E mély és általános aposztázia korában áldjuk azokat, akik azon fáradoznak, hogy e tendencia gyilkos előidéző okainak feltárásával az egyes személyek, családok és társadalmak üdvözülését elősegítsék, és ezáltal lehetővé teszik, hogy e csoportok a mi Urunk Jézus Krisztusban való hitben élhetnek és Benne megváltásuknak minden hatását és kegyelmét megtalálhatják.
     Mostanra a liberalizmus modernista szellemének minden perverziójában megtalálható az a méreg, melyet a pápák oly sokszor lelepleztek és számtalanszor a legenergikusabb kifejezésekkel elítéltek már.
     Azok, akik lelküket ettől a haszontalanságtól meg szeretnék óvni és tisztítani, olvassanak nagy figyelemmel olyan jó könyveket – mint például az itt következőt is –, melyekből a kereszténység üdvözítő levegője árad.
     Olvassák a 19. és 20. századi pápák (XII. Pius pápáig bezárólag) enciklikáit és azokat a könyveket, amelyeket ezek az apostoli körlevelek ihlettek, mint például az itt következő katekizmust, amelynek olvasását a legmelegebben ajánlhatom.

Az Egyház II. Vatikáni Zsinat alatti és utáni felfoghatatlan helyzetét nem értheti meg az, aki az Egyháznak a liberalizmusról szóló II. Vatikánum előtti tanítását nem ismeri.
     „Veritas liberabit vos – Az igazság felszabadít benneteket.” E két fogalmat transzcendentális kapcsolat köti össze. E kapcsolat felbontása mindkét fogalom megsemmisítését jelenti.

1926 elején az „Apostoli Liga” által rendezett „Katolikus Hét” azt a kívánságát közölte velünk, hogy olyan katekizmust szeretne, amelyben Jézus Krisztus királysága, annak ténye és természete van kifejtve. Ennek a kívánságnak a megvalósítását óhajtja ez az írás szolgálni, amelyet a közönségnek „Krisztus, a nemzetek királya” címen nyújtunk át.

Azzal a kibúvóval, hogy „egyedül a lelkiismeret megvilágosodásait kell követni”, elterjedt az a szokás, hogy az ember összes kötelességének teljesítését egyedül lelkiismerete szabad döntésének rendeli alá. Az igazság, különösen a legfelsőbb igazság jogait lábbal tiporják. Katekizmusunk a hit mély megélését követeli: a hit aktusát Istenben és Jézus Krisztusban, akik tekintélyük – csakúgy mint teremtői aktusuk – által minden társadalomba beavatkoznak. A népeknek tudniuk kell, hogy minden kapcsolatukban, legyen az ember és ember, társadalom és társadalom, ország és ország közötti, Istentől és Jézus Krisztustól függenek. Ezen igazság előtt, csakúgy mint Isten létének kérdésében, minden egyes embernek meg kell hajolni és teljes lelkével mondani: „Credo, hiszek!”

Kérdés: Idézze az Apostoli Hitvallás első és második hitágazatát!
Válasz: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében és Jézus Krisztusban, Ő egy Fiában, a mi Urunkban.

Kérdés: Hogyan mondja ezt a szent Egyház a mise Credojában?
Válasz: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében. És az egy Úr Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában.

Kérdés: Mit ért ezen szavak alatt: mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében?
Válasz: Ezek alatt azt értem, hogy minden, ami Istenen kívül létezik, Isten alkotása, hogy minden látható és láthatatlan dolgot Ő hozott létre.

Kérdés: Milyen különbséget tesz a látható és a láthatatlan dolgok között?
Válasz: Vannak dolgok, amelyeket látásunkkal, hallásunkkal vagy más érzékszervünkkel érzékelni tudunk, úgymond meg tudunk ragadni: ezek a látható dolgok. Ezenkívül vannak olyanok, melyek reálisan léteznek ugyan, melyeket észlelünk is, anélkül azonban, hogy őket érzékszerveinkkel érzékelni tudnánk.

Kérdés: Nevezzen meg néhány példát a láthatatlan dolgokra!
Válasz: Láthatatlanok például az angyalok, az emberi lelkek, az emberek gondolkodása, akarata, hatalma, tekintélye.

Kérdés: Az emberi társadalom nem esik szintén a láthatatlan dolgok alá?
Válasz: A társadalom nem tapintható az ujjainkkal, ilyen értelemben tehát nem látható, de másképp nagyon is érzékelhető létezése. Tudjuk és látjuk, hogy egyik nemzet különbözik a másiktól, hogy egy adott nyilvános vagy magántársaság minden egyéb más társaságtól eltér.

Kérdés: Ezek szerint a társadalom, látható és láthatatlan oldalát tekintve teremtmény vagy sem?
Válasz: Igen, az. És ha a Credoban azt mondom: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében”, akkor ünnepélyesen megvallom, hogy minden társadalmat, csakúgy mint az embert, Isten teremtette, és ezért ezek tökéletesen Őtőle függenek. Ez a tan minden közösségre érvényes függetlenül attól, hogy az természetes, vagyis az ember természetéből fakadóan létező, vagy önkéntes, azaz emberi akarattal létrehozott közösség.

Kérdés: Tud bizonyítékokat adni a társadalom teremtett voltára?
Válasz: Isten és a Szentlélek bizonyságán, melyek a Szentírásban olvashatóak, valamint az Anyaszentegyház tanúságtételén kívül, a józan ész is ezt tanúsítja. Minden társadalom emberekből tevődik össze. Minden ember teremtmény. Ebből következően az emberek közötti viszony is teremtett. Továbbá: minden közösség, mint például egy nemzet, valóban létező valóság. Ez a valóság szellemi jelenség, amely valóban Istenen kívül létezik. Ha pedig ez nem maga Isten, akkor csakis Istentől teremtetett lehet, akitől ezért mindenben a legnagyobb mértékben függ, úgy ahogy minden teremtmény teremtőjének függvénye.
     Még egy másik alapvető igazság is létezik. Az ember nemcsak azért függ Istentől, mert teremtmény, hanem azért is, mert Isten a legfontosabb és legvégsőbb célja. Teljesen nyilvánvaló, hogy minden teremtett dolog végső célja Isten. Még inkább Isten az értelemmel felruházott lények végső, legfőbb és korlátlan célja. Az ember azért teremtetett, hogy Istenbe torkoljon. Meg kell végre értse, hogy ezzel a céllal teremtetett, és ezért akarnia kell, hogy ezt a célt elérje. Isten az embert olyan körülmények közé helyezte, hogy nem képes másképp, csak közösségben élni. Így az embernek, mint szociális lénynek is Isten a végső és legfőbb célja. Ennek az ellenkezőjét állítani, annyit tesz, mintha azt mondanánk, hogy az ember a társadalom célját magában a társadalomban keresi, ami viszont bálványimádást jelent. De a társadalmak, mint ilyenek nem mehetnek be az örök életbe. Nyilvánvaló ezek után, hogy a közösségek legfőbb célja csak az lehet, hogy bennük és általuk minden egyes ember értelme és akarata Isten felé haladhasson.

Kérdés: Mi a közvetlen következménye a közösségek teremtett voltának?
Válasz: Az első következmény a társadalmak és minden létező szociális intézmény, csakúgy mint minden lehetséges szociális berendezkedés, Istentől való elkerülhetetlen, abszolút és tökéletes függősége.

Kérdés: Nem értem azt a függőséget, amelyben egy szociális intézmény áll szemben Istennel. Egy szociális intézménynek nincsen lelkiismerete. Csak egy egyén képes arra, hogy megértse és teljesítse erkölcsi kötelességeit.
Válasz: A fogalmak sajnálatos összekeveredése rejlik ebben a kérdésben. Először is a teremtettség állapota és a függőség nem abból a tényből adódik, hogy az embernek lelkiismerete van, hanem abból, hogy az ember Istentől létet és életet kapott. Teremtett léte nem magától függ; akár akarja az ember, akár nem: teremtmény. Ugyanez érvényes minden társadalomra is. Nem tőle függ, hogy teremtetett vagy sem, teremtett állapota lényéhez tartozik. Továbbá: minden társadalom értelemmel felruházott emberek közössége. Ennek a közösségnek első kötelessége felfogni, mi számára a legfontosabb. Eredeti, teremtett létéből fakadó kötelezettségeit kell először felismernie.
     Nos, az igazságok közül azonban az első – melyből minden egyéb következik, melyből a teremtett lény összes többi kötelezettsége fakad – az, hogy minden teremtmény Isten szuverén hatalma alatt áll, és minden alkotás abszolút mértékben Tőle függ. Az a közösség, amely erről az igazságról nincs meggyőződve, kötelezettségei közül a legfontosabbat véti el, és így feltétlenül tévútra megy. Ezért olyan életbevágóan fontos, hogy minden állam, minden nemzet, egyszóval minden közösség, Istennek tökéletesen alávesse magát. Így nyer a közösségi rendnek ez a kötelezettsége mind a kollektív, mind az egyéni lelkiismerettől igazolást.

Kérdés: Léteznek még egyéb következményei is a teremtett állapotnak?
Válasz: Egy további következmény, hogy minden társaság belső felépítésében Istentől függő. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy mindaz, ami egy társaság megalakulásához hozzájárul, Istennel kell átitatódjon. Pontosabban kifejezve: minden társaság az egyes akaratok, az alkalmas eszközök és az elérendő cél egységéből áll. A társaság mindezen alkotóeleme Istentől függ, mert mindegyik teremtett dolog. Az ebből adódó szigorúan logikus következtetés könnyen levonható. Ha egy társaság megalakul, szembe kell nézzen legfőbb és végső céljával, vagyis Istennel. Az akaratok egyesülését Istennel szembeni gyakorlati függőségben kell létrehozni. A felhasználásra kerülő eszközöknek meg kell felelniük az örök törvény követelményeinek. Ezek szerint egy alakuló állam első kötelessége az kell, hogy legyen, hogy alapuló alkotmányának, törvényhozásának és minden egyéb szervezetének alapjait Istenhez való abszolút függőségben és az örök törvénnyel való abszolút összhangban állítsa fel. Ennek az ellenkezőjét állítani, egyet jelentene a rendetlenség, a káosz bevezetésével és a bálványimádás kialakításával.

Kérdés: Ezzel azt akarja állítja, hogy az államok kötelesek Istennek behódolni?
Válasz: Fenti megállapításaink minden olyan közösségre érvényesek, melyek értelmes lényekből tevődnek össze. Minden állam, minden nemzet, igen magának a népek közösségének is első feladata az kell legyen, hogy ezt az alapvető kötelességét felismerje. Ennek okai fundamentálisak: Isten a társadalmaknak is Istene, úgy ahogy az egyéneknek Istene. De mivel a társadalmak sajátsága, hogy szociálisak, Istennek szociális függőséggel, e függőség nyilvános megvallásával és hódolattal tartoznak.

Kérdés: Hogyan kötelezhetőek a társadalmak, hogy Istennek hódoljanak? Hiszen nem is ismerik Istent.
Válasz: Erre a kérdésre Szent Pál apostol szavaival válaszolok: ő így beszélt a rómaiakhoz írt levele első fejezetében: „Megnyilvánul az égből Isten haragja az emberek minden istentelenségével és gonoszságával szemben, akik Isten igazságát rosszindulatból elfojtják. Ami ugyanis Istenből megismerhető, az világos előttük, mert Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Hiszen ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelemmel fölismerhető. Éppen ezért nincs mentség a számukra. Noha fölismerték az Istent, nem dicsőítették őt mint Istent, s nem adtak hálát neki.” (Róm 1,18-21)
     A Szentlélek a népek tanítójának ajkával hirdeti ki, hogy az istentelenség minden borzalmába elsüllyedt pogányok nem menthetőek fel azért, mert Istent nem ismerték el és nem hódoltak neki. Bepereli őket, mert megtagadták a világosságot: nem tudja őket semmiben felmenteni. Csakúgy, mint azok a pogányok, akikről Szent Pál beszél, a mai modern államok, legyen az bármelyik, sem menthetőek fel. Azt sem mondhatjuk, hogy viselkedésük az értelem követelményeinek felelnek meg. Az uralmon levőknek és vezetőknek Isten, művei által, ugyanúgy kinyilvánítja magát, mint minden más embernek. Ha ezek között vannak olyanok, akik vonakodnak megkövetelni, hogy az államok Istennek a Szent Pál által felsoroltak miatt szociális, hivatalos tiszteletet adjanak, akkor ezek semmivel sem menthetőek fel. Egyedül az értelem szemszögéből nézve is, minden kormánynak, parlamentnek, törvényhozónak stb. tiszteletet kellene tanúsítana Istennel szemben, ami alól senki nem kaphat felmentést, ami alól egyetlen állam, egyetlen közösség sem menthető fel.
     Ezekből az adottságokból következik, hogy ha egy államnak még meg is bocsátható, ha az Egyház utasításainak, melyeket nem ismer, nem engedelmeskedik, az már semmiképp nem bocsátható meg, ha az isteni előírásoknak és az örök törvénynek nem veti alá magát.

Kérdés: Ezek szerint Ön egyetlen közéletben szereplő ember számára sem talál mentséget, aki a politikára vagy az óvatosságra hivatkozva, nem mer a teremtmények, különösképpen pedig a szociális intézmények fölött Isten szuverén hatalmának jogot szerezni?
Válasz: Nem, nem találok. Szent Pál apostol még ennél is tovább megy. Kijelenti, hogy Isten szigora fog lesújtani azokra a népekre, amelyek ennek az alapvető törvénynek nem engedelmeskednek. Akik Istent nem akarják teremtőjüknek, minden társadalom fejének és szuverén uralkodójának elismerni, azok a természettörvény és az értelem világossága ellen cselekednek. Ezek elméleteit nem fogadhatjuk el, hanem a legvégsőkig harcolnunk kell ellenük.

Kérdés: Ezek szerint minden politikai törekvést Istennek kell alárendelni.
Válasz: Maga mondta: igen, minden politikát Istennek kell alárendelni. Teljesen mindegy, hogy „politika” alatt éppen mit értünk – a benne foglaltakban egy Istentől függő valóságot kell látni. És mindenek előtt itt kell a végső célról szóló elméletet, melyet föntebb elmagyaráztunk, alkalmazni. Soha nem szabad szemünk elől téveszteni, hogy az ember azért van a földön, hogy az örök üdvösségére felkészüljön. Minden isteni és emberi berendezkedés végcélja Isten dicsősége és a lelkek üdvössége. Ennél fogva minden szociális szervezetnek, minden politikai cselekedetnek és irányelvnek tekintetbe kell vennie azt az alapvető igazságot, hogy az ember nem evilágra teremtetett, hanem az örökkévalóságra. Népek alkotmányának, törvényhozásának, jogi, adminisztratív és egyéb szervezeteinek mindenek előtt az emberi lét eme végső célját kell szem előtt tartani. Ezért kell minden politikának, csakúgy, mint minden egyébnek is, e végső célra való tekintettel, Isten örök törvényeivel, a Credoval és a Tízparancsolattal összhangban lennie.

Kérdés: Úgy tűnik, Ön azt merészeli állítani, hogy az államoknak egészen Isten alá kell rendelniük magukat. És az Egyháznak nem kell ezt tennie?
Válasz: Hogyne, természetesen: az Egyház, mint minden társaság Istennek tökéletes engedelmességgel és hódolattal tartozik. A világon nagyon sok, egymástól különböző társaság létezik. Két közösség van, ami az összes többi felett uralkodik: az Egyház és az állam. Azért beszélünk itt az állam Istentől való függőségéről, mert erről nagyon sokaknak van téves elképzelésük.
     Az Egyház Istennek még ennél is nagyobb alávetettséggel tartozik, hiszen őt Isten azzal bízta meg, hogy az embereket örök rendeltetésükre vezesse. Az Egyház Istentől függ létében és eszközeiben, melyeket Isten a lelkek megmentésére rendelkezésükre bocsátott. Istentől függ azon kötelessége által is, mellyel magánszemélyeknek és a hivatalos életben tevékenykedőknek, magántársaságoknak és államoknak az utat kell megmutatnia, mely az üdvösségre vezet. Röviden összefoglalva: minden közösség Isten alárendeltje. Az Egyház is közösség, ő is Isten alattvalója, és függősége Istentől mindenkiénél szorosabb.

Kérdés: Ezekből az adottságokból, úgy tűnik, az is következik, hogy az emberek kormányzásának kérdéseiben az Egyháznak és államnak egyet kell értenie.
Válasz: Természetesen. A pápák mindig azt tanították, hogy Egyház és állam között tökéletes egyetértésnek kell uralkodnia. Ennek oka nagyon egyszerű: Egyház és állam, két Isten által elrendelt intézmény. Az Egyháznak az a missziója, hogy az embereket az örök üdvösségre vezesse, az államnak pedig, hogy állampolgárai anyagi és evilági jólétéről gondoskodjon. Az államnak gondoskodnia kell állampolgárai ellátásáról, hogy azok minden nagyobb nehézség nélkül érhessék el végcéljukat. És mivel az államok létezésének értelme állampolgárai üdve, nyilvánvaló, hogy ennek minden egyebet alá kell rendelnie. S mivel az Egyház azt a küldetést kapta, hogy az embereket ő vezesse az örök életre, Istennek az az akarata, hogy neki engedelmeskedjenek. Hatalma, anélkül hogy az anyagi rend dolgaiba beavatkozna, kiterjed az evilági és múlandó javak felhasználására is, mivel ezeknek az emberek végső rendeltetését kell minél jobban elősegítenie. IX. Pius és XIII. Leó pápa a leghatározottabban elítélte az Egyház és az állam szétválasztásának elvét.

Kérdés: Ezek a tanok különösen súlyosak: úgy tűnik, hogy ha valaki az igazsággal és az isteni törvényekkel összhangban akar lenni, fel sem vetheti agyában azt az ideát, hogy állam, társadalom vagy akár csak a politika Istentől valaha is független lehet.
Válasz: Maga mondta: minden ilyen elmélet a teremtménynek saját teremtőjével szembeni függetlenségi nyilatkozatát tartalmazza. Ez a szellem forradalma Isten ellen, és mint ilyen, már rendkívül súlyos bűnt jelent.

Kérdés: Lenne olyan szíves a Credo második hitágazatát idézni?
Válasz: „Hiszek Jézus Krisztusban, a mi Urunkban”. És a szentmise Credojában ez így hangzik: „Hiszek az egy Úr Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, Isten az Istentől. Ki érettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyekből, testet öltött a Szentlélek által Szűz Máriától és emberré lett.”

Kérdés: Létezik speciális kapcsolat Jézus Krisztus szentséges emberi léte és a földön fennálló szociális rend között?
Válasz: Természetesen. Az ember úgy teremtetett, hogy társadalomban kell élnie. Természete és létezésének feltételei csak a közösségben való életet teszik számára lehetővé. Jézus Krisztus azért lett emberré, hogy az embereket az örök üdvösségre vezesse. Ezért kell az isteni Megváltónak a földi élet minden körülményére meghatározó befolyást gyakorolnia, hogy ezek segítségével az embereket e célhoz vezethesse. De miután az embernek természete alapján társadalomban kell élnie, mint szociális lénynek egy társadalomban és annak közreműködésével kell törekednie arra, hogy e célt elérhesse. A társadalom maga nem lehet cél, csak eszköz. És ahhoz, hogy e cél eléréséhez megfelelő eszköz legyen, magának is megszenteltnek és megszentelőnek kell lennie. Ez azonban csak Krisztus szentséges emberi léte által és Krisztusban való léttel érhető el. Tehát teljesen nyilvánvaló, hogy Krisztus szentséges emberré válása és az evilági szociális rend között speciális kapcsolatnak kell fennállnia.

Kérdés: De miért beszél Ön kifejezetten Jézusról? Nem Isten Ő? Nem érvényes Őrá mindaz, amit Istenről állítunk?
Válasz: Dehogynem. Mindaz, amit Istenről vallunk, érvényes az Igére, aki érettünk, emberekért emberré lett. Jézus Krisztus Isten, tehát minden emberi közösség a legnagyobb és legtökéletesebb mértékben Tőle függ. Mégis emlékeztetnünk kell arra, hogy Jézus Krisztus ugyan egyetlen személy, de ebben az egy személyben két természet van: az isteni természet és az emberi természet.
     Az Ige emberré lett, emberi természetet vett fel és vele hiposztatikusan egyesült. Ily módon az Igében jelen van Krisztus emberi természete is: ez a természet Jézus Krisztusban olyan sajátságokat teremt, amelyek teljesen különlegesek.

Kérdés: Melyek azok a sajátosságok, amik Jézus Krisztus szentséges emberi létét e hiposztatikus egység által szerzett méltóság okán jellemzik?
Válasz: Krisztus cselekedetei istenemberiek. Ez abból a tényből következik, hogy tettei csak személynek lehetnek. Mivel azonban Jézus Krisztusban csak egy és nem két személy létezik, Jézus Krisztus emberi természetének minden tette az isteni személy cselekedete.

Kérdés: Node Jézus Krisztus egyúttal nem a Megváltó is?
Válasz: Jézus Krisztus a Megváltó. Ő váltotta meg emberi természete által az emberiséget. Ebben a természetében Ő a közvetítő a Szentháromság és az ember között. Ahhoz, hogy azt az erőt és küldetést, mellyel Jézus Krisztus, mint ember fel van ruházva, megérthessük, nem szabad szem elől tévesztenünk azokat a tulajdonságokat, melyekkel az isteni Mester, mint közvetítő ember rendelkezik. Jézus Krisztus valóságos ember. És valóságos Isten. Amennyiben Isten, nem függ senkitől sem, senkitől nem kell kapnia semmit, és minden Neki van alárendelve. Amennyiben ember, Ő is mindent Istentől kap, úgy ahogy a többi ember, de Ő különleges körülmények között.

Kérdés: Mi is Jézus Krisztus szociális királyságának voltaképpeni alapja?
Válasz: Ez az alap a Szentháromság határozott akarata, miszerint Jézus Krisztusnak valóságos és abszolút királyi hatalmat kell biztosítani. Ezalatt nem Isten Igéjének jogairól van szó, mely végtelen, hanem azokról a jogokról és hatalomról, melyet Isten az Ige megtestesülése által megszentelt emberiségnek ad.

Kérdés: Kinyilvánította Isten nekünk ezzel kapcsolatban akaratát?
Válasz: Kétségen felül. XI. Pius pápa „Quas primas” kezdetű enciklikájában két bizonyítékot említ Isten e kérdésben érvényes akaratáról.

Kérdés: Bemutatná e két bizonyítékot?
Válasz: XI. Pius pápa írja: „Arra a kérdésre, hogy mely alapokon nyugszik a mi Urunk ezen méltósága és hatalma Alexandriai Cyrill adja meg a találó magyarázatot: (Krisztus) az egész teremtés feletti uralmát nem erőszakos módon harcolta ki, hanem az már az Övé, lényének és természetének következményeként. Uralkodó volta azon a csodálatos egyesülésen (az isteni és emberi természet egyesülésén) alapszik, amelyet unio hypostatica-nak (=egy személyben való egyesülésnek) nevezünk. Ebből nem csak az következik, hogy az angyaloknak és az embereknek Krisztust mint Istent kell imádniuk, hanem az is, hogy az angyalok és emberek Krisztus, mint ember uralmának is engedelmességgel tartoznak: tehát egyedül az unio hypostatica révén már az egész teremtés fölött Krisztusé az uralkodói hatalom.”
     Tehát a pápa véleménye erről a tárgyról így hangzik: Az emberi természetnek az Ige személyével való unio hypostatica-ja a Jézus Krisztus által felvett emberi természetnek transzcendens méltóságot ad. Ez a méltóság minden egyéb méltóságot, mellyel az ember valaha is fel lett ruházva, magában foglal. Teljesen elfogadhatatlan egy olyan gondolat, miszerint egy fejedelem vagy törvényhozó tanács valóságosan és jogilag magát afölé helyezze, akit Isten az unio hypostatica transzcendens kiváltságával ruházott fel. Ez az első és lényeges oka Jézus Krisztus királyi hatalmának.

Kérdés: Legyen szíves magyarázza el most a XI. Pius pápa által ismertetett igazság második, doktrínális alapját!
Válasz: XI. Pius pápa így folytatja: „De létezhet-e eközben számunkra örömtelibb és vonzóbb gondolat, mint az: hogy Krisztus nem csak Vele született, hanem saját maga által megszerzett jogon, vagyis Megváltásunk jogán is a mi legfőbb Urunk? Csak idézzék ezek az oly könnyen felejtő emberek végre emlékezetükbe, hogy mennyibe is kerültek ők Megváltónknak: ‘Hiszen tudjátok, hogy nem mulandó dolog, ezüst vagy arany váltott meg öröklött, értéktelen életmódotokból, hanem a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak drága vére’ (1 Pét 1,16), tehát többé nem vagyunk saját magunkéi, hiszen Krisztus ‘nagy váltságdíjon’ (1 Kor 6,20) vásárolt meg bennünket: még tagjaink is ‘Krisztus tagjaivá’ (1 Kor 6,15) lettek.”
     És még tovább a pápa gondolata: Minden teremtmény Istené. Az ember elveszett a bűn következményeként. Semmije sem maradt, amivel megválthatná magát. Jézus Krisztus, Isten Igéjének megtestesülése, magára vállalta, hogy a mi tartozásunkat isteni vérével kiegyenlíti. Ennek fejében a Szentháromság Neki ajándékozta az egész emberiséget és minden teremtményt. Jézus Krisztusnak adta azt az kiváltságot, hogy Ő az emberekkel, akik Vele a kegyelem által egyesülhetnek, egyazon alakot öltsön.

Kérdés: Kinyilvánította Jézus Krisztus a Szentháromságnak az Ő királyságával kapcsolatos szándékait?
Válasz: Jézus Krisztus valóban isteni fenséggel nyilvánította ki az egész világ és minden idők előtt: Nekem adatott minden hatalom ég és föld fölött. Figyelje meg, hogy a hatalom, amelyről beszél: adatott neki. Tehát kapta ezt a hatalmat. Továbbá figyelje meg, hogy „minden” hatalom Neki adatott, tehát a földön nem létezik más hatalom, csak Krisztusé. A hatalmat a Szentháromság adta Neki, ebből következően a királyok, fejedelmek, és minden más auktoritás hatalma Jézus Krisztus hatalma. Ez a tény magyarázza meg Szent Pál szavait: „Non est potestas nisi a Deo.” Ez a hatalom keletkezésének története. Minden hatalom Istentől származik és csakis Tőle jöhet. Minden hatalmat Krisztusra bíztak, tehát minden hatalom Krisztuson keresztül hat és Tőle ered.

Kérdés: Le lehet vezetni ebből, hogy Jézus Krisztus minden társadalom felett valóságos hatalmat gyakorol?
Válasz: A válasz erre világosan igenlő. Először is, ahogy ezt XIII. Leó pápa mondta, minden társadalomnak sajátja az auktoritás. Tekintély nélkül nincs közösség. Minden közösség a tekintély elve alapján rétegződik. Tekintse át ezeket az igazságokat összességükben, és a következő következtetésre jut: A hatalom, amely az egyes közösségeket vagy államokat vezeti, Jézus Krisztustól adatott, Jézus Krisztustól származik és Tőle függő. Ezáltal ezek a tekintélyek szükségszerűen Jézus Krisztusnak vannak alárendelve. Már egyedül ebből a tényből következik, hogy Jézus Krisztus a társadalmak valódi uralkodója, melyeknek tényleges hatalma az Ő tulajdona.

Kérdés: XI. Pius pápa a továbbiakban beszél egy törvényhozói, végrehajtói és jogi hatalomról is. Rendelkezik Jézus Krisztus e három hatalmi formával?
Válasz: Természetesen. Hiszen hogyan képzelhető el olyan hatalom, amelynek nincs joga törvényeket hozni, ítélkezni, felmenteni és elítélni. Ennek a hármas hatalomnak a birtoklása természetes következménye annak a tekintélynek, amivel Isten Jézus Krisztust felruházta.

Kérdés: Ön Jézus Krisztus szociális királyságának még további okait is említette nekem.
Válasz: Már magában a társadalom természetében, de különösen célszerűségében és végső céljában találunk további bizonyítékot Jézus Krisztus minden közösségi rend felett meglévő uralmára.

Kérdés: Nem a vezetés határozza meg minden egyes közösség célját?
Válasz: Dehogynem. Ha belátjuk, hogy minden közösségben létezik vezetői tekintély, akkor ezzel azt is igazoljuk, hogy ez a tekintély a közösséget annak céljához kell vezetnie. Ezt a célt azon akaratok egyessége határozza meg, amelyek ezt a célt el akarják érni. Egy közösség célját az ő sajátos, egyéni szemszögéből állapítják meg. De ez az egyéni cél soha nem vezethet ahhoz, hogy a közösség legvégső és legfőbb célját elvétse.
     Ezért magától értetődő, hogy a vezetésnek, amely Krisztustól származik – és még egyszer nyomatékkal: minden auktoritás Krisztustól származik – (melynek bár közvetlen feladata, hogy a közösséget, melyet kormányoz, annak gyakorlati céljához vezesse) legfőbb célja mindez előtt mégis tagjainak – Jézus Krisztus élete és halála által megváltott – üdvössége kell legyen. Lehetetlen, hogy Jézus Krisztus eltűrje, hogy – bárki legyen is az –, hogy olyan valaki kapjon hatalmat, aki fölött Ő megváltásának végső célja szerinti uralmát ne tartsa fenn. Ugyanúgy lehetetlen számára az is, hogy azon eszközök fölött, melyekkel a közösség célját elérni akarja, vagy azon akaratok fölött, melyek e közösségben egyesültek, hatalmának legkisebb részéről is lemondjon.

Kérdés: Ön Krisztus társadalom feletti királyságának még egy további jellegzetességéről is beszél, lenne olyan szíves ezt egy kicsit bővebben bemutatni?
Válasz: Ezt XI. Pius ismertette a következő mondatokban: „Krisztus országa elsősorban lelki, és a lelki dolgokra vonatkozik, amit mind a Szentírás idézett szavai világosan jeleznek, mind az Úr Jézus viselkedése is bizonyít. Midőn a zsidók, sőt maguk az apostolok több adott alkalommal azt a téves hitet nyilvánították, hogy a Messiás a zsidó népet fölszabadítja és Izrael földi országát helyreállítja, Ő maga oszlatja el a téves véleményt és ledönti a hiú reményt: s mikor az Őt kísérő bámulók sokasága királlyá akarja kikiáltani, elutasítja a királyi nevet és dicsőséget, menekül és elrejtőzik. A római helytartó előtt pedig kinyilvánítja, hogy országa nem evilágról való. Országa az evangéliumokban úgy jelenik meg, mint amelybe az emberek a bűnbánat gyakorlásával készülnek, s csak hittel és a keresztség fölvételével lépnek be, amely külső szertartás ugyan, mégis belső újjászületést jelent és okoz. Ez az ország egyedül a sátán országával és a sötétség hatalmával van ellenkezésben, s polgáraitól megköveteli azt, hogy szívüket a gazdagságtól és a földi dolgoktól el vonva, a szelíd erkölcsöket többre becsüljék s az igazságot éhezzék és szomjúhozzák, sőt önmagukat is megtagadják és keresztjüket hordozzák. Krisztus mint Megváltó az Egyházat saját vérével szerezte, s mint Főpap önmagát a bűnökért áldozatul bemutatta és folyton bemutatja. Ki nem látná tehát, hogy királyi méltósága is a megváltói és főpapi méltóságnak természetét viseli magán és azzal egyformán lelki?
     Mégis súlyosan tévedne, aki az Istenembertől elvitatná a polgári ügyek fölött a hatalmat, hiszen neki az Atyától teljes hatalma van a teremtmények fölött úgyannyira, hogy minden az Ő akaratának van alávetve. Tény azonban, hogy amíg a földön élt, ennek a hatalomnak gyakorlásától teljesen tartózkodott, az ideiglenes javak birtoklását és intézését megvetette, azokat birtokosaiknak meghagyta, s most is meghagyja. Szépen kifejezi ezt a vers: Non eripit mortalia, qui regna dat coelestia – nem foglal múló országot, ki adja a mennyországot.” (Részlet a „Quas primas” kezdetű enciklikából – fordítás a Szent István Társulat 1926-os kiadásából való.)

Kérdés: Mutassa be Jézus Krisztus királyságának ezen lelki jellegét!
Válasz: Gondoljon az éppen most elhangzottakra. Jézus Krisztus az unio hypostatica és megváltói műve révén minden teremtmény fölött abszolút hatalommal rendelkezik. Az embernek végső céljához Jézus Krisztuson keresztül kell eljutnia. Jézus Krisztus az út az üdvösség eléréséhez, az igazság, amely minden embert felvilágosít, az élet, amelynek az a küldetése, hogy a lelkeket a kegyelem által életre keltse.
     Szuverén hatalma által Jézus Krisztus úgy hat minden emberre, hogy mindenki számára teljes valóságban Neki kell az úttá, igazsággá és életté válnia. Neki e hatalom által, melyet Ő minden társadalom és minden uralkodó réteg felett birtokol, úgy kell tudnia hatni, hogy egyfelől egyetlen földi hatalom se tudhassa vagy akarhassa megakadályozni, hogy Ő mindenki számára az utat, az igazságot és az életet jelenti, másfelől, ezen a célon minden uralkodó rétegnek és társadalomnak hathatósan Vele együtt kell munkálkodnia.
     Jézus Krisztus királyságának szociális és lelki jellege tökéletes világossággal kiderül ezekből a megfontolásokból. Jézus Krisztus a Király. Minden hatalmat Ő kapott meg, még az időbeli dolgok felett is. Ezt a hatalmat jogilag mind az evilági, mind a túlvilági rendben gyakorolhatja, ténylegesen azonban többnyire lelki beavatkozásra korlátozza.

Kérdés: Mennyiben avatkozik be Krisztus a társadalmi rendszerekbe lelki úton?
Válasz: Az Ő beavatkozási hatalmának nincsenek korlátai. Krisztus-Királynak mind jogilag mind gyakorlatilag saját Maga és Egyháza, azaz tanítása, által bele kell tudnia avatkozni a népek és az országok alapvető alkotmányába, a társadalmak összes szervezetébe, egészen a népek szövetségéig. Ennek így kell lennie, mert az Isteni Királynak ez az eszköze, hogy az Ő e- és túlvilági misszióját teljesítse, amelyet magára vállalt és amelyet az Isteni Szentháromság reábízott.

Kérdés: Ezek szerint Jézus Krisztus minden nemzetnek királya.
Válasz: Valóban az. Ahogy a próféta mondja: Minden népet Ő kapott meg örökül, és az Ő birodalma, jobban mondva az Ő tulajdona a föld határáig nyúlik.

Kérdés: Jézus Krisztusnak, az Istennek és Embernek kijáró nyilvános hódolat nem következik egyenesen Jézus Krisztus királyságának lelki jellegéből?
Válasz: Valóban, Jézus Krisztusnak, az Istennek nyilvános hódolattal, imádással és szeretettel, hálával és jóvátétellel, imádsággal és fohásszal tartozunk. Ezt Jézus, a Király Jézusra, az Emberre és minden emberre rárótta. Jézus, a Király lelki hatalmat gyakorol, mert Ő az út, az igazság és az élet. És azért is, mert csak Ő képes a legszentebb Szentháromságot méltóképpen imádni és a Neki kijáró összes hódolatot méltón megadni. Ezen kötelezettségeknek ember által való teljesítése volt Krisztus földi zarándoklatának egyik feladata. Tehát királyságához tartozik, hogy az emberekre és minden társadalomra ezeket a lelki hódolatokat kiszabja, amely mindenki számára az egyetlen lehetőség, hogy végső célját elérhesse.

Kérdés: Mi Krisztus, a társadalmak királyának akarata az Egyházzal kapcsolatban?
Válasz: Akaratának kettős tárgya van. Először is az Egyház, ahogy ezt már kifejtettük, Istennek és Jézus Krisztusnak teljes alárendeltséggel, függőséggel tartozik. Nincs megengedve neki, hogy ahhoz az igazsághoz, melyet Jézus Krisztus tanított, bármit is hozzátegyen. Ugyancsak nincs megengedve neki, hogy elhagyjon ebből valamit. A legparányibb részletekben is Istentől függ, még pedig abszolút mértékben. A történelemben Jézus Krisztus akaratából egy küldetéssel van megbízva. Ezt a küldetést minden más hatalom feletti tekintélye alapján ruházza rá Jézus Krisztus. És ez egyúttal részt ad neki Jézus Krisztus minden hatalom felett álló auktoritásából is.

Kérdés: Volna olyan szíves az Egyház küldetését jobban elmagyarázni?
Válasz: A feladat, melyet Jézus Krisztus Egyházának meghatározott a következő: azt mondta neki: „Menjetek tehát, tanítsatok minden népet, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,19/20) Ezek a szavak világosan kifejezik Jézus szándékát. Az isteni Mester azt akarja, hogy Egyháza a világban a lelkek üdvösségére vezető eszköz legyen, méghozzá olyan mértékben, hogy minden más szervezetet kizárva egyedül Egyházának gondjára bízta, hogy a lelkeket végső üdvösségükre vezesse. Egészen biztosan azt kívánja, hogy Egyháza a világban, a világ üdvösségéhez szükséges szervezet szerepét teljesítse.

Kérdés: Ilyen körülmények között az Egyház ugyanolyan fontos lenne, mint Krisztus maga, ez azonban nem lehet igaz.
Válasz: Dehogyis nem, tökéletesen igaz, hogy az Egyház éppen olyan fontos, mint Krisztus – ha Krisztus is így akarja. Jézus Krisztus rábízta Egyházára, hogy a népeket tanítsa és a szentségeket kiszolgáltassa. Jobban mondva, Jézus Krisztus azt szabta meg, hogy a szent Egyház közvetítésével Ő maga legyen minden ember és minden társadalom számára az út, az igazság és az élet.
     Az embernek egész élete során Jézus Krisztus a királya. Pontos és kifejezett parancsba kapta, hogy az Egyháznak engedelmeskedjen, amennyiben az Jézus, az út, az igazság és az élet nevében beszél. Jézus Krisztus azonban nemcsak az egyes ember számára jelenti a legfőbb hatalmat, hanem minden közösség számára is. Ezért minden közösségnek kötelessége az Egyháznak úgy engedelmeskedni, mint Krisztusnak magának, akinek gondolatait és szándékait csakúgy a társadalom, mint az egyes ember számára az Egyház magyarázza meg.

Kérdés: De ebben az esetben az Egyháznak királynői cím, a pápának pedig királyi cím jár, nem igaz?
Válasz: Vitathatatlanul. Az Egyház felett vagy az Egyház mellett senki nincs Istenen, Isten Lelkén és Jézus Krisztuson kívül, aki őt felvilágosítani, oktatni vagy irányítani tudná. Ha Jézus Krisztus valóban király, mert minden egyes ember, minden közösség és minden más hatalom fölött Ő uralkodik, akkor ugyanígy a szent Egyház királynő, mert neki kell a rábízott embereknek kötelességeiket megtanítani. Ő kormányoz, tehát valóban királynő. A pápa pedig ugyanezen joggal és ugyanezen okokból valóságosan király.

Kérdés: Mik ezeknek az igazságoknak közvetlen konzekvenciái?
Válasz: Az összes következmény közül az első, hogy Jézus Krisztus és az Ő Egyháza köteles az egész társadalmi rendbe beavatkozni. Az Egyháznak minden egyes társadalmi rendben, bármelyik is legyen az, az az Istentől rárótt küldetése van, hogy a népeket és közösségeket kötelességeikről felvilágosítsa. A Szentszék világosan kifejti ezt a tanítást a Tours-i érseknek írt egyik levelében: „A jelenlegi változások közepette igen fontos az embereknek újra megmondani, hogy Isten általi megalapítása következtében az Egyház az üdvösség egyetlen bárkája az emberiség számára. Az Egyház Isten Fia által Péterre és az ő utódaira építve, nemcsak a kinyilatkoztatott igazságok oltalmazója, hanem a természetes erkölcsi törvények védelmezője is. Ezért ma helyénvalóbb, mint bármikor eddig – ahogy ezt Ön, Monsignore is teszi – fennen hirdetni és tanítani, hogy úgy az egyes emberek, mint a társadalmak számára a felszabadító igazság a természetfeletti igazságban rejlik, annak teljes terjedelmében és tisztaságában, bárminemű tompítás vagy csökkentés és kompromisszum nélkül. Egy szóval kifejezve, úgy, ahogy azt Jézus Krisztus evilágra jőve elhozta, és ahogy megőrzését és tanítását Péterre és az Egyházra bízta.”
     A második, az elsővel mindenben egybevágó következmény, hogy Jézus Krisztus és az Egyház a társadalmi rend számára szükségszerűséget jelent. Ha nem lennének szükségesek, akkor Isten nem rendelte volna őket a világ számára, mint az üdvösség eléréséhez nélkülözhetetlen eszközt. Ha nekik a népeknél kötelező missziót kell teljesíteniük, akkor ennek megfelelően, fordítva, a népeknek az a kötelességük, hogy hallgassanak rájuk.

Kérdés: Ezek szerint az Egyháznak nemcsak a lelkek számára kell küldetését teljesítenie, hanem még a közösségek számára is: nem jelent ez visszaélést?
Válasz: Igen, az Egyháznak és a pápának nemcsak a lelkekben, hanem a társadalmakban is el kell végezniük az Istentől rájuk bízott feladatot. Először is, az Egyház nemcsak a kinyilatkoztatott igazságok őrzője a földön, hanem rá vannak bízva a természetes rend erkölcsi igazságai is. Ezeknek az erkölcsi törvényeknek a megléte és gyakorlati alkalmazása nélkül egyetlen közösség, egyetlen társadalom sem állhat fenn. Tehát az Egyház feladata, hogy azokat az alapigazságokat tanítsa, melyek egyedül képesek a világot és az egyes országokat megmenteni. Az Egyházat, egyedül az Egyházat illeti meg, hogy tekintélyével a természetes igazságosság törvényeit, melyeknek a népek közötti kapcsolatokat meg kell határoznia, értelmezze. Ennek így kell lennie.
     A népeket az Egyháznak kell végső céljukhoz elvezetnie. A népek pedig ezen a földön nem élhetnek másképp, csak társadalmakban. Ezért az Egyháznak az a feladata, hogy őket a társadalmakon keresztül, melyekben ők Isten akarata szerint élnek, vezesse céljukhoz. Ez az a mindenek alapját képező igazság a végső célról, amit Isten akar, és amit nekünk is akarnunk kell, és amely mind az összes nagy kérdést világosan megválaszolja.
     Nem lehet csodálkozni rajta, hogy ennek az igazságnak és ennek a törvénynek a figyelmen kívül hagyása isteni ítéletet von maga után. Miért, talán nem büntetés a kormányoknak a tehetetlensége, ahogy minden igyekezetük ellenére sem képesek a nemzeteknek békét teremteni? Istent, az Egyházat és a pápát félretolják, mert nélkülük akarnak boldogulni. Ennek a kriminális elfelejtésnek következményei végzetesek: Isten nélkül akarnak mindent csinálni – és Isten megengedi, hogy nélküle csinálják. Amit azonban így csinálnak, sosem lehet jó.

Kérdés: Ilyen körülmények között nem az lenne a legfontosabb, hogy a társadalmak függőségét Istennel, Krisztussal és az Egyház küldetésével szemben az emberek agyába belevéssék?
Válasz: Kétségen kívül. Azt szokták mondani: „Két rossz közül a kisebb rosszat kell választani.” Nos, az biztos, hogy az a rossz, ami azoknak a hallgatásából származik, akiknek a misszió lenne a feladatuk nemcsak nagyobb, de károsabb is minden más rossznál. Ilyen esetekre Jézus Krisztus világosan és érthetően fejezte ki magát: ha igazságának hirdetése a világban csak szenvedésen és üldöztetésen keresztül lehetséges, akkor ezt el kell viselni. Inkább a vértanúság, mint az üdvösséghez nélkülözhetetlen igazságok kiszolgáltatása és megtagadása.

Kérdés: Melyek az eddig elmondottakkal kapcsolatban a legkárosabb és legvészesebb tévedések?
Válasz: Vitathatatlanul mind a legkárosabb, mind a legnehezebben megszűntethető tévedés az, amely azt állítja, hogy se az egyes ember, se a társadalom számára nincs és nem is létezik egy kiszabott, azaz egyetlen adott igazság. Vagyis de iure és de facto nem létezik se igazság, se tévedés. Ebből szigorúan logikusan az következik, hogy nem létezik se jó, se rossz, se jog, se igazságosság, Így mind a tévedés és mind az igazság, mind a jó és mind a rossz minden lehetőséget megkap, mégpedig ugyanazon jog alapján.

Kérdés: Magyarázza ezt meg közelebbről: Mit ért Ön a tévedéseknek kijáró jog alatt?
Válasz: Erről a pontról nem nehéz nyilatkozni. Minden hivatalos társadalmi szervezet és kiváltképp a nemzetek alkotmánya elfogadta az l789-es „emberi jogok nyilatkozatát”. Ezzel az emberek jogait abszolutizálták, az ember lett úr mindenek felett. Minden, maga az igazság is az embertől függ és általa jön létre.

Kérdés: Mi Ön szerint a modern társadalmak oldaláról tekintve az emberi jogok nyilatkozatának lényege?
Válasz: Ez rendkívül egyszerű. Valamikor Isten állt mind az egyes ember, mind a társadalmak középpontjában, Ő volt mindennek az alapelve és a célja. A népek alkotmányainak alapja Isten, Jézus Krisztus és az Egyház üzenete volt Isten jogainak követelménye szerint. Ebben a nyilatkozatban azonban egyetlen csapással megszűntették Isten jogait. Ily módon Istent mindenütt, ahol addig Ő volt az Úr, és mint ilyen Ő uralkodott, emberekkel helyettesíttették, ezzel az emberek gondolkodása és akarata lépett Isten elgondolásainak, az isteni igazságnak, Isten akaratának és az Ő törvényeinek helyére.

Kérdés: Milyen formában tárják a közönség elé e teóriákat?
Válasz: A dolgoknak ezen állását mintegy lepecsételte a nagy modern szabadságok teóriája, mely minden nép alkotmányának alapját képezi. Ezek a lelkiismeretszabadság, az oktatás szabadsága, a sajtószabadság, az egyesülési szabadság és a kultuszok szabadsága. E szabadságokat csak a törvény szabályozza. A törvény pedig az általános akarat kifejezője.

Kérdés: Mi a pontos értelmük e szabadságoknak? Nem azt jelentik-e, hogy az ember teljes szabadságot kell élvezzen ahhoz, hogy a jót taníthassa és gyakorolhassa?
Válasz: Ez egy olyan nézet, ahogyan fel lehetne fogni őket. De sajnos ez nem az a felfogás, ami a realitásoknak megfelel. A modern liberalizmus egészen másképp értelmezi és alkalmazza ezeket a nagy szabadságokat. Számára ezek abból állnak, hogy bárkinek joga van szabadon úgy élni, ahogy akar, és azt tanítani, amit akar, kedve szerint bárki bármit írhat és nyilvánosságra hozhat, és akár jó, akár rossz cél érdekében másokkal egyesületet alakíthat. Végezetül mindenki szabad vallásgyakorlatot folytathat és áldozhat – Istennek, Jézus Krisztusnak, Mohamednek vagy a Sátánnak, kinek ki tetszik jobban.

Kérdés: Milyen kapcsolat áll fenn a modern szabadságok elmélete és a fentebb említett alapvető tévedés között?
Válasz: Ezek az összefüggések teljesen nyilvánvalóak. A mai társadalmak, nemzetek és emberek számára, kik már az l789-es elvek szerint formálódtak, nem létezik többé igazság, számukra már csak emberek léteznek, vagyis az emberi gondolkodás és akarat. Mindenkinek megvan a szigorúan vett joga, hogy olyan elgondolásokat találjon ki és kövessen, amilyent akar, és ezeket élete meghatározó elveivé tegye. Ez a világos bizonyíték arra, hogy az ember számára, mint realitás, mellyel számolnia kell, csak a saját, az ő általa felismert és kieszelt elgondolás létezik. Az ő saját igazságán kívül nem létezik más abszolút igazság. Ennek a doktrínának következményeként mindenkinek megvan az abszolút joga ahhoz, hogy szóban és írásban azt tanítson, amit akar. Ezért a törvények, melyek egy államot igazgatnak, nem azért vannak érvényben, mert ők az isteni igazság és isteni akarat kifejezői, hanem azért, mert ők a kifejezői a választások és a szavazások során kialakult általános akaratnak. Röviden összefoglalva: a modern jog semmilyen igazságot nem ismer és nem fogad el: egyedül az ember elgondolásai előtt hajol meg.

Kérdés: Ön szerint tehát az „emberi jogok nyilatkozatának” döntő befolyása volt a modern kor mentalítására és a benne uralkodó tévedésekre?
Válasz: Kétségtelenül. Ha az ember egy törvény alapján azt gondolhat, amit akar, akkor ugyanezen törvény szerint – és ez különösen fontos – azt is tehet, ami takar, úgy is cselekedhet, ahogy azt ő elképzeli. Számára csak saját maga és az istenné tett ember jogai léteznek, melyek függetlenek minden tekintélytől és minden igazságtól. Ez a doktrína azt jelenti, hogy a tévedések az élet minden területén jogosultságot nyertek. E szerint a filozófiában, a teológiában, a politikában, a tudomány és a társadalom területén az ember elgondolásainak és hangulatának kell elsősorban uralkodnia és vezetőként szolgálnia.
     De ami ennek a doktrínának jelentőséget és kivételes fontosságot ad, az az a tény, hogy minden törvény, amit az 1789-es emberi jogok nyilatkozata alapján hoztak, e jog szerint kötelező erejű az emberekre nézve, vagyis ezeket kötelező hivatalosan elfogadni és elismerni. Minden gondolat, minden szó, minden cselekedet, mely ezekre a jogokra hivatkozik, kötelezően legitim.

Kérdés: Az emberi jogok nyilatkozata egyáltalán nem szab korlátot az emberek szemérmetlen cselekedeteinek?
Válasz: Az 1789-es elvek szerint a valóságban egy ember jogainak csak egy másik ember joga szab határt. Ezek szerint azt a jogomat, hogy a másik javait eltulajdonítva gazdagabb legyek, csak a másiknak saját tulajdonához való joga korlátozza. A jogomat arra, hogy megöljek valakit csak a másiknak az élethez való joga korlátozza. Mind ezeket a korlátokat a törvény határozza meg és igazolja.
     De ki ne látná, hogy mindez logikátlan? Hiszen, ha a jogaim abszolútok, senki sem, legyen az bárki, szabhat nekik határokat. Ezért fog minden megszorítás ellenére, melyeket a törvényekben felállítanak, e törvények felett mindig a gátlástalan szabadság és az emberek határtalan jogainak alapdogmája uralkodni. Ki nem látja ebben az összes elv és tanítás önkényességét? Az emberi jogok leple alatt a legkártékonyabb és legförtelmesebb tévtanok hatolhatnak be a társadalom minden rétegébe és szervezetébe, és hivatkozhatnak a hatóságok védelmére, melyeknek már nem az igazság, hanem az emberek elgondolásainak megvédése a feladata.

Kérdés: Ezzel a megállapítással Ön minden elfogadott ideológiával szembefordul és a modern jogot alapjaiban aknázza alá!
Válasz: Igen, mi valóban minden ún. modern elvvel szembeszállunk.

Kérdés: Nem tudná a modern jognak pontos jellemzését adni?
Válasz: Azzal a megfogalmazással válaszolok Önnek, amelyet erre a kérdésre XIII. Leó pápa adott nagyszerű enciklikájában, az „Immortale Dei”-ben: „Ezeknek az alapelveknek a legfontosabbika azt állítja, hogy minden ember miként fajilag és lényegileg egymáshoz hasonló, úgy a gyakorlati életben is egyenlő egymással: minden egyes ember annyira önálló, hogy semmilyen módon nem állhat egy másik uralma alatt; hogy mindenről azt gondolhat, amit akar; hogy korlátlan szabadsággal azt tehet, ami neki tetszik, és hogy senkinek nincs meg a joga ahhoz, hogy másoknak parancsoljon. Ha a társadalom ezek szerint a tanok szerint alakul ki, akkor a legfelső hatalom nem más, mint a nép akarata, amelynek egyedül saját maga az ura, ahogy maga fölött is csak egyedül ő birtokolja a hatalmat. A nép maga választja ki azokat az embereket, akiknek a vezetésére rábízza magát, de úgy, hogy ezeket nem a hatalomhoz való joggal, hanem csak annak gyakorlásával ruházza fel, azaz ezeknek a vezetőknek a hatalmat a nép nevében kell gyakorolniuk. Egy szó sem esik az isteni hatalomról, minthogy ha Isten nem is létezne, vagy mintha Ő nem is törődne az emberi társadalmakkal, vagy mintha az embereknek, akár egyénileg akár közösségben semmilyen kötelezettségük nem lenne Istennel szemben, vagy mintha létezhetne olyan kormány, amelynek eredete, hatalma és tekintélye nem egészen Istenben gyökerezne. Ilyen módon az állam nem lesz más, mint maga a tömeg, amely saját magának tanítója és vezetője is. És miután azt állítják, hogy a nép magában hordozza minden jognak és minden hatalomnak a forrását, ebből az következik, hogy az állam azt gondolja, hogy Istennek semmilyen módon nincs alávetve. Ezért semmilyen vallást nem ismer el hivatalosan, és nem tartja kötelességének, hogy a sok vallásból az egyetlen igazat megkeresse, vagy egy bizonyos vallást a többivel szemben előnyben részesítsen, vagy egyet valamilyen módon támogasson. Ebből következik, hogy sokkal inkább azon van, hogy minden vallási elképzelésnek egyazon jogokat adjon, mindaddig, amíg ezek az állam alkotmányának nem mondanak ellent. Ennek alapján mindenkinek joga van a vallásról azt tartani, ami takar, gyakorolni a sok közül bármelyiket vagy egyiket sem, ha egyetlen olyan sincs, ami tetszene neki. Ebből azonban a következő adódik: az emberek lelkiismerete egyetlen objektív törvénynek sincs többé alávetve; mindenkinek teljesen szabadok lehetnek az elképzelései arról, hogy Istent tisztelje-e vagy sem; mindenki korlátok nélkül önkényesen alkothat bármiről véleményt, és véleményét bárki mindennemű korlátozás nélkül nyilvánosságra hozhat ja.”

Röviden összefoglalva, a modern jognak XIII. Leó pápa szerint ezek az elvei:
     1. Minden hatalom és minden tekintély az embertől származik; az emberi jogok kinyilvánításának ez az első konzekvenciája.
     2. Ez a hatalom a legabszolútabb szabadság elismerésében és gyakorlati megvalósulásában nyilvánul meg. Ha az embernek minden joga megvan, akkor semmilyen erőszaknak és semmilyen kötelezettségnek nem lehet alávetve.
     3. Mivel azonban egy ember joga beleütközhet egy másik ember jogába, a modern jog az abszolút szabadság-gyakorlásában korlátokat állít fel: vagyis az egyes ember jogát a másik ember joga korlátozza. Noha ez a korlátozás az előzőek alapján teljesen logikátlan, mégis szükségszerű, hogy az egyébként elkerülhetetlen konfliktusokat és visszaéléseket elkerüljék. Minden szervezett társadalomnak szüksége van törvényhozásra, de ezekben a modern társadalmakban a törvényalkotás már nem Jézus Krisztusra vagy az örök törvényekre hivatkozik, hanem azoknak az embereknek az általános akaratára, akik ehhez a társadalomhoz tartoznak. Az emberek a parlamentbe küldik a képviselőiket, akik azzal vannak megbízva, hogy az emberek akaratát kifejezésre juttassák. A törvényhozás így nem más, mint a tömeg akaratának kifejeződése, azaz az emberi jogok eredménye. Egy fontos pontot ki kell hangsúlyoznunk: A közakarat, amely saját magán kívül senki másnak nem tartozik számadással, veszedelmes és a joggal teljesen ellentétes törvényeket is hozhat, és ezek mégis jogerővel bírnak, egyszerűen azon tény alapján, hogy törvények, azaz a közakarat kifejezői.

Kérdés: Ezek szerint tehát mély szakadék áll fenn a modern jog és a katolikus jog között, amely Isten törvényein alapszik?
Válasz: A különbség totális. A modern jog az emberekre épül. A katolikus jog Istenen alapszik. A katolikus jog az emberek végső és legmagasabb céljának szemszögéből építkezik. A katolikus jog az embereket azon szempont alapján ítéli meg, amely szempont az ember legmagasabb célját képviseli. A katolikus jog azzal kezdődik, hogy tekintetbe veszi az összes teremtménynek Istentől való tökéletes függőségét, speciálisan minden közösség és minden állam Istentől való függését.
     A modern jog ezzel szemben az akaratok egyesülését fogalmazza meg, amely a társadalmakat az azt alkotó egyesek akaratára alapozza, függetlenül minden isteni akarattól. A katolikus jogrend – jog szerint – Isten uralmának végrehajtása mind az egyes ember, mind a közösségek számára. A modern jogrend a katolikus és minden isteni igazság gyakorlati megtagadása. A modern jogrend a laicizmus, az ateizmus és minden más tévtan hivatalos és a jog által is elismert igazolása.
     Röviden; a katolikus jogrendben a törvény, valamint az ebből a törvényből származó tekintély és hatalom annak az igazságnak a szolgálatában áll, amely egyedül képes az egyes embert és a népeket megmenteni. A modern jogrendben a törvény tekintélye és hatalma az ember szolgálatában áll, hogy jogi – és ezzel legitim – módon az értelmeket és akaratokat, a társadalmakat és az államokat az istenített ember, mint minden dolog eredete és célja, szintjére emelje.
     Hasonlítsa össze az egyes népek alkotmányait, melyek ezekből az elvekből alakultak ki, és akkor képet alkothat azokról a bajokról, amelyek a modern jogrendből keletkeztek.

XIII. Leó pápa „Libertas praestantissimum” kezdetű enciklikájában a liberalizmus természetét a következő szavakkal mutatta be: „A liberalizmusnak azonban különböző formái vannak. Az akarat különböző módokon és különböző fokokon tagadhatja meg az engedelmességet, amellyel Istennek vagy az isteni hatalom képviselőjének tartozik.
     Isten, a Leghatalmasabb szuverenitását tökéletesen semmibe venni és neki mind a nyilvános, mind a privát otthoni életben az engedelmességet egyszerűen megtagadni, nem más, mint a szabadsággal való legszörnyűbb visszaélés, és ezért ez a liberalizmus legrosszabb formája; erre áll mindaz, amit eddig a liberalizmussal kapcsolatban elmondottunk.
     Ezzel rokon azoknak a tanítása, akik ugyan elismerik, hogy Istennek, a világ Teremtőiének és Urának alá kell vetnünk magunkat, hiszen az egész természet az Ő akaratából jött létre, de pimasz módon visszautasítják azokat az Isten tekintélye által a hit és erkölcs dolgában ránk kiszabott törvényeket, melyeket az értelem önmagában nem ismer el. Vagy legalábbis azt állítják, hogy ezeket, különösen a nyilvános életben, nem kell tekintetbe venni. Fentebb már megmutattuk, mennyire nincs ezeknek igazuk és milyen nyilvánvalóan ellentmondanak saját maguknak. Ebből a tanításból, csakúgy mint fő forrásukból ered az állam és egyház szétválásának veszedelmes tana, holott a napnál is világosabb, hogy e két hatalomnak, bár hivatalukban és méltóságukban különbözőek, szolgálatuk végzésében egymás között egyet kell érteniük.
     A liberalizmusnak ebben a kérdésben több eltérő irányzata van. Többen azt követelik, hogy az állam tökéletesen váljék szét az egyháztól, mégpedig úgy, hogy a polgárok összes jogi viszonyai, minden berendezkedés, az erkölcsök, a törvények, az állam hivatalai, a fiatalok oktatása ne legyen tekintettel az Egyházra, viselkedjék úgy, mintha ez nem is létezne. Legfeljebb azt engedjék meg, hogy az egyes polgárok a magánéletükben tetszésük szerint gyakorolhassák vallásukat. Ezek ellen irányul azon bizonyítékaink egész súlya, amelyekkel az egyházi és állami ügyek szétválásának teóriája ellen harcoltunk. Még csak azt fűzzük ehhez, hogy teljesen értelmetlen azt mondani, hogy az egyes polgárnak tisztelnie kell az Egyházat, de a polgárok összességének nem.
     Egy másik irányzat hívei nincsenek az ellen, hogy az egyház fennmaradjon; ezt nem is mondhatják, de tagadják az Egyház ‘tökéletes közösség’ jellegét és az ebből eredő sajátságos jogokat. Azt állítják, hogy az Egyháznak nincs joga ahhoz, hogy törvényeket adjon, ítélkezzen és büntessen. Az Egyháznak azokat, akik saját és szabad elhatározásukból alávetik neki magukat, csak intenie, vezetnie és tanácsokkal ellátnia szabad. Vagyis tanaikkal eltorzítják az Egyház jellegét, gyengítik és korlátozzák tekintélyét, tanítóhivatalát és egész hatását. Eközben az állami hatalmat olyan magasra emelik, hogy még az Egyházat is alávetik az állami hatalomnak és fennhatóságnak, mintha az Egyház csak a polgárok egyik szabad egyesülete lenne.
     Ezeknek az embereknek az állításait az apologéták bizonyítási eljárása megdöntötte, azon bizonyítékok, melyeket Mi is felhasználtunk, mégpedig az ‘Immortale Dei’ kezdetű apostoli körlevelünkben. Ebből világosan kitűnik, hogy az Egyház isteni elrendelés alapján birtokolja mindazt, ami egy törvényes, legmagasabb rendű és minden oldalról tökéletes közösség létéhez és jogaihoz hozzátartozik.
     Végezetül sokan vannak, akik nem akarják az egyházat az államtól elválasztani; de azt gondolják, arra kellene törekedni, hogy az egyház vesse alá magát a kor viszonyainak, hajoljon meg előtte és idomuljon ahhoz, amit a mai állami okosság és közigazgatás követel. Ez a nézet nem téves addig, amíg csak olyan méltányosságról van szó, amely az igazságnak és a jognak megfelel. Az Egyház engedékenynek mutatkozik és a kor viszonyainak megfelelően engedményeket is hajlandó tenni valamely nagy jó érdekében, ha ezzel szent kötelességeit nem sérti meg. De más az eset akkor, ha olyan dolgokról és tanokról van szó, melyek az erkölcsök megromlásához és az isteni törvényekkel szembeni téves felfogáshoz vezetnek. Soha nem lesz olyan kor, amely a vallást, az igazságot és az igazságosságot nélkülözni tudná. De mivel Isten azt parancsolta, hogy ezeket a legmagasztosabb és legszentebb dolgokat az Egyháznak kell őriznie, nem létezik annál nagyobb oktalanság, mint azt követelni, hogy az Egyház szó nélkül eltűrje a tévtanokat és az igazságtalanságokat, vagy legyen elnéző olyasmivel szemben, ami a vallásnak árt.”

Kérdés: Nincs olyan liberalizmus, amely ezen a területen elfogadható nézetet vall?
Válasz: A liberalizmusnak többféle formája létezik. De itt most nem lehet ezekről mind bőven tárgyalni. Most csak e doktrína lényegének bemutatására szorítkozunk, amely két különböző aspektus alatt jelentkezik. Először is létezik az a liberalizmus, amely a tévtannak és a gonosznak ugyanolyan jogokat követel, mint a jónak és igaznak. Ez, mint már kifejtettük, az elve minden ilyen eltévelyedésnek. XIII. Leó pápa az általunk idézett szavakban joggal bélyegezte ezt a liberalizmust eretneknek és istentelennek.
     Ezenkívül létezik egy mérsékeltebb liberalizmus. Ez valami különös aberrációval a katolikus liberalizmus címet viseli. Következményeiben azonban ez semmivel sem kevésbé kártékony, mint a másik liberalizmus. Anélkül, hogy azt állítaná, hogy a tévedésnek és a gonosznak jogai vannak, azt sem mondja, hogy nincsenek neki. Ellenkezőleg, a keresztény szeretet szellemiségéhez és türelméhez illőnek tartja – tekintettel a modern tévtanokra és azokra, akik ezeket vallják – úgy élni, mintha ezeknek a tévtanoknak jogai lennének. Azt állítja, hogy minden egyes embernek megvan a saját véleménye és az ehhez való joga, és hogy senkit nem szabad nézetei és elvei miatt háborgatni. Ez a gyakorlatban a tévtan és az igazság, a rossz és a jó egy szintre való emelését jelenti. Az ilyen tanítások eredménye a legnagyobb mértékben veszedelmes; terjesztőik ugyanis azt követelik, hogy nemcsak azokat, akik ilyen doktrínát képviselnek, kell tiszteletben tartani, hanem magát a téves doktrínát is, melyet pedig Isten elítélt.

Kérdés: Mindezek ellenére, nem lenne most előnyösebb ilyen módon cselekedni?
Válasz: Egészen biztosan nem. Két ok van arra, hogy az ún. katolikus liberalizmus nézeteihez ne alkalmazkodjunk. Az első az, hogy ez a liberalizmus a társadalmi rendben Istent és Jézus Krisztust megfosztja becsületétől. A társadalomnak át kell itatódnia Istennel és az Ő felkentjeivel. Az ún. katolikus liberalizmus viselkedése alapján Isten soha nem lenne úgy elismerve, imádva és dicsőítve, mint ahogy kell. A második ok: a lelkek elkárhozása, amely veszély egy az ún. katolikus liberalizmus elvei által formált társadalomban megnövekedett mértékben áll fenn. A katolicizmus lényét tekintve előretörő és nevelő vallás. Ha nem nyomul előre, akkor nem Krisztus szellemében nevel. Körök alakulnak, végzetesen antikatolikus, sőt ateista légkörrel. Ezen a módon az ún. liberális katolicizmus hirdetői megszámlálhatatlan lélek elkárhozását segítik elő.

Kérdés: De a pápa elsősorban a laicizmus pusztításáról beszél. Miért kell akkor a liberalizmus kérdését feszegetni?
Válasz: Teljesen nyilvánvaló, hogy a laicizmus a társadalmi rendben éppen a liberalizmus elvei alapján jutott polgárjoghoz. Függetlenül attól, hogy mely pontos értelmezését adjuk a laicizmus szónak, azt mindenképpen el kell ismerni, hogy az a doktrína, amely ez alatt a kifejezés alatt nyilvánosan fellép, az embereket Isten helyére ülteti. Az ember ott uralkodik, ahol ehhez egyedül Istennek van joga. Nos, minden ilyen teória az emberi jogok kinyilatkoztatásához kapcsolódik és ahhoz a szabadsághoz, amelyet az ember mindenkivel és mindennel, mindenek előtt Istennel szemben követel magának.
     A laicizmus egyenes úton következik a liberalizmusból. A liberalizmus a legerősebb támasza. A liberalizmus hordja magában a Legfelségesebb Lénnyel szembeni összes lázadás eredetét.

Kérdés: Az igazság és jó az egyetlenek, amelynek jogai vannak?
Válasz: Igen.

Kérdés: Mire alapozza ezt a kijelentését?
Válasz: A teológiai és filozófiai adottságokra.

Kérdés: Melyek ezek a filozófiai adottságok?
Válasz: A következők: A SEMMINEK NEM LEHETNEK JOGAI, hiszen nem létezik. Ami nem létezik, annak az is lehetetlen, hogy jogai legyenek. Tehát a semminek jogokat adni, igazságtalanság. Mégis mi más történik, mikor a tévedéseknek jogokat adnak? Nem más, mint az, hogy a semminek adnak jogokat. Tehát elégséges azt eldönteni, mi az igazság és mi a tévedés, hogy ezt a problémát megértsük. Amennyiben az értelem pontosan a tényeket reprodukálja, az igazság az értelemben létezik.
     Ha azonban olyan dolgot, ami nem létezik, az értelem mégis észszerűnek mutat be, akkor az tévedés. Mert mi történik ilyenkor? Az értelmemben megszületik az ideája egy olyan dolognak, ami nem is létezik. Az agyamban azonban megadom neki a jogot a létezéshez, mintha valóban létezne, a valóságban azonban nem létezik. De mivel nem létezik, nem más, csak az én agyam produktuma, amelynek semmilyen valóságos alapja nincs. De miként adhatok életemnek, cselekedeteimnek egy olyan „valóságot” alapként, ami nem is létezik? Mi származhat egy ilyen eltévelyedésből? Pontosan az, ami szükségszerűen minden építménnyel bekövetkezik, amelyet fundamentum nélkül építettek. Életem és tetteim alapjának saját ideámat teszem meg, amely azonban semmilyen objektív és valóságos ténynek nem felel meg: tehát az egész szellemi és társadalmi építmény, amelyet megalkottam szükségszerűen összeomlásra van ítélve. Az élet, a tettek számára nem létezhet más fundamentum, mint a valóban létező valóság. Ezért van az individuális és szociális rendben egyedül csak az igazságnak joga a létezéshez. A tévedés semmilyen meggon¬dolásból nem tarthat igényt erre a jogra. Ha a tévedés meggyökeredzik, történjen ez egy ember vagy a tömeg agyában, elkezd jogokat bitorolni, melyek egyáltalán nem járnak neki, és így jogtalanul és igazságtalanul jár el.

Kérdés: És melyek a teológiai adottságok, melyekre kijelentése alapul?
Válasz: Állításomat Jézus Krisztus a világnak adott kinyilatkoztatására alapozom. A mi Urunk azért jött le a földre, hogy a világmindenséget és minden egyes embert külön megváltson. E cél érdekében a világnak kinyilvánította az igazságot. Ez az igazság mind isteni joga, mind megváltói műve révén az Övé. Ha tehát ez az igazság az Ő igazsága, és a világnak Ő adta ezt az igazságot, egészen meghatározott elgondolásból és egészen meghatározott célból, úgy ennek az igazságnak a megcsorbítása jogtalanság. Ez egyet jelent Jézus Krisztus jogainak feladásával.

Kérdés: De hiszen ilyen körülmények között az igazságnak csak egyetlen lehetséges helye van! Nem érvényes itt a tézis és hipotézis közötti híres megkülönböztetés?
Válasz: Valóban, az igazságnak és a jónak csak egyetlen helye lehetséges. Ami a tézis és hipotézis megkülönböztetését illeti, a fontos az, hogy ezt a problémát helyesen értelmezzük. Sajnálatos tény, hogy az erre a megkülönböztetésre való hivatkozás már sok lélek elkárhozását előidézte.

Kérdés: De nem engedélyezte maga az Egyház is ezt a megkülönböztetést?
Válasz: Nem, semmilyen módon. Ez csak bizonyos teológusok által kitalált agyafúrtság a lelkiismeret „továbbképzésére”, és, ahogy ezt mondani szokták, a probléma kikerülésére.

Kérdés: Meg tudja nekem mondani, honnan ered ez a megkülönböztetés és milyen módon használatos?
Válasz: Tézis alatt azt a helyzetet értjük, melyet az igazság és a jó a nekik kijáró jogok alapján élveznek. Így foglalja el a Szentháromság, Jézus Krisztus és az Egyház a tézis állapotában minden országban és nemzetben azt a helyet, amely nekik jog szerint kijár. Ebben az esetben gyakorlatilag Jézus Krisztus és az Ő Egyházának királysága alatt élünk. Emellett a „de iure” állapot mellett azonban létezik egy „de facto” állapot. De facto, ténylegesen, Jézus Krisztus nem gyakorolja uralmát a társadalmak fölött; de facto az igazságnak és a jónak nincsenek meg azok az előjogai, melyek jog szerint megilletik őket. De még ennél is rosszabb: a világ és az államok elzüllöttek. Romlottságuk olyan fokú, hogy ebben a helyzetben gyakorlatilag már nem lehetséges arra gondolni, hogy az igazság és jog megkaphassa azt a hatalmat, ami nem más, mint egyedül az ő szigorú joguk. Ez a hipotézis állapota, azaz egy olyan állapot, amelyben mi Jézus Krisztus és az Egyház ellenségeinek hatalmával – sőt gyakran szervezett hatalmával – találjuk szemben magunkat. Mit lehet ilyen esetben tenni? Senkinek nem szabad az igazságot és a jót elárulni, senkinek nem szabad Istent és Egyházát megtagadni; de a jelenlegi körülmények között bizonyos szituációkat, melyeket nem lehet azonnal megjavítani, tolerálni kell. Mindazonáltal hozzá kell tenni, hogy ez a tolerálás csak elviselést és nem beleegyezést, jóváhagyást jelent. Ilyen esetekben mindenkinek fenn kell tartania lelkében az igazság és jó jogainak visszaállítására irányuló szilárd akaratot. Ezen felül mindenkinek fel kell használnia a számára lehetséges összes szabadságot, hogy a jót cselekedje és különösen, hogy az igazság elveit mindenütt terjessze, és így észrevétlenül a tézis állapotába visszakerüljön.

Kérdés: Nem említette, hogy e megkülönböztetés alkalmazása sok baj okozója lett?
Válasz: Valóban, sok katolikus ezt a megkülönböztetést eszközként használta föl arra, hogy apostoli küldetését feladhassa. Egyszerűen azt mondják: „A hipotézis állapotában vagyunk” – és semmit nem tesznek, hogy a tézis állapotába visszakerüljenek. Ennek a megkülönböztetésnek ez az első romboló hatása. Van még egy másik is, ami az elsőből következik: megnyugtatja a „harcosok” lelkiismeretét, elaltatja őket, és ezáltal szociális szempontból a tehetetlenség és néha az elbátortalanodás atmoszféráját teremti meg. Annyira megszokjuk ezt a légkört, hogy a benne levő mérget már nem is vesszük észre és ezért öntudatlanul is belélegezzük.
     Fölösleges mondani, hogy az egyetlen megoldás a Jézus Krisztus szavaira való visszatérés: „Igen, igen, nem, nem.” Az Isteni Mester e szavait egyedül csak azon igazság elveihez való őszinte, lojális és tökéletes csatlakozásban lehet megvalósítani, amely a társadalmi rendet Isten felé vezeti. Ezen a helyen azt kell megismételnem, amit fentebb már mondottam: A tézis és hipotézis megkülönböztetése által az Egyháznak a föld népeinél végzett elsőrendű fontosságú és nevelő ténykedése gyengül meg, azaz az Egyház részben a küldetését véti el. Nem csak az történik, hogy a lelkek nem üdvözülnek, hanem mint levágott végtagok megdermednek és gyakorlati közömbösségbe süllyednek.

Kérdés: Engedje meg, hogy egy nehézségre rámutassak: Ha a hipotézis állapotában vagyunk, akkor Önök tolerálják a tévedést; ha a tézis állapotában, akkor nem tolerálják – ez azonban azt jelenti, hogy Isten szuverén uralmának és Krisztus királyságának védelme alatt a zsarnokság egy formája alakul ki.
Válasz: Ez egy olyan nehézség, amit a hitetlenek hoznak fel ellenünk. Körülbelül ezt mondják nekünk: „Ha ti vagytok az urak és parancsolók, akkor követeléseitek mértéktelenek, és ezért nekünk a ti oldalatokról minden rosszra fel kell készülnünk. Ha azonban nem ti vagytok az urak, akkor olyan szabadságot követeltek magatoknak, amit ti megvonnátok másoktól.”
     Ahhoz, hogy ebben a kérdésben ítélkezni tudjunk, először a valóságos tényekkel kell szembenézni. Ezek a tények a következők:

Nos, Isten követeléseit ismerjük. Ahhoz, hogy az ember üdvözülhessen, a megszentelő kegyelem állapotában kell meghalnia.

Nos, a népek modern alkotmányai, melyek a szellem és szív összes perverzióját engedélyezik és jóváhagyják, a lelkeknek a legnagyobb könnyebbséget kínálják, hogy kárhozatukba rohanjanak.
     Ezt elmondva, itt van két szóban az Ön problémájára a válaszom:
     1. Ha mi lennénk az urak és parancsolók, vitathatatlanul a lehetetlent is megkísérelnénk, hogy nehogy akár egy lélek is a kárhozatra jusson.
     2. Emlékeznénk rá, hogy a társadalom rendje és az egyes ember rendje között különbség áll fenn. A szigorúan vett egyéni rendben a lelkiismeretet nem erőszakoljuk meg. Ha mindezek ellenére valaki el akar kárhozni, ez alapjában véve az ő privát dolga. Tehát, ha valaki szilárdan ragaszkodik ahhoz, hogy Krisztusnak és Egyházának megtagadja az engedelmességet, a saját lelkiismeretére bízzuk őt, feltéve, hogy nem okoz botrányt. Természetesen azt nem tűrnénk el, hogy egyetlen ember hitetlensége egy társadalom vagy egy ország közjavát vagy akár csak egyetlen lélek speciális javát megkárosítsa.
     3. Ezen okból: minden tévtantól és minden rossztól megvonnánk a lehetőséget, hogy a maga javára híveket toborozzon. Ennek értelmében a törvénykönyvekből és az alkotmányokból azonnal kitörölnénk a nagy modern szabadságjogokat.

Kérdés: A liberalizmus bűn?
Válasz: Vitathatatlanul igen. Tekintetbe kell venni a jó szándékot, a felvilágosítás hiányát és a környezetet, ami a felelősséget csökkenti ugyan, de mindez nem változtat azon, hogy a lényeget tekintve, a liberalizmus nem más, mint a szellem bűne.

Kérdés: Magyarázza ezt meg, kérem, egy kissé részletesebben: Hogyan kell azt érteni, hogy a liberalizmus bűn?
Válasz: Emlékezzék a második lecke utolsó kérdésére adott válaszomra! (Minden idea, mely szerint állam, társadalom vagy akár csak a politika Istentől valaha is független lehet, nem más, mint a teremtménynek saját teremtőjével szembeni függetlenségi nyilatkozata, azaz a szellem forradalma Isten ellen, és mint ilyen rendkívül súlyos bűn.) Az ott leírt bűn a szellem bűne. Ez a bűn, a liberalizmus bűne, Az embernek Istennel való viszonyában jelent ez igazságtalanságot és nagyfokú sértést, mert az emberi jogok kinyilatkoztatásával és az ebből fakadó emberi szabadságok deklarálásával a gyakorlatban az ember Isten helyébe helyezte magát.
     Vizsgáljuk meg, hogyan ment végbe mindez. A modern elvek és jogok szerint egyedül az embernek kell és lehet ott állania, ahol valójában Istennek kellene lennie, éppen azért, mert Ő az Isten. Mint abszolút Teremtő és Úr már a dolgok természetéből fakadóan Ő az egyéni lelkiismeret, a társadalom, a nemzetek és a világmindenség Ura, Istene. Mégis likvidálják Őt. Az emberi szellem az embert és az emberi gondolkodást teszi Isten helyére, kifejezetten az Istennek egyedül kijáró helyre, azaz isteníti az embert, aki ezzel saját egyéni, családi, társadalmi, nemzeti, nemzetközi és az egész világra kiterjedő sorsának abszolút ura és bírája lesz.
     Az ember lesz mindenek ura és mestere, vagyis istennek nyilatkoztatja ki magát. Ha saját okoskodásában megalkuvásnak tartja, hogy annak alávesse magát, amit ő „Isten”, „Krisztus”, „Egyház” fogalmak alatt ért, ez nem aggasztja túlságosan, hiszen ő az ura saját lelkiismeretének is. Ebben az új helyzetben az istenné vált embernek egészen másképp kell viselkednie, ha a „régi” Istennek és az Ő Egyházának a társadalmakban és az államokban mégis helyet akar csinálni.
     Minekutána az ember hivatalosan is Isten helyére került, mindazok, akik Istennek az egyedül Őt megillető helyet vissza akarják adni, természetszerűleg az állam ellenségévé válnak, hiszen az új szemlélet szerint egyedül az ember az univerzum és a társadalmi rend ura.
     Ezen elvek alapján Isten az, aki jogokat bitorol. Az Egyház is jogbitorló, és minden törekvése, hogy feladatát a társadalomban ellássa, kikerülhetetlenül a társadalmi rendbe való klerikális beavatkozásnak minősül. Az általános és személyes laicizálás szükségszerűség. Az egyént is laicizálni kell, hiszen semmi mást nem akarnak az emberben látni, mint emberi nagyságot, mely a humanizmus, az igazságosság és a jó természetes ideáiból jött létre. Minden társadalmi berendezkedési formát laicizálni kell: az államokat, a népek alkotmányait és jogrendszerét, a kormányokat, a parlamenteket, a szenátusokat, minden hivatalos szervezetet, minden hivatalos intézményt; sőt ha hivatalos szervezetekkel kerülnek kapcsolatba még a privát intézményeknek is csak emberi karakterük lehet.
     A természetfölötti jellegnek mindenből el kell tűnnie. A természetfölötti rendnek nemlétezővé kell válnia. Az Egyház, ha egyesek akaratából mégis fennmarad, legfeljebb mindenféle közjog nélküli privát szervezet lehet. Társadalmi szemszögből nézve egyes egyedül olyan jogokat és előnyöket élvezhet, melyekről az ember úgy gondolja, hogy megadhatja neki. Egy csupán katolikus személyekből álló vezetés hasznára lehet ennek a szervezetnek, de ez a kegy csak az embertől származik, aki a jog szerint ezt meg is tagadhatja tőle.
     Ez az elképzelhető legnagyobb igazságtalanság, hiszen a leghatalmasabb Lényt fosztják meg abszolút jogától; ez a legnagyobb sértés, hiszen miután Istent megfosztották jogaitól, még jogbitorlónak is kikiáltják.

Kérdés: Hogyan jutottak a modern szabadságok ehhez a végzetes következményhez?
Válasz: Ahogyan már mondottuk, a modern ember számára az egyedül létező igazság az ember gondolkodása. Ezért minden olyan társadalom és állam számára, mely az 1789-es elvekre épül, lehetetlenné válik, hogy egy bizonyos igazságot valljon vagy elismerjen, hogy egy bizonyos kultuszt elismerjen vagy gyakoroljon. A modern nagy szabadságoknak ez a logikus következménye.
     Megpróbálom mindezt még érthetőbben megmagyarázni: vegyük például az oktatási szabadságot. Egy tanító, mondjuk, a következő mondatokat tanítja: „Isten létezik. – Jézus Krisztus Isten. – A katolikus Egyház Isten alkotása.” Az államnak ezt saját elvei alapján engednie kell.
     Egy másik tanár a fent idézettel ellenkező dolgokat tanít: „Isten nem létezik. – Jézus Krisztus soha sem élt, vagy: Jézus Krisztus csak hallucinációi áldozata volt. Az Egyház egy nagy összeesküvés.” Az említett elvek alapján az államnak ezt is engedélyeznie kell. Ezekután megállapíthatjuk, hogy az állam egyik oktatási mód mellett sem állhat ki, és egyiket sem szabad neki a másikkal szemben igaznak elismernie. Mindkettőt védelmeznie kell az alkotmányos jog alapján, méghozzá ugyanazon mértékben.
     A modern állam részére az az egyetlen igazság létezik, mely szerint mindenkinek joga van tanítani. Szigorúan logikusan tehát, a modern állam szükségszerűen ateista és szabadgondolkodó, mivel ezen államok alkotmánya szabadgondolkodó, ateista vagy pontosabban kifejezve igazság-nélküli, azaz gyakorlatilag: igazság-ellenes, Isten-ellenes.
     Mert mit tehet a modern állam saját elveinek megtagadása nélkül, ha egy valóban létező igazsággal találkozik, mint például az első, legnagyobb igazsággal: Isten létezésével? Hiszen nem szabad tudnia, hogy abban a mondatban: Isten létezik, maga az igazság fejeződik ki, és nem szabad e mondat mellett állást foglalnia. Mert, ha elfogadná ezt a mondatot, ezzel azt is kinyilvánítaná, hogy ezt az igazságot is elfogadja, és abbeli szándékát is kifejezné, hogy ennek az igazságnak elkötelezettje.
     De ilyet nem tehet, neki mind az „Isten van”, mind az „Isten nincs” oktatási formával egyformán kell viselkednie, A modern állam nem tudhat arról, hogy vajon létezik-e igazság vagy nem. Neki szembe kell helyezkednie minden olyan törekvéssel, amely az oktatásban az igazság nevében akar működni, mert az igazságnak benyomulása ennek fölényét jelentené az állammal és az ország alkotmányával szemben, ami azonban nem lehetséges.
     Az államoknak és a népek alkotmányainak szembe kell helyezkedniük az igazság működésével, hogy megmaradhassanak annak, amik. Azaz igazság-nélkülinek, ateistának és minden olyan elvvel szembenállónak kell lenniük, mely őket nem hagyja meg úrnak és bírónak saját sorsuk felett, vagyis gyakorlatilag a modern államoknak Isten, Krisztus és az Egyház ellen irányulónak kell lenniük.
     Ezzel szemben minden olyan gondolat, amely az embertől származik, tanítható, terjeszthető és számíthat az állam támogatására. Ehhez az indítóok a döntő: az állam egyedül csak az embert ismeri el. Az emberek elgondolásai és minden idea az emberi szellem terméke. Miközben ezeket tanítják, semmi olyan, ami az ember felett állhat, nem kerül be a társadalomba.
     Az a gondolat, hogy „Isten létezik”, „A katolikus Egyház isteni eredetű” jogi értelemben tanítható, de nem azért, mert ezek az objektív igazságot fejezik ki, hanem azért, mert az állam alattvalói e gondolatokat jónak, és privát vagy nyilvános érdekből hasznosnak találják. De ugyanezen jogok alapján oktathatják az „Isten nem létezik”, „A katolikus Egyház csalás” gondolatokat is.
     Logikusan következik, hogy ugyanez az elv működik a lopás, a gyilkosság, az erkölcstelenség oktatásában is. A törvénykezés, teljesen ellentétben ezen államok elveivel, elítéli még ugyan azokat a szerencsétleneket, akik e tetteket elkövetik, nem tiltja be azonban azt az oktatást, amely erre az útra tereli polgárait. Röviden összefoglalva: az állam azt tanítja alattvalóinak, amit azok gondolnak. Ennek így kell lennie, hiszen semmi mást nem ismer el csak az embert és azt, ami az emberé.

XIII. Leó pápa Bogota érsekének küldött levelében ezt a következő szavakkal fejezte ki: „Ami a közrenddel szembeni viselkedésformát illeti, a katolikusok egymással szembenálló érdekeltségek közé kerülnek, és elkeserednek azokban az élénk viszályokban, melyek többnyire a liberalizmusról szóló katolikus tan eltérő értelmezéséből adódnak.
     ...A Legfelső Pásztor azt tanítja, hogy a liberalizmus elve és alapja az isteni törvény elvetése: amit a naturalizmus és racionalizmus párthívei akarnak a filozófiában, azt akarják a liberalizmus pártolói az erkölcsi és polgári rendben, mivel ők az erkölcsi és gyakorlati életben akarják a naturalizmus elveit bevezetni. Csakhogy a racionalizmus kiindulópontja az emberi értelem szuverenitása, mely az isteni, örök értelemnek tartozó engedelmességet tagadja, és semmilyen más függőséget, mint a saját magától valót állítva, saját magát és egyedül csak magát tekinti a legfőbb elvnek, az igazság forrásának és ítélő bírájának. Ilyen nagy azoknak az elbizakodottsága, akiket mi a liberalizmus követőinek nevezünk; szerintük semmi oly isteni hatalom nem létezik, melynek az élet gyakorlatában engedelmeskedni mindenkinek kötelessége lenne, hanem mindenki saját maga törvénye szerint élhet. Ebből származik az az erkölcs, amit függetlennek neveznek, amely a szabadság látszata alatt az akaratot az isteni előírások figyelembevétele alól kivonja, és az embereknek határtalan önkényt biztosít. Ez a liberalizmus első és legzüllesztőbb foka. Miközben egyik oldalon minden tekintélyt, minden természetes és természetfeletti isteni törvényt elvet – de még ennél is többet, tökéletesen szétzúz –, másik oldalon azt állítja, hogy a társadalmak alkotmányai az egyes emberek akaratától függenek, és a szuverén hatalom a tömegből, mint annak elsődleges forrásából származik.”

Kérdés: Nem vét a liberalizmus ezen eljárása az emberek jogai ellen?
Válasz: Ahhoz, hogy válaszom teljes legyen, tárgyalnom kellene a megváltás dogmáját, még egyszer be kellene mutatnom Jézus Krisztus jogait minden értelem és akarat fölött, és el kellene magyaráznom, hogyan vét a liberalizmus Isten vitathatatlan jogainak bitorlásával Jézus Krisztus ellen.
     De ez a jogtalanság más módon is fennáll és kifejezésre jut. Mivel Jézus Krisztus megváltói műve révén az embereket kiváltotta és fölöttük vitathatatlan jogokat szerzett, ezek a jogok, melyek Krisztust illetik, az ember jogaivá is váltak. Pontosabban elmagyarázom ezt: üdvözülésemhez szükséges, hogy Jézus Krisztust elvileg és gyakorlatilag a világegyetem és a lelkek királyának proklamálják. Továbbá: mivel Jézus Krisztus megszerezte számomra, jogom van ahhoz is, hogy a társadalom az ő vezetése alá kerüljön. Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus révén jogom van hozzá, hogy a társadalom keresztény és katolikus legyen, hogy az államok katolikusak legyenek. Ahogy Louis Veuillot egyik híres kijelentésében mondta: „A népeknek joguk van Jézus Krisztusra.” Ez a jog annál is inkább méltó a tiszteletben tartásra, mivel az emberek azért birtokolják, mert Jézus Krisztus ezt nekik ajándékozta.

Kérdés: Milyen viselkedést idéznek elő a liberális elvek az embereknél?
Válasz: A liberalizmus közvetlen következménye az anarchia vagy a zsarnokság. Hogy az anarchia a liberalizmus elveinek egyenes következménye, az teljesen nyilvánvaló. Ismételjük el századszor: a modern alkotmányok szerint mindenkinek megvan a joga, hogy úgy gondolkozzon, ahogy akar, és hogy úgy éljen, ahogy gondolkozik. Ha azonban minden egyes ember számára egyedül saját gondolkodása szolgál az objektív igazság féke nélkül iránymutatóként, teljesen nyilvánvalóan a szellem és a viselkedés tökéletes eltorzulásához jutunk. Ezekután törvényszerű, hogy a liberalizmus vége a zsarnokság. Mi már számtalanszor elmondottuk: ahhoz, hogy a szellem, a szív, a szenvedélyek minden eltorzulásának gátat vessenek, a liberális államoknak a közakarat nevében törvényeket kell alkotniuk. Csak a törvény teremt jogokat, de ha a törvény a nép közakaratát reprezentálja és ezt a népet egy rossz, ateista, istentelen, erkölcstelen akarat irányítja, akkor mi mást lehet elvárni, mint a szükségszerűen bekövetkező zsarnokságot? Az államokat a nép nevében kormányozzák, és az emberekre ugyanennek a népnek a nevében fogják a legkiáltóbb és a legfantasztikusabb jogtalanságokat rákényszeríteni. Ezek a liberalizmus következményei. Anarchia és szovjethatalom, ezek mind közvetlenül belőle származnak. A liberalizmus minden társadalomban a bázison ássa alá a rendet.

Kérdés: Van hatásuk a modern elveknek a lelkek üdvözülésére?
Válasz: A liberalizmusnak van egy következménye, melyet XIII. Leó pápa a következő szavakkal mondott ki: „Megszámlálhatatlan azoknak a lelkeknek a száma, melyek a modern jogok elvei által a népek számára hozott feltételek hatására mennek veszendőbe.”
     Gondoljon például egyedül csak a sajtószabadság miatt okozott károkra. Hány lelket ront meg a minden országban tömegével megjelenő rossz újságok, erkölcstelen és istentelen lapok olvasása, Hány lélek veszik el örökre amiatt a védelem miatt, melyet e jog alapján minden „művészi”, tudományos és más produkció élvez! Hány lélek, akit éppen ebben a pillanatban ítélnek örök kárhozatra, menekült volna meg enélkül az átkos sajtószabadság nélkül! Ugyanez érvényes az oktatási szabadságra is. Mi teszi lehetővé a bajkeverőknek, mindennemű rendetlenség terjesztőinek, hogy elveiket terjeszthessék és ezzel a szellemeket megronthassák, ha nem az az abszolút szabadság, melyet oly nagylelkűen garantálnak nekik.

Kérdés: Szerepel az Ön által felhozott teóriában még egyszer a tézis-hipotézis megkülönböztetésének elitélése?
Válasz: Igen, pontosan. Hogy a liberalizmus okozta bajról számot adhassunk, erre az álláspontra kell helyezkedjünk. A lelkiismeret megnyugtatásával és elaltatásával nem ennek a bajnak a létét, hanem csak a jó megszületését lehet meggátolni.

Kérdés: Megfenyíti Isten ebben a világban a bűnös nemzeteket?
Válasz: Elég nehéz erre a kérdésre világos és hiánytalan választ adni. A liberalizmustól megfertőzött katolikusok nem ismerik el azt az elvet, miszerint Isten a vétkessé vált nemzeteket ezen a világon bünteti meg.

Kérdés: Mire alapozzák állításukat azok a katolikusok, akik szerint a társadalmak által elkövetett bűnökért való vezeklés ebben a világban megy végbe?
Válasz: Elvünk a következő: az egyének ebben a világban vezekelhetnek bűneikért, de ha ez nem történik meg kielégítően, a túlvilágon vezekelnek tovább; bűneik súlyossága szerint vagy a tisztítótűzben, vagy a pokol örökké tartó kínjaiban. A társadalmak azonban mint emberi közösségek nem mennek be az örökkévalóságba. Ezért, ha vétkeztek, csak ebben a világban fenyíthetők meg. Nos, ha egy társadalom az igazságosság ellen vétkezett, akkor ez a vétek elégtételt követel. Ezért kell azoknak az országoknak, akik elhagyták az Urat, ezen a világon bűnhődniük és vétküket jóvátenniük. Isten bölcsességének műve, hogy a nemzeteknek örök tervei szerint fenyítéseket küld.

Kérdés: Mit ért eme „örök tervekhez alkalmazkodó” fenyítések alatt?
Válasz: Ezalatt azt értem, hogy minden ország, nép és társadalom, amelyik vétkezik, a szigorú igazságosság értelmében jóvátétellel és elégtétellel tartozik Istennek. Az elégtétel mértékét az isteni bölcsesség és isteni végzés határozza meg. Isten nem köteles a társadalmakat megfenyíteni; nagyon gyakran, sőt, azt mondhatnánk csaknem mindig, irgalmának és szeretetének tervei szerint bánik a népekkel, mely tervek a lelkek megmentését tartják szem előtt. A társadalmakat sújtó, Isten által eltervezett, szándékos és végrehajtott büntetésben mindig megtaláljuk Istennek a lelkek üdvösségére irányuló akaratát. A társadalmakat sújtó fenyítésekkel Isten mindig a lelkeket akarja megérinteni és magához fordítani. Ezért olyan nehéz ezekben a fenyítésekben Isten öröktől való terveit felismerni. De tudnunk kell, hogy Isten megbüntetheti a népeket, hogy ezt gyakran meg is teszi, és hogy ez a büntetés elkerülhető legyen, ahhoz az szükséges, hogy az adott társadalom egésze alávesse magát Isten uralmának.

Kérdés: Melyek azok a büntetések, melyekkel Isten a vétkes nemzeteket sújtja?
Válasz: Minden szerencsétlenség, mely a népeket észre képes téríteni, Isten terveinek végrehajtására szolgál. A népeket háborúk, betegségek, mindennemű katasztrófa, főleg szellemi és erkölcsi természetű szerencsétlenség érheti, melyek jó útra téríthetik őket.
     A mi Urunk Jézus Krisztus szól hozzánk minden ostorcsapásból. Jézus mindenekelőtt az értetlenség nagy csapásáról beszélt. A zsidókhoz fordulván ezeket mondta: ez a nép nem érti, mert nem képes megérteni; és azért nem képes megérteni, mert nem akarja megérteni. Ezek a szavak a társadalom fenyítésének módjaként értelmezendők. Semmi nem olyan szörnyű, mint mikor értetlenségünk miatt saját szerencsétlenségünk okozója leszünk. A zsidók nem értik meg – és Jézus Krisztus ezt hányta szemükre –, hogy ő a Messiás, az Isten Fia. A zsidó nép számára egyetlen lehetőség van az üdvözüléshez: Jézus Krisztus Messiás és Isten Fia voltának elismerése. Mégis, a zsidó nép makacsul ragaszkodik döntéséhez és merev szándékához, hogy ezt ne fogja fel. Isten ezért ezt mondja nekik: óh nép, mivel az én népem vagy, számodra csak egyetlen lehetőség van a menekülésre; s ez Jézus Krisztus. Fogadjátok el őt és megmenekültök. De a nép ezt feleli: Nem akarjuk megérteni ezt. És Isten válasza: Mivel nem akarjátok megérteni ezt, elfogadom akaratotokat: nem is fogjátok tudni megérteni, ez lesz büntetéstek, mellyel sújtalak benneteket.
     Ugyanez történik korunkban is a társadalmakkal. Ha a népek meg akarnak menekülni, első lépésként azt kellene megérteniük, hogy egyedül Jézus Krisztus jelent számukra menekvést. De ők sem akarják elfogadni ezt, és Isten akceptálja csökönyös akaratukat, mikor azzal bünteti őket, hogy nem is képesek ezt megérteni.
     Ehhez az általános, alapvető szemponthoz még sok más speciális probléma járul. A népek nem fogják fel, hogy a társadalmi berendezkedésekben meg kell szüntetni a modern jog elveit, a nagy modern szabadságjogokat. Nem értik meg, hogy be kellene tiltani az általános szabad véleménynyilvánítás jogát. Nem fogadják el, hogy dacolva mindennel ellen kellene állniuk a hamis elvek terjedésének, és egyedül a katolikus igazságot kellene támogatniuk. Ez a sok meg nem értés mind magán hordja annak a fenyítésnek a jegyeit, melyek a nemzeteket sújtják és vesztükbe vezetik.

Kérdés: Ön tehát elfogadja, hogy Isten a társadalmakat sújtó eseményeket, anarchiákat és rombolásokat használja fel, hogy a népeket megbüntesse?
Válasz: Nyilvánvaló, hogy Isten mindezeket az eszközöket felhasználja arra, hogy az emberekkel megértesse, hogy neki, a végtelennek és Teremtőnek, senkire sincs szüksége, míg az embernek szüksége van rá.
     Ezért a gazdasági bajok nagyban hozzájárulhatnának ahhoz, hogy az emberek megértsék, hogy egy ilyen szerencsétlenség azért sújt egy országot, hogy lakosait e világ kincseitől eltávolítsa, és megtanítsa őket arra, hogy a földi javak Istentől függenek és csak az iránta való szeretet táplálására szabad szolgálniok. A gazdasági javaknak ahhoz kellene hozzájárulniuk, hogy Jézus Krisztus királysága az egész földön könnyebben legyen megalapítható és fejleszthető.

Kérdés: Mik a megoldásai azoknak a nagy bajoknak, melyek az egész világot és külön-külön minden egyes országot is szerencsétlenné tesznek?
Válasz: Erre a kérdésre XIII. Leó pápa így válaszolt: „Ha egy szerves lény megszűnik létrehozó okának, mely formáját és felépítését meghatározta, hatása alatt állni, elrohad és tönkremegy. Ahhoz, hogy újra felépülhessen és virulhasson, újra alá kell vetni a nevezett ok éltető hatásának. Nos, a mai társadalom eszeveszett kísérletével, mellyel Istenétől akar megszabadulni, elvetette magától a természetfölötti rendet és az isteni kinyilatkoztatást; ezáltal kikerült a kereszténység gyógyító hatása alól, mely nyilvánvalóan a rend legbiztosabb garanciája, a testvériség legerősebb biztosítéka és a privát- és közerények legmélyebb, kiapadhatatlan forrása. Ezért következett be az a nagy romlás, mely korunk társadalmát próbára teszi. Következésképpen e megtévedt társadalomnak, ha saját javát, nyugalmát, üdvét szívén viseli, a kereszténységhez kell visszatérnie. A visszatérés a keresztény elvekhez, az élet teljes átalakítása, a nemzetek erkölcsének, az országok intézményeinek ezen elvek szerint való átformálása olyan szükségszerűség, mely minden nappal világosabb lesz. E szabályoknak semmibe vevéséből olyan nagy bajok keletkeztek, hogy csak a teljesen eszetlen nézhet szembe fájdalmas félelem nélkül korunk megpróbáltatásaival és reszketés nélkül a jövő rettenetes kilátásaival.”

Kérdés: Van valamilyen gyakorlati lehetősége e gyógymód alkalmazásának?
Válasz: Jézus Krisztus azzal, hogy erre a világra jött, és Isten, amikor Őt ezzel a misszióval megbízta, a népek üdvösségét tartotta szem előtt, mégpedig a világ végezetéig, ahogy ezt maga az isteni Mester megmondotta. Hogy nézett ki a világ Jézus születésekor? Minden nemzet és minden nép, a zsidókat kivéve, a pogányság erkölcstelenségében élt. Az egész emberi nem ki volt szolgáltatva a bűnnek és ezáltal tönkre volt téve. Ezért az ember, aki Istennek imádattal, hálával, csodálattal, jóvátétellel és imával tartozott volna, nem várhatott mást Teremtőjétől, mint az isteni ítélet csapásait. Mit tesz ekkor Jézus Krisztus? Lehetővé akarja tenni az embernek, hogy Istennel szembeni kötelességeit méltó módon teljesíthesse. Ezt a képességet és hatalmat a teremtmények közül mint ember egyedül Jézus birtokolja. Ő pedig az emberiség összes bűnét magára veszi, jóvátételt ad, és az emberrel megosztja saját képességét Isten méltó imádatára, méltó engesztelésére, méltó hálaadásra és a méltó imádságra. Isten lesújt Jézusra, és ezzel Jézus eleget tesz az igazságosságnak és megmenti a világot. A népek leborulnak a kereszt előtt. Nagy Constantinus-szal győzedelmeskedik a kereszt és ezután Jézus Krisztus mint a népek királya igazgatja a népek sorsát. Lemészároltatása és áldozata által Jézus Krisztus megváltotta a világot. – És ki képes ma arra, hogy a világot korunk nagy bajaitól megmentse? Egyes egyedül Jézus Krisztus, akinek szenvedése és halála által kivívott érdemeiből a népek és minden egyes ember részesülhet.

Kérdés: Hogyan akarja Isten Jézus érdemeit a világ számára értékesíteni?
Válasz: Hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, Pál apostol szavait kell helyesen megértenünk és alkalmaznunk: „Testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az egyháznak javára.” (Kol 1,24) Az apostol eme szavai nagyon fontosak.

Kérdés: Igen, valóban, de helyesen kell értenünk őket. Azt jelentik netán, hogy Krisztus szenvedéseiből hiányzik valami?
Válasz: Ez az állítás sajnálatos tévedés lenne. Krisztus tökéletes elégtételt adott minden emberért, a mostaniakért csakúgy, mint a múltban éltekért vagy a jövőben megszületőkért. Jézus nem elégedett meg azzal, hogy minden egyes ember bűnét és a társadalmak súlyos vétkeit, az Isten ellen elkövetett igazságtalanságokat és sértéseket felvállalta, hanem Ő valóban az emberiség bűnét, a bűnt magát egész teljességében vette magára. Szent Pál tanítása szerint Isten „bűnné tette értünk” Jézust, „hogy általa igazak legyünk Istenben.” (2 Kor 5,21) A bűnös emberiség helyett Isten valóban Jézust tette bűnné. Ezért sújtotta Őt, mert a magára vállalt bűnt látta benne. Lemészároltatása és áldozata által Jézus bevégezte a megváltást, de e tettét az emberek áldozatával akarja egyesíteni, akik így részt vesznek vele a világ megváltásában. Ez Szent Pál apostol szavainak értelme.

Kérdés: Azt akarja ezzel mondani, hogy bizonyos lelkek speciális módon egyesülnek Jézus megváltói művével?
Válasz: Szent Pál apostol az, aki ezt a titkot felfedi. Ő mondja magáról, hogy az Egyházért olyan harcot folytat, mely összefügg Jézus Krisztus szenvedésével. Jézus Krisztus passiója megtérítette a világot. Nos, ha ezek után Jézus Krisztus arra kér engem, hogy szenvedéseimet az övéé tegyem, vagy, ami még ennél is több, arra inspirál engem, hogy az emberiség bűneinek egy részét magamra vállaljam, akkor csak nem fogok tiltakozni, hogy ezt a terhet elvállaljam és ezáltal a nemzetek üdvösségéhez magam is hozzájáruljak?

Kérdés: Ezek szerint Ön szükségesnek tartja a teremtmények, azaz a hívő lelkek részvételét Krisztus megváltói művében?
Válasz: Ne túlozzuk el a dolgokat. Én csak azt állítom, hogy létezik egy tanítás, melyet a Szentlélek hatására Pál apostol adott nekünk. Ez a tanítás ezt mondja: Isten és az emberek iránti szeretetéből Jézus Krisztus bűnné tette magát; ezért Isten az emberiség helyett Jézus Krisztust sújtotta. Szent Pál apostol így folytatja: Jézus Krisztus azt követeli tőlünk, hogy részt vegyünk megváltói művében, azaz olyan lelkeket keres, akik Isten, Jézus Krisztus és az emberek iránti szeretetükből elvállalják, hogy Jézus Krisztussal együtt bűnné váljanak, akik akárcsak Jézus, vele együtt alávetik magukat a megváltás szenvedéseinek. Ezáltal Jézus Krisztus passiója bizonyos módon átmegy rajtuk a bűnös világ javára.

Kérdés: Ez a Krisztussal együtt való önfeláldozás a lelki élet nagy intenzitását tételezi fel?
Válasz: Nyilvánvaló, hogy annak a léleknek, aki Isten elé áll, hogy a bűnös emberiség által elkövetett vétkekért elégtételt adjon, olyan léleknek kell lennie, aki a kegyelem és az istenszeretet által már egyesült Istennel. Ahogy a szenvedő és haldokló Jézus Krisztus, úgy neki is vele együtt szorosan egyesülnie kell a három isteni személlyel. Ezért kell azoknak a lelkeknek, akik a megváltásban részt akarnak venni, a lelki és természetfölötti életben szorgalmasan gyakorolniuk magukat, vagyis Istennel és a feláldozással való egyesülésükből kell élniük.

Kérdés: Tehát Ön a tetteken kívül még valami mást is követel célja eléréséhez?
Válasz: Igen. A tettek ugyan abszolút szükségesek, de a lélek munkája, mely Istennel egyesül, és mely magát Jézus Krisztusban feláldozza, legalább ilyen fontos.

Kérdés: Szükség van akcióra a társadalmi rend visszaállításához?
Válasz: Kétségtelenül. Jézus szavaira kell gondolnunk, mellyel apostolaitól búcsúzott: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16,15) Jézus nem azt mondta: maradjatok, ahol vagytok, tartsatok bűnbánatot, hanem azt, hogy menjetek és tanítsatok, vagyis hassatok szavaitokkal és minden olyan eszközzel, mellyel az igazságot a lelkekbe tudjátok önteni.

Kérdés: Létezik a szavakon kívül más eszköz is az igazság elfogadtatására?
Válasz: Természetesen. Krisztus ellenségeinek például minden eszköz megfelel, hogy az igazsággal szembenálló céljaikat elérjék. Hogy a munkásosztályt befolyásolni tudják, e réteget legkönnyebben kezelő intézményeket hoztak létre: szakszervezeteket, kommunista szervezeteket és minden fajta más vállalkozásokat – újságokat, előadásokat, kurzusokat, plakátokat, röplapokat és így tovább.

Kérdés: Kinek feladata az igazságot hirdető intézkedések meghozatala?
Válasz: Mindenekelőtt természetesen az egyházi intézményeké. VI. Pius pápa óta a pápák elsőrangú feladatuknak tartották, hogy a klérus és a nép agyába a szociális boldogulás alapvető igazságait belevéssék. De nem hallgatták meg őket. A püspökök között csak kevesen voltak, akik egyházmegyéjükben olyan elveket érvényesítettek, melyek természetüknél fogva az egész világnak szóló üzeneteket hordoztak, azaz nem a tőlük elvárható mértékben járultak hozzá, hogy a pápáknak az egész világra szóló és szétküldött üzenetét alkalmazni és terjeszteni lehessen. De természetesen elsősorban a pápák, a püspökök és a klérus feladata, hogy oktasson és tanítson.

Kérdés: A laikusoknak nem feladata a misszionálás?
Válasz: Világos, hogy a szeretet parancsa révén minden laikusnak kötelessége embertársait felvilágosítani és jót cselekedni mind a társadalomban, mind magánéletében. XIII. Leó pápa ezt a következő szavakkal fejezte ki: „Minden hívőt, különösen azokat, akik vezetnek vagy oktatnak, Jézus Krisztus Szívére kérünk és utasítunk, hogy buzgalmukat és igyekezetüket egyesítsék, hogy ezeket a szörnyűségeket kiűzzék és az Anyaszentegyházból eltávolítsák.” (Const. „Dei Filius”) „Ne feledkezzék meg senki arról, hogy kötelessége a katolikus hitet terjeszteni és hirdetni azoknak a feladatoknak nyilvános és állhatatos megvallásával, melyekkel másokat megbíz. Ezzel azoknak a kötelességeknek a sorában, melyek bennünket Istenhez és az Egyházhoz kötnek, nagy rész jut annak a buzgóságnak, mellyel mindenkinek az általa lehetséges legnagyobb mértékben azon kell fáradoznia, hogy a keresztény hit terjedjen és a tévtanok háttérbe szoruljanak.” (Sapientiae Christianae) XI. Pius pápa is a laikusok odaadásáról szól „Ubi arcano Dei” kezdetű enciklikájában, mikor ezt írja a püspököknek: „A keresztény lelkeket emlékeztessétek arra, hogyha veletek és papjaitokkal mint tanácsadókkal és vezetőkkel komolyan együtt dolgoznak, hogy Krisztus megismerését és szeretetét nyilvánosan és privát is megvallják és hirdessék, akkor méltók lesznek arra, hogy úgy köszöntsük őket mint ‘választott nemzetséget, királyi papságot, szent nemzetet, tulajdonul lefoglalt népet’. (1 Pét 2,9) Ha szoros kapcsolatban maradnak velünk és Krisztussal, akkor buzgó ténykedésük Krisztus országának kiterjesztésére és megújítására egyúttal a leghatékonyabb eszköz lesz arra is, hogy az emberek közötti béke létrejöjjön és fennmaradjon.”
     A pápák ennél érthetőbben nem mutathatják be a keresztény tanítást és akaratuknak ennél energikusabban nem adhatnak hangot.
     Az Egyháznak missziója teljesítéséhez valamikor a polgári tekintély és az állam szolgált segítségül. A polgári auktoritás mára visszahúzódott tőle, ezért, míg az államok vissza nem térnek Jézus Krisztushoz, a katolikus híveknek kell az Egyház segítségére lenni, különösen abban, hogy az Egyház, Jézus Krisztus és Isten a társadalom életében visszanyerje azt a helyet, mely őket megilleti.

Kérdés: Minek kell a tevékenységek elsődleges céljainak lennie?
Válasz: Tevékenységünk közvetlen célja a szellemek reformja. A mai mentalítás szerint se igazság, se tévedés nem létezik és nem is létezhet. Az ily módon megfertőzött agyakkal elsőként az igazság reális létének és jogának, valamint a tévedés és igazságtalanság fogalmát kell újra megértetni.

Kérdés: Ez azt jelentené, hogy élet halál harc indul a szabadság és törvénykezés modern teóriái ellen – azaz olyan teóriák ellen, melyeket még bizonyos teológusok is elfogadnak?
Válasz: Valóban, mint már említettük, akadnak olyan katolikusok, akik részben udvariasságból, részben tudatlanságból elfogadják a modern elveket. Szerintük a katolikus hitet csak úgy lehet megvédeni, ha a gyakorlatban minden véleménynek joga van a létezéshez. Ez az ő módszerük az apologetika művelésére. Azt mondják a hitetleneknek: „Mi respektáljuk a ti hiteteket, respektáljátok ti is a miénket!” Ezek a katolikusok nemcsak az értelem szaváról, de e modern elvek pápai elítéléséről is megfeledkeznek.

VII. Pius pápa Troyes püspökének írt levelében a francia alkotmányba felvett modern szabadságjogok miatt panaszkodik. Ezek miatt érzett fájdalmát a következő szavakkal fejezi ki: „Az alkotmány 22. cikkelye új ok a szívünket sújtó fájdalomra, és arra, hogy nekünk, bevalljuk, rendkívüli kínt, levertséget és félelmet okozzon. Ez a cikkely nemcsak, hogy engedélyezi a különböző kultuszok és a lelkiismeret szabadságát, hanem még védelmet és támogatást is kínál ezeknek az úgynevezett kultuszoknak és művelőiknek. Nem szükséges sokat magyarázni, minő hatalmas sebet ejt ez a törvény Franciaországban a katolikus valláson. Azzal, hogy a különböző kultuszok szabad gyakorlását és terjesztését engedélyezik, összekeverik az igazságot a tévedésekkel, és Krisztus szent, szeplőtelen menyasszonyát, melyen kívül nincs üdvösség, egy fokra helyezik a különböző eretnek szektákkal, sőt, még a zsidó hűtlenséggel is. Továbbá, miközben az eretnek szektáknak és híveiknek jóindulatot és támogatást ígérnek, egyúttal tévtanaikat is tolerálják és támogatják. Ez rejtetten az a szerencsétlenségbe vezető, mindenkor sajnálatos tévtan, melyet Szent Ágoston a következő szavakkal jellemzett: ‘Azt állítani, hogy minden eretnek jóra törekszik és az igazságot mondja, ez olyan abszurd, olyan szörnyű, hogy nem hiszem, hogy akadhat szekta, mely vallaná.’ Semmivel nem volt kisebb a csodálkozásunk, mikor a 23. cikkelyt olvastuk, mely a sajtó szabadságát engedélyezi, mely szabadság a hitre és erkölcsre a legnagyobb veszélyt hozza, és őket a biztos pusztulással fenyegeti. Ha valaki kételkedik ebben, annak elegendő bizonyítékul szolgálhat a mögöttünk levő idők tanulsága. Bizonyossággal állítható: ez a sajtószabadság volt a legfontosabb eszköz először a népek erkölcsének megrontására, aztán hitük gyengítésére és elvesztésére, végezetül az embereknek forradalmakra, zavargásokra való felbujtására. Napjainkban is ilyen dolgoktól kellene félnünk, ha, amitől Isten mentsen meg minket, bárki szabadon kinyomtathatná, ami neki tetszik.”

És XVI. Gergely pápa ezt írja: „E veszedelmes ‘minden egyenlő értékű’ elv gyökereiből árad az az ostoba és téves vélemény – vagy inkább őrültség, hogy minden egyén számára ki kell jelenteni és ki kell küzdeni a lelkiismeret szabadságát. Ennek a járványszerű tévtannak készítette elő az utat a véleménynyilvánítás teljes és féktelen szabadsága, mely az egyházi és polgári élet kárára mindenfelé elterjedt. És még olyanok is akadnak, akik a legnagyobb szégyentelenséggel azt állítják, hogy a vallásnak ebből bizonyos előnyei származnak. De ‘mely rosszabb halál létezhet a lélek számára, mint a tévtan szabadsága’, mondta Szent Ágoston. Mert, ha a vezetőszár elszakad, mely az embereket az igazság keskeny sávján biztonságosan vezette és megtartotta, akkor az egyébként is rosszra hajló természet rohamos gyorsasággal zuhan a mélybe. És valóban nyitva látjuk a pokol mocsarát, melyből Szent János a füstöt látta fölszállani, mely a napot elsötétítette, melyből sáskák serege tört elő, hogy az egész földet elárassza. (lásd: Jel 9,1-4) Mert ebből a téveszméből nő ki a világnézet, a gondolkodás megváltozása és megromlása, az ifjúság egyre súlyosabb megrontása, ebből származik a szent helyeknek, a szent dolgoknak és törvényeknek a nép körében terjedő megvetése, egy szóval ebből árad az a járvány, mely a nyilvános élet számára minden másnál biztosabban hozza a halált. Mert a tapasztalat bizonyítja, és régvolt időktől tudjuk, hogy államok, melyek gazdagságban, hatalomban és dicsőségben virágzottak, ettől az egy bajtól, vagyis a korlátozás nélküli vélemény és szólásszabadságtól és újításmániától nyomorúságosan összeomlottak. Ide tartozik az a soha nem elég erősen elítélt és megvetendő szabadsága a könyvkereskedésnek, mely minden lehetséges írást a nép közé szór, s melyet sokan a legvétkesebb igyekezettel követelnek és támogatnak. Irtózattal eltelve állapítjuk meg, Tiszteletreméltó Testvérek, miként nyomnak el bennünket tanok szörnyűségei, jobban mondva különböző tévedések borzalmas szörnyei, melyek könyvek, brosúrák és lapok hatalmas áradatával mindenhová eljutnak, melyek súlyra ugyan keveset, de gonoszságban annál többet nyomnak, s melyből mi, könnyekkel szemünkben a földre kiáramló átkot látjuk kijönni. És még olyan emberek is akadnak – ó, borzalom –, kik arcátlanságukban oly messzire mennek, hogy konokul azt hangoztatják, hogy a téveszméknek e sajtószabadság által lehetővé vált áradata bőségesen jóvá tevődik majd olyan könyvek által, melyek a gonoszságok ezen hatalmas áradata mellett és ellen a vallás és igazság védelmében fognak megjelenni. Bűnös és minden joggal ellenkező cselekedet, tudatosan valamely nyilvánvaló és nagy gonoszságot elkövetni, mert remélhető, hogy abból valamikor valami jó is származni fog. Állíthatja-e értelmes ember valaha is, hogy szabad mérget szétszórni, nyilvánosan árusítani, magunknál hordozni, használni, mert valahol csak lennie kell egy olyan anyagnak, melynek használata majd gyógyító hatású lesz?” („Mirari vos arbitramur” enciklika, 1832. augusztus 15.)

XIII. Leó pápa tanításában nem kevésbé nyomatékos: „A szabadságot, az ember számára a tökéletesség ezen elemét, arra kell alkalmazni, ami igaz és jó. A jó és az igazság lénye azonban nem változhat az ember kénye-kedve szerint, hanem mindig ugyanaz marad, és nem kevésbé változtathatatlan, mint a dolgok természete. Ha az értelem hamis nézetekhez tapad, ha az akarat a gonoszt választja és ahhoz ragaszkodik, akkor egyikük sem jut el a tökéletességre, hanem mindketten lezuhannak a velük született méltóságról és megromolnak. Nem megengedett tehát olyasmit nyilvánosságra hozni és az emberek szeme elé tálalni, ami az erényekkel és az igazsággal szemben áll, és még kevésbé lehet ezt a hamis szabadságot a törvények védelme és támogatása alá helyezni. A mennyországba, ahova mindannyian igyekszünk, csak egy út vezet: ez a jó út. Az állam tehát a természet előírásaitól és törvényeitől távolodik el, ha a véleménynyilvánítás és cselekvés hamis szabadságát addig a pontig pártolja, mely lehetővé teszi, hogy valaki a szellemeket az igazságtól, a lelkeket pedig az erényektől büntetlenül eltántoríthassa. Ami az Egyházat illeti – amit Isten maga alapított –, nagyon nagy és káros tévedés, hogy kizárják a közéletből, a törvénykezésből, az ifjúság neveléséből, a család életéből. Egy társadalom vallás nélkül nem lehet rendezett. Már látjuk – talán jobban, mint kellene – mennyit ér az ún. polgári erkölcs, mind magában, mind következményeiben.”

XIII. Leó pápa „Libertas praestantissinum” kezdetű enciklikájában elítéli a különböző szabadságjogokat: „Valamivel mérsékeltebb, de magának nem kevésbé ellentmondó azoknak vélekedése, akik ugyan elismerik, hogy Isten parancsai érvényesek az egyes ember erkölcsi életének szabályozására, de tagadják ugyanezt az államéra. Az ő véleményük szerint az ország ügyei, anélkül, hogy ezzel bármi igazságtalanság történne, eltérhetnek Isten parancsaitól, és ezekre a törvényhozásban sem kell semmilyen módon tekintettel lenni. Ebből a meggondolásból következik az a kártékony következtetés, miszerint államot és Egyházat el lehet és el kell egymástól választani.
     Mindazonáltal könnyű belátni, mekkora képtelenség egy ilyen állítás. Hiszen a társadalom természetében rejlik, hogy tagjainak utat és lehetőséget kell adnia az erkölcsös életvitelhez, azaz az olyan élethez, mely Isten parancsait követi, mert Isten minden erkölcs és igazságosság forrása. Ezek után a legnyilvánvalóbb ellentmondás, ha valaki azt állítja, hogy a társadalom éppen e parancsokat figyelmen kívül hagyhatja, sőt, ezek ellenére hozhat döntéseket.
     Azonkívül az államvezetésnek kötelessége, hogy polgárainak ne csak testi jólétéről és külső ügyeiről, hanem különösen bölcs törvények által szellemi javairól is gondoskodjon. E javakat elősegíteni azonban nincs semmi hivatottabb, mint az Istentől kapott parancsok; ezért mindazok, akik az államok kormányzásánál nincsenek tekintettel az isteni parancsokra, a politikai hatalommal élnek vissza, annak igazi és természeténél fogva adott feladatával. – Mindazonáltal még ennél is fontosabb, amint azt már többször kifejtettük, hogy a polgári és az egyházi hatalomnak olykor ki kell segítenie egymást – még ha a polgári hatalomnak más is a közvetlen célja, és más úton halad, mint az egyházi –, hiszen mindkettőjüknek ugyanazok az alattvalói. Ezért gyakorta előfordul, hogy mindketten ugyanabban a dologban kell intézkedjenek, még ha más-más módon is. Ezekre az esetekre – mivel közöttük minden vita értelmetlen és nyíltan ellenszegül Isten bölcs akaratának – bizonyos szabályokat kell felállítani, melyekkel a nézeteltérések okait meg lehet szüntetni, és az egyetértő együttműködést meg lehet valósítani. Ezt az együttműködést, mely mindkettőjüknek hasznára válik, össze lehet hasonlítani a test és lélek egységével. Ha e kettő szétválik, az a test számára hoz pusztulást, hiszen ez az ő életét oltja ki.
     Ahhoz, hogy mindezt jobban megérthessük a szabadságnak azon kinövéseit, melyeket fejlett korunk mint követeléseket állít fel, közelebbről kell szemügyre vennünk. Vizsgáljuk meg elsőként azt, amit az egyének számára követelnek, és ami a vallásosság erényével oly nagy mértékben ellenkezik, nevezetesen az ún. ‘kultusz-szabadságot’ (vallásszabadságot). Ennek alapgondolata az, hogy minden egyes embernek joga van bármely vallásfelekezethez vagy akár egyhez sem tartozni. Ezzel szemben minden emberi kötelesség között kétséget kizáróan az a legnagyobb és legszentebb, mely nekünk embereknek megparancsolja, hogy Istent alázattal és hívően tiszteljük. Ez szükségszerűen következik abból, hogy mi állandóan Isten hatalma alatt vagyunk, Isten akarata és gondviselése szerint élünk; Belőle származunk és Hozzá kell visszatérnünk.
     Ehhez jön még, hogy valódi erény nem létezik vallás nélkül. A vallásosság ugyanis erkölcsi erény, mely mindazokat a kötelességeket magában foglalja, melyek minket Istenhez vezetnek, amennyiben Ő a legnagyobb és legvégső jó. Ezért lesz a vallás, ‘mely direkt és közvetlenül abban munkálkodik, ami Isten dicsőségére irányul’ (Aquinói Szent Tamás: Summa Theol. 2,2,q. 81,a. 6.) minden erény királynője és vezetője. Ha azonban felmerül a kérdés, hogy a sok létező és egymásnak ellentmondó vallás közül melyiket kövessük, úgy mind az értelem, mind a természet azt válaszolja, hogy azt, melyet Isten rendelt el, s melyet az Ő gondviselése biztos külső jegyekkel megjelölt. Az ember ezekről könnyen felismerheti, hiszen a tévedés ilyen fontos dologban fatális következményekkel járna. A fent említett ‘szabadság’ tehát azt jelentené, hogy megadjuk az embernek a jogot, hogy legszentebb kötelességét büntetlenül megsértse és elfelejtse, és ezzel a változtathatatlan jótól a gonosz felé forduljon. Ez azonban, ahogy ezt már kifejtettük, nem szabadság, hanem a szabadság eltorzítása, valamint a gonosz hatalma alá került lélek rabszolgasága.
     Ha ezt a ‘szabadságot’ az állam életével kapcsolatban vizsgáljuk, akkor azt halljuk, hogy az államnak nincs semmi oka, hogy Istent tisztelje vagy az Ő tiszteletét valamilyen módon nyilvánosan megkívánja, hiszen egyetlen vallást sem szabad a többivel szemben előnyben részesíteni, mindegyiket egyenlő rangúnak kell elfogadni – tekintet nélkül a népre, még ott is, ahol a nép többségében katolikus vallású. Ez azonban csak akkor állhatna fenn, ha az emberek társadalommá való szerveződésének megszűnne a kötelezettsége Istennel szemben, vagy ezektől büntetlenül elszakíthatná magát. E két állítás azonban nyilvánvalóan hamis. Hiszen nem kétséges, hogy az emberek egymás közötti szerveződése egy közösség, azaz a társadalom megalakulásához Isten akaratára épül, akár ennek kötelességeit vagy formáját, vagyis tekintélyét, vagy okát, vagy azt a sok és nagy előnyt tekintjük, mely így az emberek számára keletkezik. Isten az, aki az embert közösségi lénynek teremtette, és hozzá hasonló lények közé helyezte, hogy ebben a közösségben mindazt megszerezhesse, amit természete megkövetel, s amit egyedül nem tud elérni. Ezért kell a polgári társadalomnak, éppen mert társadalom, Istent atyjának és alkotójának elismerni, és Neki mint urának és parancsolójának tisztelettel szolgálni. Egy állam Isten nélkül vagy – ami ugyanazt jelenti – egy állam, mely, ahogy mondják, minden vallással szemben egyformán jóindulatú, és mindegyiknek különbség nélkül azonos jogokat ad, az igazságosság és a józan ész ellen vét.

Kérdés: Mi a véleménye ezek után a választásokról?
Válasz: A választások sok esetben jó szolgálatot tehetnek. Például az Egyház fejét is így választják. Egy csomó esetben ezt az eljárást alkalmazzák. Azonban fennáll egy probléma. Ez abból ered, hogy a választások, melyeknek egy ország, egy terület, egy közösség számára törvényhozókat és kormányzókat kell adnia, e közösségek élére nagyon igazságtalan embereket is állíthat, akik nyilvános gonosztevőkké és lelkek megrontóivá válhatnak. Nagyon világosan kifejeztük azt a szükségszerűséget, hogy minden társadalmi rend alapjául Istent és Jézus Krisztust kell megtenni. Egy ország azon akarata, hogy magát Istennek ajánlja, törvényein keresztül nyilvánul meg. Ha egy állam Isten akaratával konform akar lenni, akkor választásaival ki kell azon szilárd elhatározását nyilvánítania, hogy Krisztussal akar élni és Neki akar szolgálni.

Kérdés: Ön tehát a politikát egészen határozottan Isten és Jézus Krisztus alá rendeli?
Válasz: Világosan demonstráltuk: minden politikát Istennek és Jézus Krisztusnak kell alárendelni, akiktől teljes mértékben függ. Minden politikának kötelessége azt a célt szem előtt tartania, melyre mind az élet, mind a privát és közéleti tettek irányulnak, vagyis Istent.

Kérdés: Önt azzal fogják vádolni, hogy politizál a szószékről!
Válasz: Azokkal a vádakkal, melyeket az igazság és az ellen a küldetés ellen hoznak, melyet az igazságnak kell betöltenie, nagyon kevéssé törődünk. Kétségtelen, hogy bizonyos óvatosságra szükség van, de, ahogy ezt már megállapítottuk, arra nincs szükség, hogy ez az óvatosság a tévedésbe való beleegyezéshez vagy az igazság elárulásához vezessen. Éppen azért jutottunk a mai sajnálatraméltó helyzetbe, mert védelmet kaptak azok, akik a politika Istentől való tökéletes függőségét megtagadták.
     Soha nem szabadott volna lemondani arról, hogy a szószékről kiprédikáljuk és mindenhol elmondjuk, hogy minden politika mindenekelőtt Istennek és Jézus Krisztusnak van elkötelezve. A prédikátorok elhallgatását mindig azok kívánják, akiknek ez előnnyel jár. Ez az eszköz arra, hogy a vezetőkkel, sőt, a vezetettekkel is olyan elveket fogadtassanak el, melyek tévútra vezetnek. Ezért fontos, hogy a hívőknek ezen a téren felfedjük tévedésüket, valamint az, hogy mindenütt és minden alkalommal az igazság tanait sikerre segítsük. Ahelyett, hogy attól félnénk, hogy bizonyos uralkodó nézeteket megsértünk, e feladatnak mindig újabb és újabb harcra kellene ösztönöznie bennünket.

Kérdés: Lenne olyan szíves elismételni katekizmusának legfontosabb alapigazságait?
Válasz: Nagyon szívesen. Íme:
     l. Isten a leghatalmasabb Lény, mindentől és mindenkitől szuverén módon független. Minden, ami rajta kívül létezik, az Ő alkotása, és abszolút Őtőle függ. Ö a tökéletes tekintély, és egyedül Ő uralkodik mindenek felett. Nem csak, hogy Tőle függ minden, hanem mindennek Hozzá is kell visszatérnie, mint a végső és egyetlen célhoz. Egy szóval kifejezve, Istent minden társadalomnak, nemzetnek és államnak el kell ismernie, mint teremtőjét és végső célját.
     2. Jézus Krisztus, az Istenember, Istentől minden hatalmat megkapott a mennyben és a földön. Minden tekintély fölött Övé a hatalom és az abszolút auktoritás. Valóságos királyi hatalommal bír mindenek felett. Az Egyház és a pápa részt kapott ebből a hatalomból.
     3. Ezekután nyilvánvaló, hogy a népek alkotmányainak és törvényeinek alapját Isten, Jézus Krisztus és az Egyház missziója alkotja, és ők állnak ezek élén is.
     4. Az emberi jogok deklarálásával az alkotmányokból kihagyták Istent és minden istenit, és helyükre az istenné vált embert helyezték.
     5. Ennek eredményeképpen minden isteni jogot megszűntettek, és egyedül az emberi jogokat ismerték el. Ez nem más, mint a laicizmus, az ateizmus és minden más tévtan diadala, mely az emberi jogok kinyilatkoztatásának logikus következménye.
     6. Ezzel az ember szuverén módon függetlenné vált. Minden szabadságot élvezhet: a lelkiismeret, a tanulás, a sajtó, a gyülekezés, a vallás szabadságát. Ugyanakkor, ennek különös ellentmondásaként arra is hatalma van, hogy törvényeket hozzon, és ezt erőszakkal másokra rákényszerítse.
     7. Ha egy napon nem akarjuk Isten büntetéseit elszenvedni, és számos katasztrófát átélni, a népek alkotmányából az ún. modern jogokat és a fent említett nagy szabadságokat okvetlenül el kell tűntetni. Ennek eléréséért minden rendelkezésünkre álló szabadságot arra kell felhasználnunk, hogy ezek a modern értelmezésű szabadságok megszűnjenek. Ki kell használnunk a tanítás szabadságát, hogy Jézus Krisztusról oktassunk; fel kell használnunk a sajtó szabadságát, hogy az isteni igazságot terjesszük; a gyülekezési szabadsághoz kell fordulnunk, hogy együttesen harcolhassunk a lelkek üdvéért; és mindenkinek láthatóan, nyilvánosan kell az igaz Isten kultuszát megvallanunk. Minden szabadságot fel kell használnunk arra, hogy a nyilvánossággal és a lelkekkel megértessük, hogy egyedül az igazságnak és a jónak vannak jogai, míg a tévtanoknak és a gonoszságnak nincsenek.
     8. Ily módon minden rendbe jönne, mert minden Istennek és az Ő Felkentjének lenne a szent Egyház által alávetve. Az igazságosság és a szeretet köteléke által a nemzetek Krisztusban és a pápa természetfeletti vezetése alatt egyesülnének. A népek a nemzetek valódi apostoli ligájában fognának össze, és így a világ megmenekülne.

Kérdés: Mely elgondolások vezették XI. Pius pápát a Krisztus-Király tiszteletére bevezetett ünnep elrendelésekor?
Válasz: A pápa Jézus Krisztus királyságának tiszteletére hozott speciális ünneppel annak a sok jótéteménynek az emlékezetét akarta dicsőíteni, melyet az Istenember az emberi nemnek nyújtott; s ezek közül különösen a társadalmi rend megalkotását, mely a népek belső és külső békéjének feltétele.
     Elégséges, ha erről a legfőbb pásztor saját szavát meghallgatjuk. Minden kommentár csak csökkentené a pápai szavak erejét és világosságát. Íme XI. Pius pápa szavai ez ünnep elrendelésekor, melynek megünneplésére az egész világot meghívta (Részlet XI. Pius pápának a Krisztus-Király ünnepet elrendelő „Quas primas” kezdetű apostoli körleveléből, kelt: 1925. december 11-én – fordította: Dr. Leopold Antal prelátus, esztergomi kanonok):

„Hogy ezeket az epedve várt eredményeket minél nagyobb arányban elérjük, s azok a keresztény társadalomban gyökeret verjenek, szükséges a Megváltó királyi méltóságának ismeretét minél szélesebb körben elhinteni. E célból a legalkalmasabbnak véljük, ha a Krisztus-Királynak külön ünnepnapot rendelünk. Mert a szent titkoknak évenkint visszatérő megünneplése sokkal hatályosabban segít a népet a hit igazságaira tanítani, s azok boldog átélésére képesíteni, mint az egyházi tanítóhivatal legtartalmasabb megnyilatkozásai. Ezek ugyanis csak néhány műveltebb emberre hatnak, ellenben az ünnepek az összes hívet megragadják és tanítják.
     Ezek egyszer, az ünnepek pedig évenkint, sőt, úgyszólván örökké beszélnek. A tanítás leginkább az észre hat, az ünnep az értelmet és a szívet, tehát az egész embert üdvösen befolyásolja. S mivel az ember lélekből és testből áll, az ünnepnapok külső fényében kell megindulnia és föllelkesülnie, hogy az isteni tanítás a szent szertartások változatos szépségének hatása alatt jobban beivódjék, benne hússá és vérré váljék, s a lelki életben való előrehaladás elhatározását megérlelje. Történelmi adatok bizonyítják, hogy az ünnepnapokat a századok folyamán egymásután így hozták be, amint azt a keresztény nép lelki szükséglete vagy haszna kívánta: akkor tudniillik, amikor a népet általános veszedelem idején erősíteni vagy eretnekségek terjedő tévelyei ellen megedzeni vagy bizonyos hittitkoknak, illetve a jó Isten egyes jótéteményeinek mélyebb megfontolására indítani kellett. Így a megváltás után az első századokban, midőn a keresztényeket kegyetlenül üldözték, szokásba jött az istentiszteletben a vértanúkról való megemlékezés, hogy – amint Szent Ágoston mondja – ‘a vértanúk ünnepei buzdítások legyenek a vértanúságra’. (Sermo 47. De Sanctis) S később a szent hitvallók, szüzek és özvegyek tiszteletére rendelt egyházi ünnepek jelentékenyen hozzájárultak a hívekben ama erények ápolására, amelyek a béke idején szükségesek. Majd a Boldogságos Szűz tiszteletére előírt ünnepnapok azt eredményezték, hogy a keresztény megtanulta az Istenanyát és készséges pártfogót bensőbb áhítattal tisztelni, s benne a Megváltó által végrendeletileg hagyott édesanyát több melegséggel szeretni. Az Istenanya és a szentek nyilvános és hivatalos tiszteletéből fakadt gyümölcsök közt különösen azt kell kiemelnünk, hogy az Egyház az eretnekségek és tévedések mételyét diadalmasan elhárította. S csodálnunk kell a gondviselő Isten végzését, aki a rosszat is jóra tudja fordítani, s eltűrte ugyan időnkint a nép hitének és buzgóságának ellanyhulását vagy hamis tanítások támadását a katolikus igazság ellen, de végeredményben az igazság mindenkor új fényben ragyogott föl, és a nép az aléltságból fölébredve még nagyobb szentségre törekedett.
     Hasonló okokból létesültek és ugyanazokat a gyümölcsöket termették azok az ünnepek, amelyeket újabb időkben iktattak be az egyházi év ünnepkörébe. Így az Úrnap akkor született meg, mikor a Legméltóságosabb Oltáriszentség iránt a tisztelet és áhítat lehanyatlott. Azért az Egyház rendelése szerint úgy kell megünnepelni, hogy a legnagyobb pompa kifejtésével és a nyolc napra terjedő imádsággal a hívek az Úrnak nyilvános imádására ismét föllelkesüljenek. Továbbá az Úr Jézus Szentséges Szívének ünnepét akkor hozták be, mikor a janzenisták szomorú és rideg szigorától meggyöngült és megborzadt szívek fáztak, Isten szeretetétől és az örök üdvösség bízó reményétől elriadtak.
     Midőn most az egész katolikus világ tiszteletét a Krisztus-Király iránt elrendelni szándékozunk, szintén a mai idők bajain óhajtunk segíteni, s az emberi társadalmat megfertőző betegségek ellen hathatós orvosságot nyújtani. Korunk betegségének tartjuk az úgynevezett laicizmust, vagyis a világias szellemet, annak tévedéseit és végzetes törekvéseit.
     Jól tudjátok – Tisztelendő Testvérek –, hogy ez az istentelenség nem máról holnapra támadt, hanem régóta lappang az államok vérkeringésében. Először Krisztus uralmát minden nemzetek fölött kezdték kétségbe vonni. Majd tagadták az Egyháznak magától Krisztus Urunktól nyert jogát az emberi nem tanítására, a törvények meghozatalára és a népek kormányzására az örök üdvösségre vezető úton. Fokozatosan továbbhaladva, Krisztus vallását a hamisakkal egyenlőnek nyilvánították, s szégyenszemre azokkal azonosan ítélték meg. Azután a világi hatalomnak alávetették, a fejedelmek és közhatóságok kénye-kedvének kiszolgáltatták. Még tovább mentek, akik az isteni vallást valami természeti vallással, természetes ésszel akarták pótolni. Akadtak államok, amelyek azt vélték, hogy Isten nélkül is meglehetnek, s így vallásuk az istentelenség és az Istennel nemtörődés lett.
     Azokat a borzasztó következményeket, amelyeket az egyéneknek és az államoknak elpártolása Krisztustól megérlelt, már fölpanaszoltuk ‘Ubi arcano’ kezdetű körlevelünkben, de itt újra elpanaszoljuk: tudniillik a viszálykodásoknak mindenütt elhintett magvait, a nemzetek közt szított gyűlölséget és veszekedést, amelyek a béke megszületését annyira késleltetik; a féktelen szenvedélyeket, amelyek gyakran a közjó és a hazaszeretet álarcába rejtőznek, s ezek szülötteit, a polgárharcokat; a vak és mértéktelen önszeretetet, amely csak a magánjólét és kényelem után tör, s mindent annak mértékével mér; a családi kötelességek elhanyagolása és megvetése folytán megzavart házi békét; a család egységének és fölbonthatatlanságának aláásását és végül a megrendült és pusztulásra szánt emberi társadalmat.
     Mégis, a Krisztus-Király tiszteletére szentelendő ünneptől azt várjuk, hogy az az emberi társadalmat a szeretettől égő Megváltóhoz való visszatérésre bírja. A katolikusok kötelessége volna ezt a visszatérést szóval és tettel siettetni. De sokan közülük nem foglalják el a közéletben azt a szerepet és nem bírnak azzal a tekintéllyel, mint ami hozzájuk, mint az igazság zászlóvívőihöz illenék – ami bizony szégyenletes. Ezt a bajt talán a jók közömbösségének és félénkségének is a számlájára lehet írni, akik a harctól visszahúzódnak vagy csak gyenge ellenállást fejtenek ki. Ettől azonban az Egyház ellenségei még jobban fölbátorodnak és nagyobb vakmerőségre vetemednek. Ha majd minden hívő megérti, hogy nekik a Krisztus-Király zászlaja alatt bátran és állandóan harcolniuk kell, akkor lángra lobbant apostoli hévvel igyekeznek majd az eltántorodott és tudatlan lelkeket az Úrhoz visszavezetni, és az Úr jogait sértetlenül megvédeni.
     Annak a nyilvános elpártolásnak az elítélését és jóvátételét, amelyet a laicizmus a társadalom végtelen kárára okozott, ugyebár, nagyban elősegíti majd a Krisztus-Király ünnepének minden népnél évenkint történő megülése? Amennyire szégyenletes Megváltónk legszentebb nevének elhallgatása a nemzetközi összejöveteleken és az országgyűléseken, annyival hangosabban kell nekünk azt kikiáltanunk, s királyi méltóságának és hatalmának jogait mindenütt kihirdetnünk.
     Ezért apostoli hatalmunknál fogva elrendeljük az Úr Jézus Krisztusnak, mint Királynak ünnepét, amely évenként október hó utolsó vasárnapján, tehát a Mindenszentek ünnepét megelőző vasárnapon az egész világon megülendő. Ugyancsak megparancsoljuk, hogy évenként azon a napon az emberi nem fölajánlása Jézus Szentséges Szívének megújíttassék, amint azt szentéletű elődünk, X. Pius már elrendelte. Méltóbb módon nem zárhatnók a szentévet, s Krisztusnak, ‘az idők halhatatlan királyának’ nem nyilváníthatnók ki jobban hálás szívünk érzéseit – beleértve az egész katolikus világ háláját – az e szentévben nekünk, az Egyháznak és a katolikus világnak nyújtott jótéteményekért.
     Tisztelendő Testvérek, fölösleges volna most hosszasabban magyaráznunk nektek, miért rendeltünk a Krisztus-Király tiszteletére külön egy új ünnepet, mikor az Úr többi ünnepében is föltalálható bizonyos mértékig az Ő királyi méltóságának elismerése és ünneplése. Elég arra rámutatni, hogy az Úr összes ünnepénél ugyan Krisztus az anyagi tárgy, de a formai tárgy más, mint Krisztus királyi hatalma és neve. Vasárnapra azért tettük az ünnepet, hogy az isteni Királynak ne csak a papság hódoljon a szentmiseáldozatban és a szent zsolozsmában, hanem a rendes foglalkozásától szabad nép is kinyilváníthassa szent örömmel az engedelmesség és alattvalói hűség bizonyságait Krisztus előtt.
     Azonfelül október utolsó vasárnapja minden más napnál alkalmasabbnak mutatkozott, mert vele az egyházi év úgyszólván bezárul, s így az Úr Jézus életéből az egyházi év folyamán megünnepelt titkok a Krisztus-Király ünnepével nyernek hatásos befejezést. Így mielőtt a Mindenszentek dicsőségét ünnepeljük, annak dicsőségét hirdetjük és magasztaljuk, aki szentjeiben és választottaiban üli diadalát. Most már a ti dolgotok és kötelességtek lesz, Tisztelendő Testvérek, arról gondoskodni, hogy az évenként visszatérő ünnep előtt minden plébánia híveinek bizonyos napokon szentbeszédet tartassatok, amelyekben őket az ünnep természetéről, sajátosságáról és jelentőségéről kellően kioktatják, hogy az isteni Király országának hű és engedelmes alattvalóihoz méltó módon rendezzék és irányítsák életüket.”