A „Theologisches” című katolikus havilap decemberi számában Dr. Joseph Overath páter emlékezett a spirituálisok az Aachen melletti Broichweiden-i „Heilig-Geist” gimnáziumában eltöltött iskolaéveiről. P. Overath a kölni egyházmegye papja és jelenleg kerülete legkisebb katolikus kórházának lelkipásztora.

A spirituálisok – valójában: Szentlélek Kongregáció – missziós közösség, amelyet Pater François Libermann († 1852), egy elzászi rabbi judaizmusból konvertált fia alapított. A liturgiareformot a gimnázium vezetősége 1965. március 7-én vezette be a gimnáziumban: „A vélemények akkori konfúziójában ez a következőket jelentette: a latin betiltása, a mise nép felé fordulva való bemutatása.” Tudvalevő – mondta P. Overath –, hogy a diktatórikus időkben a légkörre mindig a sértő szavak nyomják rá bélyegüket. Az Egyház akkor „a liturgiareform diktátuma alatt” állt. E bizonyos március hetedike előtt a sekrestyében – ahol a gimnazisták teljesítettek szolgálatot – nagyon szorgos munka folyt. „Asztalt” ácsoltak össze, amelyet oltárkővel láttak el. Ezután az „asztalt” (az idézőjelet a cikk szerzője használja) a diákok a templomba vitték.

Az első új rítusú misét szinte teljesen német nyelven mondták: „Ez teljesen szokatlan volt.” P. Overath felveti a kérdést, hogy annak idején nem az történt-e, hogy nem vették észre, hogy a zsinat nem mindent így írt elő. Március 7-én a ház szuperiorja „versus populum” (a nép felé fordulva) celebrálta a misét. Éppen szörnyű náthája volt: „Esztétikai okokból megspórolom a közelebbi részleteket…” 1969-ig a spirituálisok, akik a Szentlélek gimnáziumot vezették, római rendfőnöke nem volt más, mint Marcel Lefebvre érsek († 1991). Röviddel azután, hogy az „asztalt” elhelyezték a templomban, nagy izgalom keletkezett a gimnáziumban: „A főnök jön vizitálni” – hirdették ki a felelősök. Aki már személyesen átélt ilyen vizitációt, az tudja, hogy a valóságot ilyenkor meg szokták szépíteni, mondta P. Overath.

Amit a vizitátornak nem volt szabad látnia, azt gyorsan el kellett tüntetni: „Csak nem feltűnni!” – szólt a mottó akkoriban a gimnáziumban. A diákoknak a papok azt mondták, hogy egy „nagyon régimódi püspök” jön. Ezért kellett egy nappal az érsek érkezése előtt az „asztalt” elrakni: „Pontosan emlékszem, milyen nehéz volt cipelnünk.” Az asztalt a sekrestye szűk lépcsőjén kellett a pincébe lecibálni: „Ide a főnök nyilván nem fog lejönni.” A következő nap megkezdődött a vizitáció. Minden papnak, szerzetesnek és diáknak meg kellett jelennie a misére a kolostor templomában: „Elkezdődött egy színházi előadás, amelyre a színpadot konzervatívra rendezték át.” A diákoknak meghagyták, hogy ismét az áldoztatórácsot használják. Lefebvre érsek a szentmisét a régi rítus szerint celebrálta. Pontifikális kesztyűt is viselt, emlékszik vissza P. Overath. A szentáldozásnál a gimnazistáknak először a püspöki gyűrűt kellett volna megcsókolniuk, és a szentostyát utána a nyelvre fogadni: „Ez minden diák számára valami új volt.” Az eddig őket meglátogató püspökök úgy celebrálták a misét, mint bármelyik egyszerű pap.

A rendfőnök elutazása után az „asztalt” újra felállították. „Azért mentem ebbe a gimnáziumba, mert eredetileg misszionárius akartam lenni”, mondta P. Overath. „De Lefebvre érsek látogatása után rájöttem, hogy nem tudnék olyan szerzetesrendben élni, amelyik egy ilyen színházi előadást képes volt bemutatni.” Ezzel a papok erkölcsi tekintélye teljesen romba dőlt: „Egy diák, aki őszinte szívvel készült az egyházi hivatásra, az ilyen példaképektől és pedagógusoktól csak elfordulni tudott.”