katolikus-honlap/Az Isteni Jóság Küldötte

AZ ISTENI JÓSÁG KÜLDÖTTE
Részletek HELFTAI NAGY SZENT GERTRÚD (1256-1301) könyvéből

Az ima hatásáról és értelméről Mialatt egyszer olyan valakikért imádkozott, akik imáiba ajánlották magukat, és közülük egy személyre különös szeretettel gondolt, és az Úrnak ezt mondta, „hallgass meg engem, legjóságosabb Úr, aki a te atyai szereteted édességéért könyörgök eme személy számára”, az Úr így válaszolt neki: „Valahányszor érte imádkozol, meg foglak hallgatni téged.”
„Akkor miért – vetette közbe Gertrúd – hív fel az illető engem olyan gyakran kétkedő szavakkal, mint olyan, aki soha nem kap tőled vigasztalást, és ezért mindig csak a saját alacsonyrendűségére gondol?” Az Úr ezt felelte erre: „Menyasszonyomnak ez a leggyengédebb vonása: saját magával való elégedetlensége kelti fel bennem leginkább a szeretetet; ez az az ékszer, amiben a legjobban tetszik nekem. És ez a kegyelem megsokszorozódik a számára, ahányszor csak imádkozol érte.”

Mikor egy másik alkalommal ezért és még egy másik személyért imádkozott, az Úr ezt mondta neki: „Mindkettőjüket közelebb vontam magamhoz. Ezért üdvösebb nekik, ha nehézségek által tisztulnak. Ezért kell annak a lánynak is, aki az anyjához fűződő bensőséges szeretete miatt vele egy székre akar ülni, kényelmetlenebbül ülnie, mint a többi lánynak, akik az anya mellett keresnek maguknak külön székeket. És ezért nem tud az anyai jóindulat pillantása sem ugyanolyan egyenesen ráirányulni, mint azokra, akik szemben ülnek vele.”

Miközben több személyért és különböző rá bízott ügyekért készülődött imádkozni, alázattal borult az Úr Jézus lábai elé, és a legnagyobb jámborsággal és legforróbb vággyal csókolta üdvöt hozó sebeit. Ekkor Isten Fiának a szívéből egy patakocskát látott kiömleni, ami az egész helységet elárasztotta. Ebből felismerte, hogy az Úr a patakocskával a lába elé helyezett ima összes hatását őrá öntötte ki. Ezért megkérdezte az Úrtól: „Ó Uram, mit fog ez most azoknak használni, akikért imádkoztam; akik nem érzik meg a hatását, és ezért se nem hisznek benne, se nem kapnak vigasztalást?” Erre a következő példával az Úr imígyen oktatta ki: „Ha egy király hosszú háborúskodás után békét köt, ez a távollevők előtt nem válhat azonnal ismertté; velük csak egy megszabott időben közlik ezt. Ezért nem érezhetik meg azok, akik bizalmatlanság vagy valamilyen más hiba miatt távolabb állnak tőlem, hogy mikor imádkoznak értük.”
Gertrúd közbevetette: „Ó Uram, azok között, akikért most imádkoztam, a te tanúságodból tudom, hogy vannak olyanok, akik nem állnak távol tőled.” Mire az Úr válasza: „Ez igaz; annak azonban, akinek a király nem hírvivő által, hanem személyesen akarja határozatait közölni, várnia kell, amíg a királynak alkalmas idő erre eljön. Ugyanígy magam határozom meg a helyes időt, hogy velük imád hatását közöljem.”

Ezután különös áhítattal imádkozott egy személyért, aki egykor alkalmatlankodott neki, mire a következő választ kapta: „Miként lehetetlen az, hogy valakinek a lábait átfúrják anélkül, hogy a szíve is szenvedne, úgy teljesen lehetetlen atyai szívemnek, hogy attól az irgalmasság hatásait megvonjam, aki bár az isteni megbocsátás üdveszköze iránt a saját hibája miatt érez vágyat, a szeretet ösztökélése miatt még sem szűnik meg a felebarát üdvéért közbenjárni.”

Mivel emberi kötelesség a betegekért gyakrabban imádkozni, egyszer egy beteggel kapcsolatban megkérdezte az Úrtól, hogy mit könyörögjön ki elsőként a számára, mire az Úr ezt válaszolta: „Mindössze két dolgot kérj ájtatos szívvel a részére; elsőként imádkozz, hogy megőrizzem számára a türelmet; másodszor, hogy megengedjem, hogy szenvedése pillanatai az én dicsőségemet és az ő haladását szolgálják, miként ezt az atyai szívemben levő szeretet az ő üdvösségéért kezdetektől fogva eltervezte. Amilyen gyakran te ezeket a szavakat elismétled, mind a te, mind a beteg érdemei meg fognak sokszorozódni, hasonlóan ahhoz, ahogy amikor egy festő festményét újra festi, a felhordott festék egyre világosabban fénylik.”

Miközben néhány elöljáróért imádkozott, ismételten felismerte, hogy az tetszik az Úrnak a tisztséget viselőkben a legjobban, ha azok a hatalmat olyan valamiként kezelik, amit csak egy napra vagy egy órára kaptak, és mindig készek arra, hogy lemondjanak róla, ugyanakkor mégis ügyelnek arra, hogy Isten dicsőségét hasznos művek által erejükhöz mérten szolgálják szívükben állandóan ezt hangoztatva: „Rajta, siess, hogy Isten dicsőségéért ne mulaszd ezt a munkát el, és légy készen arra, hogy bármikor letegyed a hivatal terhét, ha a lehetőségekhez képest mindent megtettél, amit Isten számára értékesnek és a felebarátok számára hasznosnak ítélsz meg.”

Amikor olyan valakiért imádkozott, aki mind mások által, mind személyesen nagyon alázatosan ajánlotta magát imáiba, látta, ahogy az Úr nagy jóindulattal lehajol az illetőhöz, és a mennyei világosság fényével veszi körül, és ebbe a fénybe mindazt kegyelmesen beönti, amit az illető az ő imájának érdeme által megkapni óhajtott.
Így oktatta ki az Úr arra, hogy ahányszor valaki egy másik ember imáiba ajánlja magát, telve bizalommal, hogy annak érdemei által az isteni kegyelmet meg tudja kapni, a jóságos Úr kívánsága és hite szerint meghallgatja őt, még akkor is, ha az, akinek imáiba ajánlotta magát, nem elég áhítattal imádkozik.

A kísértés hasznáról Amikor egy kísértés alatt álló személyért imádkozott, az Úrtól a következő felvilágosítást kapta: „Azért küldtem neki azt a kísértést, hogy felismerje és megbánja hibáját; megbánva arra igyekezzen, hogy ellenálljon neki; de mivel erre nem képes, meg legyen alázva. Ezáltal több más hibája, amit ő nem ismer, szemem előtt részben ki lesz egyenlítve. Ugyanúgy, ahogy ez olyan emberekkel történik, akik kezükön egy feltűnő foltot meglátva egész kezüket megmossák, és így attól a piszoktól is megtisztulnak, amit nem töröltek volna le, ha attól a nagyobb folttól erre nem lettek volna rászorítva.”

A külsőt nem szabad a belső elé helyezni Egy másik személyért imádkozva, akit a külső ügyek megszerzésében gyakran értek nehézségek, a következő választ kapta: „E nehézségek által teszem jóvá azokat a hanyagságokat, ami miatt túl emberileg gondolkodva a külső hasznot némileg a belső fejlődés elé helyezte.” Gertrúd erre megkérdezte: „De mivel e külső javak segítsége nélkül nem élhetünk, mit vétett ő e dolgokról való gondoskodásával?”
Az Úr ezt válaszolta: „Lányom iránt való gyengéd szeretetemben hibáit különböző bajokkal fedem be, amelyekről ő nem tehet. Ezen kívül türelme által különleges ékszerrel díszítem fel őt. Az Evangéliumban fő dologként azt parancsoltam, hogy ‘ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek’, ez tehát a belső ember fejlődése. A külső javaknak azonban nem a második helyen kell jönnie, hanem én azt ígértem, hogy ‘ezeket mind megkapjátok hozzá’.” (Mt 6,33)

Hogyan ad kárpótlást az Úr az emberek helyett, és milyen nagyra értékeli a neki felajánlott áldozatot Mikor egyszer egy személy a mise alatt néhány nővért, akik zavarták az istentiszteletet, figyelmeztetett, Gertrúd megkérdezte az Urat, hogyan fogadja az ilyen a buzgóságot. Az Úr válasza így hangzott: „Aki az én tiszteletemre megpróbálja a hanyagságokat megszüntetni, annak magam bepótolom azt, ami az ő köteles ájtatosságából és figyelmességéből hiányzik.”

Amikor egy halálos betegért aggódó személyért imádkozott, az Úr ezt mondta neki: „Aki egy szeretett barát – akitől nemcsak vigaszt, hanem a lélek haladásához szükséges segítséget is kap – elvesztése miatt aggódik, vagy aki már el is vesztette ezt a barátot, és efeletti bánatát igaz akarattal nekem felajánlja – olyannyira, hogy még akkor is, ha ezt a barátot visszakaphatná, az én tiszteletemre hajlandó róla lemondani –, biztos lehet benne, hogyha csak egy óráig képes így érezni, jóságom ezt az áldozatot mindig abban a tökéletességben fogja megőrizni, ahogy ebben a bizonyos órában érzett. És minden baj, amit ezután emberi gyengeségből elszenved, örök üdvösségét fogja szolgálni. Ha például nehézségeiben olyan gondolatok gyötrik, hogy mekkora segítséget kaphatna most barátjától, úgy ezek az emberi gyengeségből támadó gondolatok az említett áldozat után olyan hatást érnek el lelkében, amelyek az isteni vigasznak csinálnak teret.

Mert én annak a léleknek annyi vigaszt akarok nyújtani, amennyi aggasztó gondolatot előtte a szívébe behatolni megengedtem. Soha nem ajánlhat fel ebben az életben egy ember akkora áldozatot, amelyet az én isteni vigaszom ebben az életben nem százszorosan, a másikban pedig nem ezerszeresen viszonozna.”

Miként lesz az Egyház Krisztus tagjai által lemintázva Mikor megint egyszer imádkozott valakiért, megjelent neki a dicsőség Királya, az Úr Jézus, és testének alakjában megmutatta neki az Egyház titokzatos testét, melynek Ő vőlegénye és fője akar lenni, és aminek hivatni akarja magát. Ugyanis úgy jelent meg, hogy testének jobb oldalát fenséges ünnepi ékszerekkel borított királyi öltözet födte, míg bal oldala fekélyekkel telve meztelenül maradt. Ebből Gertrúd felismerte, hogy az Úr jobb oldala által az Egyházban mindazok a kiválasztottak vannak megjelenítve, akiknek az erények megszerzésében az Úr különleges kegyelmi ajándéka által segített, bal oldala azonban azokat mintázta meg, akik még tökéletlenek voltak.
     Az Úr jobbjának ékszerei azokat a jótetteket és szolgálatokat szimbolizálta, amelyeket néhányan különös odaadással azoknak nyújtanak, akiket kiváló erényeik vagy az Istennel való bizalmas kapcsolatuk miatt a többieknél különbeknek tartanak. Mert valahányszor valaki Isten egyik választottjának az Úrtól neki adott kegyelem miatt valamilyen jótettel szolgál, az Úr jobbját egy új ékszerrel ékesíti. De akadnak némelyek, akik ugyan a jó embereknek Isten miatt szívesen segítenek, de a gonoszak vagy a tökéletlenek hibáit túl keményen ítélik meg, és türelmetlenségük miatt ezeket az embereket inkább megsértik, mint javítják. Úgy tűnik, ők kemény ököllel ütik az Úr fekélyeit.
     Az Úr e látomáshoz még hozzáfűzte: „Legalább megtanulnák bizonyos emberek, hogyan kell testem sebeit, vagyis felebarátjuk hibáit meggyógyítani: ezeket először finoman kell érinteni, vagyis először szelíd figyelmeztetésekkel kell mások hibáin javítani igyekezni. Csak ha úgy látják, hogy így nem jutnak tovább, kell lassanként szigorúbban korholniuk. De vannak olyanok, akik nem tőrödnek sebeimmel; ezek azok, akik felismerik mások hibáit, és ezért megvetik őket.
     Ugyanakkor egyetlen szóval sem igyekeznek őket megjavítani, hogy ne okozzanak ezáltal maguknak kellemetlenséget. És eközben azzal az üres kifogással csalják magukat, amivel Káin válaszolt Istennek: „Talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9) Ők fekélyeimre tapaszt tesznek, de nem olyat, ami gyógyít, hanem ami sebeimet csak még jobban elrohassza, férgeket fakaszt bennük, mivel hallgatásukkal felebarátjuk hibáit csak növelik, miközben talán pár szóval javíthatnának rajtuk.

Olyanok is akadnak, akik ha mások hibáira javítás céljából rámutatnak, de nem látják rögtön, hogy azokat emiatt az ő elképzelésük szerint megintik vagy elítélik, azonnal kedvetlenül elhatározzák, hogy a jövőben soha semmiért nem szólnak és senkit meg nem intenek; de azt nem mulasztják el, hogy szívükben a hibát elkövetőket keményebben el ne ítéljék, és még arra is képesek, hogy rágalmazásokkal befeketítsék őket. Ezek sebeimre olyan tapaszt tesznek, amely kívülről ugyan befedi a daganatot, de belül forró kés gyanánt átdúlja és kínozza.
Azok pedig, akik azon, amin javíthatnának, ha nem is gonoszul, de mégis gondtalanul átnéznek, a lábamat tapossák. És mindazok, akik ha saját kedvüket kiélhetik, azzal nem tőrödnek, ha ezzel egyik kiválasztottamat sértik, kezeimet sajtolják össze és tüzes vassal kegyetlenül átfúrják.
Vannak mások, akik ugyan a tökéletes és jámbor elöljárókat őszinte vonzalommal szeretik, és szóval és tettel tisztelik, de a kemény és tökéletleneket kevéssé becsülik és minden tettüket szigorúan megítélik és megvetik. Ezek fejem jobb oldalát drágakövekkel és gyöngyökkel ugyan méltóképpen díszítik, de a bal és gennyes oldalt, amelyet rajtuk szeretnék megpihentetni, érzéketlenül visszautasítják, sőt kemény csapásokkal illetik. Megint mások hízelegve szembe dicsérik az elöljárók gonosz tetteit, hogy ezzel megnyerjék barátságukat, és ezáltal még akadálytalanabbul élhessenek saját kedvük szerint. Ezek fájdalmasan hátracsavarják fejemet és szégyentelenül mulatnak kínjaimon.

A lelki eljegyzés gyűrűiről Mikor egyszer imájában az Úrnak mindazt a szenvedést felajánlotta, ami testileg és lelkileg érte, és egyúttal mindazt az örömet is, amit hiányolt, megjelent neki az Úr, úgy hogy mindkét áldozatot, vagyis az örömet és a fájdalmat drágakövekkel ékesített gyűrűk formájában, ékszerként az ujján viselte. Amikor az imát többször elismételte, érezte, hogy az Úr Jézus a bal kezén hordott gyűrűvel, amelyben a testi szenvedéseket ismerte fel, megsimította a bal szemét.

És ettől kezdve ez a szem egész életében fájdalmat okozott neki. Ebből megértette, hogy miként a gyűrű az eljegyzés jele, úgy a szenvedés az isteni kiválasztottság legigazibb megnyilvánulása, amiért minden fájdalommal sújtott ember bizalomteljesen mondhatja: „Gyűrűjével az én Uram Jézus Krisztus elzálogosította magát nekem.”
És ha még ezen felül szenvedése alatt lelkét hálát adva és dicsőítve Istenhez tudja emelni, akkor ehhez örvendezve még hozzáteheti: „És mint egy menyasszonyt koszorújával ékesített fel.” Mert a hála a szenvedésben a dicsőség legékesebb koronája.

A szenvedés méltóságáról Pünkösd körül egy napon olyan elviselhetetlen fájdalmak kínozták, hogy a körülállók, ha nem emlékeztek volna arra, hogy már máskor is voltak hasonló fájdalmai, azt hitték volna, nemsokára meghal. Ekkor az igazi Vigasztaló a következő szolgálatot tette neki. Amikor a szolgálók hanyagságából szenvedett, maga az Úr állt mellé, és üdítő jelenléte által enyhítette a fájdalmát.
Ha azonban az ellátása gondosabb volt, a fájdalmai növekedtek azáltal, hogy az Úr visszahúzódott. Így adta tudtára, hogy minél jobban elhagy valakit az emberi vigasztalás, annál inkább boldogítja az isteni irgalom. És amikor este még erősebb kínoktól szenvedve, enyhülésért imádkozott az Úrhoz, az Úr felemelte kezeit és megmutatta neki, hogy ékszerként viseli a szívén azt a fájdalmat, amit napközben türelemmel viselt. És mivel az ékszert tökéletesnek ítélte meg, azt remélte, hogy a fájdalmai most már megszűnnek. De az Úr ezt mondta: „Amit még ezután szenvedsz el, az adja meg az ékszernek a csillogást.” Az ékszer ugyanis, bár drágakövekkel volt ékesítve, olyan volt, mint a sötét arany. A betegség pedig, amiben szenvedett, a pestis volt; de ez még sem volt olyan elviselhetetlen a számára, mert a vigasz óriási hatalma erősebb volt, mint a fájdalom keserűsége.

Az Úr szánalmáról Történt egyszer, hogy Aprószentek ünnepén Gertrúdot az áldozásra való felkészülésében nyugtalan gondolatok zavarták meg, és ezért isteni segítségért fohászkodott.
Ekkor Isten kegyes irgalmából a következő felvilágosítást kapta: „Ha valaki, emberi kísértéstől megtámadva, szilárd bizalommal védelmem alá menekül, akkor azok közé tartozik, akiknek azt mondhatom: ‘Galambom, egy van’ (Én 6,8), mint ‘tízezer közül is kiválasztott’ (Én 5,10), aki egy tekintetével isteni szívemet megsebezte.
Mert testemben, amely az istenséggel egyesítve van, a kiválasztottaknak mindenkoron van egy szószólójuk, aki arra kényszerít, hogy velük különböző szükségükben együtt érezzek.”

Erre Gertrúd ezt kérdezte: „Milyen módon, Uram, tud szeplőtelen tested Téged szánalomra kényszeríteni a mi sokfajta szükségünkkel szemben?” Az Úr ezt válaszolta: „Az apostol mondta rólam: ‘Ezért minden tekintetben hasonlóvá kellett válnia testvéreihez, hogy irgalmas és Istenhez hűséges főpap legyen,’”
És az Úr ehhez még hozzáfűzte: „Kiválasztottaim tekintete, amellyel megsebezték szívemet, a reményteljes bizalom. Neki hinnie kell, hogy nekem valóban megvan a hatalmam, a bölcsességem és az akaratom, hogy hűségesen mellette álljak. Ez a bizalom akkora hatással van a szeretetemre, hogy én soha nem állhatok neki ellen.”

De Gertrúd tovább kérdezett: „Ha a bizalom olyan érték, amelyet senki anélkül, hogy te neki ajándékoznád, nem birtokolhat, akkor mit érdemel az, akiből ez hiányzik?”
Az Úr ezt válaszolta: „Mindenki le tudja valamelyest győzni a kishitűségét. És ha ez nem is sikerül teljes szívéből, legalább a szájával mondani tudja nekem, amit Jób mondott: Ha a pokol fenekére vettetem, onnan is kimentesz engem; és máshol: Akkor is ha megölsz, nem szűnök meg bízni benned – és hasonlókat.”

vissza

a KÖNYVTÁR oldalra a KEZDŐLAPRA