Benjamin Greschner a Kathnews hírügynökség tudósítója nemrégen beszélgetést folytatott a Szent X. Pius Papi Közösség német disztriktjének egyik papjával, Peter Lang atyával.

B.G.: A legkülönbözőbb helyeken bukkannak fel hírek a közösségnek Rómával való hamarosan bekövetkező kibéküléséről. Mi az igaz ezekből a híresztelésekből?
P. Lang: Való, hogy napról napra újabb híresztelések kapnak szárnyra. Az internet által a világ nagyon kicsi lett, így azok a feltevések, amelyek valahol Amerikában vagy Argentínában röppennek fel, perceken vagy órákon belül az egész világon „igazságként” terjednek el. Ezért nagyon óvatosnak kell lenni. Való igaz, hogy XVI. Benedek pápa őszentsége intenzíven törekszik a megegyezésre. A pápai komisszió, „Ecclesia Dei” elnöke, Dario Castrillon Hoyos bíboros ebben a munkában a pápa jobb keze. A tradíció áldására kell ehelyütt megjegyezni, hogy Castrillon Hoyos bíboros ezt a feladatot nem kényszerből vállalta, hanem a szívügyének tekinti. Úgy tűnik, hogy sok modern beállítottságú püspök és bíboros már számol azzal, hogy a számukra horrorszcenáriumnak számító „Rómának a Szent X. Pius Papi Közösséggel való kibékülése” nemsokára megtörténik, mert a közösségünkkel szembeni megnyilvánulásaik és támadásaik feltűnően óvatosabbak és visszafogottabbak lettek. Ezért egy hamarosan bekövetkező kiegyezésről szóló hírek többek, mint üres fecsegések.

B.G.: Néhány bíboros a kibékülés feltételeként nyilvánvalóan azt követeli, hogy a közösség ismerje el a II. Vatikáni Zsinatot. Meg fogja ezt az fsspx valaha tenni?
P. Lang: Valóban a II. Vatikáni Zsinat jelenti a kibékülésben a nagy problémát. Ezen a zsinaton az Egyház új, liberális, ökumenikus, vallásszabadságot követelő útja lett lerögzítve, és ezért a Szent X. Pius Papi Közösség ezt a zsinatot teljes egészében soha nem fogadhatja el. Lefebvre érsek mindig azt mondta, hogy mi a zsinatot a tradíció fényében fogadjuk el. De az világos, hogy a tradíció szűrőjén sok minden nem megy át, és ezért szükségszerűen sok mindent újra meg kell változtatni illetve el kell törölni.

B.G.: Elegendő önöknek a kiegyezéshez a tridenti mise celebrálásának világszerte megadott engedélyezése?
P. Lang: Ha a szentmise tridenti rítusban való celebrálása az egész világon újra megengedett lesz, akkor ez nagyon dicséretes és mi csak örülni fogunk neki. Mindazonáltal a szentmise ünneplése nem minden. Ez ugyan a katolikus vallás középpontja, de ezzel a maggal a katolikus környezetnek, tehát az egész tanításnak, amelybe a szentmise be van ágyazva, és amelyet a tridenti szentmise fejez ki a legjobb formában, össze kell passzolnia. Számunkra lehetetlen a Szent Péter Közösség zsákutcáját követni, aki a tridenti szentmisét a katolikus tan nagy kontextusából kivágta és a tradícióért folyó küzdelmét erre az egyetlen pontra korlátozta. Ezzel tagjaik nosztalgiázók, folklórt ápolók vagy valami hasonlók lettek, és de facto feladták a tradícióért és a katolikus Egyház felépüléséért folytatott harcot. Publikációik, amelyekből a katolikus Egyház modern tévedéseinek, tehát a szentmise környezetének mindennemű kritikája hiányzik, ezáltal erőtlenek és értéktelenek lettek. A Rómával való felületes és türelmetlen kiegyezés ezen útját ezért nem érdemes követnünk, hiszen ez már létezik, és ennek hamissága több mint nyilvánvaló.

B.G.: Hogyan kell akkor önök szerint a Rómával való kiegyezésnek kinéznie?
P. Lang: A Rómával való kiegyezésünk útja csak a II. Vatikáni Zsinat radikális feldolgozásán keresztül vezethet. De ehhez az idő momentán – fájdalommal és panasszal kell ezt kijelenteni – még nem érett. Tartanunk kell attól, hogy a pápánknak – ahogy ezt Katharina Emmerichnél olvashatjuk – először papjai, püspökei és bíborosai holttestein kell átgázolnia, amíg teljesen világos lesz előtte, hol vezet a katolikus Egyház útja – biztosan nem a II. Vatikánum ingoványában.

B.G.: Megvilágítaná röviden olvasóink számára a Szent V. Pius és a VI. Pál pápa miséje közötti különbséget, és azt, hogy miért utasítják el önök az utóbbit?
P. Lang: V. Pius meg volt róla győződve, hogy a szentmise, mint Jézus Krisztus Kálvárián elszenvedett keresztáldozatának vértelen és titokzatos megismétlése, a tridenti rítusban találta meg a legjobb külső formáját, és ezért ezt a rítust minden időkre kötelezővé tette. Egyedül ez a tény arra kellett volna vezesse VI. Pált, hogy a szentmise mai, veszedelmes és a katolikus Egyházat romlásba döntő formáját elvesse. De az ember önmaga túlértékelésében – mint egykor a paradicsomban – azt hitte, hogy olyan szentmisét kell alkotnia, amely az embernek végre megadja az őt megillető helyet. A mise közösségi úrvacsora lett, a ‘közösségi’ hangsúlyozásával, mint minden kegyelem és segítség forrása. Ezzel szemben a tridenti mise az embert a kereszt alá helyezi, vagyis a hét kegyelem forrásának hihetetlen folyamába. A tridenti szentmisét ezért soha nem lehet a nép felé celebrálni, mivel teocentrikus, egyedül Istenre irányul. A papnak, mint Jézus Krisztus eszköze és nem mint önmagát kifejező szereplő és moderátor, az a feladata, hogy az emberek számára a keresztnek és Jézus Krisztus érdemeinek végtelenül nagy és értékes kincseihez való hozzáférését lehetővé tegye. Örökké megdönthetetlen törvény marad, hogy mi csak Jézus Krisztusban és Jézus Krisztussal lehetünk tökéletesek és érhetjük el örök célunkat. Ezzel szemben a pap az új misében egy moderátor, egy pusztán evilági összejövetel elnöke, és ezért ünneplik ezt a misét versus populum – a nép felé. Az új mise egy lakoma és egy lakománál logikus, hogy az emberek egymás felé néznek. Hol marad itt az Istenre való irányultság? Az új misében az embernek nincs már szüksége Istenre? Elég az embernek a közösségi élmény? Átveszi ez Isten helyét? Az új mise az embert elvágja Istentől, izolálja tőle. Az új mise Hybris pur, a modern bábeli torony. Az új mise világméretű protestantizmus a kibővített jelszóval: „El, nem csak Rómától, de Istentől is.”

B.G.: Reménykedik a tradíció katolikus Egyházában XVI. Benedek pápa alatt vagy tart attól, hogy az elmúlt negyven év folytatódik?
P. Lang: Egy dolog félreismerhetetlen: mostani szentatyánk, XVI. Benedek pápa lényegesen konzervatívabb és nyitottabb a tradícióval szemben, mint az elődje, II. János Pál. Ha az ember XVI. Benedek pápa biográfiáját olvassa, amelyet ő maga írt, akkor kézzel fogható, hogy ő a tradíciót gyermekkorából ismeri, értékeli és mindenek előtt érti, de modernista szelleme jelenleg még túlsúlyban van. II. János Pálnál csak a modernista lélek volt, de a mostani pápánknak van egy tradicionalista lelke is, és ez a mi reményünk. Ugyanakkor a vallásszabadságról, az állam és Egyház szétválasztásáról vallott nézetei, az ökumenikus kiruccanásai szomorúvá tesznek bennünket, és azt mutatják, hogy egy valódi és hamaros kibékülés jelenleg még nem lehetséges. De reméljük, hogy az állapotbeli kegyelmek és némely negatív személyes élmény egyre inkább ráébresztik majd a pápát arra, hogy a tradíció jelenti az ő teljes elevenségével és főleg anti-liberalizmusával az egyetlen lehetséges utat.