A katolikus egyháztörténészek munkaközössége, mely június 13-án Innsbruckban ülésezett, tiltakozási akciót indított IX. Pius boldoggá avatása ellen. Ehhez három különböző okot nevezett meg, melyeket a következőkben megvizsgálok, miközben választ kell adnom az újságírás ama bizonyos formájára, mely egyre kevésbé törekszik igényességre, de annál határozottabban mond „nemet” IX. Pius boldoggá avatásához. Elsőként le szeretném szögezni, hogy egyes egyedül az Egyházra tartozik, hogy ítéletet mondjon valaki szentségéről, melynek nem politikai kritériumok, hanem a „fama sanctitatis” szolgál alapul, s melyet a heroikus módon megélt keresztény erények terén kifejtett objektív működés szigorú vizsgálata előz meg (…)

Egyetlen megfigyelés engedtessék meg nekem. Ismételten felemlegették a „liberális pápa mítoszát”, hogy IX. Pius személyében Gioberti (1846-1848) álmának momentumát hirtelen és előre nem látható „árulásától”, a nép felé való nyitás rövid periódusát a tekintélyen alapuló és reakciós meghátrálástól elválasszák. Ehelyütt egy tévedésről van szó, melybe a katolikus történetírók azon része is beleesik, mely a következőképpen argumentál: IX. Pius nagy pápa volt, mindazonáltal a politika területén naiv és tehetségtelen volt, és olyan eseményekkel kényszerült szembesülni, melyek nagyobbak voltak, mint ő.
      Aki azonban így érvel, az sajnálatos módon felszabdalja a pápa egyéniségét, mintha a pápánál a lét nem határozná meg a cselekvést. IX. Pius a politika területén nem volt olyan naiv és tehetségtelen, mint ahogy azt egyesek szeretnék. Ezért nem létezik egy „politikus” IX. Pius, kit meg kellene különböztetni a „pápa” IX. Piustól, aki a politikával mindig mint pápa foglalkozott. A „liberális pápáról szóló mítosz” nem volt más, mint a lét és cselekvés egységének első és megengedhetetlen elválasztása. Minden bizonnyal ezt a szétválasztást terheli az a tény, hogy ő mélységesen és őszintén olasznak érezte magát: olyan érzés, melyet, bár nem engedte az 1847-es forradalmi örvénybe belerángatni, mégse lehet múlékonynak nevezni, s mely soha nem gyöngült, se az 1849-es római köztársaság, se az egyházállam kifosztása és területének annektálása, se a vatikáni hosszú „fogság” idején. (…)

Olasz, igen, de pápa. Még pedig olyan pápa, aki figyelemmel kísérte a nemzetközi politika játszmáit, aki képes volt 1859-ben felismerni, hogy Párizs és Cavour csapdát állított neki, aki mégis mindent Isten akaratára vezetett vissza, még a politika azon jogtalan formáinak megengedését is, melyeket ő mint pápa nem helyeselhetett. A politikának azon formáit, melyeket a felvilágosodás, az „enciklopédizmus” és a francia forradalom befolyásolt, melyeknek célja Isten földi birodalmának céljaival – melynek pápája IX. Pius volt, magát ilyennek érezte – pontosan és radikálisan ellenkeztek. Ezért felteszem magamnak a kérdést, miképpen mondhatott volna e pápa a maga belső világos meggyőződésével egyszerre „igent” „Krisztusnak és Beliálnak”.
      Hogy IX. Pius mindig maga volt, mindig és egyedül csak IX. Pius, az első enciklikájából is kitűnik, mely egy későbbi tekintélyelvű és reakciós hátrálás abszurd vádját tökéletesen megcáfolja: az 1846-os Qui pluribus a teljes 1864-es Syllabus-t magában foglalja. (…)

Mikor IX. Pius elkezdte reformjait (hangsúlyozzuk, nem az időben behatárolt úgynevezett „liberális mítosz” intézkedéseit) és alattvalóit fellelkesítette, egyértelműen nem állt „ellentétben az emberi jogokkal”. Mindazonáltal egyértelműen és feltétel nélkül szembeszállt a politikának keresztényellenes, egyházellenes, az Evangélium ellen irányuló formáival, melyeket ellene és az egyházállam ellen felhasználtak, csakúgy mint a szabadság felvilágosult-forradalmi abszolútummá tételével, mely szemben áll Istennel, sőt még mint az Ő legmagasabb szuverenitásának alternatívája lép fel. És ebben kell a boldoggá avatás értelmét keresni: mely a kinyilvánított hitigazságokhoz való feltétel nélküli hűségre mint követendő példára mutat rá, mely vitán felül áll, és maradandó érvénnyel bír. Egyszersmind erényként mutatja be az Egyházhoz való példaértékű hűséget, a lelkiek primátusát az anyagiak felett, az emberek kötelességszerű szolgálatának alárendelését Isten elengedhetetlen törvényeinek; melyeket IX. Pius egész életében állhatatosan hősies módon ápolt.

Külön és kiváltképp világos szót érdemel az állítólagos antiszemitizmusára való utalás. E vád szerint IX. Pius bűnös a római gettó 1850-es „visszaállításában” és az 1858-as Mortara-ügyben.
      Igen, valóban „ismernie kell egy kevéssé annak a történelmet” – talán egy kicsit még jobban is –, aki az értelmet győzelemre akarja segíteni a rágalommal szemben. Ahogy a hivatásszerű történészeknek kerülniük kellene a rágalmazást, úgy kellene szakembernek lenniük az értelem terén. Alapjában véve arról kellene informálniuk a világot, hogy IX. Pius nem „visszaállította” a gettót – mely egyébként annakelőtte sem volt düledező, se lerombolt –, hanem javított az ottani élet- és lakáskörülményeken. Már az 1848-as év húsvétéjszakáján leromboltatta a két bejárati kaput, hogy a zsidók a nap és az éjszaka bármely órájában szabadon járhassanak ki-be. Éppígy akarta, hogy Róma városában senki ne érezze magát idegennek, ezért kiterjesztette a zsidókra római alattvalóinak jogait. Juttatott nekik a pápai alamizsnából, és felmentette őket azon illeték fizetése alól, melyet évente a Kapitoliumon együttesen kellett átadniuk. Ezenkívül megengedte, hogy Jeruzsálem rabbija, Moses Israel Kaspan meglátogassa őket, akiket ő is több ízben gyermekeinek nevezett. Mikor egy zsidó Livornoból hálából 30 ezer scudit hagyott rá, ezt az összeget közvetlenül a gettó szegényeinek juttatta.

És a Mortara-ügy? Az esetet Mortara 1912-ben saját maga így mesélte el: „Zsidó emberek gyermekeként születtem 1851. augusztus 21-én Bologna-ban. 17 hónapos koromban meglepetésszerűen súlyosan megbetegedtem, és állapotom rendkívül gyorsan rosszabbodott. A szolgálónk, Anna Morisi, kit szüleim az egyházi állam akkori törvényei ellenére foglalkoztattak, gondoskodott róla, hogy kiszolgáltassák nekem a szent keresztséget… Ezt a dolgot a legnagyobb titokban tartották… hat évvel később napvilágra került a titok… Mikor a rendes egyházi hivatal tudomást szerzett megkereszteltetésemről, értesítette… a római kúriát… A Szentatya… megbízta a Bologna-i inkvizíció dominikánus páterét azzal, hogy válasszanak el engem családomtól, ami ‘cum auxilio brachii saecularis’ (a világi karhatalom segítségével) 1858. június 24-én meg is történt. A csendőrök Rómába vittek, ahol bemutattak Őszentsége IX. Piusnak, aki a legnagyobb jósággal fogadott, és saját maga adoptált. Nyolc nappal később szüleim szót emeltek …, hogy visszavigyenek a családomhoz… egy egész hónappal meghosszabbították római tartózkodásukat, és szinte minden nap eljöttek meglátogatni engem. Soha nem mutattam a legkisebb vágyat sem arra, hogy családomhoz visszatérjek… Mindezalatt az egész világsajtó nagy lármát csapott a kis Mortara gyerek ‘elrablása’ miatt.”
      A „rablás” tehát nem volt más, mint egy törvényi határozat megvalósítása, mely a család jogait nem sértette.

Mindazonáltal természetes lenne a történészektől, közülük különösen a katolikusoktól, egy kompetens szót elvárni, mely a „senitire cum ecclesia”-t kifejezésre juttatná. Ehelyett százezredszer ismételték el panaszaikat a Syllabus miatt. … A Syllabus-ban találkozik a két szemléletmód összeegyeztethetetlenségéről szóló évszázados tanítóhivatal, melyet IX. Pius és elődei újfent felvetettek: az antropocentrizmus és a teocentrizmus. Pontosabban szólva: egyfelől a keresztény kultúra, mely a társadalomban alakot öltött, és mely az Egyház és a pápa szolgálatára lett bízva, másfelől ennek megdöntése egy féktelen anarchia, a forradalom és a túlzásba vitt egyenlőségi elv által. A valóságban a Syllabus nem érintette vagy ítélte el a haladást magát. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a fejlődés új formája veszélybe sodorta a keresztény civilizációt. Nem a szabadság, hanem ennek az objektív rendből való kiszakítása. És ugyanily kevéssé az a született képesség, mely a jót a rossztól megkülönböztetni képes, hanem a vallási és erkölcsi indifferencizmus, mely számára minden egyformán igaz, jó és üdvös. (…)

Hogy a Syllabus elítélései nem egy betegesen hátraforduló és manicheus szellem megnyilvánulásai, abból a tényből is kiviláglik, hogy a fiatal gróf Mastai Ferretti már szellemi és teológiai fejlődésének éveiben felismerte egy ilyen összeegyeztethetetlenség forrását. Feljegyzéseiben újra és újra felbukkannak Voltaire, Diderot, D’Alembert nevei mint az egyre növekvő hitetlenség, az etikai és vallási indifferencizmus és az Egyház és a törvényes auktoritás elleni lázadás fő felelősei. Az ezt követő elítéléseknél, egészen az 1864-esekig, a fenyegető veszély elleni kötelességszerű védelemről van szó, melyet az Innsbruck-i történészek szerencsétlen módon tagadnak. Talán nem jelentett a panteizmus, az eklekticizmus, a racionalizmus, Günther szemirationalizmusa, az ontologizmus és a „páholyok”, kik mindent kormányoztak (és ezt nemcsak a napvilágnál), veszélyt, mely az isteni kinyilatkoztatást és a katolikus, apostoli és római Egyházat fenyegeti? Vagy talán nem számított veszélynek az a liberális katolicizmus, mely a tudomány és az haladás nevében elkótyavetyélte az igazságot, és a törvényes egyházi auktoritás elleni engedetlenséget igazolni igyekezett? Ha ez az engedetlenség szükséges lenne ahhoz, hogy „az Egyházat szavahihetővé tegye” egy olyan világban, mely a szabadságra szomjúhozik, akkor Krisztust 2000 év óta saját megbízottja árulta volna el, az, aki az engedetlenségnek létszerű és erkölcsi határt szab, olyan határt, melynek átlépésénél a szabadság megszűnik érték lenni.

Ami C. R. de Montalembert grófot illeti, akitől a „szabad Egyház szabad államban” kifejezés ered, és akit óvatlanul az Innsbrucki csoport is megnevez, róla ildomos lenne vagy nem beszélni vagy nagyon részletesen tárgyalni életét; meg kellene emlékezni a Lamennnais-tól és L’Avenir-től a Rómával szembeni engedelmességhez való visszatértére, arra, ahogy a keresztény Rómát az 1849-es forradalommal és az 1856-os diplomáciai játékokkal szemben védelmezte, arra az oltalomra, melyet IX. Pius neki és Veuillot-nak nyújtott, és a pápa sokatmondó jelenlétére 1870-ben Santa Maria in Traspontina-ban a francia arisztokrata halotti ünnepségein.

Az utalás arra, hogy IX. Pius – „Olaszország egységének ellensége” – boldoggá avatása az olasz államra és a lateráni egyezmény által visszaállított egyensúlyra „ütést” mér, módfelett gyanúsan cseng, jöjjön az Alpokról innen vagy túl. Ez ugyanis egyfajta extrém felületesség és ürügyül felhozott okok utáni látszólagos keresés jele. Ehhez még hozzátehetem, hogy felismerhető benne egy a „római kérdésről” való kiforgatott ítélet, melyet túl gyakran hamis kapcsolatba hoznak Don Margotti „se választottak, se választók” formulájával. Az 1870-es évet heterogén erők (neoguelfizmus, liberális katolicizmus, demokratikus radikalizmus) tömege jellemezte, melyek forradalmi mítoszban álltak a pápai és katolikus Rómával szemben. Ezek ugyan az 1848-as mértéktelenségeket elkerülik, de ideáljuk ugyanaz marad: „Az evilági hatalmat eltörölni és a pápaságot megváltoztatni” (Garibaldi világosabb szavakat talál: „A legundorítóbb kormányt ledönteni”). Ezen ideál megvalósítása szisztematikusan és nem kevésbé tragikusan megy végbe: 66 püspököt, köztük Sisto Riario Sforza és Filippo De Angelis bíborost vád alá helyezik és kiutasítják az országból. Minden egyetem teológiai fakultását feloszlatják és a szemináriumokat a kormány felügyelete alá helyezik. A vallási közösségeket feloszlatják és javaikat elkobozzák. IX. Pius már csak megállapíthatta a szomorú valóságot: azok, akik „nem csak a Szentszéket és a római pontifexet akarták civil hatalmuktól megfosztani”, magát a katolikus vallást és Krisztus keresztjének „legdrágább örökségét” is ki akarták a szívekből szakítani.

Az az egység, mely ezen elveket követve kifejlődött, nem az volt, amit IX. Pius szeretett volna. Ennek az egységnek ellentmondani, annyit jelentett, mint vonakodni megfizetni a kívánt uzsoraárat, vagyis egy Mazzinitól elképzelt egyesült kormánytól való bekebelezést. IX. Pius ezért követelte és ezért álmodott olyan egységről, mely a nemzet természetes határait és mindenkori jogait respektálja. Ezenkívül, így mondta ő, „ez a dolog Isten alá van rendelve, és védelmünket mi az Ő kezébe helyezzük”. A vég ismert: az egység, melyet elértek, a forradalom és nem az igazságosság gyümölcse volt. Ez az egység magával hozta a „garibaldizmust”, az antiklerikalizmust, a pártosságot, a kényszerkölcsönöket, az elviselhetetlen adókat, a vallástalanságot, a konkurzust és a rendetlenséget. Így kezdődött a pápa fogsága a Vatikánban, mely 1929-ig fog tartani. Mégis, IX. Pius egész életében nem szűnt meg magát a legmélyebben olasznak érezni és mint ilyent megvallani. Ezt még kritikusai is elismerték: G. Verdi „jó olasznak” nevezte őt, „aki jobb hazafi, mint sokan azok közül, akik haza, hazát kiáltanak”. És olyan megrögzött antiklerikálisok is, mint például A. Brofferio és R. Bonghi bensőleg megrendülten elismerték egyenesvonalúságát és becsületességét. Ugyanezt tették G. Spadolini és különösen A. C. Jemolo. G. Sale komolyan veendő vizsgálata korunkban ugyanerre az eredményre jut.

Egy másik kényes kérdés: IX. Pius mind a zsinati többséget, aki a pápai tévedhetetlenség dogmája ellen nyilatkozott, mind bizonyos helyi egyházak függetlenségét elnyomta egy óvatlan és fennhéjázó kijelentés alapján: „a hagyomány én vagyok”.
      Az, hogy IX. Pius nagyon szívén viselte a tévedhetetlenség dogmájának ügyét, és hogy vele „az igazságosság, a felebaráti szeretet és az Egyház szentségéért való szenvedélye” emocionális buzgóságával törődött, magától értetődő, miként ezt erre vonatkozólag C. Snider írja. Az az állítás, hogy IX. Pius a zsinati atyák szabadságát korlátozta volna, egyszerűen rágalom. A szabadság egészen biztosan nem volt megközelítőleg sem megingatva azok alatt a hosszú órák alatt, melyeket a pápa a zsinat előtt és alatt a pápai csalhatatlanság kérdésének megvitatására fordított. Ezt erősíti meg a szavazás menetének dialektikája: 1870. július 13-án a 601 jelenlevő atya közül 451-en szavaztak mellette, 88-an ellene és 62-en tartózkodtak. A július 18-i negyedik ünnepi ülésen az 535 jelenlevő közül csak ketten voltak ellene, és körülbelül 40 zsinati atya önként távozott a szavazásról, hogy ezzel juttassák kifejezésre nemtetszésüket. Ha a pápa ettől nagyon nyugtalannak látszott, akkor ez azért volt, mert látta, miként gyűlnek össze a felhők a zsinat eseményei körül. Július 19-én Poroszország végül hadüzenetet küldött Franciaországnak, szeptember 20-án megszállták Rómát, így október 20-án a zsinatot postquam Dei munere-vel alkalmasabb időre halasztották.

A keleti egyház autonómiájával kapcsolatban tudomásul kell venni, hogy egy sor félreértés fenyegette a kétoldalú, különösen a kaldeus és a melkhita patriárkához való kapcsolatokat …Én ehelyütt csak IX. Pius béketeljes és megnyugtató szavait szeretném elismételni: „… Nem a keleti rítusokról beszélek, melyeknek olyanoknak kell maradniuk, amilyenek. Itt látom a keleti prelátusokat; nyugodtan kiindulhatnak abból, hogy rítusuk tiszteletreméltó és szent formáit megtarthatják. Csak egyet kívánok: hogy a diszciplína egységesítését illetően a lehető legnagyobb megegyezésre jussunk. De ami a különböző formákat illeti, ezeket nem fogjuk megváltoztatni”. Mintha csak azt akarta volna mondani: ilyen vitás kérdés nem is létezik.

És „a hagyomány én vagyok”? Valóban, így kimondva, ez a kijelentés a fennhéjázás benyomását keltheti, holott csak egy híres királyi kijelentés visszhangja. De hogy a félreértéseket eloszlassuk, a tényekre kell utalnunk, és bele kell képzelnünk magunkat IX. Pius lelkébe, az ő csaknem túlzott pápai önérzetébe, mely tudatában van annak a felelősségnek, mely Péter utódaként ráhárul, és sajátos szerepének mint „a közélet szereplője”, kiben az Egyház egyesül és alkotmánya igazolást nyer. Meg kellene vele élni, ahogy magát mint minden egyházi érdek szintéziseként fogja fel, úgy hogy az általa hozott döntések „irreformabiles ex sese, non autem ex consensu Ecclesiae” (saját magukból megváltoztathatatlanok, de nem egyházi konszenzus által). Csak így, ezzel a felfogással a háttérben lehet a teológiailag megalapozott, bár provokatívan megfogalmazott kijelentést, „a hagyomány én vagyok” megérteni.

(Elnézést a nehéz érthetőségért, de a német fordítás, amelyből ez a cikk készült, sok helyen szinte kibogozhatatlanul értelmetlen.)