Egész szívünkkel és egész lelkünkkel a katolikus Rómán csüngünk, a katolikus hit őrzőjén, és az ennek a hitnek a megőrzéséhez szükséges hagyományon, az örök Rómán, a bölcsesség és az igazság tanítóján.
Mindazonáltal visszautasítjuk és mindig is visszautasítottuk, hogy Rómát abban az új-modernista és új-protestáns tendenciában kövessük, amely a II. Vatikáni Zsinat alatt és után, az ebből eredő összes reformban világosan érvényre jutott.
Mind ezek a reformok ténylegesen hozzájárultak és továbbra is hozzájárulnak az Egyház szétzúzásához, a papság lerombolásához, a szentmiseáldozat és a szentségek megsemmisítéséhez, a vallási élet eltűnéséhez, az egyetemeken és a papszemináriumokban zajló naturalista és teilhardista oktatáshoz, a katekézisnak olyan tanításához, amely a liberalizmusból és a protestantizmusból keletkezett, és ezért az Egyház hivatalos tanítóhivatala által már számtalan alkalommal elítéltetett.
Egyetlen tekintély, még a hierarchia legmagasabb csúcsán levő sem tud kényszeríteni bennünket, hogy hitünket, úgy ahogy azt az Egyház tizenkilenc évszázad óta világosan megfogalmazta és hirdette, feladjuk vagy megcsonkítsuk.
Szent Pál ezt mondja: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallottatok, átkozott legyen!” (Gal 1,8)
Nem ez az a szentírási rész, amelyet ma a Szentatya emlékezetünkbe idéz? Így ha az ő szavai és tettei között bizonyos ellentmondás lelhető fel, mint például a dikasz-tériumok aktáinál is, úgy mi azt választjuk, amit az Egyház mindig tanított, és süketnek tettetjük magunkat az Egyházban jelenleg mutatkozó romboló újításokkal szemben.
Nem lehet a lex orandi (a liturgia) területén mélyreható újításokat végrehajtani anélkül, hogy ezzel a lex credendi (a hittételek) ne változnának. Az új misének új katekizmus, új papság, új szemináriumok, új egyetemek, új karizmatikus, pentekostalikus egyház felel meg, mind olyasmi, amely az igazhitűségnek és a minden idők tanítóhivatalának ellentmond.
Mivel ez a reform a liberalizmusból és a modernizmusból ered, teljes egészében mérgezett; eretnekségből származik és eretnekségbe vezet, akkor is, ha nem minden aktusa direkt eretnek! Ezért minden éber és hű katolikusnak lehetetlen, hogy ezt a reformot elfogadja, és magát ennek – mindegy mi módon – alávesse. Az Egyházhoz és a katolikus tanhoz való hűség egyetlen lehetséges magatartása üdvösségünk érdekében e reformok elfogadásának kategorikus visszautasítása.
Ezen okból a papképzés terén folytatott művünket tovább folytatjuk, mégpedig minden idők tanítóhivatalának csillagzata alatt mindennemű keserűség, rebellió, harag nélkül, azzal a meggyőződéssel, hogy az Anyaszentegyháznak, a pápának és a jövendő generációknak ennél nagyobb szolgálatot nem lehet tennünk.
Ezért ragaszkodunk szilárdan mindahhoz, amit az Egyház minden időben, a zsinat modernista befolyása előtt mindig hitt, és ebben a hitben gyakorolt: az erkölcstanban, a kultúrában, a katekizmus oktatásban, a papképzésben, az egyházi intézményekben és mindenben, ami a könyvekben kodifikálva volt; így várunk arra, hogy a tradíció igaz fénye elűzze azt a sötétséget, ami az örök Róma égboltját jelenleg elhomályosítja.
Miközben Isten kegyelméből és a Boldogságos Szűz Mária, Szent József, Szent X. Pius pápa segítségével így cselekszünk, meg vagyunk győződve, hogy a római-katolikus Egyházhoz és Péter minden utódához hűek maradunk, és így fideles dispensatores nysteriorum Domini Nostri Jesu Christi in Spiritu Sancto vagyunk. Ámen.

Ecône, a megbotránkozás egyik sarokköve

Aki Jean Dickes „Die Verwundung” (A megsebesülés) című könyvét olvasta, ismeri azt a pusztulást, amit a zsinat szelleme a katolikus szemináriumokban előidézett. Sőt, azt is megérti, miért fordult néhány szeminarista már 1965-ben Lefebvre érsekhez azzal a kéréssel, hogy gondoskodjon számukra olyan papképzésről, amelyet saját addigi szemináriumukban nem kaptak meg. Mégis, e kérés ellenére az érsek csak 1969-ben, vagyis azután, hogy Freiburg püspöke, Msr. Charriére teljes támogatásáról biztosította, határozta el egy új szeminárium alapítását. A szerény alapítás célja – amit a svájci egyházmegye nagy tetszéssel fogadott – világosan meg volt fogalmazva: a katolikus tan és a katolikus lelkiség alapelvei szerinti papképzés. Az alapítás sikeresen indult, úgy hogy 1970 őszén már 11 szeminarista és 3 freiburgi pap települhetett át Nagy Szent Bernát szerzeteseinek egykori priorátusába, a wallisi Ecône-ba.

Eddig az ideig Ecône egy jelentéktelen kis település volt. De ezután neve hamarosan, anélkül, hogy ez bárkinek szándékában lett volna, az egész világon ismertté vált. Az 1972-es tanév kezdetekor már 95 szeminarista járt Ecône-ba. A szeminárium eme gyors felvirágzása mindenkinek feltűnt. Különösen a francia püspökök figyelték árgus szemekkel a történéseket, hiszen a legtöbb papnövendék Franciaországból származott, ahol Ecône-nal ellentétben eddigre lassan kiürültek a szemináriumok: 1971-re az új belépések száma 273-ra csökkent. 1972-től kezdődően ez azt jelentette, hogy körülbelül minden hatodik francia szeminarista Ecône-ban kezdte meg tanulmányait. „Ez már több mint egy egyházmegyét helyezett riadókészültségbe”, ismerte el Garrane bíboros valamivel később, 1974. március 9-én keltezett levelében Mgr. Adamnak, Sitten püspökének. De ennél a sikernél is jobban bosszantotta a francia püspököket a szeminárium szellemi beállítottsága. Ecône régense ugyanis 1970 novemberében elhatározta, hogy hűek maradnak minden idők miséjéhez és szeminaristáival „a kísérletezés korában a hagyomány kísérletére szánják el magukat.”

Így történt, hogy a francia püspökök 1972 őszén Lourdes-ban tartott gyűlésén Ecône vált a tárgyalások középpontjává. Talán ehelyütt eszébe jut egyeseknek, hogy éppen 10 évvel ezen esemény előtt a francia püspökség már egyszer vehemensen tiltakozott, mégpedig akkor, amikor XXIII. János pápa egy francia egyházmegyét akart az érsekre bízni, és végül e kinevezéshez az érseknek a francia közgyűlésből való kizárását szabta feltételül. Nos, 10 évvel később a francia püspökök ismét összegyűltek, hogy újfent összefogjanak Lefebvre érsek ellen. Noha a szeminárium egyházjogi helyzete elegendően ismert volt számukra – Mgr. Delaruet, Nanterre püspökét 1972 márciusában külön e célra küldték Ecône-ba vizitációra –, mégis támadások és rágalmazások kereszttűzébe fogták. „Vad szemináriumról” beszéltek, és feloszlatását napi parancsban követelték. Ezek a püspökök már megértették, amit VI. Pál Jean Guitton újságíróval majd később bizalmasan közölni fog: „Ha a Szent X. Pius Papi Közösségnek megadjuk Szent V. Pius miséjének szabad celebrálását, minden, amit a II. Vatikáni Zsinattal elértünk, semmivé válik.” Ecône Franciaországban a modernizmus botrányának sarokköve lett.

Az apostoli vizitáció 1974 novemberében

Abban az időben a francia püspökség hosszú karja elért a római kúria testületeibe: Villot bíboros államtitkárként csaknem korlátlan hatalommal bírt. Így francia paptársainak megígérhette, hogy az Ecône-i ügynek hamarosan véget vet. Titkára, Mgr. Etchegaray 1974 elején kijelentette: „Hat hónapon belül Ecône-nak vége lesz.”
     Villot bíboros unszolására VI. Pál egy bíboros-komissziót kreált, és 1974. június 23-án elrendelte a szeminárium apostoli vizitációját. Ezt Descamps érsek és kísérője, Mgr. Onclin hajtotta végre november 11. és 13. között a pápa közvetlen és a papság, a szerzetesrendek, a katolikus nevelés- és oktatásügyek kongregációjának utasítására. A vizitációt végzők három napon át kérdezték ki és vizsgáztatták a szeminaristákat és a professzorokat, köztük természetesen Lefebvre érseket is. Eközben óhatatlanul feltűnt, hogy egyáltalán nem tartották magukat az ilyen esetekre megszabott kánoni előírásokhoz. Se jegyzőkönyveket nem írtak alá, se Lefebvre érseknek nem küldtek el később semmilyen jelentést.

A két prelátus igen csekély jámborságán mindenki megdöbbent: ott tartózkodásuk alatt a szeminárium kápolnájában egyetlen egyszer sem lehetett látni őket. De leginkább az volt a nyugtalanító, hogy a kihallgatások és a tárgyalások során a két prelátus – egyéb furcsaságok mellett – a házasok pappá szentelését teljesen normálisnak, a hit igazságait változónak és Jézus Krisztus feltámadásának hagyományos értelmezését kétségesnek jelentette ki.
     Ezen túlmenően a vizitátorok, akik a Szentszék képviselőjeként jöttek, még olyan beszédeket is tartottak, amelyek nem voltak összhangban azzal, amit ez idáig Róma minden időben tanított.

A november 21-i nyilatkozat és ennek következményei

Alig köszöntek el a látogatók, az érsek máris Rómába utazott (november 16-án), hogy VI. Pál pápánál kihallgatást kérjen. Ezt Villot bíboros-államtitkár azzal az indokolással utasította vissza, hogy ezt elismerésként lehetne értékelni. 21-én, amikor az érsek ismét átlépte a Vatikán küszöbét, egy svájci gárdista, aki eddig mozdulatlanul állt a helyén, felé fordult, és ezt mondta: „Monsignore, mit vár még ezektől az emberektől?” Az érsek ekkor megértette, hogy e Róma irányában nem táplálhat többé reményt.
     Mindazonáltal mégis megpróbálta megkövetelni a hitről való tárgyalást és az Egyházban jelenlevő krízis feltárását. Kérésére azonban csak rideg politikai szólamokkal válaszoltak. Csalódottan tért vissza Albano-ba, ahol egy ültében, anélkül, hogy egyetlen javítást, húzást végzett volna, kidolgozott egy nyilatkozatot, amelyet Ecône-ban december 2-án mindennemű változtatás nélkül mutatott be a szeminaristáknak ezzel a kijelentéssel: „Ez a szemináriumnak és a Papi Közösségnek a helyzete megalakulásuk óta.” A papnövendékek lelkesen fogadták el a nyilatkozatot.

Ami azonban eredetileg csak belső állásfoglalásnak készült, az a különböző hasonlóan gondolkodó papok örömteli fogadtatása által röplap formájában hamarosan egész Franciaországban elterjedt. A francia püspökök számára a szöveg valódi hadüzenetet jelentett a zsinat utáni reformok egésze ellen. Amikor 1975. január 21-én a vizitátorok a bíboros-komisszió három bíborosának átnyújtották saját jelentésüket, Garrone bíboros előrántotta a nyilatkozatot. Az eredeti jelentés már senkit nem érdekelt, hiszen a nyilatkozattal valódi corpus delicti-t tartottak a kezükben az érsek ellen.

A bíboros-komisszió Lefebvre érseket február l3-ára és március 3-ára rendelte kihallgatásra. A viták a bíborosok oldaláról egyre hevesebbé váltak. „Maga őrült!”, vágta Garrone bíboros az érsek fejéhez március 3-án.
     Azt követelték tőle, hogy vonja vissza nyilatkozatát. „Megfogalmazhatom másképp, de nem írhatok mást”, válaszolta az érsek. Ecône-ban a professzorok egy mérsékeltebb szöveget terjesztettek elé ezzel a felszólítással: „Monseigneur, vonja vissza az első szöveget, és írja alá ezt a másikat!” De az érsek nem engedett. Ezzel azonban elháríthatatlanul megpecsételte sorsát: a Rómából jövő elítélését. Ezen se VI. Pál pápa és az érsek közötti levélváltás, se az 1976. szeptember 11-i személyes találkozásuk nem változtatott semmit. „Mindaddig, amíg az érsek ragaszkodik a november 21-én megfogalmazott állásfoglalásához, addig minden további párbeszéd fölösleges”, szólt az ítélet.

Mégis, e bátor hitvallónak pont ez a hagyományhoz való töretlen hűség világos és szilárd megnyilvánulása nyújtott biztos támaszt: ennek segítségével tudta azokat a támadásokat kivédeni. amelyekkel ezután Róma Ecône-t üldözte. Azokat a szankciókat, amelyeket VI. Pál 1975-ben és 1976-ban ellene hozott, már ezek fényében látta. Azután, hogy július 22-én szuszpendálása (suspension a divinis) hatályba lépett, és tőle újra a „zsinati egyházhoz való hűséget” követelték, ezt írta: „Valójában ez a szuszpenzió elrabolja tőlem azt a jogot, hogy az új misét celebráljam, az új szentségeket kiosszam. A ‘zsinati egyház’ – miként Mgr. Benelli nevezi – iránti hűséget követelik tőlem. Csakhogy ez a zsinati egyház szakadár egyház, mert szakított a katolikus Egyházzal, minden idők Egyházával. Megvannak az új dogmái, az új papsága, az új szervezetei, az új kultusza, amelyeket azonban az Egyház az évszázadok során már számtalan kötelező érvényű dokumentumban elitélt.”