FIGYELEM! Ezt a cikket 2006. augusztus 1-én tettem fel. Mostanra (= 2014. december 20.) – az FSSPX-szel való szakítást követő alaposabb tájékozódás eredményeképpen – e cikk témáját illetően teljesen megváltozott a honlap véleménye.      Hogy M. atya megállapításai, illetve bizonyítási kísérlete közül mindössze egy olyan példát említsek, ami alaposabb utánajárás, a katolikus dogmatika alaposabb ismerete alapján elfogadhatatlan: a pápa-érvényességnek a donatisták eretnekségével való összehasonlítása. Jézus Krisztus hit (és erkölcs, és fegyelem) dolgában Péternek és utódainak, azaz a pápáknak megadta a tévedhetetlenség karizmáját (míg egy egyszerű pap vagy püspök nem rendelkezik ezzel), és ezzel szavatol Péter utódainak a hithűségért. Egy pápa hit dolgában nem taníthat eretnekséget! Ha az az ember, aki Péter Székét elfoglalja, mégis ilyet tesz, akkor az már magánemberként eretnek volt, azaz már megválasztása sem volt érvényes. M. atya mégis egyszerre beszél a tévedhetetlen Tanítóhivatalról és egy eretnekségeket hirdető pápa legitimitásáról. És egy szóval nem említi IV. Pál bulláját (Cum ex apostolatus officio), ami e tévedhetetlen Tanítóhivatal része, és amiben feketén-fehéren ki van jelentve, hogy 1) egy eretnek nem lehet pápa, még megtérése esetén sem; 2) egy ilyen eretnek pápa önmagától elveszti hivatalát, azaz ehhez nem kell semmiféle külön ítélet! A mostani pápa hivatali működése láttán szabad-e rossz néven venni egy hithű katolikustól, ha gondolatai „meglódulnak”, és – akarja vagy sem – újra és újra e kínzó kérdés elé állítják: „Lehet-e egy pápa, aki olyan dolgokat tesz és tanít, melyek korábban eretnekségnek számítottak, még valóban pápa?” Vagy éppenséggel nem szörnyű az a gondolat, hogy egy eretnek, aki emiatt természetszerűleg az Egyházon kívül áll, ezzel egyidőben ezen Egyháznak, melytől éppen eretneksége által saját maga szakadt el, talán mégis a feje? Lehet valaki egy egyháznak az első embere, melyhez már egyáltalán nem is tartozik többé? És az igaz-e, hogy egy „papa nullus” (egy eretnek pápa) nem pápa? – Nos, nem hangzik ez a fejtegetés nagyon egyszerűnek és ezért meggyőzőnek is? Legyünk azonban résen: nem minden, ami egyszerűnek, egyértelműnek és konzekvensnek tűnik, egyúttal már helyes is! Egy példa erre: a 4. században a Karthago-i püspöki szék jogos utódlásáért folytatott harcban a donatisták a katolikusokkal szemben azt állították, hogy egy püspök vagy pap, aki súlyos bűn állapotában él, se nem szentelhet, se a szentségeket nem szolgáltathatja ki érvényesen. „Bizonyítékuk” erre az állításra nagyon egyszerű, ügyes, egyenesen címszószerű volt: az Egyház szentségei azért vannak, hogy a kegyelmet közvetítsék. Hogyan adhat azonban valaki olyant, amije nincsen? Hogyan adhat át olyan valaki másnak kegyelmet, aki maga nincs a kegyelem állapotában? Első pillantásra úgy tűnik, hogy azok érvei, akik ezt a véleményt képviselték, megcáfolhatatlanok, egyszerűek és ezen kívül még sokkal konzekvensebbek és idealisztikusabbak, mint a „lanyha” katolikusokéi. És mégis, ez a tanítás mint a donatisták tévtana került be az egyháztörténelembe.       Ki tudhatja, hogy valaki biztosan a kegyelem állapotában van-e vagy sem, és érvényes szentségeket szolgáltat-e ki vagy sem? Ha elfogadjuk a donatisták érveit, semmi nem lesz többé biztos, és ezért az Egyház elítélte ezt a – minden bizonnyal a szentségek tisztán tartásáért való buzgóságból született – tévtant. Lefebvre érsek mindig újra és újra óvott egy probléma, mint például az utolsó pápák esete, túlságos leegyszerűsítésétől. Mindig tudni kell különbséget tenni ahhoz, hogy a biztos úton maradjunk, hogy valóban az Egyházban maradjunk.       Melyik azonban az a „biztos út”, melyen maga Lefebvre érsek is járt? A múltban a teológusok véleménye megoszlott: egy részük arra az álláspontra helyezkedett, hogy a legfelsőbb tanítóhivatal senkitől – se egyetlen zsinattól, se egyetlen bíboros-kollégiumtól – nem bírálható felül. Ezt a kérdést, melyet a teológusok akkoriban – hiszen gyakran nem is gondolták át, hogy ilyesmi valaha is bekövetkezhet – spekulatív módon tárgyaltak, az Egyház a maga tévedhetetlenségével soha nem döntött el. Ez a kérdés tehát még nyitva áll. Ha tehát az Egyház még nem döntött e felől, a teológusok véleménye pedig nem egységes, hogyan tudjon egy egyszerű katolikus vagy privát teológus ebben a kérdésben dönteni?       Kétségek között kell maradnia. Bár jó oka van arra, hogy nyomós privát okokból véleményt alkosson, de álláspontja éppen csak nézet marad, és nem adja meg az egyházi tanítóhivatal bizonyosságát.       Különben mi szükség lenne még a tévedhetetlen tanítóhivatalra, ha privát teológusok véleménye helyettesíthetné? Ezért minden „teologizálás” mellett sem tudunk egy „opinio”, egy teológiai tannézet és bizonyosság szintjére eljutni, tehát megfontolásaink semmiképpen sem szolgálhatnak biztos talajul olyan messzemenő következményekkel járó döntésekben, mint egy egész pontifikátus érvényességének kérdése. „Ez mind lehet így”, vetheti ellen bárki, „de talán minden katolikus életet ‘fagyasszunk be’, tegyük ölbe a kezünket és tétlenül várjunk, amíg egy katolikus pápa ezeket a dolgokat tanítóhivatalilag tisztázza? Mikor fog ez megtörténni? Mi most élünk, és ezt a problémát olyan jól kell elintézzük, ahogyan éppen tudjuk!”       Igen, nekünk most kell cselekednünk és döntenünk, de nem egy bizonytalan vélemény vagy egy olyan tantekintély alapján, mely nekünk nem felel meg. Ha nekünk most kell döntéseket hoznunk, a probléma megoldása azonban nem tisztázott, akkor egy kötelességtudóan gondolkodó katolikusnak az Egyház és a szentek által a „kételyben való cselekvés” esetén gyakorolt ősrégi erkölcsteológiai alapelvekhez kell tartania magát, még pedig addig, amíg a kételyt és a bizonytalanságot a tanítóhivatal végleges döntése meg nem szünteti. Álljon itt Szent Alfonz tanítása és az egyházjog szerint ezen alapelvek közül kettő, melyek közül az első így hangzik: „Melius est conditio possidentis – a birtoklási állapot van jogilag kedvezőbb helyzetben.” A birtokosnak egy vádlóval szemben nem kell bizonyítania, hogy ő a jog szerinti birtokos, hanem a vádlónak kell a birtokos állapot jogtalanságát bizonyítania. Amíg ő ezt kifogástalanul meg nem teszi, az adott birtokost jog szerintinek kell elismerni.       Ez azt jelenti, hogy egy pápát jog szerintinek kell addig elismerni, amíg pontifikátusának biztos elvesztése nincs kifogástalanul és értelmes kétely nélkül megállapítva. De mivel az Egyház egy az eretnekséget pártoló pápa hivatalvesztését soha végérvényesen el nem döntötte, kétséges esetben egy ilyen pápa hivatalát addig érvényesnek kell tartani, amíg Péternek egyik utóda egyszer erről végleges döntést nem hoz. „De nekünk tudnunk kell, hogy ő vajon jog szerinti pápa-e, vagy sem, hogy tudjuk, követnünk kell-e őt vagy sem”, hangzik a következő ellenvetés. – De valóban nélkülözhetetlen ezt tudnunk? Másodszor: a kánoni jog azt írja elő, hogy abban a kétséges esetben, mikor nem tudni, hogy az új törvény összhangban van-e a korábbival, a katolikust a régi törvény kötelezi (CIC 1917 can. 6n. 4).       Vagy nem ad-e a szentek története elég példát arra, hogy a jog szerinti tekintéllyel szembeni engedetlenség igenis jogos akkor, ha ez a hit vagy éppen az erkölcsi törvény ellen követel valamit, az ellen, amit „mindig és mindenütt és mindenki hitt” (Leri Szent Vince, Communitorium nn. 3/4)? Ahhoz, hogy hűek maradjunk az Egyházhoz, elegendő, ha nem követjük a rossz pásztorokat abban, amiben ők a hagyománytól eltérnek. Ahhoz, hogy egy jogellenes parancsot visszautasítsunk és ezzel Isten törvényéhez hűek maradjunk, nem szükséges már most végleges döntést hozni arról, hogy a pásztorok jog szerint viselik-e hivatalukat vagy sem. A konstanzi zsinat egyik kétséges, de két jogszerinti pápa által is elismert dekrétumáról IV. Jenő pápa „Etsi non dubitemus” bullájában ezt írta: „Abban bizakodunk, hogy ez senki számára nem kétséges: az egész Egyház hite csak egy, mely nem tud és nem tudott soha változni. Ha tehát a dekrétum az igazságot tartalmazza, akkor összhangban kell lennie az Evangéliummal, a szent tanokkal és a zsinatokkal. Tehát ezek felől kell értelmezni: velük mint szilárd alappal össze kell tartoznia. Mivel, ha nincs összhangban a szent atyák nézőpontjával és az egyházi szabályokkal és definíciókkal, akkor az igazság nem állhat mögötte. Annak a dekrétumnak tehát összhangban kell lennie a szentek tanításával és hitével. … Mivel mindennek, ami ezzel a katolikus igazsággal ellenkezik, szükségszerűen a hittel is összeegyeztethetetlennek kell lennie. … Látjátok tehát, kedves Fiaim, micsoda mérget vetett el az emberi üdv ellensége ebben az utolsó időkben, hogy az egész Egyházat sértse, és Krisztus testét, melyet a hóhérok a keresztre feszítésnél nem tudtak szétszaggatni, széttépje. Látjátok, miként kap minden eretnekség szabad utat, ha az apostoli szék auktoritását megtámadják, mely elől azonban mindenkinek tartózkodnia kell. Ezzel szembe kell szállni, kedves Fiaim, és minden erővel ellenállást kell tanúsítani, hogy a méreg ártalmatlanná váljon.” „Mindegy, hogy egy eretnekséget segítő vagy eretnek pápa elveszíti hatalmát vagy sem: azt a pásztort, aki nyíltan tévedésbe esik, abban, melyben a hagyománytól eltér, nem szabad követni”, mondta Lefebvre érsek.       „De nem maga Lefebvre érsek mondta, hogy nem tenné tűzbe a kezét azért, hogy a pápa valóban pápa?”, vetik közbe egyesek. Igen, valóban mondott ilyet, és ebben teljesen igaza volt, mert valóban nem tehette tűzbe kezét sem azért, hogy Péter székének jelenlegi birtokosa valóban pápa, sem azért, hogy nem az, hiszen Msgr. Lefebvre csak egy egyszerű katolikus püspök volt, akinek se hivatala, se auktoritása nem volt ahhoz, hogy egy ilyen kérdést tanítóhivatali bizonyossággal megválaszoljon.       „Ne tulajdonítsunk magunknak olyan tekintélyt, melyet nem birtokolunk”, mondta ő újra és újra, és e szerint cselekedni, én úgy gondolom, a becsületes és megbízható gondolkodás jele.       Abban a pillanatban, melyben nem tudunk különbséget tenni az Egyház csalatkozhatatlan tanítása és saját teológiai tanvéleményünk között, saját lelkünket tesszük a Szentlélek helyére, és okosabbnak tartjuk magunkat az Egyház tanítóhivatalánál, melynek döntésére, úgy hisszük, nem szükséges tovább várnunk. Nem tisztességtelen és sértő az örök Egyház tanítóhivatalával szemben a sedisvacantiát „dogmává” vagy minden egyházi döntés elengedhetetlen alapjává tenni? Aki ezt teszi, magát teszi meg saját „pápájának”, és ezzel már most eljátssza azt a lehetőséget, hogy egykor alávethesse magát az Egyház tanítóhivatalának, mely egyszer majd a zsinat utáni pápákról ítéletet mond. A sedisvacantiát mintegy dogmatizálni ebben az összefüggésben sokatmondó, és alkalmas arra, hogy újfent tanúsítsa az emberi gondolkodás tökéletlenségét, mely az egyházi tanítóhivatal Isten által megerősített bizonyosságát – minden egyházi egység alapját! – nem helyettesítheti. „Ahhoz, hogy valaki valóban az Egyházban maradjon, tényleg szükség van a – tanítóhivatalilag – biztos úton maradni.”       Kerüljük el egy Savonarola zelótás szellemét, aki a 15. században VI. Sándor alatt Péter trónját vak szenvedélyességben megüresedettnek jelentette ki: „Biztosítalak benneteket ‘in verbo Domini’, hogy ez a Sándor se nem pápa, se annak nem szabad őt tartani. Mert … eltekintve egyéb bűneitől, melyeket az egész világ ismer, azt is állítom, hogy még csak nem is keresztény, és Isten létezésében sem hisz, ami minden hitetlenséget felülmúl.” (L.v. Pastor. A pápák története III/1.498.o.)       Savonarola egyházi és politikai ügyekre vonatkozó privát véleményét „factum divinum – isteni kijelentésnek” tartotta, s ezért azt gondolta, hogy aki nem hisz neki, az nem is lehet jó keresztény; mert ő oly kevéssé tévedhet, mint maga Isten. (u.o. 478.o.) Az Egyház szociális tanával kapcsolatos viták során XIII. Leó 1885. november l-én a következő általános érvényű intéssel fordult a katolikusokhoz: „Ha ugyanis mi a katolikus ügyet akarjuk megvédelmezni, akkor mindenképpen szükséges, hogy a katolikus Egyház által tanított alapelvek megvallásában mindenki tökéletesen egységes és kitartó legyen. Ezzel kapcsolatban óvakodni kell attól, hogy hamis nézetek valahogyan eluralkodhassanak vagy ellenük hanyagabbul küzdjünk, mint azt az igazság megköveteli. Olyan dolgokban azonban, melyekről saját vélemény alkotható, megengedett mértéktartóan és az igazság utáni becsületes vággyal önálló nézetet képviselni, mindazonáltal sértő gyanúsítgatások és kölcsönös gyalázkodások nélkül.” (Immortale Dei) Csak az Egyház tanítóhivatala iránti becsületesség és tisztelet ilyen alapjain tudja majd e probléma további teológiai kutatása és megtárgyalása az Egyház szellemét lehelni és a lelkek számára gyümölcsöző lenni. Feltéve: 2006. augusztus 1. Módosítva: 2014. december 20.