„Soknak romlására és föltámadására lesz ő Izraelben: jel, amelynek ellene szegülnek” (Luk 2,34)

Kedves Szeminaristák,
Önök ezen a mai nagy ünnepen, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, áldozzák fel magukat először Istennek. Miként a Boldogságos Szűz Mária örömmel és tette jelentőségének teljes tudatában mutatta be elsőszülött és egyetlen fiát, Jézus Krisztust, az Úr törvénye szerint a templomban, úgy legyenek készek Önök is, hogy magukat Istennek áldozzák és szenteljék. Tegyék meg örömmel ezt az oltárhoz, a pap helyéhez vezető első lépést, mert a pap helye az oltárnál van!

Mária sejti a jövőt: tudja, hogy az, akit Isten küld – hogy „megtisztítsa Lévi fiait, megfinomítsa őket, mint az aranyat és az ezüstöt, hogy méltóképpen mutassák be az áldozatot az Úrnak” (Mal 3,3) – egy új áldozatnak papja és egyúttal áldozati adománya is lesz! Az új és örök szövetség áldozatának; annak az áldozatnak, melyet Melkizedek új és örök papsága mutat be!
     Malakiás próféta, kinek könyve az Ószövetség utolsó könyve, ugyanis megjövendölte: „Nézzétek, elküldöm hírnökömet, hogy elkészítse előttem az utat” (ez Keresztelő Szent János, Jézus Krisztus előhírnöke), majd még hozzáteszi: „Hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok. Lám, már jön is! – mondja a Seregek Ura.”

Mindezzel oly tökéletesen egybevág az igaz Messiás, Jézus küldetése! „De ki fogja tudni elviselni jövetele napját? És ki maradhat állva, amikor megjelenik?” (Mal 3,2) Nem Heródes király, nem népének főpapjai és írástudói, hanem szegény pásztorok, idegen bölcsek, és a mai napon az agg Simeon és az öreg Anna!
     De mily hittel, mily felülről jövő fénytől megvilágosítva veszi a szent agg a kisdedet karjaiba! Nézzétek, még jövendöl is, mikor ezt mondja: „Soknak romlására és föltámadására lesz ő Izraelben: jel, amelynek ellene szegülnek!” (Luk 2,34)
     A bukás jele mindazoknak, akik nem ismerik, és nem fogadják el Őt; és a feltámadás jele azok számára, akik Őt keresik, küldetését megértik és elismerik!

A zsinat utáni forradalom romjainak közepette Lefebvre érsek lett az ellentmondás egyik jele. És az agg Simeon jövendölése még napjainkban is teljesülőben van.
     Önök, kedves Szeminaristák, szintén az ellentmondás jelei. Ezt Lefevre érsek többször hangoztatta, csaknem mindannyiszor, valahányszor leendő klerikusokhoz szólt: „Ti az ellentmondás jelei vagytok!” Ezt mondta újra és újra.
     Ezért, kedves Szeminaristák, ne csodálkozzanak, ha családjukban vagy rokonságuk körében esetleg értetlenséggel találkoznak! Elhagyni a világot, felvenni egy fekete reverendát, belépni egy vitatott papi közösségbe: ezek mind kérdést vetnek fel, csodálkozást provokálnak, és többekben megütközést keltenek.
     De Önök maradjanak szilárdak! Ne habozzanak! Önök egyszerűen csak a katolikus Egyház, a katolikus papság megőrzésének és megtisztulásának örök vállalkozásába lépnek be! Az isteni Gondviselés az Egyház történelmében számtalan papi közösséget hívott már életre, éppen azért, hogy ezek Jézus Krisztus papságát a maga tisztaságában őrizzék meg. Azért – miként ezt Malakiás próféta mondja –, hogy „Juda és Jeruzsálem áldozata tetszeni fog akkor az Úrnak, éppúgy, mint a régmúlt időkben, mint az első években.” (Mal 3,4)

Kedves Szeminaristák, küldetésünkbe vetett hittel lépjenek be a mi kicsiny papi közösségünkbe, hogy Isten kegyelmével egyszerűen tiszta, valóságos papok lehessenek.

Kedves Paptársaim, kedves Szeminaristák, kedves Hívek!
Úgy illik, hogy a püspök a beöltözés és a tonzúra feladása előtt még egyszer elmagyarázza annak a hivatalnak méltóságát és kötelességeit, melyet az Egyháztól e napon megkapnak.

l. A reverenda

A reverenda a klérus és a pap öltözéke. Fekete színe, bősége, hossza halandóságunkat és a régi ember halálát szimbolizálja, annak az embernek a halálát, aki a bűn embere volt, s akinek meg kell halnia ahhoz, hogy Krisztus élhessen bennünk.
     Ez a gyász színe, mely azt jelenti, hogy Önök elhagyják a világot, hogy magukat Isten szolgálatának, az istentiszteletnek szenteljék, hiszen miként apostolaihoz, úgy szól ma Jézus Krisztus Önökhöz is: nem veszlek ki benneteket e világból, de ti már nem ebből a világból valók vagytok.

A reverenda már önmagában prédikáció, mondja Lefebvre érsek a Papi Közösség alapszabályában: „A reverenda tanúbizonyság, prédikáció, mely elűzi a gonosz szellemeket és azokat, kik neki vannak alávetve, míg a becsületes és vallásos embereket magához vonzza. A reverenda nagyban megkönnyíti az apostolkodást.”
     A reverenda ezért jele az ellentmondásnak, és Önök a világ számára ma szintén ilyen jelek lesznek. Az Önök látványa meg fogja osztani az embereket: azok, kik a világ elveit követik, akiket a gonosz szellemek inspirálnak, kritizálni és gúnyolni fogják reverendájukat; de Önök imádkozzanak ezeknek az embereknek a megtéréséért, megvilágosodásáért. A másik oldal megérti a reverendát, még akkor is, ha az kis félelmet kelt bennük. Megértik, hogy az Önök reverendája egy kissé kereszt. A pap úgy viseli a reverendát, miként a keresztet, hiszen a pap kereszthordozó.
     Szeressék reverendájukat! Őrizzék meg reverendájukat, és reverendájuk meg fogja őrizni Önöket!

2. Az egyházi tonzúra

Az egyházi tonzúra még nem felszentelés, de már a felszenteléshez vezető kapu („promovendi”). Ez jelöli meg az Önök belépését a klerikus rendbe. Klérus annyit jelent, mint pars Domini, részesedés az Úrban. Klerikusként Önök az Egyház szolgálatára szentelik magukat. A hosszú haj hajdanán az ősegyházban, és napjainkban ismét, a kulturálatlanság jele. A rövid haj pedig a civilizáció egyik jele. Az öt hajtincs levágása a Pontificale Romanum szavai szerint a világ szégyenétől való megszabadulást jelenti. Ez a kifejezés talán túlzónak tetszik, de realitássá válik egy olyan korban, mikor a fiatal férfiak jelentős része elpuhult viselkedésűvé fajzik. A klerikusoknak manapság, minden bizonnyal jobban mint bárkinek, férfiasságot és férfias erényeket kell felmutatniuk.

Ugyanakkor a klerikusoknak az alázatosság a másik erénye. Bár a klerikus a tonzúra felvétele után magasabb fokra kerül, mint a laikusok, de ez nem gőgre, hanem csak arra sarkalhatja, hogy nagyobb alázatossággal és egyszerűséggel tűnjön ki.

Reverendájuk, kedves jövendő klerikusok, magától tiszteletet vív ki másokban. Viselkedésük pedig alázatuk és szelídségükön keresztül ébressze fel a hívők bizalmát és becsülését. Klerikus létük egész méltóságának benne kell lennie lelkük bensejében.
     „Dominus pars mea et ego pars Domini”, ezt kell vallaniuk. Az Úr az én osztályrészem és az én örökrészem. Egy része vagyok az Úrnak, az Úré vagyok, az Úrnak vagyok szentelve.

Kedves Szeminaristák! Adjanak hálát Istennek szent papi hivatásukért, kedves reverendájukért és a klerikális tonzúráért!

Járja ki a Boldogságos Szűz Mária, a főpap édesanyja, szent hivatásukhoz a kegyelmet, kedves leendő leviták! És öntse bele mások szívébe is – miként ezt Önökkel tette – a szilárd vágyat arra, hogy magukat az Úrnak áldozzák, hogy egy napon az oltárhoz léphessenek: „Introibo ad altare Dei”!