Arató-hálaistentisztelet a Detmold-Hiddesen-i katolikus egyházközségben 2000. október l-én: a hívők patkóalakban elhelyezett asztaloknál ülnek, és beszélgetés közben a „kenyér” fogalmáról meditálnak. Egyesek mikrofonba mondják „a kenyérrel való tapasztalataikat”. A pap ülve konszekrálja az ostyát. A jelenlevők között körbejár egy kosár, melyből az ostyákat egymás kezébe osztják szét.

Ennél plasztikusabban már nem is lehet az új mise földszerű evilágiságát kidolgozni. Már csak „az emberi munka gyümölcséről” van itt szó, és komolyan kétségessé válik, hogy megvan-e a papnak az átváltoztatáshoz szükséges intenciója. Ha ez hiányzik, ha a misztikus testtől elvonják misztikus ételét, vagyis Krisztus testét, akkor a „lelki házak” „élő köveiből” (1 Pét 2,5) csak spirituális hullák maradnak. Hogy ez tényleg így van, azt ennek az istentiszteletnek és számtalan más modern misealakzatnak a testire és ezzel végül is a holtra való rögzülése mutatja. Nem ok nélkül állt az említett hálaadóünnep középpontjában valami élettelenről, csupán testről, nem pedig Krisztusról, „az élet szerzőjéről” (ApCsel 3,15) szóló meditáció.

Nos, éppen a hagyományos katolikusoknak róják fel, hogy a hagyományos liturgia valami „holt” dolog, miközben a modern gyülekezetekben állítólag „élő” módon zajlik a hitélet. Mit jelent azonban az a szó „élő”? „Elevenek” a gyermekek és a részegek is. Tartani kell tőle, hogy számos istentisztelet erőltetett vidámsága nagyon hasonlít a világ kísérteties féktelenségéhez. Hiszen joggal merül fel a kérdés, vajon valóban „él” a világ, illetve a modernek világias vasárnapi ünnepei? Mert a világ az ellenkező látszat ellenére is az elmúlás birodalma: „De a világ elmúlik kívánságaival együtt.” (1 Jn 2,17)
     Tehát a fenti szemrehányással valójában a modernistákat kell illetni: „Tudom, hogy élőnek neveznek, de halott vagy.” (ApCsel 3,1)

1. Halál
Mi végülis a halál? A teológusok klasszikus definíciója így hangzik: „a lélek elválása a testtől”. Mikor a lélek, ki a tudás és az élet egyben, elhagyja a testet, csupán egy élettelen alakot hagy hátra. Egy élettelen test pedig, mely lényegét tekintve életre való, már csak holttest.

2. Betegség
Ami a halálban történik, azt ezt megelőzően a betegségben tanulmányozhatjuk: a betegség, súlyosságához mérten, a lélek és a test tendenciózus szétválása. A lélek már csak erőtlenül gyakorolja hatalmát a test fölött. A test visszahúzódik a lélektől, mely tehetetlenül tekint vissza rá. A lélek tulajdonságai, úgymint élet, akarat, öröm, megbénulnak. A lélek tudását a fájdalom, mely ezt az elválást előidézte, elkábítja. Minél betegebb az ember, annál inkább áll már csak testből.

3. Szenvedély
A szenvedélyben a lélek és test szétválása még drasztikusabban mutatkozik meg, mint a szenvedésben. Ekkor a lélek vissza akar húzódni a testtől, és magára akarja hagyni őt. Ilyenkor ez a mottó érvényes: „tudattalan – legnagyobb kéj”. A testtől való ezen visszahúzódást, ha tökéletes és egyúttal hirtelen megy végbe, öngyilkosságnak nevezzük. Ami azonban megy hirtelen, megtörténhet lépésről lépésre is. A bűn elkövetéséhez szükséges szenvedély ekkor úgy nyomul előre, hogy a fantáziával elhiteti, hogy az emberi lélek fő erői, élet és szellem, izolálható. A szenvedélyes azt képzeli be magának, hogy lélek nélkül is tud élni. Valójában ez lehetetlen: élet és lélek – az egyikkel a másik is eltűnik. Élet lélek nélkül az állatok számára megfelelő, az ember számára halálos. Például enni lélek nélkül nem az életöröm megnyilvánulása, hanem az élet veszélyeztetése. A strassburgi székesegyház élvezettel almába harapó hercegének hátát már a férgek rágják. A test önhatalma csak képzelt dolog, nem benne, hanem a lélekben van az élet otthon. Ezért a lélekkel együtt az életnek is visszavonhatatlanul távoznia kell. Joggal nevezik a szenvedélyt excesszusnak (latinul excessus = kivonulás), mert a lélek elhagyja a testet – nem azért, mint a misztikus eksztázisban, hogy tökéletesen legyőzze, hogy őt, mint például az elevációban, felemelje, hanem azért, hogy a testben, mely a fantáziák porával van beburkolva, maradéktalanul elmerüljön. Ezért a szenvedélytől vezérelt emberrel ugyanaz történik, mint a beteggel: végezetül már csak testből áll, és így jóformán halott.

4. A test és lélek szétválásának lelki oka
Ez az elmélkedés rámutat az áteredő bűnért járó büntetések, vagyis a halál, a betegség és a bűn belső egységére. A halál a lélek és test abszolút szétválása, a betegség és bűn esetén ez a szétválás relatív. Mind a három defektben a testnek a lélek elleni engedetlensége manifesztálódik. Az embernek efölötti bánatában fel kell ismernie, hogy engedetlenségével mennyire megbántotta Istent: „Mi más történt ama bűn megtorlásakor más, mint hogy az engedetlenséget engedetlenséggel büntették?” (Szent Ágoston, Civ. XIV, 15)

Az élet maga nem az élethez vezető út, hanem csakis az a lét, mely a léleknek és ezáltal Istennek újra engedelmeskedik; nem csak a betegség orvosi leküzdése, hanem és mindenek előtt az Istenért engedelmesen eltűrt betegség. Az engedelmesség ugyanis egy rend be- és megtartása. „Rendben” azonban csak akkor van a test, ha ő a léleknek, az pedig Istennek engedelmeskedik: ha ezt nem teszi, akkor már nem élő test többé, hanem csupán egy halott test, melynek oszlása azért olyan csúnya és olyan alapos, mert egész lénye, vagyis szellemi lelke elhagyta. A lényeg elvesztése már oszlás. Egy angyal számára egy megrögzött bűnös látványa olyan sokkoló, mint számunkra egy oszló hulla megpillantása. Az élethez vezető út a hús rebelliójából való felgyógyulással kezdődik.

Tehát azok mutatnak valódi szeretetet az élethez, akik testüket fegyelmezik, igen, akik még áldozatra is készek. Ez a személyes lemondás egyúttal Krisztus misztikus testének, az Egyháznak is javára válik, mely tagjainak lemondása és engedelmessége által lesz „élő kövekből” álló közösség: „Most örömest szenvedek értetek s kiegészítem testemben azt, ami híja van Krisztus szenvedéseinek, az ő teste, az egyház javára, amelynek én szolgája lettem.” (Kol 1,24)
     Természetesen kevés keresztény olyan formátumú aszkéta, mint Szent Pál, de legalább egyszer egy héten, mégpedig a szentmisében meg kell mutatni, mire gondol az apostol. A szellemi történésre való tökéletes figyelem, a résztvevők mozdulatlansága, a liturgia megszabott mozdulatai és a nélkülözhetetlen, a legmagasabb művészet által szellemivé vált és ezáltal uralt érzéki közlések szignalizálják, hogy a test engedelmeskedik Istennek, és ezzel a feltámadásra méltóvá vált. Ez a tökéletes szabadság tudatosulásának pillanata: „A teljes akaratszabadság tehát akkor áll fenn, ha az akarat nem szolgál a hibáknak és bűnöknek.” (Szent Ágoston, Civ. XIV, 11)

Az elmondottakat mind tökéletesen felülmúlja az a tény, hogy a szentmisében maga Krisztus jelenik meg: „az élet atyja” – nem élettelen darab kenyérként, hanem elevenen, testtel és lélekkel! Hogyan lehet azt állítani, hogy minden idők miséje valami halott dolog: miként tarthatja magát az a dicsekedés, hogy az új miserítus valami élő dolog? A hagyományos liturgia és tan ma lenézett híveinek egy napon minden okuk meglesz rá, hogy az aratás Urának megköszönjék üldöztetésük szellemi gyümölcseit: „Elvettetik gyöngeségben, feltámad erőben.” (1 Kor 15,43)