„Tévedések partizánjai”
Két részlet MICHAEL DAVIES könyvéből

A Sátán működésben
Ahogy Sátán, e világ fejedelme, minden tőle telhetőt megtett, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus misszióját – mialatt Ő testben a földön tartózkodott – meghiúsítsa, csakúgy próbálja azóta a legnagyobb buzgalommal Jézus Krisztus misztikus testének a misszióját is tönkretenni. Az Egyház két részből tevődik össze, az emberiből és az isteniből. Maga az Egyház makulátlan, tökéletes, viszont a tagjai már nem olyan tökéletesek. Értelmünk és akaratunk az áteredő bűn következtében meggyengült. Bár szeretnénk mindig a helyeset tenni, mégis arra hajlunk, hogy a helytelent kövessük el. Ezáltal a keresztény ember azzal a problémával áll szemben, hogy miként lehet e világban, de nem e világból élnie. Ő csak vendég ezen a földön, igazi hazája az égben van, és szemeit valójában állandóan mennyei céljára kellene irányítania, ezt azonban csaknem mindig elmulasztja. Ugyanakkor mivel a keresztény a világban él, ez a világ hatással is van rá. Az a kísértés, hogy szándékait és tetteinek mércéjét e világhoz igazítsa, mindig jelen van a számára.
      Monsignore Philip Hughes, évszázadának talán legképzettebb és legtárgyilagosabb katolikus történésze, az első ízben 1939-ben megjelent Popular History of the Catholic Church (A katolikus Egyház népszerű történelme) című művében, azt írta, hogy már valójában a második századtól kezdve kialakult az a struktúra, ami napjainkig érvényben van. „Olyan modellek meglétét tapasztaljuk, amelyek két évezred folyamán soha nem szűntek meg ilyen vagy olyan formában visszatérni. Egyfelől olyan katolikusokat találunk, akik úgy igyekeznek megmagyarázni és megokolni a katolikus hitet, hogy eközben a mindenkori kor intellektuális szellemével akarják kibékíteni; másfelől olyanokat, akik a mindenkori nehézségek előtt becsukják a szemüket, és inkább egy őshit régvolt aranykorszakára tekintenek vissza; továbbá azokat a katolikusokat, akik elfordulnak a hivatalos tanítástól, mert ez a személyes vereségükben nem erősíti őket tovább, és ezért inkább a saját vélt sugalmazásukhoz fordulnak, amivel egy katolikus általánosan szokásos viselkedésétől eltérnek. Bizonyos értelemben az Egyház történelme olyan háló, amelynek fejlődési vonalai, csakúgy mint ezek a minták, állandóan keresztezik egymást.”

A tizenkilencedik század végén a szellemi életre – különösen Németországban – a racionalizmus gyakorolta a legerősebb hatást. A katolikusok nem reménykedhettek abban, hogy érintetlenek maradnak ettől az áramlattól, különösen azok nem, akik az akadémiai életben tevékenyen részt vállaltak. Hanning bíboros a német viszonyokat a következőképpen írta le és magyarázta meg: „Emlékeztetni kell arra, hogy a vegyes egyetemeken a katolikusok és a protestánsok össze lettek keveredve. A kormány számos protestáns professzort nevezett ki, akiknek előadásait a katolikus diákok is látogatták. A megfertőzést tehát nem lehetett kikerülni, csakúgy, ahogy a kerítések sem védenek meg a járványos betegségek elől. Ennek következtében a katolikus filozófusok között is egészségtelen tanok ütötték fel a fejüket. IX. Pius pápának pontifikátusa alatt három vagy négy olyan filozófiai elméletet kellett elítélnie, amelyet katolikus professzorok tanítottak.”

A protestantizmustól az ateizmusig
Arra a tényre, hogy a racionalizmus a protestantizmus kikerülhetetlen következménye, már utaltam. Szent X. Pius pápa Pascendi kezdetű enciklikájában határozottan rámutatott erre az igazságra. Felhívta a figyelmet arra, hogy „a modernizmus többféle módon az ateizmushoz és mindenféle vallás megszűntéhez vezet. A vallások megszűntéhez vezető úton az első lépést a protestantizmus tette meg; a másodikat a modernizmus.”

Ugyanakkor létezett számos konzervatív protestáns is, akik csakúgy mint Szent X. Pius pápa, elvetették a modernizmust, sőt még most is akadnak ilyenek. Az 1968-ban meghalt protestáns teológus, Karl Barth egyike volt a modernizmus legharcosabb ellenzőinek; az ő teológiájának alapját Isten transzcendenciája képezte. Isten „egészen más”, ahogy ő kifejezte. A 16. század protestánsai szintén nem tudták elképzelni, hogy Rómával való szakításuk végül is hova fogja őket elvezetni, vagyis az, ha az Egyház élő tanítóhivatalának tekintélyét a Bibliával helyettesítik. Azt állították, hogy nem az Egyház tekintélyéből beszélnek, hanem az Istentől inspirált Szentírás tekintélye által. De ki magyarázhatja a Szentírást, ha nem létezik többé egy csalatkozhatatlan tanítói tekintély? A reformátorokat sokkolta volna Rudolf Bultmann (1884-1976) – a liberális protestánsok talán legismertebb alakja – és az ő mitológizátlanító programja. E teológia-professzor számára a feltámadás nem történelmi esemény, hanem csak a mitológiai gondolkodásból fakadó mese: „Nem lehet elektromos fényt és rádiókészüléket használni, betegség esetén modern orvosi és klinikai eszközöket igénybe venni, ugyanakkor az Új Testamentum szellemi- és csodavilágában is hinni.”

Mindazonáltal az a folyamat, amely Bultmannt oda vezette, hogy a feltámadást tagadja, mégis ugyanaz, mint ami a protestáns reformátorokat Krisztusnak az Oltáriszentségben való valóságos jelenlétének a tagadására eljuttatta. Bultmann és a reformátorok pontosan egyformán cselekedtek: azaz saját értelmüket nevezték ki a Szentírás interpretálásának legmagasabb fokú tekintélyévé. Milyen joguk lenne a reformátoroknak Bultmanntól azt elvitatni, amit a maguk számára kiköveteltek?
      Miként már hangsúlyoztam, a protestantizmusra jellemző gyengeség abból áll, hogy az egyes hívő saját személyes meggyőződésén kívül semmilyen más garanciával nem bír arra nézve, hogy a Bibliából valami is igaz legyen. Néhány protestáns, mint például Karl Barth sok igazat hisz és tanít. Mások viszont, mint Bultmann is, „az egész Evangéliumot eldisputálják”, ahogy Heenan bíboros kifejezte. Szerintük „a megtestesülés, a szűz szülés, a Szentháromság és természetesen a feltámadás mind csak mítoszok. Ugyanolyan téves egy ezen a földön levő Istenről beszélni, mint egy Istenről a mennyben. .. Isten nem létezik ezen a világon kívül.”

vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA