Kedves Hívek!
A Megváltás Ünnepköre olyan gazdag titkokban és gondolatokban, hogy soha nem tudjuk teljes egészében kimeríteni őket. És érje meg valaki a 100 éves kort, és élje és elmélkedje át minden évben a virágvasárnapot, nagycsütörtököt, nagypénteket, úgy se tud Isten titkai fölötti álmélkodásának végére érni. E kegyelemteljes napokra való helyes beállítottságunk és felkészülésünk érdekében gondoljuk végig, mi is történik ezekben a napokban.

Jeruzsálem egy héttel húsvét előtt: sok zarándok, akik azért jöttek, hogy az ünnepet a szent város falai között ünnepeljék, már most a városban tartózkodnak. Megszámlálhatatlanul sok sátor veszi körül a várost, a szálláshelyek mind megteltek.
     Jézus közli tanítványaival, hogy a városba akar lovagolni, majd e célból egy szamárvemhet hozat magának: „Az Úrnak szüksége van rá!” (Luk 19,31). Ezalatt az apostolokon örömteljes izgatottság lesz úrrá: tehát a Mester végre úrként akar fellépni! Ők mindig is ezt kívánták. Nincs is jobb alkalom erre, mint most, mikor az egész nép összesereglett, és nem kevesen közülük bizonyára felismerik benne azt, aki gyógyít, halottakat támaszt fel és úgy prédikál, mint olyan, akinek hatalma van.
    Jézus belovagol a városba. Nem ez az, aki kenyeret tud csinálni? Óriási lelkendezés keríti a népet hatalmába, mámor borítja el a zarándok tömegeket. „Hozsánna Dávid fiának!” (Mt 21,9) Pálmaágakat törnek a fákról, sőt egyesek még ruháikat is a földre terítik, hogy azon lépkedjen tova. Az apostolok el vannak ragadtatva. Mindenki a szűk utcákban tolong, az ujjongás leírhatatlan. Jézus a templomhoz lovagol. Ez természetes, hiszen a Messiásnak, mint minden királynak, a templomban kell felszentelését, felkenését és hívatását fogadnia. Az Úr méltóságteljesen lépdel fel a márványlépcsőkön a pompás kapun keresztül a hatalmas templomudvarba. A nép, a várakozástól és feszültségtől lázasan, követi őt.
     De gyorsan jön a kijózanodás: Jézus semmit nem proklamál a templomban. Nem tart beszédet. Semmire nem szólít fel, nem húz ki kardot, és felkenetni sem hagyja magát. Meggyógyít néhány vakot és bénát, majd újra kimegy gyalog a városkapun át az Olajfák hegyére. A csalódás mérhetetlen. Az esemény napi újság lesz, melyet később a tanítványok közül néhányan így foglalnak majd össze: „Pedig mi reménylők, hogy ő az, ki meg fogja váltani Izraelt.” (Luk 24,21)

Öt nappal később: Jézus megkötözve áll bírája, Pilátus előtt. A nép, aki körülveszi, ugyanaz, mint öt nappal ezelőtt. Semmibe nem kerül végignézni a jelenetet, és bár akkor még nem voltak újságok és televízió, olyan valami, mint „nyilvános vélemény”, egészen úgy, ahogy napjainkban, azokban az időkben is volt. És egészen úgy, mint napjainkban egyesek már akkor is nagyon értettek ahhoz, hogyan lehet a tömegek „alapkonszenzusának” e furcsa formáját saját céljaik elérésére tudatosan kihasználni: „Mit csináljak ezzel …?” – „Feszítsd meg!” (vö. Mt 27)

Ilyen tehát ezeknek az embereknek a meggyőződése. És ha ez már akkor is így volt: néhány hangos kiáltás és a többiek zengik utána – hogyan néz ki ez manapság, mikor az embereknek mindent készen tálalnak? A szülészetektől a temetkezési vállalatig, életükben mindenről gondoskodva van. Csak a helyes telefonszámot kell megtalálni. A véleményt, melyet alkotnak, a reggeli postával minden nap pontosan megkapják házhoz szállítva.

A „közvélemény” látszólagos előnye a személyes meggyőződéssel szemben az, hogy az embereknek nem kell felelniük azért, amit tesznek, mondanak vagy írnak. Ha a dolog jól végződik, akkor lehet azt mondani, hogy az elejétől ott voltunk, ha viszont megbukik, a tömegben meg lehet bújni. Ha valaki azt mondja: „vállalom érte a felelősséget”, az minden elismerést megérdemel, mert saját bőrét viszi vásárra. A tömegben megoszlik a felelősség, többen vannak, és ezért fennáll a remény a számonkérés elkerülésére. A főpap egyik szolgája mindenesetre úgy gondolja, hogy a Jézus elleni általános felzúdulásban elrejtőzhet. Szolgalelkűen és anélkül, hogy felszólítanák, teljes erőből arcul üti Jézust, és ezt kiáltja: „Így felelsz-e a főpapnak?” Önuralommal, királyi méltósággal vonja Jézus e talpnyalót kérdőre: „Ha rosszul szólottam, tégy bizonyságot a rosszról, ha pedig jól, miért ütsz engem?” (Jn 18,23)
     A dologban az a figyelemreméltó, hogy Jézus milyen komolyan veszi a szolgát. Az Úr nem fogadja el a vakfegyelmet és az önálló vélemény helyett a parancs vak végrehajtását. Nála tehát a legalacsonyabb szolgáló is felelős tettéért.

Ha a zsidók virágvasárnap és nagypéntek közötti állhatatlanságát szemléljük, messziről sem elegendő ujjal mutatni az ő bűnükre. Milyen erős a mi meggyőződésünk? Milyen biztosan állunk mi a lábunkon, ha jön a kísértés? Mennyit értettünk meg mi Isten birodalmából és kegyelméből?
     Mind a „Hozsanna”, mind a „Feszítsd meg” a nép helytelen Messiás-várásából származott. A zsidók politikai felszabadítóra, a testi szenvedésektől való megváltóra vártak, ezért érte őket csalódás. Őrizkedjünk mi is saját ideáinktól és gondolat-felépítményünktől, különben egy napon mi is nagyot csalódunk! Azt a kérdést is feltehetjük olykor magunknak, mit tettünk volna mi, ha akkor éltünk volna, ha egy lettünk volna a zsidók közül? Mit tehettünk volna mi? Vajon mi mellé álltunk volna – kerüljön, amibe kerül? És pontosan ez az, amit ma tennünk kell. Fél dolgok nem vezetnek sehova. Őrizkedjünk a közvélemény változó hangulataitól! Anélkül, hogy fanatikusok lennénk, szilárd meggyőződésünknek, szilárd hitünknek kell lennie, mégpedig a katekizmus és nem a saját kívánságaink szerinti hitünknek.

Akkor nyugodtan kiálthatunk pálmaágakkal kezünkben „Hozsanna”-t virágvasárnap, mert Ő a mi királyunk, és mi azt akarjuk, hogy Ő uralkodjék fölöttünk. És akkor nagypénteken Máriával együtt szenvedve a kereszt alatt is ott állhatunk; mind e két helyen meggyőződésből és szeretetből!