Ha a nyugtalanságot keltők sajnálatos reakcióitól eltekintünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a papok és a hívők sok realizmusról és józan észről tettek bizonyságot. Nem tudjuk-e, hogy miről van szó? Nem harcoltunk éveken át hitünk megőrzéséért, nem végeztünk építő munkát, nem mutattunk erkölcsi és anyagi készséget? Lehet, hogy mindez hiába lett volna? Bizonyára nem!
      Mindazonáltal, hitünk megvallásának ebben a különleges szituációjában bizonyos pontokat nem szabad szem elől tévesztenünk:

1. Nem a Papi Közösség akar Rómával tárgyalni, hanem Róma a Papi Közösséggel. Néhányan felvetették azt a kérdést, nem kellene-e alapvetően minden párbeszédet visszautasítani. Lefebvre érsek 1988-ban nem ezt tette, hanem ellenkezőleg, az akkori tárgyalások sikertelensége után megjövendölte, hogy a Vatikán egy napon megint meg fogja keresni a Papi Közösséget. Nem láthatjuk előre, mi lesz a dolgok folyása. Egy azonban bizonyos: Róma ajánlata megbukhat azon, ha a Papi Közösség követeléseit nem teljesítik. De azon nem, hogy a Papi Közösség egy az Egyháztól való alapvető elszakadást kíván!

2. „Tárgyalás” ebben az esetben azt jelenti, hogy a Papi Közösség hajlandó javaslatokat meghallgatni, hiszen mi nem osztjuk a sedisvakantista álláspontot, mely teológiai elvek alapján „árulásnak” minősít mindennemű Rómával való kapcsolatot. Ezzel szemben a Papi Közösség a tárgyalásokat csupán nagyon kényesnek és kevéssé reményteljesnek tartja akkor, ha a felek a teológiai célkitűzésben nem egyeznek meg.

3. Egy nagyon fontos pont a bizalom. Lefebvre érsek az 1987-es év végi római vizitáció alkalmából ezt így fogalmazta meg: „Nagyon fontos, hogy a vizitátor a mi oldalunkon ne találkozzon egymástól eltérő vélekedésekkel, különböző megítélésekkel. És úgy gondolom, hogy a vizitátor éppen ezt a pontot akarja kifürkészni.” Csak az illetékes elöljáróság alapelveiben és viselkedésmódjában való bizalom tudja a szükséges egységet ilyen nehéz fázisokban megőrizni.

4. A Papi Közösség céljait a mostani szituációban mindenekelőtt a hit világában kell szemügyre venni: Lefebvre érsek 1987. november 3-án a szeminaristák előtt mondott beszédében így fogalmazott: „A szilárd és tudatos határozottság a fontos, mely nem makacsságon, sem nem gőgön, sem nem az önszeretet egyfajta formáján alapul. Hanem a vizitátornak éreznie kell, hogy mi meg vagyunk győződve katolikus hitünkről, hogy mi a hitet és a mi Urunk kegyelmét meg akarjuk őrizni a szentmise, a szentségek és a tradíció által. Mert a mise a kegyelem forrása. Nekünk szükségünk van rá, nem tudunk tőle megválni, ő az életünk. Ürességet érzünk, mihelyt betesszük lábunkat ebbe az új szellemmel megtöltött progresszivista, modernista vagy csak egyszerűen új ceremóniákba. Ijesztő ürességet érzünk. A kegyelem nincs jelen. A mi Urunk nincs jelen, a Szentlélek nincs jelen; ez lehetetlen. Mi tehát ezt mind szeretnénk megőrizni. A vizitátornak észre kell vennie, hogy a mi részünkről ez szilárd elhatározás, mely természetfeletti szellemen nyugszik és nem természetes meggyőződésen vagy egyfajta emberi büszkeségen.”

5. A Mgr. Lefebvre által megfogalmazott viselkedés gyakorlatilag csak azt jelentheti, hogy a Papi Közösség semmit nem ad fel abból, amit eddig elért: se a javai feletti rendelkezés jogát, se az új kezdeményezésekre és alapításokra való lehetőséget, se a liturgia ünneplését vagy a szentségek kiszolgáltatását, se a bajoknak, a teológiai tévedéseknek, a zsinatnak, a szabadkőművesek egyházi befolyásának kritikáját. Mindenekelőtt ezt kell nyomatékosítanunk: A Papi Közösségben senki sem hajlandó a felsorolt pontok közül egyről is lemondani. Harcunk lényegéről van szó, melyért a továbbiakban is hajlandók vagyunk ugyannyit áldozni, mint a múltban.

6. Az itt felsorolt gondolatok közül néhány röviden megtalálható abban a szószéki hirdetésben, melyet február 11-én Németországban a miséken felolvastak:

Kedves Hívek! A Papi Közösség rendfőnöke, S. E. Mgr. Fellay, múlt év decemberében egy bíboros meghívására látogatást tett Rómában, ahol beszélgetéseket folytatott. II. János Pál pápa rövid privát audiencián fogadta a rendfőnököt.
      Róma általános javaslatokat terjesztett elő, miként lehetne a Szent X. Pius Papi Közösség státuszát rendezni. Mgr. Fellay tudomásul vette e javaslatokat, és a Közösség többi püspökével és a főtanáccsal megvitatta őket.
      A Papi Közösség nem kereste e tanácskozásokat, elvileg azonban nem zárkózik el a római kezdeményezések elől. Jelenleg még nincs semmilyen eredmény, de az világos, hogy olyan javaslatok, melyek a közösség liturgikus, pasztorális és dogmatikai vonatkozású teljes identitását nem garantálják, nem jöhetnek számításba.

Kedves Hívek, imájukkal segítsenek nekünk, hogy ebben az ügyben a mennytől a jó kimenetelhez szükséges kegyelmet megkapjuk. A Papi Közösség évek óta imádkozik a Legméltóságosabb Oltáriszentség előtt, hogy – egyéb kérések mellett – Róma megtérését elérje. Valószínűleg még túl korán van egy egyezmény megkötésére; fohászkodjunk az éghez, hogy a Papi Közösség munkáját védelmébe vegye, és tagjait, különösen azokat, akiknek dönteniük kell, biztosan vezesse.
      Különösen Mária Szeplőtelen Szívéhez kell fohászkodnunk, kinek tisztelt alapítónk, Lefebvre érsek, már 1984. december 8-án felajánlotta művét. …

7. A dolgok legutolsó állása szerint, a Papi Közösség a tárgyalásokat további intézkedésig szünetelteti, mert Róma a Közösség által támasztott előfeltételt (a szentmise egész világra kiterjedő engedélyezését) nem teljesítette.

Azt is hallani lehetett, hogy egyesek, mint például Lustiger bíboros Párizsból és Billé bíboros, a francia püspöki konferencia elnöke, interveniáltak egy ilyen beleegyezés ellen.
      A püspöki interveniálások nem újkeletűek. De az Egyház helyzete ma nem ugyanaz, mint 1976 júliusában, amikor Lefebvre érseket szuszpendálták. 1976-ban Lefebvre érseket „rebellisnek”, notórius borúlátónak és a zsinat szabotőrének nevezték.

Ma, 2001-ben, a zsinat utáni polarizáció annyira előrehaladt, hogy a „zsinat tavaszából” érezhetően „tél” lett. És ekkor emlékezni kezdenek azon „kitaszítottakra”, kiknek engedetlensége összehasonlítva progresszív püspökök és püspöki konferenciák illojalitásával egyenesen gyermekes, hiszen csak azt kívánják, hogy az istentiszteletet apáik módján ünnepelhessék.

Egyeseknek Rómában az tűnik a legokosabbnak, ha a tradíció mozgalmát az Egyház széles teteje alatt legalább létezni hagyják. Róma szempontjából ez több előnnyel is jár.
      Először: saját alapelveik, melyek ökumenizmusra kötelezik őket – melyeket mi egyébként nem tudunk helyeselni – kívánják így. Mit lehet arra a kérdésre válaszolni, miért tesznek doktrinális engedményeket minden lehetséges vallási közösségnek, ha azokkal, akik a katolikus hagyományt képviselik, még csak szóba sem állnak? Nem néz ez ki egy kissé a múlt ideológia-elkötelezett feldolgozásának?
      Másodszor: legkésőbb a Papi Közösség 2000 augusztusi római zarándoklata megmutatta, hogy ezek az emberek mindennek ellenére katolikusok! Miért legyenek akkor „ellenségek”, ha „békét” is lehet velük kötni?
      Harmadszor: II. János Pál pápa mögött hosszú pontifikátus áll, hiszen már 1978 óta kormányoz! Kétségtelenül ismeri a tradíció oldaláról ellene felhozott kritikákat, melyek mindenek előtt ökumenizmusát érintik, mely a katolikus hittannal ellenkezik. Nos, mivel már a kor és a betegség jegyeit viseli, valószínűleg el akarja távolítani pontifikátusáról a foltot, nevezetesen az Egyházon belül egy katolikus mozgalom külső elválását.
      Negyedszer: nem merülhet fel kétség afelől, hogy a Papi Közösség el van szánva arra, hogy katolikus legyen és katolikus maradjon. Bár mindig újra és újra megpróbálták, hogy elvitassák tőlünk katolicitásunkat, de ez sikertelen maradt: formális engedetlenség nem egyenlő a hitetlenséggel. Az Egyház nem kaszárnya, teológiai viták elkerülhetetlenek benne.

Azt a tényt, hogy pillanatnyilag megpróbálkoznak azzal, hogy a Papi Közösséggel egyezményt kössenek, de anélkül, hogy a teológiai differenciákról beszéljenek, lehetséges utalásként kell érteni arra, hogy az idő még nem érett meg a kiegyezésre. Rómában megértették, hogy a kereszténység zsugorodik, és hogy szorosabban össze kell húzódni. A katasztrófa saját maguk előidézte okát azonban még nem ismerték fel. És ezért, bár a tradíciót alternatív rítusközösségnek tekintik, annak még mindig nem tartják, ami a valóságban, vagyis a múltnak és az Egyház egyetlen jövőjének.

Először azt mondták, hogy a teológusok információja szerint a fenti feltételeket a Vatikán nagyobb nehézségek nélkül teljesíteni tudja, mivel ez a világegyház liturgiájának modern gyakorlatán nagy általánosságban amúgy sem igen változtatna semmit. A Papi Közösség ellenszolgáltatásaként azt várták el, hogy lemond a zsinat utáni liturgia elítéléséről, valamint a jelenleg praktizált ökumenizmus és vallások közötti dialógus elleni pozíciójáról.
      Bille, francia bíboros azonban kijelentette, hogy a II. Vatikáni Zsinat elismerése előfeltétele egy párbeszédnek: Bille bíboros a francia püspöki konferencia elnöke, és egy idő óta az „Ecclesia Dei” komisszió tagja. Egyúttal azt is mondta, hogy nem szabad és nem is fog sor kerülni arra, hogy „a zsinati liturgia-reform gyümölcsei kétségbe vonassanak”. Végezetül a szög szintén kibújt a zsákból, mikor az is ismertté vált, hogy Róma azt a lehetőséget vizsgálja, hogy a „visszatérni hajlandó lefebvristák” számára közösséget alapítson – tehát más szavakkal: Róma a Papi Közösség újbóli megosztására és egy második, harmadik vagy negyedik Péter Közösség alapítására gondol.

A kereszténység római központja iránti mély szeretet és tisztelet mellett is meg fogják Önök, kedves Hívek, érteni, hogy ilyen előírások alapján, a hivatalos hellyel való külső megbékélés utáni vágy ellenére sem kerülhet sor pillanatnyilag megegyezésre, ha ezt az elképzelést maga a Vatikán, aki mostanáig még nem nyilatkozott, szintén a magáévá teszi. Tehát most nyugodtan várni kell, mégpedig bizonyos óvatossággal.
      Ezen óvatosság igazolására – és hogy az a szellemi káosz, mely világszerte a teológiai teret uralja, közelebbről illusztrálható legyen – utaljunk ehelyütt arra a Msgr. Lefebvre halálának 10. évfordulója alkalmából megjelent teológiai (?) állásfoglalásra, melyben egy ismeretlen író arra az érsek által többször felemlegetett tényre, miszerint az új teológiában és liturgiában Luther Márton gondolatvilága és változtatási vágyai tükröződnek vissza, azt válaszolta, hogy Luther reformtörekvései a középkori Egyházban fellépő tévedések ellen irányultak, és Luther a korrigáláshoz a Bibliát, az egyházatyák tanítását, valamint az első ökumenikus zsinatokat vette mintául, amivel alapvetően az őskeresztény tradíció talajára helyezkedett.

Ezt olvasva a laikus csak néz, a szakember meg csodálkozik! Komolyan fel kell tennünk a kérdést, vajon hova vezet ez az állítólag katolikus teológiai gondolkozás delíriuma? A válasz könnyű és érthető: a reformáció vezetőjének szentté avatásához és egyháztanítóvá való emeléséhez!

Kedves Hívek, hogy a Szent X. Pius Papi Közösség ebben nem vehet és nem fog részt venni, az nyilvánvaló – ebben én számítok az Önök megértésére. Bármily szívesen is megszüntetnénk „minden kérdéses problémát” Rómával, ugyanilyen világos, hogy minden „nem kérdéses dolog” nem a mi kompetenciánkba tartozik, ezért lehetetlen, hogy ezeket opportunista okokból feladjuk. Az Úr fontosabb; mi nem akarjuk Őt, az Ő tanítását, az Ő birodalmát és királyságát megtagadni, és ezt nem is tehetjük meg; e kérdés felett mi nem dönthetünk. Mert mi elsősorban a feltámadott Győzőnek, Jézus Krisztusnak, aki győztes marad korunk világszelleme felett is, tartozunk hűséggel, bizalommal és odaadással.

Ezt az értelmezést Bruno Chenu pap a „La Croix” című francia napilap 2001. április 2-i számának egyik cikkében biztosan nem értette meg. Már a cikk címe – „Miért korrigálta a II. Vatikánum Trient-et” (m.m. a zsinatot) – elárulja, miről is van szó, csakúgy, mint a cikk elején közölt anekdota Ottaviani bíborosról, mellyel a tradicionális teológia ezen jeles védelmezőjének elmaradottságát akarja a cikk írója illusztrálni, aki ezután gyorsan rátér fő tézisére: a „lefebvre-isták” egyoldalú szentáldozat-teológiát képviselnek, mely a Trienti Zsinathoz igazodik, s mely még az 1947-es katekizmusból való („a szentmise az az áldozat, melyben Jézus Krisztus magát áldozza fel az Atyaistennek áldozatként érettünk, a pap szolgálata által”).

Chenu így vonja le a következtetést: ez a szentáldozat-teológia az áldozati gondolat túlzását tartalmazza, mely közelebb áll a pogánysághoz, mint a kereszténységhez!
      Végre világos lett a tradicionalisták problémája: túlzásba viszik a szentáldozat teológiáját! Csak az a kár, hogy egy ilyen kijelentés soha, még csak célzásképpen sem lett hivatalos oldalról megfogalmazva. Ellenkezőleg: a Szent X. Pius Papi Közösséget mindig biztosították arról, hogy teológiailag abszolút konform az egyházi tanítással.
      Pater Chenu nem alapozhatja ezért véleményét hivatalos megnyilatkozásra, de ez ne tévesszen meg: még ha ezt ritkán mondják is ki, mégis az ellentétnek ez a fajtája lehet a katolikus Egyházban a tradícióhűek és a modernek közötti teológiai szembenállás döntő pontja: a szentmiseáldozatról és a megváltásról szóló tradicionális tant nem élik, nem értik és nem akceptálják már. Ez a megállapítás magyarázza meg a mai katolikus Egyház nyomorúságát, mint saját hibából előállott hit-krízist. De egyúttal a lehetséges kiutat is megmutatja!

Hálásnak kell lennünk Chenu páternek, hogy világosan kimondta, ami többnyire kimondatlanul marad. Hogy ő az új teológiát nem leplezi a régen ismert formulákkal, melyek mögött új tartalom bújik meg. Ez cikkének pozitív aspektusa. Ezen túlmenően azonban állásfoglalása a hit felbomlásának tanúbizonysága a katolikus Egyház klérusában.
      Az ún. tridenti rítusú szentmise a hit és a tradíció védőbástyájának bizonyul. A főben és tagokban végbemenő egyházi reform egyedül erre a misére épülhet fel.