A televízióról szóló kritika gyakran kimerül mostani műsorainak visszautasításában. Ezeket valóban messzemenően az 5.,6. és 9.,10. paranccsal szembeni nyílt ellenszegülésnek foghatjuk fel (a gyilkosság, erkölcstelenség és mindenfajta érzékiség dicsőítésének). Ez a kritika az „abusus non tollit usum” látszatát kelti, mintha a művek véletlenül lennének rosszak, míg az eszköz lényegében hasznos. E vélemény azzal a magától értetődöttséggel, mellyel mi, az újkor emberei az érzékiséghez kötődünk, figyelmen kívül hagyja, hogy a televízió eleve szemben áll az első parancsolat egyik fontos passzusával: „Ne csinálj magadnak faragott képet.” (Kiv 20,4)

A képkészítés megtiltásának értelme

Ennek a tilalomnak az értelmezése nem lehet egyedül történelmi, vagyis az, hogy az izraelitáknak különös módon el kellett határolniuk kultuszukat az őket körülvevő egész pogány világban egységesen megtalálható képközléstől, hanem kell egy filozófiai magyarázatnak is lennie, mégpedig az, hogy a pogányság éppen Isten „lélekben és igazságban való” felismerésének feladásából, és az elképzelésben, a véleményben és érzékiségben való megrekedésből áll. Magától értetődő, hogy a pogányok soha nem állították bálványaikról, hogy azok teremtették a világot, hiszen gondolkodásuk nem tudott többé az érzékek feletti okokhoz felemelkedni: „érteni nem akaró szívük elhomályosult” (Róm 1,21). Áron engedékenységét, mellyel hagyta, hogy a zsidók a szövetség Istenét egy bikakép alakjában (Luthertól szerencsétlenül „aranyborjúnak” fordítva) imádják, Isten energikusan megbüntette, nem azért, mintha Áron egy másik istent engedett volna tisztelni, hanem azért, mert Isten tiszteletére egy Istentől nem kívánt formát akart bevezetni.

Látni és felismerni

Miért nem akarja Isten, hogy Őt képen ábrázolják? Bár a látás az ember számára a felismerés egyik formája, de nem egyenlő magával a felismeréssel, mint az állatoknál. Csak azt igaznak tartani, amit látunk helyes az állatoknál, de lelketlen dolog az embereknél. A látást egyenlőnek tartani a felismeréssel nem más, mint egyike az ember alapvető tévedéseinek, melyet joggal nevezünk „állatinak”. E tévedésnek felelnek meg az ember bálványai (a Szentírásban a bálvány szó, „idolum”, szó szerint képecskét jelent) és művei.

A felismerés és belátás elnyeréséhez Isten által kijelölt út nem a mutatás és látás, hanem a beszéd és hallás, mert az ezek használatához nélkülözhetetlen jelek az értelmet a tevékenység neki megfelelő formájára ösztönzik, nevezetesen megítélésre és következtetésre. A legcélszerűbb kívánság, amely embernek csak lehet, Salamon kívánsága, vagyis az, hogy az Úr „halló szívet” adjon – a halló szív egyúttal engedelmes szív. Ezért kezdődik a Tízparancsolat ismétlése a Deuteronomiumban a „halld, Izrael” felszólítással. Miként azt a Würzburg-i dóm egyik ábrázolása nagyon szépen mutatja, a középkorban azt hitték, hogy a Szűzanya fülén keresztül foganta Krisztust. A Szentírásban az audió dominál a vízió felett, még János Jelenéseinek Könyvében is.

A szóbeli princípium jelentősége a keresztény tanítás számára

Isten és küldöttei szavakban és nem képekben tanítanak. Az igazság a természetes szóbeli és személyes oktatás útján terjed generációról generációra, tanító beszélgetések (a katekizmus szóban benne van az echo szó) és ezek írásbeli megörökítése által biztosítva.
     Az utolsó mondattal tárgyalásunk témáját érintettük, hiszen a feljegyzésekkel az igazság a látható szférába kerül, és ezzel azonnal abba a veszélybe jut, hogy bálvánnyá váljon. Ennek estek például áldozatul a farizeusok és a protestáns biblicizmus.

Okkal figyelmeztet Szent Pál a második korintuszi levélben: „Hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet.” (2 Kor 3,6) A betűt, mint a tanítás hordozóját Isten ugyan jóváhagyta, de csak akkor, ha erre egy empirikusan létező kvalifikált magyarázót talál.
     A betű ugyanis ellentétben a kimondott szóval nem kötődik természetesen a tekintélyhez, hanem csak művi módon. Azonkívül, a betű többet jelent, mint amit jelöl, nem magyarázza önmagát; az írás önmagában beszél, így az, aki egyedül írásból tanul, könnyen beleesik az autodidakta gőgjébe. Krisztus maga semmilyen írásbeli bizonyságot nem hagyott hátra.

Az elsődlegesen érzéki ábrázolással dolgozó médium problematikája

Ha már a Szentírásban is, mint optikai műben, a gyengék és illetéktelenek számára veszély rejtőzik, hogyne lenne a televízió veszélyes, még akkor is, ha csak jámbor műsorokat sugároz. Míg Isten az Ószövetségben tiltja a képeket, az Újszövetségben a megtestesülés után és miatt megengedi a szakrális képek használatát. Profán képeket azokban csak akkor tűr el, ha azok okos és nagyon visszafogott formában kerülnek alkalmazásra. Hogyan hagyhatná akkor jóvá a televíziót?

További megfontolások:
     – A televízió jelek nélkül elsősorban optikai módon hat, és kezdettől fogva nem a tanítás az elsődleges célja, hanem a szórakoztatás. Értékben messze a többi hangképző eszköz mögött áll, hiszen a zene tágabb értelemben vett beszéd, s így alapvetően alkalmas tanításra, épülésünkre és Isten dicsőítésére. Soha nem létezett a képek betiltásához hasonló „hang betiltás”. A TV-ben a közlés formája tisztán művi, Isten teremtésében nem szereplő. Tanulnunk emberektől és hallás útján kell, nem pedig gépektől látás útján. Az érzéki világ igazgatása nem a mi fő feladatunk. A mesterséges annál rombolóbban hat, minél nagyobb befolyással bír a szellemire.
     – A szó tisztaságát bepiszkítja a kép, mivel ez nem lehet olyan állandó, mint a természetes beszélgetés optikai hatása.
     – A szó és kép összekeveredése a felismerés szintjén az értelem és fantázia összekeveredését idézi elő, mivel a szót a kép puszta kommentálásává fokozza le, míg a kép a bizonyítékok rangjára emelkedik.
     – Széles körű hatása révén a televízió a benne szereplők számára a gőg csapdáját jelenti.

A két utolsó pont mutatja, hogy a televízió belső struktúrája révén alkalmas arra, hogy a világ egymás között szükségszerűen összefüggő három szent jánosi bajának – „a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége” (1 Jn 2,16) – kapuja legyen.

Mivel a katolikusok a keresztségen és bérmáláson keresztül az ősbűn miatt csökkent szellemi adottságok ellenére a kegyelem által megvilágosodtak, és Istent mint mindenek első okát ismerik fel, Isten megengedte nekik művészi alkotások létrehozását, még profán művekét is, hogy ezzel a fantázia is szentté váljon és örüljön, és részt vegyen az embereket Istenhez vezető munkában. Ahol azonban a képek és más művészeti alkotások nem a Szentháromság Istenére utalnak vagy a katolikusok által okosan hasznosíttatnak, ott a Tízparancsolat fenti tiltása továbbra is érvényben marad.