Egy katolikus papnak egy metodista hivatalnokkal való tiltott koncelebrálása Salzburgban Dr. Georg Eder érseket egy pásztorlevél megírására késztette, melyet 2000. november 12-én az egyházmegye összes istentiszteletén felolvastak. Levele elején az érsek Antiochiai Szent Ignác vértanú püspököt idézi, aki halálba vezető útján a Philadelphia-i közösségnek ezt írta: „Legyetek rajta, hogy egy legyen Eucharisztiátok. Mert egy a mi Urunk, Jézus Krisztus teste, egy a kehely az ő vérének egységére, egy az oltár, miként egy a püspök a presbitériummal és a diakónusokkal”; s a szmirnaiaknak: „Az egyház ügyeiben a püspök nélkül senki semmit ne tegyen. Csak az legyen érvényes Eucharisztia, melyet a püspök vezetése mellett végeznek vagy annak vezetése mellett, kinek ő megbízást ad.” Az egyházi egység szétesésének és eme egység visszanyerése utáni vágyakozásnak rövid tárgyalása után az érsek így folytatja levelét:

A teljes egységig vezető út azonban sokkal nehezebb s hosszabb, mint ahogy azt sokan a zsinat kezdeti eufóriájában gondolták. Ki, mi eszközölheti ki az egységet? Azt hihetnők, hogy az Evangélium, mely minden keresztény hívőnek ugyanaz, egységre vezethetne. De sajnos ez nincs így. Az összes különböző „egyház” ezzel az egy Evangéliummal megy prédikálni. És annyi különböző dolgot olvasnak ki belőle (vagy bele), hogy mindig újabb és újabb keresztény csoportok keletkeznek. Így válik a mi egy üzenetünk egyre szavahihetetlenebbé. Ki fog ezek után még hinni nekünk?

Minél többet tűnődöm rajta, annál világosabb lesz számomra, hogy az Eucharisztia, a Jézus Krisztus főpapsága alatti egy Eucharisztia az, ami ezt az egységet kieszközölheti. De ez (ma) még nem lehetséges. Mert az Egyházról, a hivatalról, a papságról alkotott felfogásokat „világok választják el egymástól”, miként ezt röviddel ezelőtt egy evangélikus szuperintendánsnő kifejezte. Az evangélikus egyház például nem ismeri az Eucharisztiát, hanem csak az „úrvacsorát”, nem ismeri a felszentelés szentségét, míg más közösségek még ennél is többet vesztettek. Ezek a mély szakadékok, évszázados különválás és teológiai harcok által elmélyítve, nem hidalhatók át „a szeretet merész ugrása” által. Aki mégis megpróbálkozik ezzel, az úgy tesz, mint a tél: a szakadékokat hóval fedi be. Ez a vékony hóréteg azonban nem bír el terhet.

Az Eucharisztiát nem szabad színlelni

Ha tehát egy pap egy másik keresztény közösség hivatalos képviselőjével – akinek mint laikusnak nincs papi felhatalmazása – ünnepli az Eucharisztiát, akkor ez csak színleg történhet, mivel ez a katolikus hit szerint érvénytelen. A katolikus Egyház azon papjai, akik ilyet tesznek, egyházközségüket vezetik félre, mert a híveknek Krisztus Teste és Vére helyett csak kenyeret és bort adnak. Ezáltal roppant kár keletkezik a katolikus hitben és az Egyház egységében, és ez az igazi (hiteles) ökumenikus mozgalmat is messzire visszaveti. Miként tudná egy pap az elszakadt keresztények újraegyesülését azáltal elősegíteni, ha saját Egyházát megosztja? Igen, ezzel Krisztus Testét újfent megosztják! Antiochiai Szent Ignác az egy Eucharisztiára esküdött, melyet a püspök mutat be, mert ez az egység szentsége. Aki azonban tudatosan és ismételten ilyen intercelebrációban vesz részt, az pont az ellen cselekszik, aki „az egység szolgálatával van megbízva”. Ez a bűn súlyosan esik latba.

Azt vetik fel ez ellen, hogy az intercelebráció már „bevált gyakorlat”. Ha az evangélikus tartományi egyház „püspöknője”, Maria Jepsen Rómában arra mutat rá, hogy az evangélikus s katolikus keresztények a plébániákon már együtt ünneplik az úrvacsorát (tudatosan nem mond Eucharisztiát, hiszen ez náluk nem létezik), akkor ez az összes püspököt fel kell riassza. Ha azonban „a lentről szervezkedő egyház” a 2003-as berlini ökumenikus zsinatra saját állítása szerint közös úrvacsorával egy „nyitott kommuniót” tervez (és meg is valósít), akkor ez a felriadás már túl későn jön.
    A II. Vatikáni Zsinat másképp beszél: „A keresztények egységéért, privát és nyilvános imával karöltve, a szívek megtérését és az élet megszentelődését kell az egész ökumenikus mozgalom lelkének tekinteni, ezt joggal lehet lelki ökumenizmusnak nevezni” (Ur 21). De hányan dolgozunk ennek megfelelően?

Hanyag pásztorok

A médiákban sok ostobaságot terjesztenek. A causának – de a történelemnek még ennél is kevesebb – ismerete nélkül beszélnek és írnak erről a témáról. És keserűen kell elpanaszolni, hogy hűséges egyházi adófizetőink, de vasárnapi keresztényeink közül is sokan alig tudnak valamit a szentmise lényegéről. Hogyan lehetséges ez? Mit is prédikáltunk az elmúlt három évtizedben erről? Miként tűnik el a liturgiareform ellenére az Eucharisztia megértése? Kérdés kérdés hátán. Több mint 90 százalék egész biztosan nem tudja már, miről van szó.
    Ha azonban ez a helyzet – és még sok mindent felhozhatnék ennek illusztrálására –, akkor ez a pásztorok sokéves kudarcára mutat rá. Mi, az Úr által megbízott őrzők, rosszul teljesítettük kötelességünket, mulasztást követtünk el. Mi, püspökök, túlságosan keveset törődtünk a nyájjal, beengedtük a ragadozó farkasokat. Az egyetemek katolikus fakultásain évtizedeken keresztül olyan professzorok tanítottak, akik az Eucharisztia katolikus dogmáját – és más katolikus igazságokat – paralizáltak. A hittan órákon az eucharisztikus igazságokat súlyos hiányosságokkal oktatták és oktatják. Igen, a pásztorok vétkeztek, a só ízét vesztette, és így hamarosan eltapossák.

Amit én a vész ezen órájában tenni és mondani tudok, ez: tömörüljünk pápánk és még inkább a mi Urunk Jézus Krisztus – Dominus Jesus – köré. Imádkozzunk, imádkozzunk! Könyörögjünk. Könyörögjünk Máriához, az Egyház Édesanyjához. Reinhold Schneider, a költő szavaival zárom soraimat, ki a háborús és háború utáni időkben oly sok embernek mutatott utat: „Már csak az imádkozóknak sikerülhet. Mivel a tettesek soha nem fogják a mennyet kényszeríteni: amit ők összekötnek, az újra szét fog szakadni, amit ők megújítanak, egy éjszaka el fog avulni, és amit ők alapítanak, az csak szükséget és szerencsétlenséget fog hozni.” Az Úr legyen veletek!