A megigazulás tanáról a Szentszék és a Lutheránus Világszövetség között létrejött közös megállapodás 1999. október 31-én történő aláírásával az Egyházban uralkodó zűrzavar ördögi játéka tragikus módon folytatódik. Az itt következő sorok a katolikusoknak és a protestánsoknak a megigazulásról szóló egymástól teljesen eltérő felfogását akarják megvilágítani, hogy ezzel Önök e közös nyilatkozat mögött megbújó képmutatást jobban felismerhessék.

A katolikus tan szerint Isten kegyelmével elébe megy a bűnbe esett embernek, akinek e kegyelem előtt meg kell nyílnia, azt meg kell ragadnia, és az abból merített erővel saját megszentelődésében és üdvözülésében közre kell működnie. Így lesz a bűnösből szent, vagyis megigazult, igaz.

Egészen másképp néz ez ki a protestantizmusban. Luther szerint – a többi reformátor lényegét tekintve követte őt ebben – az ember erkölcsi szabadsága az ősbűn következtében nem csak megsérült, hanem teljesen elpusztult. Emiatt a kegyelem számára az emberben nincs többé kapcsolódó pont, sem működési terület, így az ember nem képes többé az együttműködésre. Ha az ember hívő módon rábízza magát Krisztusra, akkor Isten felruházza őt Krisztus érdemeivel – de az ember továbbra is az marad, ami mindig is volt, vagyis bűnös. A protestáns felfogás szerint tehát a megigazulás a bűn által okozott sebek belső gyógyulása nélkül történik. Eszerint az ember egyszerre lehet bűnös és szent; míg a katolikus tan szerint az ember vagy az egyik vagy a másik, vagy bűnben él vagy a megszentelő kegyelem állapotában.

Az irgalmas szamaritánusról szóló példázat nagyon szépen szemlélteti a megigazulásról szóló katolikus tanítást. A rablók által elesett maga az ember, Ádám fia, akinek a zsiványok elveszik ruháját – mely csakúgy, mint a tékozló fiú ünneplő ruhája, a megszentelő kegyelmet jelképezi –, őt magát súlyosan megsebzik, és félholtan fekve hagyják. Az ember tehát súlyosan megsérült természetében, de nem halt meg. Jézus, az irgalmas szamaritánus, megtestesülésével egyedül álló módon közeledik a szerencsétlenhez, olajat és bort önt sebeibe – ezek a szentségeket jelképezik, különösen a keresztséget, a gyónást, az eukarisztiát és az utolsó kenetet – és bekötözi őket. Az alkohol fertőtlenít, az olaj enyhíti a fájdalmat és gyógyít. A betegnek természetesen közre kell működnie gyógyulásában bűnbánattal és imával, alamizsnával, böjtöléssel és más jócselekedettel. De magától értetődően az első lépés és főrész mindig Istennél marad. Az irgalmas szamaritánus felemeli a beteget teherhordó állatára – azaz Jézus magára veszi az embert szent megtestesülése által –, és elviszi a menhelyre – vagyis Egyházába. Ott a vendégfogadós, azaz a katolikus pap gondjaira bízza, hogy az meggyógyítsa őt. Belső megszentelődés és külső megigazulás egy és ugyanazon dolognak a két oldala. Mivel azonban egy halottat már nem lehet meggyógyítani, a protestantizmusnak nincs szüksége sem egyházra, sem papságra, sem engesztelő áldozatra, sem jócselekedetekre, mint hozzájárulásokra a megigazuláshoz. Luther és a többi reformátor számára ez az alapelv érvényes: Krisztus igen, Egyház nem.

De sajnos ezzel még nincs vége az Egyház és hívei szenvedésének. Nem megbotránkoztató, hogy a pápa (II. János Pál) egy Irakból jövő küldöttség fogadásakor megcsókolta a Koránt? Képzeljük csak el: a katolikus Egyház főpásztora, akinek az a hívatása, hogy minden embernek a Legszentebb Szentháromság és Jézus Krisztus istenségének igazságát hirdesse, azt a könyvet csókolja meg, mely éppen az Egyház ezen alapdogmáit tagadja és támadja! Ugyanilyen felháborító az új Assisi-találkozó megrendezése október végén Rómában.
     Ebből az alkalomból minden kápolnánkban egy engesztelő napot tartunk a kitett Oltáriszentség előtt, hogy ezt az Isten első parancsolata ellen elkövetett bűnt jóvátegyük, és azok megtéréséért imádkozzunk, akik a mi Urunk Jézus Krisztust ilyen szégyenteljes módon megfosztják trónjától.

Augusztus 11-én (1999-ben) az Önök többsége is figyelemmel kísérte a napfogyatkozást. Kétségen kívül Isten szólt hozzánk ezen esemény által is. Arra hívott meg bennünket, hogy teremtésének művét csodáljuk, és Őt, a Teremtőt, dicsőítsük. A nyitott szíveknek mint az ég Ura nyilatkoztatta ki magát, aki az égitesteket felkelni és lenyugodni hagyja. Végezetül a szellem birodalmának egyik nyugtalanító eseményére és állapotára mutatott rá, hiszen a nap a fényt, meleget és életet adó Egyházat jelenti. Egyik barátunk ezt így fejezte ki: „A napfogyatkozás Isten komoly figyelmeztetése volt az emberiségnek, aki a romlottság állapotában van, melyből egyedül már nem képes magát kimenteni. Mily nyomasztó érzés kerítette hatalmába az embert, mikor a nap eltűnt, és a nap közepén éjszaka állt be. Az embernek az volt az érzése, hogy itt a világvége. De az igazi katolikus hit elvesztésével és a hit világméretű eltűnésével nem tűnt el már rég számunkra egy világ? Nem élünk már túl régóta a hitetlenség és bűn éjszakájában? Az emberiség mai viselkedése nem folyamatos megsértése Istennek? Szálljunk magunkba, és könyörögjünk Isten Anyjának, hogy Isten büntető karja ne morzsoljon szét bennünket.”