután néhány újabb keletű példa ezekről az ellentmondásokról és zűrzavarokról.

II. János Pál pápa „Tertio Millennio Adveniente” címmel apostoli levelet adott ki a 2000. jubileumi év előkészítésére. Az adveniente szó adventre vonatkozik; a Szentatya a II. Vatikánum és a 2000. év közötti időt jelöli e szóval. Ez az „advent” egy új korszakra való előkészület. A régebbi időkben azokat, akik azt állították, hogy az évezredfordulók hírhedt három nullája új időszakot vezet be, elítélték. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a pápa milleniarista, ugyanakkor Róma azt állítja, hogy nem az.
     A 2000. jubileumév növelni fogja a keresztény és nem-keresztény vallások közötti találkozók számát. Ugyanakkor Róma azt hangoztatja, hogy nem tűr el semmilyen szinkretizmust. Mi akkor a szinkretizmus, ha nem a vallásoknak ez a fajta összekeverése? Mi az egyetlen Urat imádjuk, a föld és ég teremtőjét. Assisiben Krisztus vikáriusa együtt imádkozott olyanokkal, akik a nagy villámhoz fohászkodtak, olyanokkal, akik a békepipát szívták, és megint másokkal, akik Buddhát tisztelték. Ez nem más, mint gyakorlatba ültetett szinkretizmus, és Róma mégis protestált: „Nem, ez nem szinkretizmus!”
     Ut unum sint kezdetű enciklikájában II. János Pál pápa elmagyarázza és védelmébe veszi a pápa primátusát. Közvetlenül azután, hogy erről az enciklikában korrekt módon kifejtette tanítását, arra szólít fel, hogy a primátus gyakorlásában új utakat kell keresni. Ez nem más, mint a primátus szétzúzása! Vagy Önök is úgy gondolják, hogy az elmúlt 2000 év pápái nem tudták, hogyan kell primátusukat gyakorolni?

Ratzinger bíboros néhány évvel ezelőtt kiadott egy szöveget, melyben elítélte a „felszabadítás-teológiát”. Az első megfogalmazás egyértelmű, világos elítélés volt. Ezután egy második változatot jelentettek be, melyről azt mondták, hogy mind az első, mind a második változatot a kettő együttes fényében kell értelmezni. De a második változatban már olyan mondatokat lehet találni, melyek igazolják ezt a teológiai áramlatot! Ilyen módon egyszerre elítélnek, meg védelembe is vesznek egy irányzatot!

Az elmúlt évben egy szingaléz papot, Tissa Balasuriya OMI pátert, elítélték amiatt az eretnekség miatt, melyet a Boldogságos Szűzről és az Egyházról tanított. Kevesebb mint egy év múlva Tissa Balasuriya rendje már elérte a kiközösítés feloldását, holott a páter tanainak visszavonásáról csak a maga által, nem pedig a Rómában megfogalmazott szöveget írta alá. Balasuriya páter, miután feloldották a kiközösítés alól, azt nyilatkozta, hogy semmit sem bánt meg, és semmit sem vont vissza. Tehát továbbra is eretnek, de már nem kiközösített!
     Két évvel ezelőtt Ausztriában olyan mozgalom szerveződött, mely egy új egyház felállításáért gyűjtött aláírásokat, egy olyan egyházért, melynek papjai megházasodhatnak, melyben nők is papok lehetnek és így tovább. A dolog akkora visszhangot és nyugtalanságot keltett, hogy a püspökök úgy döntöttek, találkozóra hívják ezen országos méretű mozgalom küldötteit. Mik voltak vajon a javaslatok, melyekről e találkozón szavazást rendeztek? – Hogy a laikusokat a püspökválasztáskor be kell vonni a tanácskozásba; hogy a nőknek a hierarchia minden fokán jelen kell lenniük; hogy nős férfiak papok lehetnek; hogy nők diakónusok lehetnek; hogy újraházasodott elváltak szentségekben részesülhetnek és így tovább. E kérdések feletti szavazáskor a legkisebb igen szavazati arány 75 százalék volt.
     Ratzinger bíboros levelet írt a német püspököknek, melyben azt közölte velük, hogy „elvált újraházasodott katolikusok nem áldozhatnak”. Három kivétellel minden püspök visszautasította ezt a rendeletet, és védelmébe vette papjait, akik szintén nem teljesítették a bíboros utasítását. Miként azt maga Ratzinger bíboros bevallja, a „dialógus” az egyetlen „engedelmesség”, mely a német püspököknél még fennáll.
     A pápa 1998-ban levelet írt a német püspököknek az abortusz ügyében. Ha egy nő Németországban el akarja vetetni gyermekét, először tanácsadásra kell mennie, és tanácsadói igazolást kell kapnia. A pápa levelében megtiltotta a püspököknek, hogy ilyen igazolást kiadjanak, hiszen ezen a módon ők is részt vesznek a magzatelhajtásban. Válaszként a püspökök egy rendkívüli tanácskozást tartottak, ahol megegyeztek, hogy egy éven keresztül hajlandók a pápának engedelmeskedni. Két hét múlva a német püspöki kar elöljárója bejelentette, hogy a pápai utasítás nem alkalmazható, így a püspökök újra összeültek. Ezalatt mindössze két püspök voksolt a pápával szembeni engedelmesség mellett! Az összes többi továbbra is részt vesz a gyilkolásban!

Egy 78 éves apáca azért csatlakozott hozzánk, hogy konventjából elmenekülhessen, ahol az engedelmesség parancsa alatt arra kényszerítették, hogy minden vasárnap két órát televíziót nézzen!
     Hollandia egyik tekintélyes katolikus újságjában (1998. július) egy püspök olyan botrányos dolgokat írt, hogy kényszerítve éreztem magam utána járni, valóban a püspök-e a kérdéses cikk szerzője. A püspöki kancellárián érdeklődésemre megerősítették, hogy a cikk valóban a püspöktől származik, aki írását így kezdte: „Ha meghalok, se nem a mennybe, se nem a pokolba jutok, hiszen ezek az elnevezések olyan megjelölések, melyeket az Egyház a középkorból vett át. Ezeknek a valósághoz semmi közük. A tudomány erős teleszkópokkal vizsgálta meg a mennyet, és úgy találta, hogy ez a felfogás teljesen téves volt, így mi sem beszélhetünk többet mennyről és pokolról.” A folytatásban az eutanáziáért, a házasságon kívüli párkapcsolatokért és a fogamzásgátlásért emelt szót. Végezetül azzal érvelt, hogy a katolikusok 80 százaléka olyan dolgokat követ el, melyekért valójában ki kellene közösíteni őket, de mivel lehetetlenség öt katolikusból négyet kiközösíteni, hihetünk azt, amit akarunk! És ezzel a püspökkel nem történik semmi.

Ratzinger bíboros „A föld sója” című könyvében pontos analízist ad az Egyház helyzetéről, majd azt a következtetést vonja le, hogy az Egyház, amit mi ismertünk, megszűnőben van! A bíboros azt mondja, hogy egy kis csoport marad csak meg, mely miként „a föld sója” a földnek, a katolikus Egyháznak egy kis ízt ad majd, míg az Egyház maga meg fog semmisülni. A bíboros mindennek ellenére boldog, mivel bizonyos egyházi mozgalmak, mint például a karizmatikusok, életet adnak az Egyháznak. Bár ezek a mozgalmak, ahogy Ratzinger mondja, gyakran vitatottak, mégis ezekben legalább van élet. Valami mozgásban van! Ezek között az egyházi mozgalmak között vannak ugyan ténylegesen eretnekek is, de ez nem zavarja a bíborost.

Nemrégiben meglátogatott egyik kúriai barátunk, aki olyan történetet mesélt el nekem, mely kissé megmutatja, mit tesz vagy tehet ma a pápa. A pápa (II. János Pál), így mesélte nekem, el akart utazni Fatimába a jelenések 80 éves évfordulójára, de nem vehetett részt a rendezvényeken, mert nem hívták meg! Én nem tudtam, hogy a pápa csak akkor utazhat valahová, ha meghívják. A pápa (II. János Pál) először Leira püspökéhez fordult (az ő egyházmegyéjében fekszik Fatima), aki a kérést a püspöki konferenciához továbbította, és nem adott választ. A pápa (II. János Pál) levelet írt ennek a püspöknek, és ugyanakkor más úton tudósította arról, hogy levele úton van. A püspök azonban soha nem kapta meg a küldeményt, mert az államtitkárság elfogta a levelet. Kúriánál élő barátunk azt a benyomását közölte velem, hogy a pápa (II. János Pál) elvesztette a kontrollt. Ugyan továbbra is hivatalban van, de már nincs szava. Nagy ideái vannak a 2000. évfordulóra, de minden más az államtitkárság kontrollja alatt van.
     Néhány példát akarok Önöknek erről elmesélni. Ezek közül az egyik a Papi Közösség múlt évre várt elítélése. A lengyel püspökök nagyon rossz szemmel nézik lengyelországi munkánkat, mely nagyon intenzív, és az ottani média gyakori vitatémája lett. Megtudtuk, hogy a lengyel püspökök a Papi Közösség elítélését követelték Rómától, és ehhez több pontot is javasoltak. A Szentatya (II. János Pál) beleegyezését adta, és megbízta Msgr. Perl-t a szöveg megfogalmazásával, amit kiegészítve 1998. júniusában be is nyújtottak a pápának. Az államtitkár szintén kapott egy példányt, ám ő az egész eljárást időszerűtlennek tartotta, és ezért azt ajánlotta, hogy vessék el, mert az ügy csak még nagyobb reklámot csinálna nekünk. Így aztán pillanatnyilag lemondtak elítéltetésünkről.

Rómában nem minden jó, ez biztos, és ezzel tisztában kell lennünk. Az Ecclesia Dei bizottság köreiben eufória uralkodik. Ők ezt mondják: „Nézzétek, fogadtak bennünket Rómában. Minden rendben van. Ratzinger bíboros üdvözölt bennünket; a pápa (II. János Pál) fogadott bennünket, üdvözölte a szeminaristákat. Tehát minden rendben van.” Nos…
     Az Ecclesia Dei bizottság megalapításának 10. évfordulóját a Szent Péter Papi Közösség főpapi misével akarta megünnepelni, melynek celebrálására Ratzinger bíborost kérte fel. A bíboros nem vállalta, ezért a Péter Közösség az Istentiszteletek Kongregációjának bíboros-prefektusához fordult, aki az Egyház liturgia kérdéseivel foglalkozik. A bíboros kész volt a misét celebrálni, de az államtitkár interveniált, és közölte vele, hogy a tridenti mise nem tartozik az Istentiszteletek Kongregációja prefektusának hatásköre alá! Úgy gondolom, hogy fontos, hogy ezt jól megértsük. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az államtitkár számára a tridenti mise többé nem a katolikus Egyház miséje. A latin misét egy kis csoport számára engedélyezték csupán, akiknek egy kalitkába zárt madár szabadságát adták.

Ismerek egy örmény (ortodox) papot, akit nemrégen vettek fel a katolikus Egyházba. A válasz, melyet Rómában tettek fel neki, mikor az Egyházba való felvételét kérte, így hangzott. „Megvan a püspöke engedélye?” A Balamand-i egyezmény alapján katolikusoknak nem szabad ortodoxokat megtéríteni. Ennek ellenére ezt az örmény papot felvették, de Róma kötelességének érezte, hogy az örményektől elnézést kérjen: „Nagyon sajnáljuk. Megígérjük, hogy ez volt az egyetlen ilyen eset; és ez sem fogja az ökumenikus kapcsolatokat zavarni.”
     Az engedmények, melyeket az ökumenizmus nevében tesznek, mind a katolikus oldalról jönnek. A protestánsok még mindig protestánsok, és ugyanez áll az anglikánokra és az ortodoxokra is. A változások egyedül a katolikusokat érintik, akik ezért nagy veszteségeket viselnek el. Az ökumenizmus nem más, mint az Egyház identitásának gyakorlati szétzúzása. A Papi Közösség megmarad annál a véleményénél, hogy ez az ökumenizmus nem katolikus.

Az ökumenizmusnak protestáns gyökerei vannak, a protestánsok mégis képtelenek valódi egységre jutni! 1950-ben, két évvel alapítása után, az Egyházak Ökumenista Tanácsa meghatározta, hogy az egység nem alapozódhat valamilyen „egyház” alapú elképzelésre. Néhányan úgy vélték, hogy az egység a hierarchiában és a tanban való egységként érhető el, megint mások arra gondoltak, hogy a hitet érintő fölé rendelt megegyezés által, a maradék pedig azt tartotta, hogy bármilyen fajta megegyezés csak további feszültségekhez vezetne. A protestánsok soha nem tudták, hogy valójában milyen egységet is akarnak. Azért jönnek össze, hogy megpróbáljanak valamit a gyakorlatba átültetni, amit soha nem érhetnek el! A tény, hogy az ortodoxok 1998. decemberében bojkottal fenyegették meg az Ökumenikus Tanácsot, világosan mutatja ennek a mozgalomnak értelmetlenségét.

A másik oldalon a katolikus Egyház nagypénteki imaszövegei, melyek a 2. évszázadból származnak, egy sorozat imát tartalmaznak az elszakadtak, az eretnekek, a zsidók stb., visszatéréséért az Egyházba. Ez az, amit az Egyház mindig keresett azokkal való kapcsolatában, akik elhagyták. A katolikus Egyházban megvan az egység; ő ezt nem veszítheti el. Az Egyháznak nem kell az egységet „megtalálnia”! Az egység a katolikus Egyház egyik ismertetőjele. Valódi egység a protestánsokkal és ortodoxokkal csak ezek megtérésével, a katolikus Egyházba való visszatérésük által érhető el. Ez az Egyház évszázadokon át hirdetett tanítása. Hamis párbeszéd nem csinál mást, csak szétzúzza az Egyházat.

Volt olyan idő, mikor a katolikusok a liturgiában az egész világon otthon voltak. Ez a mi misénk volt. Most minden templom más. A hívők nem tudják, mi történik. Néha azt sem tudják, helyesen történt-e az átváltoztatás. Azok, akiknek kétségeik vannak a válsággal kapcsolatban, talán jobb belátásra térnek egy ilyen ceremónián való részvétel után. Egyik papunk nemrégiben Belgiumban egy plébánia templomban latin misét mutatott be, melyen a plébános is részt vett, aki harminc évi plébánosi tevékenysége alatt először látott tridenti szentmisét. A mise után a plébános ezt mondta: „Harminc éven át becsaptak bennünket!” Annyira megindult volt, hogy amikor később az új misét bemutatta, többször meg kellett állnia. Egyszer csak elhagyta az oltárt, bement a sekrestyébe, és hagyományos miseruhában felöltözve tért vissza onnan. Ezzel megmutatta, hogy valami többet akart az Úrért tenni. A mise végén bevallotta a mi papunknak. „Az egész egyházmegyében én vagyok az egyetlen pap, aki a reálprezenciában hisz.”

Az én becslésem szerint a világ összes papjainak körülbelül a fele elvesztette a reálprezenciában való hitét. És úgy gondolom, hogy a papok kétharmada nem hiszi többé, hogy a mise valóban Krisztus keresztáldozatának megújítása. Ismerek néhány szemináriumi igazgatót, aki azt tanítja, hogy a mise nem áldozat. Közülük ketten otthagyták állásukat, és elvesztették hitüket. Ez nem visszaélés a misével, hanem maga az új mise az, amit okolnunk kell, mert ez a mise nem fejezi ki az áldozat és a reálprezencia gondolatát. Egy csomó apró dolog van az új misében, ami aláássa a papok hitét, úgy hogy végül úgy gondolkodnak, ahogy az új mise cselekedni engedi őket. A papnak nem kell többé hüvelyk- és mutatóujját, melyek a hosztiát érintik, összetartania. Nem előírás többé, hogy a kehelynek és paténának aranyozottnak kell lennie, vagy hogy a mise végén a szent edényeket purifikálni kell. Néha borzasztó dolgok történnek. Ismerek egy papot, aki ilyen esetek miatt talált vissza a tradícióhoz.
     Az említett pap Új-Zélandon a pápai misén sokkot kapott, mikor áldoztatás közben az egyik áldozó a szentostyát kivette a kezéből, összetörte, és lábai elé a földre dobta. A pap félbeszakította az áldoztatást, lehajolt, hogy összeszedje az ostya darabjait. Majd visszatért arra a helyre, ahol a cibórium állt, és itt olyat látott, ami még az előbbieknél is jobban megrázta. Papokat látott, akik a fel nem használt ostyákat szemétkosárba dobták. A megdöbbent pap visszament közelben fekvő konventjébe, cibóriumát behelyezte a tabernákulumba, majd elhagyta a kolostort, és hozzánk csatlakozott.

Naiv katolikusok erre azt mondják, ezek csak elszigetelt visszaélések, melyekért a II. Vatikánum nem tehető felelőssé. De nézzenek csak maguk körül széjjel! Kérdezem Önöktől: „Hol nincsenek ilyen visszaélések?” Mi történik a hívők védelmére? – Ez egyetlen anács, amit kapnak az, hogy maradjanak hűségesek hűtlen püspökökhöz, miként ezt Msgr. Perl teszi!

Azokhoz a francia katolikusokhoz, akik egy hónapban legalább egyszer részt vesznek szentmisén, 1998 októberében körkérdést intéztek különböző egyházi kérdésekben. Közülük 72 százalék szavazott igennel a fogamzásgátló szerek katolikusok között is megengedett használatáért, 66 százalék a papok nősüléséért, 60 százalék az elváltak újraházasulásának egyházi jóváhagyásáért, 60 százalék a nők pappá szentelésének engedélyezéséért és 62 százalék az eutanáziáért. Mik az okai ennek a katasztrófának? Hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, vessünk egy pillantást a filozófiára, teológiára, erkölcsre és politikára.

A filozófiában a modern filozófusok megmérgeztek bennünket az evolúció gondolatával: mindennek meg kell változnia. A változás jegyében hívták össze a II. Vatikánumot. Vajon megváltozott az emberek szíve? Egy 2000 évvel ezelőtti hazugság ma is hazugság! Ami bűn volt, az még mindig bűn; ami igazság volt, még mindig igazság. Ezek a dolgok nem változnak. Azzal érvelni, hogy egy új technológiai korban meg kell változtatnunk a misét, őrültség! Az igazság nem változhat!

Egy híres francia gondolkodó, Maurice Blondel (1861–1949), egyike a II. Vatikánum nagyatyjainak, az igazságnak új definícióját tanította. Az Egyház örök meghatározásával szemben ő azt állította, hogy az igazság nem értelmünk és az objektív valóság megegyezése. Elmondok egy példát Önöknek, hogy miért hamis ez, és az igazság miért értelmünknek a valósággal való azonossága. Ha egy madarat tartok a kezemben, és Önöknek azt mondom, hogy ez egy madár, akkor Önök állításomnak igazságát úgy ellenőrzik, hogy azt, amit mondok az objektív valósággal összehasonlítják. Ha ezek ketten megegyeznek, akkor szavaim igazak, és Önöknek értelmüket alá kell vetniük a madár valós voltának. Ha azonban a két dolog nem egyezik, akkor szavaim nem igazak. Ezzel szemben modern gondolkodók azt állítják, hogy az igazság értelmünk és a világ megegyezése. Nos, miből ismerjük meg az életet? Az első kérdés, amit magunknak felteszünk, ha valakit az utcán fekve látunk, így hangzik: él-e még? Hogy ezt megállapítsuk, megnézzük a szeme mozgását, szívverését stb. Az élet mozgást jelent. Ha tehát valaki azt mondja, hogy az igazság értelmünk és az élet, vagyis értelmünk és a mozgás megegyezése, akkor ez azt jelenti, hogy az igazságnak mozognia kell! Ha az igazságnak mozognia kell, akkor mindig meg kell változtassuk. Tehát változásokat parancsoltak nekünk, hogy megmutassák, hogy az Egyház él!

Modern filozófiák tagadják továbbá, hogy értelmünk a dolgok lényegét – a dolgok legmélyebb részét, melyek nem változhatnak – megértheti. Vegyünk egy fiút, akit Pálnak hívnak, aki magasságban, súlyban és korban változni fog, de lénye, mint Pál mindig Pál marad. Mindig férfi lesz, mindig emberi természete lesz, ezek nem fognak változni. A modern filozófusok azt mondják, hogy nem lehet ilyen mélyre menni, hogy kényszerítve vagyunk, hogy a változás szintjén maradjunk. Ez behatárolja a vitákat egyedül a dolgok változó részeire, és az ezekre vonatkozó saját véleményünkre, mely fontosabb vagy kevésbé fontos lehet, mint bárki más véleménye. Ez a totális szubjektivizmus, a magánvélemények világa, mely a vallások minden szintjén felismerhető. Minden vallás egyformán jó! Holott Isten esszenciája az Ő létezése.

Még mindig csak egy Isten létezik, és ezt az egy Istent úgy kell tisztelni, ahogy Ő ezt megparancsolta. Ezen a téren nem történhet semmilyen változás! A modernisták mégis azt mondják: nem állíthatjuk tovább azt, hogy Urunknak itt a földön uralkodnia kell: „hiszen vannak buddhisták, vannak mohamedánok, ezek és azok, és lehetetlen ezektől azt követelni, hogy Jézus Krisztust tiszteljék, akit ők nem ismernek. De nehogy megpróbáljátok megtéríteni őket, hiszen az ő véleményük ugyanolyan jó vagy rossz, mint a miénk!” A katolikus Egyházban a lényeg elvesztése az igazság és a meggyőződés elvesztését jelenti.

Egy másik katasztrófát a teológiában azok a rossz teológusok okozzák, akik vonakodnak különbséget tenni természet és kegyelem között. Ez a test és a lélek megkülönböztetésének tagadásához vezet. A teremtett természet és a Teremtő kegyelme közötti megkülönböztetés tagadása azzal végződik, hogy teremtmény és teremtő, ember és Isten között sem tesznek különbséget! Mert mit mond maga II. János Pál pápa: „minden ember és minden nép, azon tény következtében, hogy Urunk a kereszten meghalt, valamint a Szentlélek működése által Isten gyermeke. Részt vesz az isteni létben, és az örök boldogság részese” (Tertio Millennio Adveniente). Minden ember! Szent Pál apostol azt mondja, hogy akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. (Róm 8,14) Isten Lelkének bennük kell lennie. De ő azt is egész világosan megmondja, hogy a Szentlélek nincs mindenkiben. Ennek ellenére a mostani pápa (II. János Pál) azt állítja, hogy a Szentlélek titokzatos módon mindenkiben benne lakik, mert nem tesz különbséget természet és kegyelem között.

Az erkölcsben a világhoz való idomulást tapasztaljuk. A változás nevében ezt mondják nekünk: „Nézzék, az Egyház annyira lemaradt a világ mögött. Hozzák be hátrányukat!” Szerintük, hogy a világgal lépést tarthassunk, nekünk is meg kell változnunk. Ezért kínálják nekünk a széles utat a köves, keskeny helyett, mely pedig a mennybe vezet. A liberalizmus széles útja a világgal való kiegyezés. Ezt a liberalizmust mindenütt megtaláljuk az Egyházban. Maga Ratzinger bíboros mondja, hogy a 60-as években az Egyház problémája az a konfliktus volt, hogyan vegyék át „két évszázad liberális kultúra legjobb értékeit”. Ezt a problémát szerinte sikerült megoldani. Ez azt jelenti, hogy az Egyház magába szívta a liberális kultúrát. De mi ez a liberális kultúra? – A francia forradalom!

Nem érthetjük meg a politikát, ha nem valljuk be, hogy a katolikus Egyház infiltrálódott ellenségeivel. Az Egyház felfedte és IX. Pius pápa alatt nyilvánosságra is hozta a szabadkőműveseknek egy tervét, mely olyan pápa választását tűzi ki célul, aki a szabadkőműves eszméket hirdeti. E terv stratégiája különösen a szemináriumok és a nők tönkretételét emeli ki. Három évvel ezelőtt Mexikóban egy szabadkőműves egy interjúban azzal dicsekedett, hogy a Vatikánban a skót rítusú szabadkőművességnek négy páholya működik. A továbbiakban azt állította, hogy a szabadkőműveseknek megvan a hatalmuk, hogy a velük együtt működő papokat a püspöki kinevezéssel jutalmazzák. Egy a kommunista titkosszolgálatoknak a keleti országokban való működéséről szóló 1974-es NATO beszámoló úgy vélte, hogy ezekben az országokban a katolikus hierarchiába körülbelül 3000 kommunista ügynök épült be sikeresen. 1984-ben, pár évvel a német újraegyesítés előtt vált ismeretessé, hogy a DDR titkosszolgálata ügynökeinek számát jelentősen növelte azzal a céllal, hogy a katolikus és protestáns társaságokba beszivárogjanak.

Mindezeken túl még a modernisták is beszivárogtak a katolikus Egyházba. Elrejtőznek benne, és nekünk az a feladatunk, hogy leleplezzük őket. A modernisták szorosan össze vannak fonódva a gnoszticizmussal, mely felé a mai Egyház erős tendenciát mutat.
     Ennek halvány nyomai már a II. Vatikánumban megvoltak. Egy előre látó pap, aki 1890-ben halt meg, korrektül megjósolta, hogy a katolikus Egyház vezetését egy ökumenikus zsinat megváltoztatja, és hogy új liturgiát fognak összeállítani azzal a céllal, hogy a világgal való egységet helyreállítsák. Azt is előre megmondta, hogy a papok le fogják vetni reverendájukat. Progresszistáknak nevezte el e papokat. Maguk a New Age mozgalom megalapítói azt írták, hogy a katolikus Egyház a 20. század végén átveszi a szabadkőművesség eszméit, de megtart bizonyos katolikus látszatot, hogy a hívek figyelmét elterelje.

Ezek a dolgok szemünk láttára mennek végbe. A mi problémánk az, hogy az ellenség ugyanazt az uniformist hordja, mint azok, akiket támad. Hogyan lehet megtudni, hogy az, aki ugyanazt az uniformist hordja, valójában ellenség? Ezt csak akkor tudják meg, ha már Önökre lő, de akkor már késő! A romboló munka minden szinten folytatódik. Nem csukhatjuk be szemünket, és nem mondhatjuk azt, hogy ó, milyen jó, túl fogjuk élni, vagy azt, hogy ennek jónak kell lennie, mert a pápa mondja.

Mi tehát a mi megoldásunk? Gondoljanak arra, hogy nem szabad az Egyházat csupán emberi értelemmel szemlélnünk. A katolikus Egyház természetfölötti, és nem természetes intézmény, melynek feje a mi Urunk maga. Az Egyház nem más, mint a mi Urunk Jézus Krisztus és a lelkek, melyek együtt alkotják Krisztus misztikus testét. Az Egyház lényegi dimenziója nem emberi. Az Egyház nem szűnik meg, az Egyház örök és egyetlen, és feje mindenható és örök! Az Ő bölcsessége az idők minden körülményét és történését felülmúlja. Az Egyház maga bírja a stabilitásnak eme attribútumait.

A Credoban azt valljuk az Egyházról, hogy egy és szent, és ez így is van! Arra kell gondolnunk, hogy Isten ellenőriz mindent, akkor is, ha számunkra úgy tűnik, mintha elvesztette volna a kontrollt. Gondoljanak az apostolokra a kis hajóban, akik azt hitték, hogy el fognak süllyedni. De ki adta a szélnek hevességét, a hullámoknak erősségét? Jézus, aki ezalatt a hajóban aludt. De amikor Ő azt mondta, állj, egyszerre béke lett. Ha Isten Egyháza számára békét akar, akkor ez egy szempillantás alatt eljön. Ha ez nem történik meg most, akkor azért, mert Ő azt akarja, hogy mi, a küzdő Egyház, megosszuk Vele az Ő fájdalmát és szenvedését. Az Egyház győzedelmeskedni fog, de nekünk imádkoznunk kell ezért. Urunknál kell maradnunk, ami azt jelenti, hogy ki kell tartanunk a változatlan hitben.

A hit a kapu a Legszentebb Szentháromsághoz, Istenhez. Az, aki a hit ellen vét, súlyosabb halálos vétket követ el, mint az, aki a 6. parancsolatot sérti meg. Annak, aki elvesztette hitét, nincs Istenhez vezető útja! Aki a hitnek csak egy részét is visszautasítja, az az egész hitet utasítja vissza.

A katolikus hit olyan, mint egy levegővel telt ballon. Ha valaki megpróbál csak egy kis részt késsel kivágni ebből a ballonból, az egész ballon szétpukkad. Egyesek azt mondják, katolikusoknak és protestánsoknak ugyanaz a hitük. Nem igaz. A protestánsok kipukkasztották a ballont, így nekik nem maradt más, mint egy darab gumi. Ez nem a katolikus hit. Nekünk kötelességünk, hogy a katolikus hitet teljességében ismerjük és őrizzük. A katekizmus minden életkorú embernek szól, nem csak a gyermekeknek. Újítsák fel Önök is ismereteiket azáltal, hogy a jó pápák enciklikáit olvassák.

Imádkozzanak kegyelemért. Aquinói Szent Tamás azt mondja, hogy Isten az egész univerzum teremtésénél nagyobbat tesz, amikor a keresztségnél kegyelmet önt a lélekbe. Ez azt jelenti, hogy ennek a kincsnek halálos bűn által való elvesztése rosszabb, mint az egész univerzum elpusztulása.

Fontos, hogy ismerjük a katolikus elveket, és katolikus értékrend szerint éljünk. Meg kell ragadjuk azokat az eszközöket, melyeket Isten rendelkezésünkre bocsátott. Ha közel maradunk Istenhez, nem kell semmitől félnünk. Isten fölötte áll minden, teremtményét érő eseménynek. Ő szerzi meg a győzelmet. És azok, akik Vele maradnak, Vele együtt fognak győzedelmeskedni.
     Urunk maga mondta: „Ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá.” (Mt 6,33)

Boldogságos Szűzanyánk 1917-es megjelenése Fatimában nagyon fontos esemény. Nem nehéz kitalálni, hogy a fatimai harmadik titoknak köze van ahhoz a katasztrófához, amiben most élünk. Az ő orvossága azonban nagyon egyszerű: a rózsafüzér napi imádkozása és engesztelés a bűnökért. Vigasztalják Mária, a mi Mennyei Édesanyánk Szeplőtelen Szívét. Isten rábízta a világ békéjét.

Mivel én az egész világot beutaztam, tanúsíthatom, hogy azok, akik a hitet és a katolikus Egyház tradícióját megőrizték, mind tisztelik a Boldogságos Szüzet és imádkozzák a rózsafüzért. A pápának az a barátja, aki meglátogatott engem, ugyanezt mondta.
     A 2000. év előestéjén szeretnék egy új rózsafüzér kereszteshadjáratot indítani. Az Egyház legkétségbeejtőbb óráiban a pápák mindig felszólították a híveket a rózsafüzér imádkozására. Ez mindig meghozta az Egyház győzelmét: Szent Domonkos idejében, Lepantonál, Budapestnél, Bécsnél stb. Mindegyik esetben ott találjuk a rózsafüzért és a Boldogságos Szűzanya segítségét. Imádkozzunk ugyanilyen győzelemért!