„Mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből … reménység.” (Róm 5,4)

1095. november 26-án hirdették meg a Clermont-Ferrand-i zsinaton az első keresztes hadjáratot. E neves nap évfordulóján történt, 1969. november 26-án, hogy VI. Pál pápa az új miserítus elrendelésével a tridenti zsinat utáni egyháztörténelem legfeketébb napját idézte elő. 30 évvel e nap után messzebb vagyunk, mint valaha, egy a vallási viszonyokban bekövetkezhető változástól. Öntelten és gátlás nélkül vonnak le és hajtanak végre a zsinati premisszákból a quodlibet ex falso sequitur elve alapján minden csak elképzelhető következtetést, például 1994 óta az „újraházasodott” elváltak áldoztatásának engedélyezését, a „tanácsadási bizonyítvány” kiállítását az abortuszt akaróknak, és e sorba tartozik a lutheránusokkal együtt kidolgozott „megigazulásról szóló nyilatkozat” 1999. október 31-én történő aláírása is. S mindezek után a 2000-es „szent év” apokaliptikus ökumenizmusa fenyeget.
     Nemde az őrületnek módszere van, hogy költőien fejezzük ki magunkat? Ha ugyanis a szentmise minden kegyelem forrása, akkor ennek meghamisítása a kegyelem elvesztésének forrása lesz, „a mélység kútjának kulcsa”. (Jel 9,1) Átok vagy áldás – egy harmadik nem létezik. 30 éve éljük a hagyományos szentmise nélkülözhetetlenségének kísérteties ellenpróbáját, mintha Isten azt akarná mondani: „Kérem, ha ti így akarjátok, próbáljátok meg szentmise nélkül.”

Viszont a világnak nem lehet több erénye, mint az Egyháznak, ez könnyen érthető. A világ emberbálványozásból és erkölcstelenségből összetevődött globális egységben való felbomlása nem más, mint az egyházi kakofóniára adott precíz rezonancia. Furcsán érinti az embert, ha felidézi a filozófus Heidegger szavait, aki bár különben nem éppen jámborságáról volt nevezetes, mint akaratán kívüli Balaam próféta már 1966-ban látnoki módon így panaszkodott: „Már csak Isten tud bennünket megmenteni. Számunkra egyetlen lehetőségként az maradt, hogy gondolkozásban és verselésben készenlétbe álljunk Isten megjelenésére, vagy a távollevő Isten szeme láttára elpusztuljunk.”
     Mai ájult állapotunkban, ami az Egyházért vívott harc reménytelenségének, és ezirányú tehetetlenségünknek következménye, már halálunk előtt hasonlítunk a tisztítótűzben szenvedő lelkekhez, kiknek szegénysége olyan teljes, hogy csak a változásban bízó reményüket nevezhetik sajátjuknak. Reménykedjünk, hogy így Szent József kettős szánakozását is felkelthetjük, aki mind az Anyaszentegyház, mind a tisztítótűzben szenvedő szegény lelkek patrónusa!

Isten hallgatása

Mit tanít nekünk Isten, mikor az említett szörnyűségekhez hallgat? Az isteni hallgatásnak három fajtája van: Isten hallgat, amikor a teremtés nem csak felfedi, de rejtélyes módon el is takarja az Ő valóságos lényét. Hallgat, mikor az individuális lélek életében az anyagi, emberi, sőt lelki vigasztalást is megszünteti. És hallgat akkor is, amikor az Egyház szinte minden érzékelhető kibontakozását lehetetlenné teszi. Ez az utolsó pont számunkra a legnehezebben érthető, hiszen úgy tűnik, mintha Isten magától akarná megvonni a dicsőítést.
     Mindazonáltal kevésbé fogjuk az igazhitűségre való fordulatot voluntarizmus által elérni, mint bűnbánó belátással. Annak mindenható hatalmát, aki Lukács szerint a kövekből is képes igazhitű népet támasztani (vö. Luk 3,8) csak úgy tudjuk kiesdekelni, ha kegyelmére méltóvá tesszük magunkat: „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá.” (Mt 6,33)

Saját méltatlanságunk szemlélete, az afelett érzett öröm, hogy Krisztusért és az Oltáriszentségben Neki megadott tiszteletadásért megint megvetnek bennünket, a reszketés Istennek példátlan bűneink feletti hallgatása előtt, ez mind más minőségű türelmi próba, mint a banális, érzékeinkhez kötődő spekuláció egy egyházpolitikai szenzációra. Ne felejtsük el, hogy az Istennel szembenálló hatalmak hosszú időn át képesek megtévesztő normalizációt kialakítani, egy „fajtájuknak megfelelő békét”, mely tényt Szent Ágoston az Isten államában (XIV. 1) már régen felismert.

Egy pillantás a történelemre

Már az Ószövetség történelmébe bepillantva megfigyelhetjük, hogy a 10 törzsből álló „Izrael” 200 éven át fennállt Kr.e. 722-ben bekövetkezett teljes felszámolásáig. Isten ez alatt a hosszú idő alatt megengedte, hogy a szkizmából az aposztáziába vezető utat végigjárja. Ezen állam első királya, I. Jerobeám, szakított a jeruzsálemi templommal, és mint egykor Áron a Sinai félszigeten, a szövetség Istenét, Jahvét, Bételben és Dánban bika képében imádtatta (1 Kir 12,28), majd saját tetszése szerint az ünnepi kalendáriumot is megváltoztatta (1 Kir 12,32). De szemben azzal a megtorlással, mellyel Isten Áron tettét büntette, Jerobeám liturgiareformjára Isten nem reagált direkt. Már 25 évvel Jerobeám halála után Omri királysága alatt a bálványimádás pártoló megtűrésre talált (1 Kir 16,25) – az ökumenizmus felé megtették az első lépést. Végezetül Omri fia és utódja, Acháb már személyesen imádta Baalt (1 Kir 16,29-31).

Keresztény időben is előfordult, hogy akatolikus keresztény államok sokáig fennmaradtak: az ariánizmus a germán királyságokban a népvándorlás idején bukásuk előtt 300 évig hatalmi bázissal bírt; a 16. században Rómától elszakadt csoportok mind a mai napig fennállnak. Ezért nem lehetetlen, hogy a vallási modernizmus még hosszú ideig fennmarad.

A türelem erénye

Isten a hozzá hűeket türelmük fizikai kimerüléséig tisztítja meg. Még Mt 25,1-13 példázatának okos szüzei is elalszanak a késlekedő vőlegényre való várakozás alatt. A türelem, miként azt Szent Tamás tanítja, nem valami tompa vastagbőrűség, hanem az értelem felemelkedése: „A türelem az az erény, ami az értelmet a bánattól megvédi, hogy az értelem ne szenvedjen vereséget a gyásztól.” (S. th. II 2, q. l36 a.1) Ahogy az egyes lélektől, úgy az igazak Egyházától is alkotói türelmet követel Isten; állandó, kínokkal teli kémlelést a vőlegény után, az Ő megváltó érkezésére vágyó feszült várakozást, reggelt váró virrasztást, a napi munkán túlmenő szakadatlan kitartást, melyre a hatodik bűnbánó zsoltár így szólít fel: „A custodia matutina usque ad noctem speret Israel in Domino – A reggeli őrváltástól éjjelig bízzék (tartson ki) Izrael az Úrban.” (Zsolt 129,6)

Elsősorban nem arról van szó, hogy a várakozás idejében valami kézzelfoghatót produkáljunk. Elegendő a szentségek, mint a fenti példázatban az olaj, nyugodt birtoklása. Az esdeklő várakozás annál alaposabban tisztítja meg az Istenre irányuló gondolkodást, minél jobban késlekedik Ő maga. Igen, minden más tevékenység beszennyezné a várakozás kizárólagosságát. Saját tetteink csak zavarnák a Róm 9,16-ban leírt felismerést, mely megmutatja, hogy a nagy és hatalmas mily kevéssé a mi akaratunk dolga, mennyivel inkább az Ő jóindulatának és kegyelmének ajándéka. Még ennél is több: a türelem a szemlélődés oly tisztaságába vezet bennünket, hogy az ősbűn óta a fantáziákban hangoskodó akarat elhallgat mellette. A várakozás az akarat tartósságának sóját jelenti, kiszárítja rothadtságát, és szétszórtságát biztos formában szilárdítja meg. A várakozás az akarat elhallgatása után a figyelem engedelmességét teszi lehetővé. Az engedelmesség Isten akaratával való egyesülés, mely nekünk a megfelelő órában érdemességünk szerint vagy a vártat, vagy a lemondás áldásából fakadó megvilágosodást ajándékozza: „Minden lelki nyugalom fölötti lelki nyugalom ez: higgadtnak lenni az elhagyatottságban.” (Boldog Suso Henrik: Az örök bölcsesség könyve, 9. fej.)
     A várakozás e misztikus úton hozza el csendesen az eljövendőt, mikor majd mi vagy utódaink Isten irgalmasságát hangosan dicsőíthetjük a következő szavakkal: „Non nobis, Domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam! – Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget!” (Zsolt 113.: a vasárnapi vesperás zsoltára)

Mindig újra és újra felvetődik a kérdés, vajon hogyan lehetünk képesek anélkül tevékenykedni, hogy ne vegyük észre a cselekedetünk és a külső siker közötti okozati összefüggést, melyet Isten a hit erénypróbájának fenntartásáért, hogy a hit nehogy szemléletté váljék (2 Kor 5,7), gyakran elrejt szemünk elől? A titok nyilvánvalóan annak a kiérdemléséért folytatott munkánkban rejlik, ami arra irányul, hogy egy napon megtörténjen a változás. De Isten szemében csak akkor leszünk erre méltók, ha Joellel nem ruháinkat, hanem szívünket szaggatjuk meg (vö. Joel 2,13); ha, mint elődeink a babiloni fogságban, meggondoljuk, mivel érdemeltük ki a zsinatot, és spirituális otthonunknak, szentmisénknek, a katolikus államoknak és mindannak, ami szent, vele összekötött elvesztését.

Nyereség a veszteségben

A vallási pompáról való lemondás szabaddá teszi a tekintetet a vallási pompa okára. Minél több hívő teszi magát méltóvá a változásra, úgy, hogy eközben egyáltalán nem a fordulatra, hanem csak a megbízható szolgálatra gondol, annál gyorsabban érik meg láthatatlanul a változás, a hitnek ez a feltámadása az Egyháznak a ma végbement testre és lélekre való tendenciózus szétválasztása után (jurisdikció és kétségen-kívüli szentségek). Ez az érdemessé-válás egy szent reménykedés hatása alatt történik, melyet a várt, a remélt mintegy szenvedése által hoz létre, egy paradoxon, melyet Szent Pál csattanós példázattal old fel: „Az egész természet sóhajtozik és vajúdik mindmáig.” (Róm 8,22) De már a próféták is ismerik az üdvkorszak szenvedéssel teli létrejöttének ezt a képét: „Mielőtt (Sion) vajúdott volna, már szült is” (Iz 66,7); „Jajgass, mint a vajúdó asszony, Sion leánya.” (Mik 4,10)

Befejezés

Ez az érdemessé válás, miként ezt Szent Pál a rómaiakhoz intézett levelében az e cikk mottójaként választott helyen szelíden mondja, szentséget fakaszt. A dicsőség azonban nem más, mint felfedett megszentelődés. Isten és szentjeinek szentsége az Utolsó Ítéletkor lesz majd felfedve; bizonyos esetekben azonban – mikor Isten bizonyos benne, hogy az érzéki csillogás nevel, és nem ront meg bennünket – már most is megtörténik Isten földi győzelmeiben, a csodákban és kegyelmekben.
     Mindazonáltal mi messze vagyunk attól, miként ezt a drámai vallási alanyveszteség is bizonyítja, hogy Isten egyik győzelmét, egyik csodáját kiérdemeljük, sőt, még kevésbé vagyunk képesek, ha ez mégis bekövetkezne, ezt hitünk elvesztése nélkül elviselni. Ehelyett számunkra az a legjobb, ha „gyászoló kereskedőknek öltözött” püspökeinktől és a zsinat teológiáját egyre konzekvensebben követő túlkapásaiktól indíttatva a bűnbánatban és az alázatban gyarapodunk, különösen az új miserítus bevezetésének szomorú 30. évében, és ami még nagyobb gyalázat, abban az évben, melyben az első, 1099-es keresztes hadjárat során felszabadított Szentsír jubileumát ünnepeljük.

Úgy tudunk Szent Józsefnek, az Anyaszentegyház hatalmas pártfogójának a legjobban tetszeni, ha erényeit egyre jobban magunkévá tesszük, azokat, melyeket litániája tesz nyilvánvalóvá. Ezek, úgy mint az alázat, a türelem, a hűség, a remény, az engedelmesség, a szegénység kedvelése, a családi érzék, mind nem feltűnést keltő, hanem aszkétikus erősségek, melyek a zsinati óriást mégis idegeiben találják el, és nekünk annál inkább rendelkezésünkre állnak, minél szegényebbek és tehetetlenebbek vagyunk. A modernek tehát, miközben minket megaláznak, szakadatlanul a mi javunkon és a szükségben való meghallgatásunkon dolgoznak. Nincs kegyelem kereszt nélkül, nincs felszabadított Jeruzsálem a cluny-i reformok nélkülözései nélkül!

Szent József, könyörögj a te feldúlt házadért.