(Ezen írás tanulmányozásakor, ami az Egyház hagyományos, tridenti rítusú miserendjét nemcsak bemutatja, de elmagyarázza és kialakulásának történetét is elmeséli, könnyebben megérthetjük a Novus Ordo azon újításait, amit a régi, őskeresztény liturgiára való hivatkozással (ürüggyel) tettek be a szentmisébe. A misszále sokszor olyasmit hangsúlyoz a magyarázatokban, ami mára teljesen a másik végletbe csapott át. Például felhívja figyelmünket, hogy a szentmise nem csak Krisztus keresztáldozata, hanem az Egyházzal együtt a hívek is együttáldozók(lásd az Oratre frates-nél mondottakat). A Novus Ordo-ban a másik véglet uralkodik: annyira kiemelik a hívek szerepét, hogy a szentmise lényege, vagyis annak tudata vész el, hogy a szentmise valójában Krisztus keresztáldozatának megjelenítése, vértelen megismétlése.)

1. A szentmiseáldozat lényeges részét maga az Úr Jézus alapította az utolsó vacsorán. Ez alkalommal a zsidó Pascha ünnepét ülte meg az Úr tanítványaival együtt, és ehhez kapcsolta az Oltáriszentség megalapítását. A Pascha ünnepe hálaünnep volt a zsidóknál annak emlékére, hogy kiszabadultak az egyiptomi fogságból és az öldöklő angyal pusztításából. Ezért megemlékeztek az Úristen nagy jóságáról, és nagy hálaadó imádságokat mondottak, melynek szertartása meg volt szabva. Útrakészen, felöltözve fogyasztották el a húsvéti bárányt és a kovásztalan kenyeret, és közben a családatya egy serlegből bort adott a jelenlevőknek. Ezt a szertartást végezte el az Úr Jézus, de valamit hozzátett: a kenyér átadása előtt azt átváltoztatta szent testévé és a bort átváltoztatta szent vérévé, és meghagyta, hogy ezt cselekedjék az ő emlékezetére.
     Valahányszor tehát az apostolok és az első keresztények megemlékeztek az Úr parancsairól, ezt a Pascha szertartást végezték el, de nem a zsidóknál szokásos módon, hanem ahogy azt az Úr Jézus végezte az utolsó vacsorán.

2. E mellett az évenként megismétlődő Pascha-szertartás mellett volt a zsidóknak egy hetenként ismétlődő istentiszteletük: a sabbath (szombat) napi istentisztelet. Az evangélium egyik elbeszéléséből tudjuk, hogy az Úr Jézus maga is részt vett ezen (Luk 4,16). Ez a zsidóknál nagy vonásokban a következőképpen folyt: elmondtak néhány imádságot, azután két olvasmány következett, az egyik Mózes öt könyvéből, a másik a prófétákból. A két olvasmány közt énekeltek, és utána pedig a jelenlevők közül valaki beszédet mondott. Ilyen alkalommal prédikált az Úr Jézus is, meg az apostolok is. A zsidóból lett keresztények is megtartották ezt a szokást, és ehhez hasonló istentiszteletet tartottak.

3. Az „Apostolok Cselekedetei”-ből világosan látható, hogy eleinte ez két, teljesen különböző istentisztelet volt. Az elsőt este tartották, és össze volt kötve még szeretetlakomával (agapé). De, mert ez már az apostolok idejében sok visszaélésre adott alkalmat, nagyon hamar megszüntették. És csakhamar nem este végezték, hanem hajnalban. (Plinius levele szerint már Trajanus császár idején így volt.) Előtte azonban egész éjjel virrasztottak, és az éjjelt imádsággal, énekkel, szent olvasmányokkal töltötték. Ennek volt a neve: vigília. Ezeket a vigíliákat úgy végezték, mint a zsidó szombat-napi istentiszteletet – és így ebből az eleinte két külön istentiszteletből alakult ki a mai szentmise.

4. A szentmise szerkezetében ma is világosan meg lehet ezt a két részt különböztetni. Az első rész a zsidók szombat-napi istentiszteletéből, illetve az őskeresztény vigíliákból fejlődött ki, és ma is imádságokból és énekekből, azután szent olvasmányokból és azok magyarázatából áll. Ezt nevezik a hittanulók miséjének, mert ezen az első keresztény századokban a még meg nem keresztelt hívők, akik csak készültek a keresztség felvételére, is részt vehettek.
     A szentmise második részét, mely az utolsó vacsora-szertartásból alakult, úgy, ahogy az Úr Jézus végezte, a hívők miséjének nevezzük. Ezen csak a megkeresztelt hívők vehettek részt, mert csak ők áldozhattak. Ez a rész ugyanis a szentmisében a tulajdonképpeni áldozat, és ma is ezen a részen kell minden vasárnapon és parancsolt ünnepen a hívőknek halálos bűn terhe alatt részt venniük.

5. Ehhez a két fő részhez csatlakozott a X. századtól egy bevezető rész, mely addig a pap magányos előkészülete volt a sekrestyében. Továbbá egy befejező rész, mely kerek egésszé teszi a szentmisét. Ezek után könnyű megérteni a szentmisének mai szerkezetét:

	Bevezető rész
	I. főrész:	A hittanulók miséje a.) Imádságok és énekek b.) Szent olvasmányok
	II. főrész:	A hívők miséje a.) Az adományok előkészítése b.) Az adományok átváltoztatása és Istennek való átadása c.) Az átváltoztatott adományok visszaadása
	Befejező rész

A plébániai vasárnapi ünnepélyes misék elején a miséző pap a szenteltvízzel meghinti a jelenlevőket. Ennek szertartása egy antifónával (a zsoltárokat bevezető és befejező kétszólamú ének) kezdődik, melyet a pap kezd el és a kórus (a hívők) folytat: Asperges me, Domine – Hints meg engem, Uram (húsvétkor: Vidi aquam – Láttam a vizet). És egy verssel és imádsággal fejeződik be. Ez a nagymisék előtti szenteltvízzel való meghintés a hívőket saját megkeresztelkedésükre és a keresztségben tett ígéreteikre kell emlékeztesse, és bennük a keresztségben elnyert isteni kegyelemért való hálát kell felébressze. A híveknek hittel tele, a belső megtisztulás iránti nagy vággyal kell imádkozni.

1. A csendes mise
A legegyszerűbb módja a szentmise bemutatásának. A pap csak a ministránssal megy az oltárhoz, és ott olvassa a szentmisét. Sem maga nem énekel, sem pedig a kórus (vagy a hívek) nem énekli a liturgikus énekeket. A népet legalább egy ministráns képviseli. Szükség esetén nő is helyettesítheti, csak nem mehet az oltárhoz, és nem térdelhet az oltár lépcsőjére, hanem a padban térdelve felel, a pap pedig maga viszi át a könyvet és önt bort a kehelybe.
     Csendes mise alatt a hívek az evangélium és az utolsó evangélium alatt állnak, különben végig térdelnek, és nem válaszolnak sehol hangosan a papnak. Csendes ima alatt az oltáron a kétszer három gyertyából csak kétszer egy gyertya ég.

2. A párbeszédes mise
Tulajdonképpen az egyszerű csendes misének liturgikusabbá tétele azáltal, hogy a résztvevők nem pusztán hallgatják a szentmisét, hanem közösen felelnek és egyes imádságokat közösen mondanak el. a.) Szabad így közösen mondani mindazt, amit a ministráns mond a nép nevében; b.) lehet mondani közösen, amit a nagymisékben a kórus és az egész nép énekel.

3. Egyszerű nagymise vagy énekes mise
A pap egymaga megy az oltárhoz egy ministránssal, de a megfelelő részeket hangosan énekli, a kórus (hívek) is énekelve válaszol, mint az ünnepélyes nagy misében. Tömjénezés azonban nincsen és az evangéliumhoz sem visznek gyertyát. (A hívek viselkedése a nemrégen megjelent „Hívek magatartása a mise alatt” című írásban található.)

4. Ünnepélyes nagymise
Ez az Egyház értelmében teljes fénnyel megünnepelt szentmise. Az oltáron virágok díszlenek és minden ragyogó fényben pompázik. A misekönyv már kinyitva fekszik az oltáron. Oldalt egy külön fehérrel letakart asztalon ott áll a kehely. A szentlecke oldalán három szék áll készen a pap, és két segédkezője számára. Két ministráns (eredetileg akolitus) is megy az oltárhoz égő viaszgyertyákkal és egy másik (eredetileg a turifer) a tömjéntartóval.

A hívek teendőinek, szentmise alatti viselkedésüknek leírásánál, fontos szerepet játszik, hogy milyen miséről van szó. A csendes misében a híveknek az áldoztatásig semmit sem kell mondaniuk. A párbeszédes misében mindent mondhatnak, amit különben a ministránsok válaszolnak. A vasár- és ünnepnapi (azaz énekes) misében rendszerint csak a ministránsok válaszolnak a papnak, úgy mint a csendes misében, de a hívek részt vesznek az éneklésben, tehát a Kyrie, a Glória (ha van), a Credo (ez vasárnap mindig van), a Sanctus, az Agnus Dei éneklésében.

A híveknek a pap bizonyos szavaira adott szokásos válaszai (ezek a misében többször előfordulnak):

Pap: Glória Patri, et Filio, et Spíritui Sancto
Hívők: Sicut erat in princípio, et nunc, et semper, et in saecula saeculórum. Amen.

Pap: Osténde nobis, Domine, misericórdiam tuam – Mutasd meg nekünk, Uram, irgalmadat
Hívők: Et salutáre tuum da nobis – És üdvösségedet ad meg nekünk
Pap: Dómine, exáudi oratiónem meam – Uram, hallgasd meg könyörgésemet
Hívők: Et clamor meus ad te véniat – És kiáltásom jusson eléd

Pap: Dóminus vobiscum – Az Úr legyen veletek
Hívők: Et cum spíritu tuo – És a te lelkeddel

Pap: Per ómnia saecula saeculórum
Hívők: Amen

A pap a szentmise megkezdése előtt egy ministránssal az oltár elé lép, elkezdi az éneket, majd megfordul és a hívek között végigmenve meghinti őket szenteltvízzel. Az ének így hangzik:
Pap: Aspérges me
Hívők, folyamatosan, amíg a pap a híveket a szentelt vízzel meghinti: Dómine, hyssópo, et mundábor; lavábis me, et super nivem dealbábor. (Zsolt 50,3) Miserére mei, Deus, secúndum magnam misericórdiam tuam. Glória Patri …

Húsvéti időben az ének így hangzik:
Pap: Vidi aquam
Hívők: egrediéntem de templo, a látere dextro, allelúja et omnes, ad quos pervénit aqua ista, salvi facti sunt, et dicent, allelúja, allelúja. (Zsolt 117,1) Confitémini Dómino, quóniam bonus, quóniam in saeculum misericórdia ejus. Glória Patri …

Majd amikor a pap visszatér az oltárhoz, ezt mondja: Osténde nobis, Domine, misericórdiam tuam (húsvéti időben hozzáteszi: Alleluja)
Hívők: Et salutáre tuum da nobis (Alleluja)
Pap: Dómine, exáudi oratiónem meam
Hívők: Et clamor meus ad te véniat
Pap: Dóminus vobiscum
Hívők: Et cum spíritu tuo
Pap: Orémus.., és elmond egy könyörgést, amelynek végén
Hívők: Amen

Ezután a pap a ministránssal kimegy.

A szentmise szertartásában a bevezető rész a többinél újabb keletű. Kezdetben a pap magános előkészülete volt a szent áldozat bemutatása előtt, amit a sekrestyében csendben mondott el. Ma pedig a mise megkezdésekor az oltár lépcsőjén állva végzi, ezért is hívják lépcsőimádságnak. A lépcsőimádság áll: 1. a keresztvetés után a 42. zsoltárból egy antifonával és 2. a nyilvános bűnvallomásból a hozzátartozó könyörgésekkel, ezeket a pap alázatosan meghajolva mond, majd felmegy az oltárhoz és felérve, megcsókolja az oltárkövet.
     E bevezető rész alatt a hívek térdelnek, és vagy énekelnek vagy csendben figyelnek. A lépcsőimádság alatt rendszerint csak a ministráns válaszol a papnak, kivéve a párbeszédes misét (vagy ha nincs ministráns); ilyenkor a hívek vagy közülük valaki válaszol a papnak.

Ünnepélyes szentmisében most következik az oltár tömjénfüsttel való megfüstölése. A tömjén szép jelképe a tüzes, áldozatos léleknek és az égbe szálló, Istennek tetsző imádságnak. A körülterjedő felhő pedig mutatja az égből leáradó isteni kegyelmet. A tömjén továbbá a tiszteletnek is a jele, és ezért azt is tömjénnel veszi körül az Egyház, amit meg akar tisztelni.
     Gyakorta előfordul, hogy a tömjénezés közben a pap belekezd a Kyrie éneklésébe – amit a kórus, majd a hívek folytatnak –, ami ugyan már a hittanulók miséjének része, de mivel viszonylag hosszú időt vesz igénybe eléneklése, a hívek már a tömjénezés alatt énekelhetik, ha a pap erre jelzést ad.

1. Introitus (Bevonulásra: bemenetre való ének). A pap középről a misekönyvhöz megy és ott imádkozza. Régen egy antifonából és egy hosszabb zsoltárból állott. Ma csak az antifona maradt meg belőle és a zsoltár egy versszaka. De azért ma is – különösen, ha az egész zsoltárt figyelembe vesszük – megadja a mise hangulatát. Ezért nevezik a szentmise kulcsának is, és sokszor a kezdő szaváról nevezik el magát a misét (Requiem, Rorate) vagy a vasárnapot (Laetare vasárnap).

Az introitus alatt a hívek csendben vannak. (Kivéve, ha már a Kyrie-t éneklik.)

2. Kyrie. Ez is csak maradvány a régiből. Valamikor a mai litániához hasonló könyörgéseket mondott a pap és a nép mindegyikre ezt válaszolta: Kyrie eleison – Uram, irgalmazz. Később a litánia elmaradt, csak az Uram, irgalmazz, Krisztus kegyelmezz maradt, és a számuk kilenc lett: ebből az első három az Atyát, a második három a Fiút, az utolsó három a Szentlelket dicsőíti. Azt mondhatjuk, hogy az őskeresztény lélek hódolt ezzel a Kyrios, a Király, a végtelen felségű Isten előtt. A Kyrie-t a hívek állva a kórussal felváltva éneklik (csendes misében csak a pap mondja a ministránssal felváltva):

Kyrie eléison, Kyrie eléison, Kyrie eléison
Christe eléison, Christe eléison, Christe eléison
Kyrie eléison, Kyrie eléison, Kyrie eléison

A pap gyakran csak a hívek éneklése után fejezi be a maga Kyrie imádságát, amit a ministránssal felváltva mond, de amint befejezte, belekezd a

3. Gloria éneklésébe (csendes misében csak mondja, mégpedig egyedül), amit ezután a kórus és a hívek állva és felváltva énekelve folytatnak. Ha a pap a Gloria alatt oldalt leül, akkor a hívek is leülnek, de amikor a pap feláll, ők is újra felállnak. A Gloria, ez az angyalok karácsonyi örömhírével kezdődő ének tulajdonképpen a Szentháromságot dicsőítő himnusz. De nem minden misében éneklik. Ha viola vagy fekete színben van a mise, továbbá az egyszerű, hétköznapi misékben elmarad. A Gloria a kereszténység bölcsődala, az imádás és hála éneke: az igazi angyali himnusz.

Pap: Gloria in excelsis Deo
Hívők: Et in terra pax homínibus bonae voluntatis. Laudámus te. Benedícimus te. Adorámus te. Glorificámus te. Grátias ágimus tibi propter magnam glóriam tuam. Dómine Deus, Rex caeléstis, Deus Pater omnípotens. Dómine Fili unigénite, Jesu Christe. Dómine Deus, Agnus Dei, Filius Patris. Qui tollis peccáta mundi, miserére nobis. Qui tollis peccáta mundi, súscipe deprecatiónem nostram. Qui sedes ad déxteram Patris, miserére nobis. Quóniam tu solus Sanctus. Tu solus Dóminus. Tu solus Altissimus, Jesu Christe. Cum Sancto Spíritu, in glória Dei Patris. Amen.

4. Dominus vobiscum. A szentmise a közösség istentisztelete, azért minden fontosabb imádság előtt – és most egy ilyen előtt vagyunk – a pap megcsókolja az oltárt és a nép felé fordulva mondja: Dominus vobiscum, amire (csendes misében csak a ministráns, különben) a hívők állva felelik: Et cum spíritu tuo. Az oltárt azért csókolja meg, mert az Krisztust jelenti és benne a szentek ereklyéi vannak, tehát ez a csók a hívőknek Krisztussal és a szentekkel való egyességét jelenti. A felszólítás pedig összeszedettségre hív fel, mert a pap a mi nevünkben imádkozik, a hívők viszont az Úr kegyelmét kérik a pap számára.
     A misében nyolcszor fordul elő ez a felszólítás, és valahányszor halljuk, hallgassunk rá, egyesítsük imádságunkat a pap közvetítésével az Egyházéval és imádkozzunk vele együtt.

5. Collecta (Könyörgés, annyit is jelent, mint összegyűjtött imádság). Az imádságos részt a napi könyörgés fejezi be. A pap mintegy az Egyház nevében összegyűjti a hívők imádságát és így mutatja be Istennek. Csodálatosan szépek ezek az ősrégi imádságok. Igazi remekmű akárhány, és sok tanulságot rejt magában. Nagyon jellemző, hogy a legtöbbje (az ősrégiek mind) az Atyaistenhez fordulnak és a Fiúisten közvetítését kérik. Így tanított ugyanis az Úr Jézus. Azt mondta először: mikor imádkoztok, mondjátok: Miatyánk… Majd máskor azt mondotta, hogy bármit kértek, az én nevemben kérjétek. Jellemző az is, hogy az Egyház imádságai mindig a közösség imádságai, ezért mindig többes szám van bennük: együtt és egymásért, hogy az imádságok igazán katolikus, egyetemes imádságok legyenek. Egy misében több collecta is lehet.

Minden könyörgés végén a hívek, akik a nagymisében pap ezen imádsága alatt állnak, ezt felelik: Amen. Ez a zsidó szó vagy annyit jelent, hogy igen, így van, vagy pedig, hogy így legyen. Tehát a közösség óhaját, vagy meggyőződését fejezi ki nagyon szépen.

1. Szentlecke (Lectio). A pap az oltár jobb oldalán olvassa (vagy énekli) a szentleckét, ami legtöbbször az apostoloknak, különösen Szent Pálnak a leveleiből való. De sokszor olvasnak fel részletet az Ószövetségből, főként adventben és nagyböjtben.
     A hívek a lecke alatt ülnek, párbeszédes misében a végén felelik: Deo gratias.

2. A két felolvasás közti énekek
a.) Graduale (Átvonulásra). A szentlecke után (kivéve a húsvéti időt) a graduale jön, amely ének mintegy visszhang a szentlecke szavaira. Legtöbbször a zsoltárokból vett részlet, melyet a pap mond, illetve nagymiséken a kórus énekel. A hívek ezalatt ülnek és hallgatnak.

b.) Alleluja. Valamikor még egy olvasmány volt, de ez ma már megszűnt, csak egyes régi misékben maradt meg, például a kántorböjtök szerdáin. Ez után is következett egy ének, az alleluja. Ma az olvasmány nincs már meg, de ez az ének megmaradt, és mintegy bevezetés az evangéliumhoz, az örömhír felolvasásához. Dallama nagyon gazdag és tele van ujjongással. Szent Ágoston mondja, hogy amikor a lélek már nem tudja szavakba foglalni örömét, akkor szavak nélkül csak énekel. Az Alleluja vége ilyen szöveg nélküli, örvendező dallam.

c.) Sequentia (Ünnepi ének). Hogy az Alellujának ezt a dallamát könnyebben meg tudják nevezni, a középkorban szöveget írtak alája. Ebből az eleinte prózai szövegből alakultak ki a sequentiák, vagyis a himnuszok. Valamikor nagyon sok volt, ma csak öt használatos, de ezek a világirodalom költői remekei között is az első helyen állnak. Ez az öt: 1. Húsvétkor a Victimae paschali laudes; 2. Pünkösdkor a Veni Sancte Spíritus; 3. Úrnapján a Lauda Sion Salvatorem, Aquinói Szent Tamástól; 4. gyászmisékben a Dies irae dies illa, Celanoi Tamástól, 5. a Fájdalmas Szűz ünnepén a Stabat Mater dolorosa, Jacobo de Toditól.
     Minthogy az Allelujának örvendező jellege van, azért nagyböjtben elmarad. Viszont a húsvéti időben a graduale marad el, és csak egy nagyobb Alleluja van.

d.) Tractus (Böjti ének). Nagyböjtben az Alleluja helyett a graduale után a tractus jön, ami egy zsoltárvers. Böjti jellegét az adja meg, hogy dallama komoly és szomorú hangulatú. A zsinagógai hagyománynak majdnem változatlan emléke ez az ének.

A hívek a két olvasmány közötti ének alatt – bármi is legyen az – ülnek és hallgatnak. Ünnepélyes nagymisében a kórus énekel, különben csak a pap mondja az énekeket az oltár jobb (lecke) oldalán.

3. Szent evangélium. Ez a hittanulók miséjének legfontosabb része, amelyben Isten az ő szent Fia, Krisztus által szól hozzánk. Minden misében a pap középen mélyen meghajolva imádkozik először, hogy méltón hirdethesse Krisztus szavát. Ezalatt a misekönyvet átviszik az oltár másik oldalára.
     Az evangéliumos könyvek maguk is az Egyház műtárgyai közé tartoznak. Régen külön helyen őrizték, mint ma az Oltáriszentséget, mert valóban az Úr Jézus, a „Verbum Dei” jelképének tartották. Ezért csókolja meg a pap az evangéliumot, ezért veszi ma is tömjénfüsttel körül.

Az evangélium felolvasása vagy eléneklése előtt:
Pap: Dominus vobiscum
Hívők: állva válaszolnak: Et cum spíritu tuo
Pap: Sequéntia sancti Evangélii secúndum (Mattheum, Marcum, Lucam, Johannem)
Hívők, miközben homlokukra, ajkukra és mellükre keresztet rajzolnak: Glória tibi, Dómine – Dicsőség neked, Urunk

A három keresztvetés (amit a pap is megtesz) azt jelképezi, hogy a hívek az evangélium szavait eszükbe vésni, ajkukkal mindig megvallani és szívükben megőrizni akarják, hogy így az evangélium szerint tudjanak élni. Mindnyájan állva hallgatják az evangéliumot, egyrészt, hogy kifejezzék tiszteletüket Krisztus tanítása iránt, másrészt pedig, hogy jelezzék szolgálatkészségüket, mellyel készek azonnal indulni az evangélium parancsának teljesítésére. Az evangélium végén a pap megcsókolja a könyvet. A jó hírért való hálájuk kifejezéseképpen mondják a
Hívők: Laus tibi, Christe – Dicséret neked, Krisztus

4. Szentbeszéd. Már a zsidóknál is a szent olvasmányok után azoknak magyarázata következett. Így tettek a keresztények is, és ezért szabály ma is, hogy a szentbeszédnek az evangéliumhoz kell csatlakoznia, és ha lehet a misében kell történnie. A szentmise teljességéhez hozzátartozik, hogy hallgassuk meg a prédikációban az Egyház által minket tanító Istent. Ha pedig elfogadható okból nem lehetünk jelen a szentbeszéden, akkor olvassunk a vasárnap folyamán valamely vallásos könyvből. De ne legyen vasárnapunk szentbeszéd hallgatása vagy szent olvasmány nélkül.
     Szentbeszédet a pap csak vasár- és ünnepnapon vagy valami rendkívüli alkalommal mond. A hívek ülve hallgatják. A szentbeszéd végén, ha a pap Laudetur Jesus Christus-szal fejezi be, a hívek válasza: In aeternum. Amen. (Dicsértessék a Jézus Krisztus – Mindörökké. Amen.)

5. Credo (Hitvallás). A tanító részt a niceai (325) és a konstantinápolyi (381) zsinat hitvallása fejezi be (csak vasár- és ünnepnapokon hangzik el). Isten szólt hozzánk háromféle módon. Az ő szavára az első felelet csak ez lehet: Hisszük mindazt, amit prófétái és apostolai (szentlecke), szent Fia (evangélium) és végül Egyháza (szentlecke) által tanít.
     Nem minden misében mondjuk a hitvallást. Mondjuk az ünnep titka miatt azokon a napokon, amikor valami olyan hittételt ünnepel az Egyház, ami a Credoban benne van; azután a tanítás miatt az apostolok, evangélisták és egyháztanítók és Mária Magdolna ünnepén; végül az ünnepélyesség miatt vasár- és ünnepnapokon.
     A Credo alatt a hívek állnak, és a kórussal felváltva énekelnek. Ha a pap oldalt leül a Credo alatt, ők is leülnek, majd a pappal együtt ismét felállnak. Ezekre a szavakra: Et incarnátus est, letérdelnek két térdre, és így maradnak, a Homo factus est szavak végéig. A pap, aki mondja a Credot, rendszerint sokkal hamarabb elér ehhez a részhez, így ő már hamarabb letérdelt a ministránsokkal, de mire az ének ehhez a részhez ér, ő már befejezte a hitvallás elmondását, így az éneklő hívekkel együtt ismét letérdel ezekre a szavakra, és ha leül, akkor ilyenkor megy az oldalt elhelyezett három székhez.

Pap: Credo in unum Deum
Hívők: Patrem omnipoténtem, factórem caeli et terrae, visibilium ómnium, et invisibilium. Et in unum Dóminum Jesum Christum, Filium Dei unigénitum. Et ex Patre natum ante ómnia saecula. Deum de Deo, lumen de lúmine, Deum verum de Deo vero. Génitum, non factum, consubstantiálem Patri: per quem ómnia facta sunt. Qui propter nos hómines, et propter nostram salútem descéndit de caelis. (Itt kell letérdelni:) Et incarnátus est de Spíritu Sancto ex Maria Vírgine: Et homo factus est. (Itt kell felállni.) Crucifixus étiam pro nobis, sub Póntio Piláto passus, et sepúltus est. Et resurréxit tértia die, secúndum Scriptúras. Et ascéndit in caelum, sedet ad déxteram Patris. Et iterum ventúrus est cum glória judicáre vivos et mórtuos: cujus regni non erit finis. Et in Spíritum Sanctum, Dóminum, et vivificántem: qui ex Patre, Filióque procédit. Qui cum Patre et Filio simul adorátur, et conglorificátur: qui locútus est per Prophétas. Et unam sanctam cathólicam et apostólicam Ecclésiam. Confiteor unum baptisma in remissiónem peccatórum. Et exspécto resurrectiónem mortuórum. Et vitam ventúri saeculi. Amen.

A mai felajánlási szertartás a következő részekből áll: 1. Felajánlási ének. 2. Imádságok. 3. Tömjénezés és kézmosás. 4. Összefoglaló imádságok.

Ha a misében nincs se szentbeszéd, se hitvallás, akkor az evangélium felolvasása után a pap az oltár közepére megy és megfordul, hogy köszöntse a híveket:
Pap: Dominus vobiscum
Hívők: Et cum spíritu tuo
Ezután a pap ismét az oltár felé fordul és a felajánlással folytatja a misét. Különben csak a Credo után köszönti a híveket és kezdi el a felajánlási imádságot.

1. Offertorium (Felajánlás). Ez annak a hosszú zsoltárnak a rövid maradványa, amelyet régente a felajánlási körmenet alatt énekelt a kórus. Mielőtt a pap ezt az éneket elmondaná, azt mondja: Oremus – imádkozzunk, és utána nem következik imádság. Ez is mutatja, hogy itt valami eltűnt. Régente ekkor imádkozott a pap az Egyháznak minden szükségletéért, úgy mint ahogy ez ma is még megmaradt a nagypénteki liturgiában és részben a Mindenszentek litániája után való általános könyörgésekben. Az offertorium alatt a hívők letérdelnek (egyes előírások szerint állnak). Utána a Sursum corda-ig vagy ülnek vagy (nagymisében is) térdelnek.

2. Felajánló imádságok. A kenyér felajánlása, a bor és a víz keverése és a bor felajánlása után, melyeket a pap a ministránsok segítségével végez és imádságokkal kísér, önmagunk felajánlása következik. Hogy a kenyér és a bor a szentmise ezen részében még valóban minket jelképeznek, bizonyítja az is, hogy a pap most mélyen meghajolva buzgó imádsággal (Alázatos szívvel és törődött lélekkel fogadj el minket, Urunk, és add, hogy úgy szálljon ma eléd áldozatunk, hogy tessék neked, Úr Isten) kéri Istent, hogy fogadjon el minket magunkat adományul, akiket a kenyér és bor helyettesít. Ezt követi a Szentlélek segítségül hívása, a pap mintegy leesdi az égből a Szentlélek Istent, hogy áldja meg a magunk helyett adott kenyeret és bort.
     A hívek ezen imádságok alatt ülnek vagy térdelnek.

3. Tömjénezés és kézmosás. Az ünnepélyes nagymisében most az adományokat tömjénfüsttel veszi körül a miséző pap. Sőt, az oltárnál lévők megtömjénezése után legvégül a híveket is megtömjénezik, mintegy annak jelképéül, hogy a hívők is az adományokkal együtt felajánlottak az Istennek. Ilyenkor a hívek felállnak és a tömjénezőt fejhajtással üdvözlik.
     A tömjénezés után – ha nem volt tömjénezés akkor rögtön a Szentlélek segítségül hívása után – következik a kézmosás. Ez megvan minden szentmisében. Valamikor szükség volt rá, mert az adományok összegyűjtése közben a pap keze beszennyeződhetett. Ma azonban pusztán jelkép, és azt mutatja, milyen tisztán kell lelkileg az oltárhoz járulnunk, ha azt akarjuk, hogy imádságunk és áldozatunk kedves legyen Istennek. A pap a kézmosás alatt a 25. zsoltárt imádkozza.

4. Összefoglaló imádságok.
a.) Ezután a pap még egy imádságot mond a Szentháromsághoz. Ez mintegy összefoglaló második felajánlás.

b.) Orate fratres. Ezután a pap a hívők felé fordulva, hosszabb, ünnepélyesebb felszólítással kéri őket, hogy imádkozzanak. Ezt az imádságot és feleletet érdemes jól megjegyeznünk, mert a szentmise lényegére mutatnak rá. A pap szava világosan mutatja, hogy a szentmise nem csak Krisztus keresztáldozatának megjelenítése, hanem az Egyháznak is áldozata, melyben a felszentelt pappal együtt a hívők is részt vesznek, mint együttáldozatot bemutatók. A hívők feleletében pedig benne van a szentmise célja: az első dicsőség a magasban Istennek, a második békesség nekünk, embereknek. A pap felszólítására, ami az Orate fratres-szel kezdődik a

Hívők – vagy csak a ministránsok – válasza: Suscípiat Dóminus sacrificium de mánibus tuis ad laudem, et glóriam nóminis sui, ad utilitátem quoque nostram, totiusque Ecclésiae suae sanctae – Fogadja el az Úr kezedből ezt az áldozatot nevének dicséretére és dicsőségére, a mi javunkra és az egész Anyaszentegyház javára. Az Ament a pap mondja.

c.) Secreta (Csendes imádság). A pap kitárt karokkal oremus nélkül halkan kezd bele az egy vagy több imádság elmondásába, amelyek tartalmilag mind a kiválasztott adományra vonatkoznak, és azt kérik Istentől, hogy tegye méltókká a következő részben az áldozat bemutatására. Az imádságot felemelt hangon fejezi be: Per ómnia saecula saeculorum. Erre a hívek felállnak és felelnek: Amen.

A szentmise ezen része alatt a párbeszédes mise kivételével a hívek nem vesznek cselekvően részt a szentmisében, csak a ministránsok válaszolnak a papnak. Ha azonban értjük a szentmisének ezt a részét, akkor tudjuk, hogy akkor teljesítjük Krisztus parancsát és az Egyház óhajtását, ha önátadásunk kifejezésére adunk valamit Istennek. Ne is legyen szentmisénk, amelyben ne adnánk áldozatos lélekkel valamit az Úrnak. Akár néhány fillért a perselybe, akár alamizsnát a szegényeknek, akár adományt valamely jó célra, például katolikus sajtóra, akár valamilyen erénygyakorlatot, önmegtagadást, vagy az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek valamelyikét. Azt jegyezzük meg, hogy a szentmise ezen részében adnunk kell magunkat és ennek jeléül magunk helyett valamit az Úrnak.

Tulajdonképpen két dolog történik a szentmise ezen részében: 1. először a pap a magunk helyett vitt kenyeret és bort átváltoztatja az Úr Jézus Krisztus testévé és vérévé; 2. azután az átváltoztatott színeket (tehát az Úr Jézus Krisztust és vele együtt minket magunkat) átadja az Atyának.
     A kánon egész szerkezetét könnyen meg tudjuk érteni és jegyezni, ha arra gondolunk, hogy ez összefüggő hálaadó imádság volt, amibe csak később iktattak be mind az átváltoztatás elé, mind után három-három megemlékezést és két-két imádságot. Mai alakjában tehát a kánon a következő részekből áll (a kiemelt részek adják az ősi összefüggő imádságot):

	Bevezetés:	Prefáció és sanctus
	Megemlékezések:	a.) az Egyházról, benne a pápáról és a megyéspüspökről b.) az élőkről c.) a szentekről
	Imádságok:	a.) a helyettesítésért b.) az elfogadhatóságért
	Átváltoztatás:	a.) az Utolsó vacsora elbeszélése b.) az átváltoztatás és Úrfelmutatás c.) megemlékezés
	Imádságok:	a.) az elfogadásért b.) a mennybevitelért
	Megemlékezések:	a.) a megholtakról b.) magunkról c.) a természetről
	Befejezés:	az ünnepélyes nagy doxologia

1. Prefáció és sanctus. A kánon párbeszédes felszólítással kezdődik. A hívek már felálltak a papnak a csendes imádságot befejező szavaira és állva elmondták az Ament. Ezután a pap így folytatja:
Pap: Dóminus vobiscum
Hívők: Et cum spíritu tuo
Pap: Sursum corda – Emeljünk fel szívünket
Hívők: Habémus ad Dóminum – Felemeltük az Úrhoz
Pap: Grátias agámus Dómino Deo nostro – Adjunk hálát Urunk Istenünknek
Hívők: Dignum et justum est – Méltó és igazságos

A pap ekkor kitárt kezekkel ünnepélyes éneket énekel: ennek az éneknek a neve: prefáció, ünnepi szózat. Régen nagyon sok prefáció volt, ma már csak tizenöt. A prefációk dallama az Egyháznak legszebb és legünnepélyesebb dallamai közé tartozik és háromféle lehet: egyszerű, ünnepélyes és ünnepélyesebb.
     Ezután a pap elkezdi a Sanctus-t, amit a kórus és a hívek felváltva énekelve folytatnak, még mindig állva:
Sanctus, Sanctus, Sanctus Dóminus, Deus Sábaoth. Pleni sunt caeli et terra glória tua. Hosánna in exélsis. Benedictus, qui venit in nómine Dómini. Hosánna in exélsis.

A Sanctus eléneklése után a hívek azonnal letérdelnek és az átváltozatás egész ideje alatt térdelve maradnak.

2. Megemlékezések. A kánon egységes menetét most három megemlékezés szakítja meg: az egész Egyházról – benne a pápáról és az adott egyházmegye püspökéről –, az élőkről és a szentekről. Az első megemlékezés, „Te igitur”, első betűjét, „T”, díszesen szokták kifesteni, és a keresztre feszített Úr Jézus képét festették bele. Ebből lett a kánon elején látható keresztkép. Az élőkről szóló megemlékezésben a pap megemlékezik azokról, akik imádságába ajánlották magukat, vagy akikről meg kell emlékeznie (misestipendium). Az imádság kifejezi, hogy a pap mindazokért imádkozik, akik magukat áldozatul hozták Isten dicséretére, bűneik engesztelésére és a kegyelmek megszerzésére. A szentekről való megemlékezésben arról emlékezik meg a pap, hogy a hívő az Egyházban nincs magára hagyva, hanem mindnyájan egy nagy családot alkotunk, melyben az érdemek is közösek. A pap a kánont halkan mondja, miként ezt a Tridenti Zsinat előírta.

3. Imádságok. Közvetlenül az áldozat megkezdése előtt két imádságot mond a pap: a.) a helyettesítésért imádkozik először, miközben két kezét az adományok fölé terjeszti. Az Ószövetségben kézrátétellel ruházta rá a főpap az áldozati állatra a nép bűneit. Ma is ilyen értelemben magyarázhatjuk ezt a kézrátételt, de azt is mondhatjuk, hogy lekönyörgi Isten kegyességét az adományokra.
b.) Ezután a pap az elfogadhatóságért imádkozik, azért, hogy az Úr tegye elfogadhatóvá adományunkat. Az öt kereszt, amit eközben vet, emlékeztet az Úr Jézus öt sebére.

4. Átváltoztatás (Konszekráció). A pap először elmondja az Utolsó vacsora történetét, azután átváltoztatja a kenyeret Krisztus testévé, és a bort Krisztus vérévé. A pap mindkét átváltoztatás után az oltáron végbement felséges titok imádására maga is térdrehull az oltáron megjelenő Krisztus Urunk előtt. (Szerk.: ez az a pont, ahol a Novus Ordo-ban a legjobban kifejezésre jut a protestáns lelkület: a katolikus tan szerint az átváltozás a pap szavaira történik meg, tehát Krisztus Urunk a pap szavaira azonnal jelen van a kenyér és bor színe alatt. Ezért hajt a pap azonnal térdet, és csak utána emeli fel a szentostyát, illetve a kelyhet. Luther szerint az Úr a jelenlevők hite által jelenik meg, tehát csak a felmutatás után, és pedig csak azért, mert a jelenlevők hisznek az átváltozásban. A Novus Ordo ezt a tanítást követi, amikor úgy rendelkezik, hogy a pap nem az átváltoztatás szavai után, hanem csak a felmutatás után hajt térdet.)

A pap az átváltoztatás szavait, csakúgy, mint a kánon nagy részét, csendben, de nagyon tagoltan, érthetően mondja a Tridenti Zsinat 22. ülésének 9. canonja szerint, amely így rendelkezik: „Ha valaki azt mondja, hogy a római Egyház rítusa, amely szerint a kánon egy része és a konszekráció szavai csendben mondatnak, elvetendő; vagy a mise csak népi nyelven ünnepelhető: anathema est – legyen kizárva.”
     A Tridenti Zsinat ezen rendelkezése, azaz az átváltoztatás szavainak csendben történő elmondása, visszavezethető az Egyháznak azon szokására, amely szerint, ha az Egyház egy szent titkot tisztel, akkor azt sokszor a letakarással vonja el a profán tekintet elől.
     Az keleti és nyugati Egyház összes hagyományos rítusát a kultikus nyelv használata mellett az is jellemzi, hogy a maga módján mind mélységes tiszteletet tanúsít a misztériummal szemben. Míg a keleti rítusban a szent cselekedetet az ikonosztáz, az oltártér előtti szentképfal óvja meg az emberek pillantásaitól, addig ugyanez a római liturgiában a kánon csendje által történik, mely a szent átváltoztatást a Sanctus és a Pater noster között körülveszi, és ezzel a szent történést a hallás illetve a felületes megértés hozzáférhetőségétől elvonja, megvédi.

Az átváltoztatás szavaival, illetve azoknak a II. Vatikáni Zsinat óta történt meghamisításával, kapcsolatban álljon itt egy részlet P. Stephan Maessen Az új miserítus és az Egyház szétzúzása című tanulmányából:
A liturgia reformerei nem átallották kezüket még a szentmise legszentebbjére, a szent átváltoztatásra is rátenni! Igen, teljesen nyilvánvalóan meghamisították azokat a szavakat, melyeket Urunk maga hagyományozott ránk, azaz az átváltoztatás szent szavait is! Mert mondták eddig Krisztus óta minden idők minden helyén a kehely fölött: „az én vérem, mely értetek és SOKAKÉRT, pro multis, kiontatik”, úgy most ez – az Egyház történelmében egyedülálló módon – meghamisítva így szól: „az én vérem, mely értetek és MINDENKIÉRT, pro omnibus, kiontatik” És ez nem egyszerű fordítási hiba!
     A Tridenti Zsinat Catechizmus Romanus-a felveti a kérdést, hogy miért kell az átváltoztatás szavaiban a „sokakért”-nak állnia a „mindenkiért” helyett. Ezt válaszolja: „Ha az erőt (Krisztus áldozatának erejét) tekintjük, akkor azt kell mondani, hogy az Üdvözítő mindenki üdvére ontotta ki vérét, ha azonban ennek gyümölcsét, mely az embereknek hasznára válik, szemléljük, úgy könnyen beláthatjuk, hogy ennek hasznából nem mindenki, hanem csak sokan részesülnek. Tehát midőn Ő azt mondotta, hogy „értetek”, akkor ezzel Ő a jelenlevőket, vagy a zsidók és pogányok közül való kiválasztottakat akarta mondani. Ezért tehát joggal történt, hogy nem „mindenkiért” mondatott, mivel itt (Krisztus) szenvedéseinek a gyümölcseiről volt szó, melyek csak a kiválasztottaknak hozzák meg a üdvösséget. Erre vonatkoznak az apostol szavai is: „úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy a sokaknak bűneit elvegye” (Zsid 9,28), és az Úré János-nál: „Én őérettük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, kiket nekem adtál, mert ők tieid” (Jn l7,9) (Cat. Rom. II. 4 ad XXIV). Ez az egyházi tanítóhivatal egyszerű és világos magyarázata. Ereje által minden embert meg tud Krisztus vére váltani: hatása, gyümölcse által azonban ez csak sokaknál és nem mindenkinél történik meg, mivel nem mindenki fogadja el az ebben való hitet és a megszentelő kegyelmet. De a megváltás kegyelmét az emberekhez eljuttatni, e kegyelmet hatékonnyá és gyümölcsözővé tenni, már a szentségek, különösen a szentmise feladata. Éppen ezért leginkább a misében helytelen „mindenkiről” beszélni, hiszen nem mindenki kap Krisztus kiontott vérének gyümölcséből. Vagyis nem üdvözül mindenki, nem jut minden ember a mennybe.
     Ám pontosan ez az a kérdés, ami miatt e szócska meghamisításának egyesek oly nagy fontosságot tulajdonítanak. A jezsuita és zsinat-teológus Karl Rahner művei – melyeket XII. Pius pápasága alatt elítéltek – azok, melyek nyíltan azt tanítják, hogy a kegyelem az emberi természettel szétbonthatatlanul össze van kötve. Ezért birtokolja minden ember a megszentelő kegyelmet, melyet nem is tud senki elveszíteni, még súlyos bűn esetén sem. Ezért – folytatja Rahner – minden ember keresztény, akár akarja, akár nem: ez utóbbi esetben „anonim keresztény”. A különbség csak abból áll, hogy a keresztény tudja, hogy ő keresztény, a „nem-keresztény”, az „anonim keresztény” pedig csak nem tudja, hogy ő tulajdonképpen már keresztény. Ezen – időközben már széles körben elfogadott – nézet szerint minden ember kivétel nélkül megváltva. Isten, megtestesülése által, nem csak az emberi természettel, hanem minden egyes emberrel összefonódott, mégpedig visszavonhatatlanul. („Redemptor hominis” kezdetű enciklika 13/14)
     A dolgok értelmezésének ugyanezen megváltozása jut kifejezésre az új „főimákban” is. A régi miserítusban az átváltoztatás előtt így imádkozott a pap: „et pro omnibus orthodoxis atque catholicae et apostolicae fidei cultoribus – minden igaz hivővel és a katolikus apostoli hit minden igaz követőjével együtt.” Ez a katolikus Egyház: az igazhitű hívők, a katolikus, apostoli hitű hívők közössége. Ezzel szemben mit olvasunk az új miserítus megalkotójának, Bugnini-nak új negyedik kánonjában: „et omnium, qui te quaerrunt corde sincero – mindazok, kik téged igaz szívvel keresnek.” Tehát – szerintük – nem a hit alapozza meg többé az Egyházat, hanem az embereknek a vallásos érzület utáni vágya, Karl Rahner „anonim kereszténysége”.
     Így már az is könnyebben érthető, miért volt a reformereknek az egyházi tanítással, Krisztus szavainak szószerinti pontos idézésével és az Egyház gyakorlatával szembeszegülve olyan fontos a „mindenkiért” kifejezés. Egy egész teológia, egy hamis teológia, a „mindenki meg van váltva” hamis tana áll e megfogalmazás mögött. És e teória képviselőinek ezért olyan kínos Krisztus szavait pontosan idézni: „az én vérem, mely értetek és sokakért kiontatik”.

A térdhajtás után, amelyet a ministráns egy csengettyű szóval kísér, a pap imádásra felmutatja az átváltoztatott színeket a hívőknek, ezt háromszoros csengettyűszó jelzi. A híveknek szívüket az oltárra kell fordítaniuk, Úrfelmutatáskor pedig feltekintenek és mély hittel mondják magukban Szent Tamás szavát: Én Uram, én Istenem. A pap ezután még egyszer térdet hajt, ezt ismét egyszeres csengettyűszó kíséri.

Itt van most az oltáron az Úr Jézusnak a keresztfán értünk adott teste. Itt van a Golgotán értünk kiontott és mintegy az angyalok kezével kehelyben felfogott vére. És a szenvedő Úr Jézussal egyesülve mi is ott vagyunk az oltáron. És ekkor jön a szentmisének az a része, amely a legfenségesebb áldozattá teszi az egész szentmisét. Most adja át a pap által az Úr Jézus magát Istennek, de önmagával egyesítve minket is.

5. Imádságok. Ez a nagy átadás két imádsággal történik: a.) Az elfogadásért, majd b.) a mennybevitelért. Mivel a legkedvesebb van az oltáron, az Úristen egyszülött Fia, és vele azok a lelkek, akikért még Fiának sem kegyelmezett, bizonyos, hogy Isten el is fogadja ezt az áldozatot. Innen van a szentmisének nagy megnyugtató objektív értéke.
     Valóban minden szentmisében szinte lenyúl az Atya az égből és elfogadja az oltáron levő adományt: az ő szent Fiát és vele minket magunkat. A mennybevitelt kérő imádságban a pap még alázatosabban imádkozik, hogy az adományokat, az Úr Jézust és vele magunkat, az imádság szent angyala vigye fel az égbe és tegye a mennyei oltárra. Elmondhatjuk, hogy ha valahol teljesül az imádság szava, itt feltétlenül teljesül, és minden oltárnál megjelenik az angyal, hogy mennybe vigye áldozatunkat, aminek fejében mi mennyei áldással telünk el.

6. Megemlékezések. A pap ismét megszakítja az eucharisztikus imádságot, hogy megemlékezzék a.) a holtakról, b.) magunkról – mégpedig bűnös voltunk miatt alázatosan mellét verve és a kánonnak három hangosan kimondott szavával: Nobis quoque peccatoribus, hangosan is megvallja bűnös voltunkat – és c.) a természetről. A legrégibb időkben ugyanis nemcsak kenyeret és bort vittek az oltárhoz, hanem más termést is, és ezeket az adományokat ekkor áldotta meg a pap. Ez az utolsó imádság azt fejezi ki, hogy Isten minden teremtménye megszentelődik Jézus Krisztus által, és számunkra az áldás forrásává lesz.

7. Befejezés. Az egész részt a Szentháromságnak ünnepélyes dicsérete (doxologia) fejezi be: Általa és Vele és Benne van neked mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egyetemben minden tisztelet és dicsőség (és innen hangosan folytatva:) mindörökkön örökké, amire a ministránsok felelik: Amen. Ezzel fejeződik be a kánon.

Liturgikus szempontból elérkeztünk a szentmiseáldozat tetőpontjára. A kenyeret és bort a pap az Úr Jézus testévé és vérévé változtatta. Ettől kezdve a pap teljesen az Úr Jézus helyettese lett, amikor Jézus testét és vérét az ő nevében és hatalmában átadja az úrnak. Áldozatunk immár teljes, mert egyszülött Fiának áldozatát elfogadja Isten és vele együtt a mi áldozatunkat is. De az Úr nem marad adósunk. A neki adott földi kenyérért cserébe mennyei kenyeret ad. A neki adott emberi életünkért az isteni élet részesévé tesz. Ez valósul meg ezután a szentmise következő részében.

A kánon mindig a papnak fenntartott imádság volt. Sok helyen még függönnyel is elzárták az oltárt, míg a pap a kánon imádkozta. A hívők ma is csak a legvégén, a doxologia végén, az örvendező Amen-nel szólhatnak közbe. A hívek feladata tehát a szentmise ezen részénél az, amit az Úr Jézus is akar: hogy áldozati közösségbe lépjünk ő vele.

1. Távolabbi előkészület
a.) Miatyánk. Az Úr imádságával kezdődik a szentáldozás, mert ez az Isten gyermekeinek asztali imádsága, amelyben a mindennapi kenyeret kérjük. Maga az imádság a szentmisében szentelmény, amikor tehát bűnünk bocsánatát kérjük benne az Egyház közbenjárásával, ha buzgón végeztük, meg is nyertük azt. Ez az imádság a mennyben kezdődik és a földi ügyes-bajos dolgainkkal végződik be. Így alkalmas arra is, hogy a kánon alatt elért mennyei magasságból visszahozzon a földre.

Mikor a pap a doxologiát, a kánon utolsó részét befejezi, azaz felemelt hangon elmondja a doxologia utolsó szavait: Per ómnia saecula saeculórum, amire a ministráns Amen-nel felel, a hívek felállnak és egészen az Agnus Dei végéig állva maradnak. A pap az Oremus felszólítás utáni rövid bevezető után kezét kitárva elmondja vagy elénekli a Miatyánkot, mégpedig egyedül, miközben a hívek állnak és a pap szavai után a Miatyánk utolsó kérését ők mondják: Sed libera nos a malo – De szabadíts meg a gonosztól. Amire a pap válaszol: Amen.

b.) Libera nos, Dómine. A Miatyánk utolsó kérését még bővebben kifejti az Egyház, amikor a múlt, a jelen és a jövő minden bajából kéri a szabadulást. Ez ima végén a pap megtöri a kenyeret.

c.) Kenyértörés és elegyítés. A mai szentmisében való kenyértörés maradványa annak a szokásnak, hogy a püspök a maga szentostyájából küldött a többi papnak, azután egy darabot eltett maga következő szentmiséje számára, hogy így jelezze a szentmiséknek egységes láncolatát.
     A kenyértörés után a pap, miközben háromszor keresztet vet a kehely felett, ezt mondja hangosan: Pax Dómini sit semper vobiscum, amire a hívek vagy a ministráns válasza a szokásos: Et cum spíritu tuo. Ezután végzi el egy további ima mondása közben az elegyítést.

2. Közelebbi előkészület
a.) Agnus Dei. Az oltáron ott van Isten Báránya. Keresztelő Szent János szavaival mutat rá az Egyház is. Az éneket a pap kezdi el, és a hívek a kórussal felváltva folytatják, majd mikor befejezték, azonnal letérdelnek.

Agnus Dei, qui tollis peccáta mundi: miserére nobis.
Agnus Dei, qui tollis peccáta mundi: miserére nobis.
Agnus Dei, qui tollis peccáta mundi: dona nobis pacem.

b.) Imádságok a békecsókkal. Közvetlen a szentáldozás előtt még három imádságot mond el a pap. Az elsőben a békéért imádkozik. Az ünnepélyes nagymisékben a pap ezután megcsókolja az oltárt, mint az Úr Jézus jelképét, majd a diakónusnak továbbadja a békecsókot. Tőle átveszi a szubdiákónus és a segédkezők mindegyike a másiknak átadja. A második imádságban a bűneinkért való bocsánatot kérjük, míg a harmadikban a pap a jó áldozás kegyelméért fohászkodik.
     A hívek mindvégig csendben térdelnek.

3. Szentáldozás. Ezután következik maga a szentáldozás, mégpedig először a pap áldozása. A pap két szín alatt áldozik, tehát először a szentostyát veszi magához, majd a szent Vért teljesen a beleejtett ostyarészecskékkel együtt. Mindezt halk imával kíséri, csak a háromszoros Dómine, non sum dignus első szavait mondja emeltebb hangon. Miközben a szent Vért issza, a ministránsok az oltár lépcsőjén meghajolva elkezdik a Confiteort, amit a hívek velük mondanak:

Hívők: Confiteor Deo omnipoténti, beátae Mariae semper Vírgini, beáto Michaéli Archángelo, beáto Joánni Baptistae, sanctis Apóstolis Petro et Paulo, ómnibus Sanctis, et tibi, pater: quia peccávi nimis cogitatióne, verbo et opere: (itt háromszor megverik a mellüket) mea culpa, mea culpa, mea máxima culpa. Ideo precor beátam Mariam semper Vírginem, beátum Michaélem Archángelum, beátum Joánnem Baptistam, sanctos Apóstolos Petrum et Paulum, omnes Sanctos, et te, pater, oráre pro me ad Dóminum Deum nostrum.

A Confiteor elhangzása után a ministránsok és a hívek meghajolva maradnak a feloldozás végéig. A pap a hívek bűnvallomása után megadja a feloldozást (két imával), amire a hívek mind a kétszer Amen-nel válaszolnak, majd felmutatva az ostyát ezt mondja:

Pap: Ecce Agnus Dei, ecce qui tollit peccáta mundi
Hívők: háromszor ismétlik mellüket verve, a kafarnaumi százados hitvallomását: Dómine, non sum dignus, út intres sub tectum meum; sed tantum dic verbo, et sanábitur ánima mea.

Ezután a hívek felállnak és szentáldozáshoz járulnak. A szentostyát térdelve, nyelvükre és csendben fogadják. A szentáldozás után a hívek a helyükre mennek, és összeszedetten elmerülnek abban a titokban, amelynek részesei voltak. Az Úr Jézus addig marad bennük, amíg a színek fel nem oldódnak, tehát körülbelül tizenöt percig. Ezalatt a pap elvégzi a befejező szertarásokat.
     Az veheti az Úr Jézus testét elsősorban, aki adott neki. Az áldozhat, aki áldozott, aki tehát odaadta a földi kenyerét, emberi életét, az veheti most a mennyei kenyeret és az isteni életet.

4. Befejező szertartások:
a.) a kehely kiöblítése és
b.) kitisztítása, illetve az ezen szertarások alatt mondott imádságok. Ez a két szertartás, amit a pap a leggondosabban végez el, arra tanít, hogy az Egyházzal együtt a legnagyobb tisztelettel vigyázzunk mi is az Úr testére és vérére.

c.) Communio (Áldozási ének). Amíg a hívők áldozása tartott, addig a régi időkben a kórus énekelt. Ebből az énekből ma már csak egy kis szakasz van meg, most a lecke oldalon a pap ezt olvassa halkan. Ezután az oltár közepére megy, megcsókolja az oltárt és a hívek felé fordul, akik felállnak:

Pap: Dominus vobiscum
Hívők: Et cum spíritu tuo
A pap ezután visszafordul és ismét a leckeoldalon elolvassa orémus felszólítás után a:

d.) Postcommunio (Áldozás utáni imádság). Az előző két miseimádsághoz (collecta és secreta) hasonló szerkezetű, rövid, hálaadó imádság, amivel be is fejeződik a szentáldozásért való hálaadás. Feltűnő, hogy milyen rövid a szentmisében a hálaadás. Ez azért van, mert régebben, amikor többen áldoztak, volt ideje az egyes hívőnek egyéni hálája kifejezésére, ezt az Egyháznak már csak egybe kellett foglalnia; másrészt pedig azt akarja, hogy ne az imádság legyen hosszú, hanem életünk legyen a hálaadás. Ha a szentáldozás után gyorsan be is fejeződik a mise, minekünk a szentáldozás lelkét kell magunkkal vinni, és azzal megszentelni minden munkánkat és életünket.

A szentmisében a miseimádságok (collecta, secreta, postcommunio) száma rendszerint megegyezik. Akárhány is a számuk, minden könyörgés után a ministráns vagy/és a hívek Amen-nel válaszolnak. Az áldozás utáni imádság alatt a hívek állnak és az áldásig állva is maradnak.

A szentmise a következő részekkel fejeződik be: 1. Elbocsátás. 2. Egy rövid imádság és áldás. 3. Az utolsó evangélium. 4. Csendes misékben XIII. Leo pápától elrendelt imádság.

1. Elbocsátás. A postcommunio után a pap középre megy, megcsókolja ismét az oltárt, majd a hívek felé fordul és a szokásos felszólítással mintegy bejelenti az elbocsátást, majd énekli vagy csak mondja az elbocsátás szavait, amire a hívek állva szintén mondják vagy éneklik a választ.
Pap: Dominus vobiscum
Hívők: Et cum spíritu tuo
Pap: Ite missa est (Alleluja, alleluja) – Menjetek, itt az elbocsátás
Hívők: Deo gratias (Alleluja, alleluja) – Istennek hála

2. Imádság és áldás. A pap ezután az oltár közepén mélyen meghajolva csendesen imádkozik, hogy Isten bocsássa meg, ha esetleg hibázott a szentmise mondásában. Igazi szép papi imádság, ami után megcsókolja az oltárt és szemét az égre emeli, kezét kitárja, felemeli majd összeteszi, fejét a kereszt felé meghajtja és hangosan mondja: Benedicat vos omnipotens Deus, majd a hívők felé fordul és megáldja őket, hogy még egyszer biztosítsa a jelenlevők számára a szentmise gyümölcseit. A pap egyszerű keresztvetéssel ad áldást, a püspök áldása ünnepélyesebb és három keresztvetéssel történik. A hívek a Deo gratias után letérdeltek, tehát az áldást térdelve fogadják, és a ministránssal együtt válaszolnak: Amen.

3. Utolsó evangélium. Ezután a pap az evangélium oldalra megy, a hívek pedig felállnak:
Pap: Dominus vobiscum
Hívők: Et cum spíritu tuo
Pap: Sequéntia sancti Evangélii secúndum Johannem
Hívők, miközben homlokukra, ajkukra és mellükre keresztet rajzolnak: Glória tibi, Dómine

A pap Szent János evangéliumának az elejét olvassa fel. Ennek eredete ősrégi szokásra vezethető vissza. A régi keresztények szívesen használták Szent János evangéliumát, hogy az ördög hatalmát megtörjék. Gyakran az evangéliumot a hívők fejére téve imádkoztak erre a célra. Később majdnem minden mise után megtették ezt, így került be végül is rendesen a szentmise szertartásába. Szent Jánosnak e szavai megmutatják előttünk az Igét, először mint Istent, azután mint Teremtőt, majd mint a kinyilatkoztatás Urát. Ezeknél a szavaknál: Et Verbum caro factum est – És az Ige testté lőn –, térdre borul, hogy így köszönje meg a megtestesülés csodáját. E szavaknál a hívek is letérdelnek, majd a végén ők mondják: Deo gratias.

Amit az evangélium utolsó szavai mondanak, az megvalósul minden szentmisében: újra megjelenik közöttünk a testté lett Ige és mi láttuk őt dicsőséges hatalma teljében. Nagymisében ezzel véget ért a mise, a pap a segédkezőkkel kivonul, az álló és rendszerint éneklő hívek sorai között. A szentmise után az Egyház megkívánja, hogy a hívek magános hálaadó imádságot is mondjanak.

4. Csendes misében XIII. Leo pápa imádsága. A pap az oltár lépcsőjén térdelve a hívekkel, akik szintén letérdelnek, felváltva elmond először három Ave Maria-t, majd a Salve Regina-t imádkozzák el együtt, és utána a pap egyedül fohászkodik a bűnösök megtéréséért, az Anyaszentegyház szabadságáért és felmagasztalásáért, amelyre a hívek válasza: Amen, majd pedig Szent Mihály arkangyal oltalmáért imádkozik (ezt az imát a hívek is mondhatják). Az ima Jézus Szent Szívéhez intézett fohásszal fejeződik be, amelyet a pap és a hívek felváltva mondanak.

Ezt az imádságot XIII. Leo pápa egy szentmiséje után maga írta le egy darab papírra fél óra leforgása alatt. Abban az 1886-ban szétküldött körlevélben, amely előírta ezen ima minden csendes mise után való elimádkozását, a pápa külön megszabta, hogy az imát térdelve kell elmondani. A pápa titkárának elmondása szerint XIII. Leo pápa egyik miséje után részt vett egy hálaadó misén, amely alatt látomása volt. Ebben a látomásban a pápa állítólag a pokol démonait látta az örök város, Róma felett gyülekezni. Ebből az élményből született ez az ima, amelyet a pápa maga mindig erőteljes hangon imádkozott el. Ugyancsak e látomás hatására írt egy exorcizmust, amely benne van a Rituale Romanum-ban. A püspököknek és papoknak lelkére kötötte, hogy gyakran imádkozzák. Ő maga napjában többször is elmondta.

Pap: Ave Maria …
Hívők: Sancta Maria … (háromszor ismétlik)
Pap: Salve Regina
Hívők: (a pappal együtt mondják) Mater misericórdiae, vita, dulcédo, et spes nostra salve. Ad te clamámus éxsules filii Hevae. Ad te suspirámus geméntes et flentes in hac lacrymárum valle. Eja ergo advocáta nostra, illos tuos misericórdes óculos ad nos convérte. Et Jesum, benedictum fructum ventris tui, nobis post hoc exsilium osténde. O clemens, o pia, o dulcis Virgo Maria!

Pap: Ora pro nobis, sancta Dei Génitrix – Imádkozzál érettünk, Istennek szent Anyja
Hívők: Út digni efficiámur promissiónibus Christi – Hogy méltók legyünk Krisztus ígéreteire

Pap: Oremus. És egyedül imádkozik tovább, az imát így fejezi be: Per eúmdem Christum Dóminum nostrum
Hívők: Amen

Pap: elmondja Szent Mihály arkangyalhoz intézett imáját, aminek végén
Hívők: Amen, vagy a hívek is mondják a pappal együtt: Sancte Michael archángele, defénde nos in praelio: contra nequítiam et insídias diáboli esto praesidium. Imperet illi Deus, súpplices deprecámur; tuque, princeps milítiae caeléstis, sátanam aliósque spíritus malignos, qui ad perditiónem animárum pervagántur in hoc mundo, divína virtúte in inférnum detrúde. (ha csak a pap mondta, most válaszolják: Amen.) – Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket harcainkban: a sátán gonoszsága és incselkedése ellen légy oltalmunk. Parancsoljon neki az Isten, esedezve kérjük; és te, égi seregek fejedelme, a sátánt és más gonosz szellemeket, kik a lelkek veszedelmére törnek e világon, Isten erejével taszítsd a kárhozatra. Amen.

Pap: Cor Jesu sacratissimum – Jézus szentséges Szíve
Hívők: Miserére nobis – Irgalmazz nekünk (háromszor ismétlik)

Majd mindannyian felállnak; a pap kivonulása alatt a hívek állva maradnak.

Ezzel befejeződött a szentmise szertartásainak magyarázata. Végezetül azonban még fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a violában (advent, nagyböjt) és a feketében (gyászmise) mondott misék, valamint az ünnepélyes szentmisék rendje néhány helyen különbözik az itt leírtakétól. Ezen kívül a hívek viselkedése is változhat a helyi szokás alapján. Például sok helyen, különösen ott, ahol a hívek saját nemzeti nyelvükön is több éneket szőnek a misébe, a lépcsőima alatt a hívek nem térdelnek, hanem állnak. Mindazonáltal a főbb előírások, különösen a kánon alattiak, mindenütt az itt elmondottaknak felelnek meg.