Úgy gondolom, hogy azt a szenvedésutat, melyet az Egyháznak korunkban be kell járnia, össze lehet hasonlítani a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésével. Gondoljanak arra, hogyan némultak el maguk az apostolok, mikor a mi Urunkat megkötözve látták maguk előtt, azután, hogy Júdástól megkapta az árulás csókját. Jézust elvezetik, a gúny skarlátvörös köntösébe öltöztetik, kicsúfolják, megverik, ráteszik a keresztet – és az apostolok megfutamodnak, az apostolok megbotránkoznak rajta. Azt gondolják, hogy nem lehet igaz, hogy valaki, akiről Péter azt mondta: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”, ebbe a nyomorúságba, ebbe a megalázottságba, ebbe a gyalázatba kerüljön. Ez nem lehetséges! Menekülnek. Csak a Boldogságos Szűz Mária, Szent János és néhány asszony marad a mi Urunknál.

Ahogyan mi sem merészeltük volna soha a mi Urunkkal e szavakat mondatni: „Én Istenem! Én Istenem! Miért hagytál el engem?” –; ahogyan nem gondoltuk volna soha, hogy Ő ilyen szavakat kimondhat, úgy azt sem gondoltuk volna soha, hogy a rossz és a tévedés valaha is ilyen mélyen befurakodhat az Egyház belsejébe. És mégis megértük ezt az időt, és nem csukhatjuk be szemünket előle. Ezek a dolgok előttünk játszódnak le, és nem tőlünk függenek. Tanúi vagyunk annak, ami az Egyházban történik, ami szörnyűség a zsinat óta lejátszódik, ami az Anyaszentegyházban napról napra, évről évre romokban felhalmozódik. És minél tovább tart ez az állapot, annál jobban vesztik el a hívők a hitüket.
     Egy nemrég Franciaországban végrehajtott statisztikai felmérés azt mutatja, hogy feltételezhető, hogy Franciaországban már csak körülbelül két millió valóban katolikus él (1982-es adat!). A pusztulás felé haladunk. Mindenki eretnekké fog válni, mindenki tévedésbe fog esni, mert, miként ezt Szent X. Pius mondta, olyan papok hatoltak be az Egyház belsejébe, és tartják megszállva az Egyházat, akik megkaparintott pozícióik segítségével maguk terjesztik a tévtanokat. De kötelességünk-e nekünk, hogy e tévedéseket elfogadjuk, csak azért mert ezek a hivatalokon keresztül jutnak el hozzánk?
     Nem kevésbé, mint ahogy szégyenletes szülőknek sem kell engedelmeskedni, ha ocsmányságot kívánnak tőlünk. Ugyanily kevéssé kell azoknak engedelmeskednünk, akik azt kívánják tőlünk, hogy hitünket, egész tradíciónkat feladjuk. Ez nem jöhet szóba! Az Egyház isteni és az Egyház emberi. Ez az isteninek és emberinek egysége nagyon nagy titok. Hogy az emberi voltból származó hibák milyen fokon támadhatják meg az Egyház isteni voltát, csak Isten tudja egyedül.