25 évvel ezelőtt a nemzetközi sajtóban mindenütt a címoldalon szerepelt az első életképes „lombik-bébi” születése. Louise Brown in-vitro-megtermékenyítés (IVF) utáni szülése 1978. július 25-én az angliai Oldham-ban új fejezetet nyitott az orvostudomány történetében, és Robert Edwards és Peter Steptoe nőgyógyászoknak a tudományos világ számos kitűntetését hozta meg. A Vatikán azonban szót emelt ellene és arra figyelmeztetett, hogy ennek az eseménynek „súlyos következményei lesznek az emberiségre nézve”. Most, egy negyedszázaddal később és ezen esemény évfordulójának ünneplése közepette, helyénvaló feltenni a kérdést, hogy az azóta eltelt események igazat adtak-e az Egyháznak vagy sem.
     Dr. Edwards, időközben a Cambridge-i Egyetem humángenetikai tanszékének nyugalmazott professzora és 77 éves öregember, számára a dolog egyértelmű, miként ezt nem sokkal ezelőtt a londoni Times újságnak adott interjújában kifejezésre juttatta. „Azt akartam pontosan megtudni, ki az illetékes, Isten maga vagy a laboratóriumban dolgozó tudósok – mi voltunk! A pápa eléggé ostobán nézett ki. Soha nem fognak tudni bármit is betiltani. Azt mondhatják, hogy várjál még egy percet, de azt ne mondják, hogy ‘soha’. És azt se mondják soha, hogy ez a legrosszabb döntés az emberiség számára, különben bolondot csinálnak magukból. Mára már ugyanolyan sok katolikus nő jön kezelésre, mint protestáns.”
     Edwards nyilvánvalóan így érvel: Ha Isten kezében tartja a dolgokat, akkor meggátolta volna, hogy sikeresen végezzük el az in-vitro-megtermékenyítést. De mivel ezt nem tette meg, ezért vagy nem is létezik vagy nincs arra hatalma, hogy az ember cselekedeteit megakadályozza. Mindkét esetben mi vagyunk azok, akik a dolgokat kézben tartjuk.
     Ha tehát a tudósok, mint Edwards, viselik a felelősséget, akkor számukra az egyetlen korlátozást a technológia mai korlátai jelentik csak. A holnap technológiája pedig természetesen még több lehetőséget fog kínálni nekik ahhoz, hogy azt tegyék, amit mindig is akartak.

Valóban, az IVF végső célja soha nem a gyermektelen párok gyermekhez való hozzásegítése volt. Az örökbefogadás olyan idős, mint az emberiség maga, és mindig rendelkezésére állt azoknak a házaspároknak, akik nem voltak saját gyermekkel megáldva. A legtöbb nő, aki ilyen kezelésre jelentkezik, úgyis túl idős ahhoz, hogy egyáltalán reális esélye legyen a sikeres megtermékenyülésre. Ahogy az SPUC elnöke, Msgr. Anthony Fisher, megjegyzi, „az IVF valójában nem különösen sikeres technológia. A legjobb programok 15 százalékos sikerarányt jelentenek, és úgy tűnik, hogy ez a szám még szépített is. A nők ciklusról ciklusra járnak kezelésre, de legtöbbjüknek egy rendkívül kellemetlen procedúra hosszú sora és az érzések hullámzása után sem lesz gyermeke. Csak ezen eljárás első negatív lelki kihatásának bizonyítékai tűnnek elő, különösen azoknál a nőknél, akiknél ez az új biotechnológia sem járt sikerrel. A következő generációban valószínűleg egy csomó nővel fogunk találkozni, akik post-IVF-traumában szenvednek, úgy ahogy a mi generációnkban sok már azoknak a száma, akik post-abortusz-szindrómában szenvednek. És itt is az várható, hogy ezt minden oldalról le fogják tagadni.”

Ha viszont az IVF első sorban nem arra szolgál, hogy „a szülőket boldoggá tegye”, miként ezt Edwards professzor bevallja, akkor valójában mi a célja?
     „Fantasztikus vívmány volt”, ismeri el a professzor szerényen, „de többről volt szó, mint csak a terméketlenségről. Egyúttal olyan dolgokért történt, mint például az őssejt és az emberi fogamzás etikája.” Más szóval, ez volt a következő lépés, amelyet meg kellett tenni, a következő akadály, amelyet le kellett győzni a felé a szép új világ felé vezető úton, amelyet a technológia szabadít ránk. Most, amikor az öregedő tudós a jövőbe néz, a klónozás irányában teljesen elfogult. A nemek születés előtti kiválasztásával kapcsolatban (amikor a szülőknek megengedik, hogy a nemkívánatos nemű magzatot elhajtassák) ezt mondja: „Csak rajta! Éljenek ezzel a lehetőséggel! Végülis a szülőknek kell ezeket a gyermekeket felnevelni. Milyen jogon írhatja elő nekem egy politikus, hogy mit tehetek és mit nem?” És Dr. Peter Brinsden, Edwards utóda a Cambridge-i klinikán, amelyet ő alapított, azt jósolja, hogy „50 év múlva a támogatott fogamzás lesz a csaknem normális módszer. A gén-manipuláció technikája akkora ugyanis már olyan fejlett lesz, hogy a szülők gyermekeiket a kisebb defektektől is mentesíthetik.”
     Ez az utazás valódi célja; az IVF csak egy közbenső állomás volt. És a gyermektelen házaspárok érthető frusztrációja nem volt más, mint csupán eszköz a célhoz, valami, amit arra használtak fel, hogy az eugenetikus programot bevezessék, amivel még a termékeny párokat is nyomás alá helyezhetik, hogy ők is igénybe vegyék a „támogatott fogamzást”, hogy így mindennemű nemkívánatos eredményt kizárhassanak.

A katolikus Egyház – miként ezt maguk az ellenségei is elismerik – elítéli az abortuszt, a mesterséges megtermékenyítést, az in-vitro-megtermékenyítést, a bér-anyaságot, a klonózást, az embrió-kutatást, a gén-manipulációt, a születés előtti szelekciót, a „tervezett”-bébit és „az emberiség számára súlyos következményekkel járó” többi borzalom egész sorát.
     Azt jelenti ez, hogy az Egyház közömbösen áll annak a több mint egy millió bébi szüleinek örömével szemben, akik 1978 óta IVF-val jöttek a világra, azzal az örömmel szemben, amelyet olyan férfiak, mint Edwards, saját céljaikra használnak ki?
     Természetesen nem, de az Egyház a teremtést nem is az Edwards és csapata féle uraknak tulajdonítja. Minden lelket közvetlenül Isten teremt és lehel a testbe. Louise Brown, csakúgy, mint mindenki más, felteheti a kérdést: „Ki teremtett engem?”, amire a katekizmus válaszát kapja: „Isten teremtett engem.” Egyetlen tudós sem tud semmit elérni a természet rendje nélkül, amelyet Isten állított fel. Ugyanannyira kevéssé, mint ahogy arra sem kényszeríthetik Istent, hogy ebbe a rendbe közvetlenül beleavatkozzon, ahogy ezt Heródes király akarta, amikor a mi Urunktól úgy próbált meg csodát kikövetelni, hogy kigúnyolta. Az általa kijelölt időben Isten minden lelket magához fog hívni, hogy számot adjanak neki minden gondolatukról, minden szavukról, minden tettükről és minden mulasztásukról az Ő mindentudásának kikerülhetetlen világosságában. És akkor az egész örökkévalóság a rendelkezésére fog állni, hogy nekik igazságossága mértéke szerint megfizessen.

A közbenső időben mindazoknak a tettei, akik a természet törvényeit csak azért kutatják, hogy azok alkotójának létezését próbálják tagadni velük, duplán megbocsáthatatlanok: „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk. Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak” (Róm 1,19-20/22). És ezért, „konokságuk és szívük megrögzöttségének” mértéke szerint „büntetést halmozva fel a haragnak és az Isten igazságos ítélete megnyilvánulásának napjára mindenkinek tettei szerint fizetnek” (lásd: Róm 2,56).
     Isten az egyetlen előidézője minden létezőnek, de a bűnöknek mi vagyunk az okozói. Amikor azokat, akik az IVF-ért felelősek, számadásra hívja Isten, azok meg fogják tudni, hogy minden Isten követel-számlájáról jön, míg az IVF szörnyűségeinek túlnyomó adósságterhe az ő kontójukra megy.

Az IVF gyökeresen rossz. Kortársainknak (sőt még hittársainknak is) – akik számára a hatalom jogot szül, és akik az igazságot nem maga miatt szeretik, hanem azért a hatalomért, amit a tudás magával hozhat – kevés kilátásuk van arra, hogy megértsék, hogy egy gyereknek „joga van szülei házastársi szeretete egyik speciális megnyilvánulási formájának a gyümölcse” lenni (Donum Vitae, 1987). Ha azt nem is tudják megérteni, hogy az IVF, miként ezt ugyanez a vatikáni dokumentum mondja, „önmagában nem megengedett, és ellentétes a szaporodás és a házastársi egyesülés méltóságával, még akkor is, ha mindent megtesznek, hogy az embrió halálát megakadályozzák”, attól talán felrázhatóak, ha ennek elkerülhetetlen, káros következményeit látják: 1969 óta, amikor a kémcsőkben az első rövidéletű kísérleteket elkezdték az emberi megtermékenyítéssel, e kísérletek alatt már millióan pusztultak el.

„Az egyes párok és az orvosi szakma érdekében elért összes állítólagos és valóságos haszon ellenére”, írja Msgr. Fisher, „és a mi összes fáradozásunk ellenére, amellyel megpróbáltunk eme technológia számára az életért való alkalmazási lehetőségeket elképzelni, szomorú tény maradt, hogy az IVF és az alkalmazott technológiák halált okoznak, és társadalmunk természetét nagyon alapvető síkon veszélyeztetik. Az IVF több szempontból is halálos: 1. a normális programmenet magában foglalja nagy számú embrió életének szándékos kioltását vagy erkölcstelen veszélyeztetését egyetlen élve születés eléréséért; 2. Közvetlenül és közvetve hasznot húz olyan vizsgálatokból, amelyek halálosan hatnak; 3. a magzatelhajtás terén folyó forradalom egyik mellékterméke; 4. az ebben a procedúrában résztvevőket olyan gondolkozási módra vezeti, amely az embereket fogyasztási cikkeknek és a hatalom, a kizsákmányolás és az erőszak tárgyainak tekinti; 5. támogatja a magzatelhajtás céljára szolgáló kutatást; és 6. elkendőzi a magzatelhajtásokból és felelőtlenségekből származó terméketlenséget. De ez még mind nem elég: károsítja a nőket, a gyermekeket és a társadalmat.”

Így emlékezik az Egyház az IVF körüli pozitív hírverés közepette azokra a milliókra, akiket megöltek, és imádkozik azon szülők megtéréséért, akiket a közvélemény arra csábított, hogy azt gondolják, hogy amit tesznek, az jogszerű, és arra emlékezteti őket, hogy „a házasság nem jogosítja fel a feleket a gyermekre, hanem csak arra, hogy azt a természetes aktust megtegyék, amely természeténél fogva a szaporodásra lett kitalálva”.
     „A gyermek”, folytatja a Donum vitae, „nem valami nekünk járó dolog, és nem lehet tulajdoni tárgyként kezelni. A gyermek sokkal inkább a házasság ajándéka, mégpedig a ‘legkiválóbbik’ és a legönkéntesebben adott ajándék; a szülők egymás iránti szeretetének élő tanúbizonysága.”

Az elmúlt 25 év csak az Egyházat igazolta, és miközben a társadalom minden nappal mélyebbre süllyed az eugenetikus szakadékba, „az emberiség számára súlyos következmények” a szemünk előtt valósulnak meg. Ha valóban minden a tudósok ellenőrzése alatt állna, akkor ebből a lefelé tartó spirálból nem lenne kiút, de szerencsére ez nincs így.