Dr. Anton Morhard (39) plébános távozása egyházközsége, Hartkirchen (Passau-i egyházmegye) éléről saját területén kívül is nagy feltűnést keltett. A ledoktorált egyházjogász püspöki házasságvédnök, hivatalos üléseken a Passau-i egyházmegye képviselője és a müncheni egyetem magántanár-jelöltje volt. Csak első látásra tűnik ez az eset azok egyikének, ahol egy katolikus pap feladja hivatását. Dr. Morhard papi hivatását ugyanis nem feladni, hanem teljes mértékben megőrizni akarja, ezért veszi útját azon közösségek felé, akik az Egyház tradícióját töretlenül őrzik. Az itt következő levelet Dr. Morhard írta volt plébániája híveinek.

Kedves Egyházközség!

Három és fél évet töltöttem nálatok. Olyan időszak ez, mely rengeteg emlékkel kötődik hozzám. Túlnyomórészt emberien szép tapasztalatok voltak azok, melyeket veletek átéltem: komplikációktól mentes segítőkészségetek és kedélyes Rottal-i mentalitásotok évtizedekre biztonságot és hazát kínálhatott volna nekem – amennyiben egy pap ilyenre egyáltalán igényt tarthat. Mindezek ellenére úgy döntöttem, hogy elhagyom a Passau-i egyházmegyét – és ezzel Hartkirchent. Vajon miért? Szeretném, hogyha erre a kérdésre tőlem kapnátok meg a hiteles választ, ezért írom e levelet.

A mai gyakorlatban megvalósuló szisztémában egyre inkább háttérbe szorul a pap tényleges feladata, mely abból áll, hogy Krisztust követve lelki vezető legyen, azaz miként Ő, a rábízott nyájat az Ige hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása által az örök üdvösség felé vezesse, és így a kárhozattól megmentse. Ehelyett a papot egy evilági-vallás funkcionáriusává degradálják: egy önkormányzat menedzsereként, családi ünnepek susogó pszicho-nagybácsijaként vagy hangulatteremtőjeként, illetve dekoratív díszítéseként kell működnie.

Kedves katolikus keresztény társaim, ehhez a gyakorlathoz sajnálom életemet és papi hivatásomat adni!

Otthont a pap egy valamiben talál, ahogy mondtam, Krisztus követésében és utánzásában. Ezzel a viselkedéssel ebben a világban, miként ezt a János Evangélium is mondja (Jn 17.14), még soha senki nem tette kedveltté magát. De az Egyház rendezett idejében az Úrhoz igyekvő, a Róm 12,2 szerint a világgal szembenálló Isten szolgája, megtalálta azt a másik elemet, mely őt hordozza: a megértést paptársai és a támaszt előjárói részéről. Ez segített a mindennapok szokásos vértanúságának, a minden időkhöz alkalmazkodók érthetetlenségének és üldözésének, a sörös asztalok gúnyolódásának, csakúgy, mint a kávédélutánok pletykáinak elviselésében. De hol maradt mára a lelki társak e szolidaritása? Beismerem, ellenszenvvel és undorral látogatjuk a teológusok különböző összejöveteleit, és szánalommal és kétségbeeséssel vegyes érzésekkel távozunk róluk, mert ott legjobb esetben is csak siránkozás, de inkább egyre gyakrabban az önmarcangolásig menő anti-katolikus heccelés a program. Igaz értelemben vett reformról, azaz a Krisztusban való megújulásról, a lelkivezető és a rábízott hívek újbóli megszentelődéséről, a Jézus Krisztus igaz Egyházába való tartozás feletti örömről, soha egy szó sem esik!

De ezt a keresztet is el lehetne viselni – ha a pap manapság legalább egyházközségében, mint magányos harcos, más is lehetne, mint e világgal konformista. Hiszen mit akarnak korunk egyházi hivatalai? Nyugalom, nem pedig a hamis korszellemmel szembeszegülő papi hitvallás a társak és elöljárók legelső követelése!
     A püspöki hivatalok semmi mástól nem félnek jobban, mint a negatív főcímekkel vagy a média agresszív beszámolóival való konfrontációtól. Ezt az érzést még csak meg tudom érteni. De nem tudok megszabadulni attól a benyomásomtól, hogy a magasabb körök az e világhoz nem alkalmazkodó papok rendreutasítását illetve eltüntetését nem csak ellenállás nélkül eltűrik, hanem – legalábbis – nem nagy szomorúsággal figyelik (ezt visszafogottabban az igazság megsértése nélkül nem tudom kifejezni).

Hangsúlyozom, hogy nem ítélek meg senkit. Egyedül Isten ítél minden ember fölött. De búcsúzóul nem akarok hallgatni az Egyház és papságának állapotáról, mely az égbe kiált. És mely engem évek óta faggat, hogy miért, hogy megtudjam, honnan ez az összeomlás? Ez nem az a hely, ahol válaszomat részletesen kiteregethetem. De ehhez a témához két könyvet különösen a figyelmetekbe ajánlhatok: „Az Egyház krízise….” címűt Georg May professzortól és az „Athanasius és korunk Egyháza” címűt Dr. Rudolf Graber püspöktől. E könyvek végkövetkeztetése röviden a következő: Mi, keresztények, legalábbis, ami a következményeket illeti – dicséretes kivételektől, mint Ratzinger bíboros, eltekintve – áldozatai vagyunk egy istenített óriási eseménynek, a „II. Vatikáni Zsinatnak”, melyet a 60-as évek naiv, fejlődésbe vetett optimizmusa formált. A zsinat határozatainak alkalmazásakor, a többértelműtől a homályosig terjedő megfogalmazásban, az embert Isten helyébe helyezték. Többé nem az embernek kell alávetnie magát Isten kinyilatkoztatásának, hanem az ember maga határozza meg, éppen mit van kedve elhinni. Ezzel természetesen feje tetejére állították a vallást. Ennek megfelelően a köztudatban az Egyház az Istentől alapított üdvösséghez vezető intézmény helyett emberektől menedzselt szociális szükségintézetté vált. Nyitás a világ felé – engedelmükkel – mint csúszó-mászó dörgölődzés!

Természetesen a talaj már régóta elő volt készítve erre az anti-katolikus forradalomra – mind az Egyházon kívül, mind azon belül. Neveket, szervezeteket és tévtanokat nem szükséges megneveznem. Nemde, például a nagy Pius-pápák pontosan előre látták a mai helyzetet, és ezért több mint száz éven át fáradhatatlanul óvtak a romlástól? Mégis, a háborút követő időkben az Egyház önelégült magabiztossága – a magányos figyelmeztetőket kivéve – megfelelő táptalajul szolgált a zsinat utáni nyílt rombolásra. Azóta van az Egyház – statisztikailag bizonyítottan – nyílt és egyre gyorsabb ütemű hanyatlásban. Az istentiszteleteken résztvevők és a hivatások száma rohamosan csökken. A katolikus hit eltűnik – kevésbé azért, mert a pogány társadalomban „szomjan hal”, sokkal inkább azért, mert egyházi körök évtizedeken keresztül kurtítják.

Fordulat nincs kilátásban. Emberi számítás szerint nincs többé remény. Mégis, az Úr nem hagyja el Egyházát, és be fog avatkozni. Persze aggódva kérdezzük, mikor? Az emberek számára sok mindent lehet, esetleg még évtizedeken keresztül, tönkretenni. Megtalálható lesz-e például a Megfeszített ábrázolása 10 év múlva a nyilvános épületeken? Helyet kap-e akkor még a kereszt, legalább a templomokban, a központi helyeken? Ha most éjsötét pesszimistának tartotok engem, gondoljátok meg, milyen rabiátusan szakítottak ki majd minden áldoztatórácsot, sőt, sok oltárt és tabernákulumot már a templomokból. Ha ez a „zsinati szellem”, akkor minden kommentár fölösleges! Nem egy közönytől a gyűlöletig terjedő érzés kifejeződése ez azon Legszentebb iránt, melyet csak birtokolunk?

„A szentély lábbal tiprása” (Dán 8,13) láttán kérdezlek benneteket: Szabad-e továbbra is a triumfalisták hazug kórusához csatlakozni, akik a zsinatot „új pünkösdként” ünneplik? Szabad-e hallgatni ebben az új babiloni zűrzavarban, melynek a hit és erkölcs összeomlása a következménye? És mindenekelőtt szabad-e vállat vonva elfogadni a halhatatlan lelkek várható tömeges vesztét, melyek megmentéséért pedig a lelkipásztornak munkálkodnia kellene? Szabad-e egy olyan misét bemutatni, melynek célja saját maga tönkretétele? Istent és saját magát senki sem csaphatja be. „Quid sum miser tunc dicturus” – mit válaszoljak a bírónak az Utolsó Ítélet napján, ha megkérdezi: miért engedelmeskedtél inkább az embereknek, mint nekem? Miért működtél közre Egyházam szétzúzásában jobb tudomásod ellenére? Miért beszélted be magadnak a „belső ellenállás” elégségességét? Hallgatásoddal miért kollaboráltál?

Mit tehetek én, egyszerű plébános? Hartkirchen sem a szentek szigete. Minden bizalom ellenére, melyet belétek helyezek: nincs lelkipásztor ellenség nélkül. Egy helyi lelkésznek – ki akár csak félig-meddig is megőrző-konzervatív pozíciót képvisel –, ha egyházmegyéjében csak egyetlen egy Júdása akad, már semmi esélye nincs. A hatalom fent említett mechanizmusa könyörtelenül akcióba lép ellene. Ha lelkiismeretemet nem akarom állandóan megerőszakolni, most nemsokára jönne el az a kritikus pillanat, amikor a nyílt konfliktus kirobbanna. Egy ilyen összetűzést, megtoldva egy esetleges a médiában lezajló iszapbirkózással egyházközségi szinten mind nektek, mind magamnak meg akarok spórolni. Elmegyek: inkább egy vég ijedtséggel, mint egy vég nélküli rémület!

Higgyétek el nekem: nem volt könnyű döntenem. Bensőm az utolsó időkben már nem volt más, mint egy lelki harcoktól feldúlt csatatér. Sokáig haboztam a rezignáció, az ellenállás vagy a száműzetés lehetősége között. Nehéz szívvel döntöttem az utolsó mellett, de se a közönyös fatalista, se az öngyilkos magányos harcos szerepére nem vagyok alkalmas. Kérve kérlek benneteket, bocsássatok meg. De értsétek meg azt is, hogy lelkiismeretemet kell kövessem. Így se könnyű. Számomra egy világ omlott össze, és majd negyven évesen újra kell kezdjek mindent. Mindazonáltal a most létező „egyházi szisztémába” nem tudok többé beilleszkedni anélkül, hogy lelkileg össze ne törjek, és tökéletesen tönkre ne menjek. Mivel az utolsó években részben már pattanásig feszült állapotban voltam, és ezért gyakran túl hevesen reagáltam, bizonyára sokakat oktalanul megsértettem. Ezért is bocsánatotokat és megértéseteket kérem!

Hol van és mi a jövőm? Oda megyek, ahol bátor pásztorok már régen felismerték az Egyház vészhelyzetét, és az igazi engedelmesség mellett döntöttek: a minden idők katolikus és apostoli hitével és nem a zilált egyházi gyűlés és annak szerencsétlen végrehajtóival szembeni engedelmesség mellett. Szív és értelem vezet engem a tradícióhoz. Az ő védelme alá helyezem magam, amíg az idők nem lesznek megint mások Isten akarata szerint. Ott, mint pap szívesen látott társ vagyok, ott akarok másokat és magamat gyenge erőimmel az üdvösségre vezetni. De az imában és minden idők szentmiséjében veletek továbbra is összefonódva maradok. Kérlek, Ti is imádkozzatok értem! Talán megérjük azt a napot, melyen az Egyház krízise véget ér, azt a napot, melyen Szent Péter plébániatemplomunkban nem áll többé oltár oltárral szemben – és mi együtt ünnepelhetjük Isten felé minden idők szentmiséjét a győzedelmes katolikus hitben.

Még egyszer: Isten fizesse meg mind azt a jót, amit Ti adtatok nekem! Isten áldja Hartkirchent! Isten áldjon mindannyiotokat!