„Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne.” (Jn 6,56)

Az első áldozásokkal az történik, mint a csillagokkal. Néhányan közülük olyanok, mint a hullócsillagok. Egyszer csak felcsillannak a gyermek égboltján. Aki látja őket, felkiált: „Milyen szép!” De alig pillantjuk meg őket, újra el is tűnnek. Más áldozások olyanok, mint a bolygók, melyek bizonyos időkben előtűnnek, de aztán nem láthatók többet. De vannak olyan szentáldozások, melyek mint a nap ragyognak. Így kell ennek Fehérvasárnap is lennie. Az igazi első áldozás olyan, mint a nap, mely Fehérvasárnap után többé nem megy le, hanem megmarad, mint a feltétel nélküli Krisztus-hűség ismertető jele.

Mi a szentáldozás? Egyesülés! De mit jelent az egyesülés a szó legmélyebb értelmében? Azt, hogy két személyiség olyan kapcsolatot köt, amelyben mindketten úgy gondolkodnak, úgy akarnak, úgy beszélnek, úgy cselekszenek, mint ha csak egyetlen személy lennének. A szentáldozás Krisztussal való egyesülés, Krisztussal való tökéletes életközösségbe és elvazonosságba való belépés. Szent Pál szavai szerint: élek, de már nem én, hanem Jézus él bennem!

Mi célból járulunk szentáldozáshoz? Azért, hogy mint keresztények, Krisztusban átalakuljunk. Aki ezt az átalakulást, ezt a Jézussal való tökéletes egyesülést nem őszintén akarja, és mégis odalép az áldoztatórácshoz, az színészkedik. Az ilyen nem nevezhető áldozónak, hiszen áldozása hazugság. Bennünket mindnyájunkat egyre élőbben át kell itasson a szentáldozás eme belső fontossága, eme valóságos célja. Hogy áldozásunk oly ritkán gyümölcsöző, az éppen azt bizonyítja, hogy még nem tudjuk igazán, miért járulunk az Oltáriszentséghez; hogy valójában megszokásból, bizonyos fokú jámbor hangulatból áldozunk. Nem pedig azért, hogy a tökéletes egyességet Krisztussal, a fokozatos Jézussá válást elérjük. Talán többé-kevésbé ájtatos színészek vagyunk ugyan, de nem igazi szentáldozók.

A katekizmusban szerepel az a kérdés, hogy milyen sokáig marad bennünk Jézus az ostyában. A hit így válaszol: addig, amíg a kenyér színe megmarad. De ez nem lehet elég számunkra. A szentáldozás eredményének, a Jézussal való bensőséges egyesülésünknek nem szabad valami múló dolognak lennie, hanem állandó állapottá kell válnia bennünk: Jézus mindig velünk és mi mindig Jézusnál!