Kedves Hívek,
Egy mise fő gondolatát többnyire az oratio (könyörgés) foglalja össze. A mai nap így könyörgünk az Úrhoz: „Add meg, Urunk, hogy szent nevedet éppúgy féljük, mint örökké szeressük, mert soha gondviselésedből ki nem zárod azokat, kiket szeretetedben rendületlenül megerősítesz.” Tehát ma egész különleges módon az istenfélelemért imádkozunk.

Nehéz időket élünk, korunk az Egyház krízisének kora. A krízis külső jeleinél még rosszabb az a változás, ami az embereknek a valláshoz, az erkölcshöz és egyáltalán az Istenhez való hozzáállásában bekövetkezett. Sok keresztény nem csinál már gondot a bűnből, nem tekinti bűnnek Isten parancsainak az áthágását és elbagatellizálja a vétkeket, a vallási életet a minimumra csökkenti, vagy teljesen Istentől elszakadva él saját kedvére. A keresztények nagy része a vakmerőség állapotában él, az Istentől való félelem teljesen eltűnt belölük. A mai egyházi krízis az istenfélelem krízise, azaz az Istentől való félelem elvesztése.

De mivel nem légüres térben élünk, ha tehát a környezetünk tiszteletlenül és vakmerően viselkedik, nekünk különösen nagyon kell vigyáznunk, hogy a tömeg eme lelketlen folyama nehogy magával ragadjon minket. Ezért olyan fontos elgondolkodni az istenfélelmen, és az Egyházzal együtt istenfélelemért könyörögnünk az Úrhoz.

Tágabb értelemben az istenfélelem a bűntől, vagyis az Isten megsértésétől való félelem. Hiszen attól félünk, hogy elveszítjük Istent, hogy elszakadunk Tőle. Isten tisztelete a szerető, lélekemelő szent félelem, a csodálatos és egyúttal hatalmas Isten előtti remegés. Ilyen állapotban esett Péter térdre Krisztus előtt, miközben arra kérte Őt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös vagyok.” (Luk 5,8)

Ez a bölcs félelem a valóban hivő ember alap magatartása. A korakeresztény írók (például Justinus és Athenagoras) ezért nevezték kizárólag a keresztényeket „istenfélőknek”. Ezzel akarták a pogányoktól való különbséget kiemelni. Ugyanis a pogányok nem ismerték az istenfélelem erényét, hanem pánikszerűen rettegtek hamis bálványaiktól.

Másodszor azért kell istenfélelmünknek lennie, mert Isten az igazságos bíró, aki cselekedeteink után fog megítélni bennünket. Erre a félelemre maga Krisztus szólított fel bennünket e szavaival: „Nektek barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik a testet ugyan megölik, de aztán semmi többet nem tehetnek. Megmondom én nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek miután megölt, ahhoz is hatalma van, hogy a kárhozatba taszítson benneteket.” (Luk 12,4-5) Jézus tanítása szerint az embernek éppen azért kell félnie Istentől, mert Isten a bíró. Vajon természetes dolog az, hogyha nem érzünk szent félelmet a mindentudó bírótól, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy „Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és földeríti a szívek szándékát” (1 Kor 4,5)? Ki nem telik el istenfélelemmel, amikor az Úr ezt mondja: „Mondom nektek: az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon.” (Mt 12,36) Az örök bíró fenségének láttán különösen jól megértjük Szent Pál apostol figyelmeztetését: „Félve-remegve munkáljátok hát üdvösségteket.” Fil 2,13)

Az istenfélelem először is visszatart bennünket a bűntől, mert az Úr félelme gyűlöli a gonoszat (lásd: Péld 8,13: „Az Úr félelme a rossznak utálata”). Aki Istent tiszteli, figyelmez az Ő szent akaratára. Az istenfélelem megszilárdítja az akaratot az érzéki kísértésekkel szemben, ezért visszarettenünk attól, hogy megbántsuk Istent és ezáltal elveszítsük segítségét. Az istenfélelem tartotta vissza a vén Eleazárt attól, hogy Isten parancsa ellenére a tiltott húsból egyék. Eleazár ezt mondta üldözőinek: „S ha most kikerülném is az emberek büntetését, nem tudnék se élve, se halva megszabadulni a Mindenható kezétől.” (2 Mak 6,26) Az Úr félelme kiűzi a bűnt (lásd: Sir 1,27). Ezzel szemben: „A bűnös irtózik Isten félelmétől.” (Sir 1,25)

Az istenfélelem bére itt a földön a szív békéje. Ha egész életünk az isteni akaratnak van alávetve, mennyei nyugalom költözik a lelkünkbe. Érvényes lesz ránk a Szentírás ígérete: „Boldog ember, aki féli az Urat, akinek öröme telik törvényében.” (Zsolt 111,1) Aki az Urat féli, semmitől nem retteg. Az istenfélelem megszabadít bennünket minden földi veszélytől való rettegéstől. Az Úr félelme az erő forrása. Aki Istent féli, annak semmi mástól nem kell félnie. A történelem minden egyes vértanúsága ezt bizonyítja. A hőslelkű mártírok mélységesen istenfélők voltak, és ezért nem rémítette meg őket semmilyen kín.

Ugyanakkor ez fordítva is igaz: aki nem féli Istent, ezer kis bálványtól retteg. Éppen ez az a megfigyelés, amit ma teszünk. Sokan semmit sem hisznek, de mindentől rettegnek. Ugyanakkora mértékben, ahogy manapság az istenfélelem lecsökken, növekszik az emberektől való rettegés. Félnek a munkahelyi kollégák véleményétől és a szomszéd nyelvétől; félnek régimódinak vagy nem elég modernnek látszani; nincs meg a bátorságuk kilógni a sorból, és ezért inkább együtt ordítanak a farkasokkal.

Úgy tünik, hogy sajnos nagyon sok egyházi ember sem féli többé Istent. Ehelyett a liberális vélemény-monopoltól rettegnek; a modern tömeg-médiától; félnek a „felvilágosodott” emberek nemtetszésétől. (Ezért nevezte Lefebvre érsek már a hatvanas évek középen a reverenda levételét joggal „gyávaságnak”.)

Aki Isten félelmében élt, az abban is hal meg. Istenfélően meghalni tökételes halált jelent. Aki így hal meg, az úgy jár, mint a bűnbánó lator, aki megfedte társát, aki Krisztust káromolta: „Nem félsz az Istentől?” (Luk 23,40) Ő maga, a jobb lator, istenfélő volt. A halál pillanatában újra megtalálta az istenfélelmet. És az istenfélelem megmentette őt, megnyitotta számára a paradicsom kapuját.

In Nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen.