Kedves hívek!
Az Egyház mai helyzetéről szóló rövid előadásomat egy kérdéssel szeretném kezdeni: miért van jelenleg a Péter Közösség olyan nehéz helyzetben?

(A Petrusbruderschaft – Szent Péter Papi Közösség – az a papi közösség, melyet a Szent X. Pius Papi Közösségből a püspökszentelés miatt kilépett papok alapítottak. Ez a közösség engedélyt kapott Rómától, hogy a régi misét olvashassa. De ezért mindig újabb és újabb engedményeket kell tennie Róma felé)

Önök biztosan hallottak már róla: nyáron bizonyos támadások érték a Péter Közösséget. Egyfelől belülről: 16 pap vádat emelt Pater Bisig és a közösség egész viselkedése ellen. Ezt a panaszt, így lehet fogalmazni, Róma örömmel fogadta. E vádemelés dátuma 1999. június 29. Július közepén Felici bíboros, az Ecclesia Dei komisszió elnökétől megérkezett a válasz, egy igen kemény levél Pater Bisig-nek, anélkül, hogy a páter maga előbb bármit is szólhatott volna az ügyről. Ebben a levélben a bíboros azt hányta a Péter Közösség szemére, hogy olyan tendencia fedezhető fel náluk, mely a Pius Közösség álláspontjához kezd hasonlítani, azaz olyan tendenciát követnek, mely skizmatikus viselkedéshez vezet; soraikban olyanok találhatók, akik bizalmatlanok Rómával szemben, bizalmatlanok a zsinattal és a reformokkal szemben. Ezért P. Bisig hivatali hatalmát nagyon erősen korlátozták; az általános káptalant, melyet ebben az évben kellett volna megtartani, elhalasztották; helyette egy általános gyűlést – ehhez hasonlóról én még eddig soha nem hallottam – hívtak össze januárra, vagyis a következő hónapra Rómába (ez a gyűlés februárban jött létre) a Péter Közösség összes inkardinált tagja számára. Ez volt az első sakkhúzás, illetve már a második, hiszen az első a rítusok kongregációjától jött, Medina bíborostól, aki 1999. július 3-án három kérdést és választ hozott nyilvánosságra, melyek az Ecclesia-Dei közösségekre vonatkoznak. Ez a három kérdés az új misével kapcsolatos, mert addig ezeknek az Ecclesia-Dei közösségeknek engedélyezve volt a tridenti mise olvasása.

Az első kérdés tehát így hangzott: Szabad-e egy papnak, aki egy ilyen közösség tagja, az új misét celebrálnia? Válasz: Természetesen, hiszen az új mise az Egyház általános miséje, és ezért e közösségek, különösen a Péter Közösség, papjainak szabad ezt celebrálni. Sőt, bizonyos körülmények között, kell is ezt celebrálniuk, ha például olyan közösségnek vagy olyan plébánia híveinek celebrálnak, akik csak az új mise ünnepléséhez szoktak hozzá.
      Második kérdés: Megtilthatja-e egy ilyen Ecclesia-Dei közösség vezetője egyik papjának, hogy az új misét celebrálja? Válasz: Nem tilthatja meg.
      A harmadik kérdés a koncelebrálást érintette: Szabad-e az Ecclesia-Dei közösség papjainak az új misében koncelebrálniuk? A válasz így hangzott: Természetesen szabad, kiváltképpen ajánlatos ez nagycsütörtökön, hogy ezzel is demonstrálják az egyházi egységet.

Ez történt tehát július 3-án. P. Bisig és egy másik rendfőnök, Pater de Bligniére, a Ferreri Szent Vince kongregáció vezetője, Rómába ment, hogy megpróbálja ezt a folyamatot fékezni vagy akár meg is állítani. Elsőként az Apostoli Signatura vezetőjét keresték fel; ez az Anyaszentegyház legmagasabb fokú ítélőszéke.
      Ennek képviselője, de Magistris érsek a következő „személyes véleményt” mondta el nekik: „A szervezeti szabályzatban (a Szent Vince kongregációjában) az áll, hogy a tagok kötelezik magukat, hogy a misét az 1962-es könyvek szerint celebrálják”, azaz a régi misét. A tagoknak tehát kötelező a hagyományos misét olvasniuk! És ezt ő így kommentálta: „Nos, ezt úgy kell értelmezni, hogy általában kötelező a tagoknak a régi misét olvasni, de ez nem zárja ki azt, hogy olykor-olykor az új misét is celebrálják.” A két rendfőnök ezután Medina bíboroshoz ment, aki ezt mondta nekik: „De hiszen én az Önök barátja vagyok, én csak a javát akarom a tradíciónak, de Önök nem dolgozhatnak tovább, ha olykor-olykor nem mutatják be az új misét. Ugyanúgy mint én, ha én Magukhoz megyek, természetesen a régi misét celebrálom; Maguknak ugyanígy, ha hozzám jönnek, akkor az új misét kell bemutatniuk.”
      A következő napon összejött három bíboros, mégpedig Ratzinger, Medina és Felici bíboros. A két pater, vagyis Bisig és de Bligniére, megpróbálták saját álláspontjukat megvédeni. Benyújtott kérdéseikből megismerhetők érveik, melyek a következők: hiszen Róma megígérte, hogy mi, a Péter-papok a régi misét celebráljuk; ez benne van a protokollban, sőt ez áll a mi konstitúcióinkban. Róma megígérte ezt, és most megszegi ezt az ígéretét? Most a Pius-emberek azt fogják mondani: „Látják, igazunk volt, mondtuk, hogy Rómában nem lehet megbízni.” A második érv. Ha ezt megengedik, akkor nem tudjuk közösségünket tovább vezetni, összevisszaság keletkezik, amit a püspökök ki fognak használni; csak azokat a papokat fogják egyházmegyéjükbe felvenni, akik beleegyeznek abba, hogy az új misét celebrálják, míg a többieket elküldik. Végezetül jött a fő érv. Ha Önök ezt csinálják, akkor szeminaristáink átmennek a Pius Közösségbe.

Mielőtt a bíborosok reakciójára rátérnék, nagyon fontos leszögezni: a Péter Közösség érvei a misével kapcsolatban egyrészről a protokollt érintik, vagyis így szólnak: „Róma kijelentette, és szerződést kötött velünk arról, hogy a régi misét celebrálhatjuk.” Másrészről: „Róma adott nekünk törvényt, azaz alapszabályt, és ebben a régi miséről van szó. Ez tehát a mi törvényünk.” Végezetül utolsó érvük a Pius Közösség ellen irányul: „Ha Önök ezt csinálják, a Pius Közösség kinevet bennünket, és szeminaristáink elhagynak bennünket.” Csak ezek az érveik. Nagyon fontos, hogy ezt tisztán lássuk.

De hogyan reagált Róma ezekre az érvekre; hogyan reagált erre a szemrehányásra: Önök megszegnek egy ígéretet, mely a protokollban áll. Medina bíboros ezt felelte: „Igen, de Lefebvre érsek nem is írta alá ezt a protokollt!” Erre Pater de Bligniére kivette táskájából a protokoll másolatát, melyen ott volt Lefebvre érsek aláírása. Medina bíboros válasza: „De másnap újra visszavonta aláírását, és a pápa sem approbálta ezt. Azonkívül ez csak egy szerződés tervezete, mely csak általános irányvonalakat tartalmaz.” Más szóval, Róma saját szavát sem veszi komolyan. Ez nagyon súlyos dolog. De mit válaszoltak a szabályzattal kapcsolatos felvetésre? Msgr. Perl ezt mondta: „Hm, tanulmányozom az Önök szabályzatait, de nem tudom belőlük kiolvasni, hogy Önöknek kizárólag a régi misét kellene celebrálniuk. Nem, ezt igazán nem olvasom ki belőlük.”
      Ebből világosan látható, kedves hívek, hogy a Péter Közösség jelenleg joggal érzi becsapva magát, mégpedig azoktól, akikbe egész bizalmát fektette. Tíz éven keresztül ezt mondták: „Nézzétek, a Pius Közösség nem bízott meg Rómában, megfutamodtak, püspököket szenteltek, és most skizmában vannak, stb. Mi megbíztunk Rómában, és látjátok, milyen jól megvagyunk.” Tíz éven keresztül ment ez a nóta, éppen az elmúlt év úgynevezett októberi diadala után, amikor a Péter Közösség 10 éves évfordulóját ünnepelte, jönnek a csapások, egyik a másik után. Még nem vagyunk a végén, még további fejlemények is várhatók, de a kocka már el van vetve.

Itt fekszik előttem Msgr. Perl intervenciója a nemzetközi Una Voce legutolsó, november közepén Rómában tartott közgyűlésének alkalmából. Msgr. Perl nyilatkozatot tesz ebben, és tisztázni akarja a történteket – számunkra azonban nem érthetetlenek ezek a dolgok. Nyáron és ősszel sok laikus küldött levelet Rómába, különösen az Una Voce és a Péter Közösség köreiből. Msgr. Perl tehát megállapítja: „E krízis magva azon papok koncelebrálásának problémája, akik a hagyományos latin liturgiához tartoznak, de néhányan a misét abban a rítusban is celebrálták, amelyik most van érvényben. Ennek többszöri lehetőségét kérelmezték. Egyes papok, akik a megyéspüspökkel miséztek, ezt tették, mely gyakorlatot azonban a többség kategorikusan visszautasította. Az istentiszteletek kongregációja és a szentségek diszciplínája a törvényalkotó szövegekről a pápai tanáccsal való konzultáció és a pápai Ecclesia Dei komisszióval való tanácskozása után az e témáról szóló hivatalos válaszokat a Notitiae-ban nyilvánosságra hozta, és az érintett intézmények vezetőinak döntésük okait is feltárta. Ezek a válaszok jogi megállapításokat tartalmaznak: azok, akik azt a privilégiumot bírják, hogy azokból a könyvekből, melyek korábban, VI. Pál pápa reformja előtt voltak érvényben, celebrálhatnak, nem veszítik el azon jogukat, hogy VI. Pál misszáléja alapján is celebrálhassanak – ezt a jogot minden római rítusú pap bírja. Sehol nem lett kimondva, hogy ezek a papok kötelezve vannak ezt tenni, joguk azonban van hozzá, és ezért egyetlen rendfőnök sem tilthatja meg nekik azt, amit az Egyház általános törvénye megenged. Az a jog, hogy kizárólag az 1962-es könyv szerint lehet celebrálni, nem létezik, és soha nem is létezett, egyetlen hivatalos szövegben sincs ilyen lefektetve”; így szól Msgr. Perl nyilatkozata az Una Voce ülésén.
      Kizárólagos jog a régi mise és csak ennek celebrálására tehát nem létezik és nem is létezett, mondják nekünk. A rítus és istentiszteletek kongregációjának szövegei teljesen világosak, és semmilyen kétséget nem hagynak maguk után. Tévedés azt mondani, hogy a Péter Közösségtől elvették a jogot, mely szerint kizárólagosan csak a régi misét celebrálhatják, mert ilyen jog nem is létezett soha. Más szóval Msgr. Perl azt állítja, hogy Róma soha nem adta meg a Péter Közösségnek azt a jogot, hogy csak a régi misét celebrálja. Az ötödik pontban Msgr. Perl a koncelebrálásról beszél; erről azt mondja, hogy ez az egység demonstrálása, a communio, mely a püspök és a papok között fennáll. Az egység eme jelét a II. Vatikáni Zsinat hozta vissza az Egyházba. E jel korunkban fontos szerepet játszik a püspökök és a papok közötti egység kifejeződésére, még azok között a hagyományhű papok között is, akik az egyes megyéspüspökségekben dolgoznak. Erről a liturgikus jelről nem lehet anélkül lemondani, hogy ne azt a benyomást keltsék, hogy magáról az egységről mondanak le. Ez az érvelés arra kötelezi a Péter Közösséget, hogy a megyéspüspökökkel koncelebrálják az új misét. Azért hívja meg az Ecclesia Dei komisszió a papokat a saját püspökeikkel való koncelebrálásra, mert az Ecclesia Dei komissziónak éppen az a szerepe, hogy a papok és hívők közötti egyházi egységet megkönnyítse, miközben egyúttal azt is garantálja, hogy ezen különböző közösségek szellemi és liturgikus hagyományait tiszteletben tartsák. Tehát azt mondják: igenis, tiszteletben tartjuk az önök hagyományát, de, kérem, celebrálják az új misét. Ez egészen különleges módja a tiszteletben tartásnak!

Térjünk vissza azonban még röviden ahhoz a kérdéshez, hogyan jutott a Péter Közösség most ebbe a kutyaszorítóba? Csapdába kerültek, amiből nem tudnak kimenekülni. Minden létező szék között a földre estek. Mondhatja-e azt a Péter Közösség, hogy az új mise rossz; hitem szerint nem tudom a Megváltómat megbántani, ezért tehát elutasítom az új misét? Ezt ugye nem mondhatják. Ellenkezőleg, azt mondják, az új mise hithű, azaz, a hit szempontjából minden rendben van vele, és ezért legitim. Hogyan lehet a problémát megoldani? Ez a probléma, kedves hívek, az apostolok problémájához hasonló. Az apostolok Szent Péterrel felismerték Jézust mint igaz Istent: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Istenről azonban tudjuk, hogy se nem szenvedhet, se nem halhat meg. Nos, az apostolok – szó szerint véve csak egy – ott állnak a kereszt lábánál, és látják ezt a Jézust, akit ők Istennek ismertek el és imádtak, most szenvedni és meghalni. Ez volt az apostolok megmérettetése, és mi most, kedves hívek, hasonló próbatétel előtt állunk, ezúttal az Egyházzal és a pápával kapcsolatban. Az Egyházon, miként ezt magától az Isteni Megváltótól hallottuk, a pokol kapui soha nem fognak erőt venni. Mi az Egyházat és a pápát csalhatatlannak ismerjük el. És mégis, napjainkban olyan tetteket és kijelentéseket látunk és hallunk, melyek teljesen nyilvánvalóan tévesek, sőt egészen az eretnekségig mennek. Csakúgy, mint az apostolok, akik azt hitték, hogy Jézus mint Isten nem szenvedhet és nem halhat meg, tudjuk, hogy az Egyház egy, az Egyház szent, az Egyház tévedhetetlen, miként a pápa is. Másrészt Jézus van a szemünk előtt, ahogy szenved és meghal. Az Egyházban ma szörnyű összevisszaságot látunk a püspököktől elkezdve egészen a pápáig.

E próbatétel közben számtalan keresztény kereste a megoldást. Néhányan egyszerűen ezt mondták: „Igen, ő Isten; Isten nem szenvedhet és nem halhat meg, tehát ez a szenvedés és halál csak megtévesztés, a kereszt csak látszat”; – voltak olyan eretnekek, akik ezt a megoldást ajánlották. Mások azt mondták: „Aki ott szenved és meghal, nem lehet Isten”. Aki katolikus, annak mindkét mondatot el kell fogadnia, még akkor is, ha ezek egymással tökéletesen ellentétesnek tűnnek: Jézus Isten, mint ilyen nem tud szenvedni és meghalni, és Jézus mégis szenved és meghal.
      Ebből önök is rájönnek, hogy a választ máshol kell keresni. Jézus emberként hal meg, de ez ugyanaz a személy, aki emberként meghal, és Istenként nem halhat meg. Ugyanaz a személy, ugyanaz a Jézus, mely mindkettőre képes, hiszen ugyanarról a személyről valljuk: Jézus nem hal meg, Jézus meghal, egyszer mint Isten, egyszer mint ember. Ez a megoldás, ez hitünknek egyik legnagyobb titka.

Ne higgyék azt, kedves hívek, hogy csak egy egyszerű szójátékról van szó. Nem, hitünk egyik legnagyobb titka áll előttünk, és ez a titok magasan felülmúlja a mi felfogóképességünket. És ma egy másik ilyen titok előtt állunk, és aki túl gyorsan és egyszerűen emberileg akarja megérteni ezt a titkot, könnyen tévútra jut. Az Egyház helyzetét látva egyesek ezt mondják: „Hiszen ez nem lehet az Egyház, ez nem lehet a pápa; hiszen a pápa csalhatatlan, és a mai pápa (II. János Pál) hihetetlen dolgokat mond, hallatlan szörnyűségeket csinál a buddhistákkal, a hindukkal; még egy hindu papnőt is fogad a megszentelt hamuval, áldozatot mutat be afrikai pogány papokkal. Egy ilyen ember nem lehet a pápa.” Ez a sedisvakantisták álláspontja. Ők a külső tetteket nézik csak, és emiatt tagadják II. János Pál pápaságát. Mások, nevezetesen a Péter Közösség tagjai, ezt mondják maguknak: a pápa csalhatatlan, ezért csak helyeset és jót tud tenni; következésképpen azok a szörnyűségek, melyekről hallunk, biztos csak illúziók. Én, kis ember, mit is tehetnék az Egyházzal szemben? Hiszen Loyolai Szent Ignác is ezt az útmutatást adja. „Ha én feketének vélek valamit, míg az Egyház erre azt mondja, hogy fehér, akkor egész egyszerűen fel kell adnom a véleményemet, és el kell fogadnom az Egyház vélekedését.” És a mai Egyház ezt mondja: Nincs semmi probléma az új misével, az Egyházban minden rendben van, tavasz uralkodik az Egyházban. Benyomásaimat tehát, melyek ugyan nekem problémát okoznak, figyelmen kívül kell hagynom, és az új misét mint jót kell elfogadnom, mert Róma ezt mondja.

Itt van a Péter Közösség problémája is, kedves hívek; ez pontosan ugyanaz a probléma, mint a sedisvakantistáké csak más következtetésekkel. Az igazi megoldás azonban sem az egyiknél, sem a másiknál nincs. Ők nem akarják mindkét igazságot elfogadni, nevezetesen a tagadhatatlan történéseket és ugyanakkor azt a tényt, hogy a pápa valóban pápa. Ezzel szemben mi határozottan kitartunk egész hitünk mellett, mely a Credo-ban ezt vallja: „Hiszek egy katolikus keresztény Anyaszentegyházat”. Az Egyház ezen egysége ellenére mindenütt nagy és számtalanul sok szakadást látok. Nem tagadhatom a valóságot, nem, a Jóisten értelmet adott nekem, és ez az értelem úgy látja a dolgokat, ahogy azok vannak. Olyan dolgokat látok, melyek úgy tűnnek, hogy az Egyház csalhatatlanságával nem egyeztethetők össze; emiatt azonban ezeket a tényeket nem vethetem egyszerűen el. Látom az új mise gyümölcseit, látom az Egyház egész szerencsétlenségét, látom milyen sokan vesztik el hitüket. Gondoljanak csak a kézbe-áldoztatásra, arra a sok papra, aki elvesztette hitét a szentmise áldozati jellegében vagy a reálprezenciában.
      Ezek a megállapítások a következő döntéshez vezetnek: az új mise katasztrófa az Egyház számára. Ugyanakkor ragaszkodunk ahhoz, hogy a katolikus Egyház szent. A helyes választ csak akkor tudjuk megtalálni, ha mélyebben hatolunk ebbe a titokba. Bizonyos dolgokat pontosítanunk kell. És az is igaz, hogy az egyházi tanítóhivatal még több kérdést nem oldott meg, például éppen a saját magát érintő kérdéseket sem. Bizonyos kérdésekben és bizonyos feltételek mellett ez a tanítóhivatal tévedhetetlen; de ez nincs mindig így. Ha tudniillik mindig tévedhetetlen lenne, akkor az I. Vatikánum nem állított volna feltételeket a tévedhetetlenségre. Ha mindig tévedhetetlen lenne, akkor nem lenne szükség arra, hogy azt mondjuk: csak akkor tévedhetetlen, ha ez vagy az a feltétel teljesítve van. Ezt nagyon fontos megjegyeznünk.

A mi feladatunk, kedves hívek, az Egyház eme tragikus helyzetében az, hogy sokat imádkozzunk, hogy áldozatot hozzunk, legalább azért, hogy világosan lássunk, és így helyesen és az Egyházhoz hűen cselekedhessünk. Háborús állapotban vagyunk, az ellenségek körülvették és részben már el is foglalták az Egyházat. Ismert tény, hogy a római kúria bíborosai és püspökei között legalább 120 szabadkőműves van, három vagy négy páholyba szerveződve. Húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt a NATO nyilvánosságra hozott egy jelentést, melyben az állt, hogy háromezer kommunista ügynök hatolt be a katolikus hierarchiába, hogy ott felforgató tevékenységet folytasson. Háromezer! Ki hiszi el, hogy ezek az emberek csak malmozva ütik agyon idejüket? Nem; ezek rombolják az Egyházat, bár mitrát és piros bíboroskalapot viselnek. Ezek ellenségek, és ez a nagy probléma.

Olyan összevisszaság van az Egyházban, amilyen még soha nem volt. Nyugodtan beszélhetünk anarchiáról. Van egy levél, melyet Msgr. Perl írt 1995-ben egy francia családnak, aki panaszt emelt az Egyház állapota, különösen a francia püspökök viselkedése ellen, és panaszlevelét postai úton küldte a Vatikánba. Msgr. Perl a következőképpen válaszolt: „Igen, ezek a dolgok valóban fennállnak, és tényleg rosszak, szinte egyházi anarchiáról beszélhetünk.” Ezek az ő szavai. De még ennél is tovább ment és ezt mondta: „Olvassák el, amit Jean Marie Popper Franciaországból egy nyílt levélben írt a pápának az Egyházban dúló anarchiáról. Ha még nem ismerik ezt a könyvet, akkor vegyék meg.” És tovább: „Ha önök azt hiszik, hogy Rómának egy tekintélyelvű intézkedése a dolgokat ismét rendbe tudná hozni, akkor tévednek; ez illúzió.” Tehát Msgr. Perl azt írta, hogy illúzió abban hinni, hogy Róma még tehetne valamit. És aztán így folytatta: „Mit tegyünk? Meg kell őriznünk a hitet. Olvassák ehhez az új katekizmust. Másodszor imádkozzanak, harmadszor pedig maradjanak hűségesek; hűek a pápához és a püspökökhöz.” Valaki tehát előbb ezt írja: „Nézzék meg ezeket a püspököket, akik ezt az összevisszaságot okozzák.” És aztán a válasza így hangzik: „Legyen ezekhez a püspökökhöz hűséges!” Ez Róma viselkedése.

Reménytelen zűrzavar uralkodik tehát. De ezért, kedves hívek, nem szabad az Egyházat elvetni. Nyilvánvaló, hogy a külső építmény egyes részei már nem katolikusok, ezt nyugodtan állíthatjuk. Vannak püspökök, akik már nem katolikusok, de ezért nem vethetjük el az Egyházat. Vegyék figyelembe, hogy az Egyház nem valami profán intézmény, hanem isteni. Egyedül ilyen kérdést feltenni mint: „egyáltalán benn kell-e maradnunk az Egyházban”, téves dolog lenne. A napi tapasztalat arra tanít, hogy éppenséggel a modern Egyházban is akadnak még olyan papok és hívők, akik katolikusok maradtak, még akkor is, ha ezek nem tudják biztosan, hogy mit is csinálnak. Tévedés azt állítani, hogy mi vagyunk az egyetlen katolikusok. Ez a koncepció a sedisvakantizmus következménye. Ezek az emberek azt mondják, hogy nincs pápa, akkor viszont Egyház sincsen. Tehát választanak egy pápát, ennek ez a logikus következménye. Tudják, hogy hány pápa van a sedisvakantistáknál ebben a pillanatban? Legalább négy vagy öt: XV. Kelemen, XIV. Leó, II. Linus, XIII. Pius és Mihály pápa Észak-Amerikában. Már csak ebből is kitűnik, hogy ez az út nem megoldás.

Nem; mi egy titok előtt állunk, melynek megoldását nem ismerjük. Az embernek sokba kerül, ha egy probléma előtt áll, és azt kell mondania: „nem ismerem a megoldást”. Mindazonáltal a Jóisten elég ismeretet adott nekünk, hogy tudjuk, mit kell tennünk, hogyan kell viselkednünk. Vagyis a hitet kell megőriznünk és tennünk, amit az Egyház mindig tett, amit minden idők szentjei tettek; ez soha nem lehet rossz. Isten az idő és minden változás fölött áll. És ami egyszer jó volt, mindig jó marad, ez a mise, ez a szent mise, a hagyományos szent mise például.

Itt fekszik előttem egy Siéna érsekéhez címzett levél Medina bíborostól, melyben a bíboros azt állítja, hogy az új mise felváltotta a régi misét, vagyis eltörölte. E felfogással szemben más bíborosok, sőt egy egész bíborosi komisszió 1986-ban azt mondta: „nem, az új mise nem törölte el a régi misét, nem váltotta fel azt”, és Lustiger bíboros azt mondta: „a régi misét nem lehet hatályon kívül helyezni”. Stickler bíboros ugyanezt állapította meg: „ez a mise olyannyira az Egyház lényegéhez tartozik, az Egyház szentségére olyannyira rányomta bélyegét évszázadokon keresztül, hogy nem lehet többé az Egyházból száműzni”.

Óvakodnunk kell nagyon egy jobboldali pozitivizmustól. Róma nem hozhat önkényesen új törvényeket; a pápát is kötik az Egyház alaptörvényei és alkotmánya. Még a pápa sem változtathatja meg az Egyházat, még akkor sem, ha övé a legmagasabb auktoritás. Fontos, hogy ezt a tényt ne veszítsük szem elől. És mi így katolikusok is és engedelmesek is vagyunk, ha az új misére és azokra az újításokra nemet mondunk, melyek a keresztények lelki életét veszélyeztetik, sőt meg is ölik.

Miért vagyunk engedelmesek? Mert az Egyház célja a lelkek üdvözítése és nem ennek ellentéte. Az Egyház törvénykönyvében le van fektetve, hogy adódhatnak olyan körülmények, melyekben a törvények a lelkek ártalmára lehetnek. Ezért áll a törvénykönyvben, hogy a legelső törvény, mely minden mást meghatároz, a lelkek üdvözítése.

Bizonyos helyeken világosan megfogalmazták, mikor lehet a törvényeket figyelmen kívül hagyni; mivel ha ilyen esetekben is alkalmaznák őket, a lelkek kárt szenvednének. Egy példa ehhez: valaki halálán van, papra van szüksége, hogy meggyónhasson. De csak egy hihetetlenül gyenge, kiközösített pap van a közelben, sőt talán már laicizált is, és szégyenteljes életet él. Mégis, a haldokló magához hívathatja ezt a papot, és ez nem csak érvényesen kiszolgáltathatja neki a szentségeket, hanem törvényszerűen is; még akkor is, ha ez a gyónás és minden egyéb az Egyház általános törvényeinek ellentmond, mely kimondja: „kiközösített paptól nem szabad ezeket a szentségeket elfogadni”. Ez tehát egy példa az egyházjogból, ahol a lelkek üdvösségéről van szó. Ugyanez érvényes a keresztelésre is. Ha nem találnak senkit, aki a keresztelést elvégezhetné, akkor egy pogányhoz is fordulhatnak, talán egy babonás emberhez vagy teljesen hitetlenhez, és az ilyen is érvényesen és jogszerűen elvégezheti a keresztelést. Ezt tanítja nekünk az Egyház. Miért történhetnek ilyen szörnyűségek? A lelkek üdvözülése miatt. Ez a legmagasabb törvény. Ha ma a tekintélyek, a felettesek arra unszolnak bennünket, hogy lelkiismeretünk ellen, Isten ellen tegyünk valamit, akkor teljes nyugalommal azt válaszolhatjuk: „Nem, ezt nem tesszük meg. Ez a törvényadó akarata ellen irányul, maga Isten ellen, a mi Megváltónk ellen”.

A Péter Közösség bizonyos mértékben elvesztette a dolgok ezen látását. Ezért vannak most kínos helyzetben, melyből nem tudnak kimászni. Meg vannak kötve, és Róma most ezt használja ki. És ez, kedves hívek, számunkra is tanulságos. Azt mondhatjuk, hogy a Péter Közösség kísérlet számunkra. Amit most Róma a Péter Közösséggel csinál, pontosan az, amit Róma velünk tett volna, ha az érsek nem szentelt volna püspököket. Ezért csak csodálni tudjuk Lefebvre érsek bölcsességét és okosságát. A Jóistennek csak köszönettel tartozunk, hogy az érseknek ilyen világos előrelátást ajándékozott, és így ő a gonoszságot (merem ezt a szót használni), mely e játék mögött rejtőzik, felismerte.

Igen, kedves hívek, imádkozzunk, tényleg itt az idő az imára. Nem folytathatunk normális, középszerű életet.
      Egy kis példa ehhez: ha egy városban béke uralkodik, akkor mindenhol probléma nélkül sétálhatok. Ha azonban tudom, hogy minden sarkon bombák vannak elrejtve, melyek bármely pillanatban felrobbanhatnak, ha mindenütt gengszterek ólálkodnak gépfegyverekkel, akkor nem megyek ki azokra az utcákra; egészen másképp fogok viselkedni, nevezetesen a legnagyobb óvatossággal fogok eljárni. Ez az Egyház helyzete.

Olyan helyzetben vagyunk, ahol, úgymond, mindenütt tolvajok leselkednek, akik el akarják rabolni lelkünket. A dolgok ilyetén állásánál óvatosnak kell lennünk, vigyáznunk kell, és ez a vigyázat imát és áldozatot jelent számunkra, jobban mint békeidőkben. Isten manapság a keresztényektől bizonyos fokig hőstetteket követel. De ehhez az erőt is megadja nekünk. Ő hűséges. Ha a megpróbáltatások súlyosak, akkor a kegyelmet is megadja ahhoz, hogy kiálljuk őket; igen, túláradó bőségben adja kegyelmét. Bíznunk kell Benne. Ő Isten. Mindenható.

Csak azt mondhatom önöknek, hogy én minden nap látom a kegyelemnek ilyen csodáját, minden nap megélem, milyen hűséges a Jóisten. Aki az Úrral szemben meg akarja szerezni és őrizni a hűséget, annak Ő megadja ezt; aki az igazságot keresi, az megtalálja. Naponta megélem a kegyelem e csodáját. Ma már túl sokáig tartana, ha még erről is mesélnék; de talán egy másik alkalommal lesz erre lehetőség. És most áldásomat adom önöknek.