Ahhoz, hogy a katolikus dogma és a protestáns tan közötti ellentétet megérthessük, elsőként Luthernek az áteredő bűnről és a megigazulásról szóló felfogását kell közelebbről megvizsgálnunk. A német reformátor szerint ős-szüleink bűne nem csak súlyosan megsértette, hanem alapjaiban zúzta szét az emberi természetet – következésképpen nem létezik többé erkölcsi szabadság.
     Ebből következik Luthernek a megigazulásról alkotott fogalma, mely szerint a kegyelem nem járja át a természetet, nem gyógyítja és nem teszi szentté azt, hogy ezzel az Isten előtti (külső) megigazulás a belső megigazulásnak pontosan megfeleljen, hanem a kegyelem a tönkrement emberi természetbe egyáltalán nem tud többé behatolni. Így Isten a bűnöst Krisztus érdemeivel mint egy kabáttal csak kívülről takarja be, és ezzel megigazultnak jelenti ki, miközben belül az ember ugyanolyan bűnös marad, mint annakelőtte.

Ebből pedig megint csak logikusan következik egymással szorosan összefonódva Luther négy „soli”-ja:
l. Sola gratia: egyedül Isten kegyelme eszközli ki és viszi végbe megigazulásunk művét. Az ember semmit nem tud ehhez hozzátenni, mivel erkölcsi szabadsága hiányzik; így az ember minden egyéni törekvése hiábavaló, sőt elbizakodott.

Kálvin még ennél is továbbmegy, és ezt a végső következtetést vonja le: ha az ember megigazulása egyedül Isten műve, akkor az embernek semmilyen hatása nincs saját üdvözülésére, így az ember nem Isten előre-tudása, hanem Isten akarata szerint kerül a mennybe vagy a pokolba. Az egyéni erkölcsi erőfeszítés megszűntével szükségszerűen elveszik az engesztelő áldozat realitása, sőt lehetősége is, mely egyrészt a keresztáldozat szakramentális megújítása, másrészről azonban az Egyház, a felszentelt papok áldozata is, mellyel a misztikus test minden egyes tagjának egyéni áldozata egyesül.

Luther számára az Eucharisztia csupán emlékezés Krisztus szenvedésére és halálára, legfeljebb dicsőítő és hála áldozat. Az ő megigazulási elmélete szerint az engesztelő áldozat támadásnak tűnik Isten kegyelme, sőt maga a megigazulást végrehajtó Isten személye ellen. Ezért utasítja el Luther az engesztelő áldozatot mint szörnyűséges bálványtiszteletet.
     De a szentek fogalma sem létezik Luther megigazulási tana szerint. A protestantizmusban nem csak de facto nem léteznek szentek; szerintük az ilyenek léte egyáltalán nem is lehetséges, hiszen elveik szerint az emberi természet gyógyíthatatlan, tehát az ember nem tud megváltozni és szentté válni.

2. Sola fides: Ha az ember képtelen erkölcsi megerőltetésre, akkor már az üdvözülés titkában való emberi közreműködés puszta igénye is vakmerő elbizakodottságnak tűnik. Ezért a reformátor e szavai: „Az igaz minden jó cselekedetében vétkezik” teljesen logikusak és érthetőek lesznek, csakúgy, mint ezek: „Vétkezz bátran, de higgyél még erősebben”. Nem a böjtölés, az imádság, a könnyek, az alamizsnálkodás, önmagunk sanyargatása és megtagadása, a zarándoklatok és a szerzetesi élet segít hozzá megigazulásunkhoz, hanem egyedül a hit, ami alatt azonban ők nem az isteni kinyilatkoztatás alázatos elfogadását értik, hanem a Krisztus érdemeibe vetett személyes bizalmat.

3. Sola Deus: Ebben a Krisztus érdemeibe és az ő kizárólagos közvetítő tevékenységébe vetett személyes bizalmi hitben az üdvöt Isten közvetlenül ajándékozza az embernek. Az Egyház, papságával és hierarchiájával Krisztussal és tőle függve nem közvetítő többé, hanem csak a hívek közössége, Isten népe. Ugyanígy megszűnik a szentek közbenjárása. Különösen Mária közvetítő szerepe tűnik el. Mivel a protestantizmus elveti az analogia entis elvét, számukra egy Krisztus közvetítő szerepétől függő másik közvetítő tevékenység teljesen elképzelhetetlen. Ha az ember képtelen Isten kegyelmével saját üdvének eléréséhez hozzájárulni, hogyan lenne képes mások üdvét elősegíteni? Eszerint tévedés az üdvtörténetben kiemelkedő szerepet tulajdonítani Máriának; ő csupán akarattalan eszköz az Istenember megszületésében.
     A protestantizmustól tehát teljesen idegen minden Isten szentségét tükröző földi szentség.

4. Sola scriptura: Mivel Isten az üdvözülést direkt ajándékozza az embernek – anélkül, hogy egy causa secundaria-t, konkrétan egy egyházat vagy egy hierarchiát ehhez eszközül használna – a kinyilatkoztatásnak sem lehet a Szentíráson kívül más forrása. Krisztus nem csak de facto nem alapított tanítóhivatalt, hanem protestáns szemszögből nézve egy ilyennek puszta léte is teljesen lehetetlen. Ezért mikor Luther a pápát antikrisztusnak nevezte, ez nem annyira az ő dühkitörésének a jele, hanem inkább a protestantizmus teológiai meggyőződése volt.

Ratzinger bíboros maga idézte „Egyház, ökumenizmus és politika” című könyvében Luther egyik mondását, mely világosan kifejezésre juttatja a reformátor véleményét az Egyházról és annak tanítóhivataláról. A Trienti Zsinattal kapcsolatban írta Luther. „El kell venni a pápától, a bíborosoktól és az egész csürhétől bálványimádásukat és a pápai fenséget, és mint istenkáromlóknak nyelvüket hátul a nyakukon ki kell tépni, és rajta egyiket a másik után a bitóra kell szegezni. Ezután tarthatnak konzíliumot vagy amit akarnak, a bitón vagy a pokolban az ördögök között.”

És ki garantálja a Szentírás megbízhatóságát, ki értelmezi, a Bibliát? A válasz: a Szentlélek maga, ki minden egyes hívőt közvetlenül világosít meg. Ha tehát valóban létezett protestáns befolyásolás a zsinatra, akkor ez minden kétséget kizáróan a következő területekre és követelésekre irányult:

1. Az Egyház struktúrája:
a) a tanítóhivatalt át kell formálni a szeretet egyik szolgálatává,
     b) a hierarchiát fel kell váltania az Egyház demokratizálásának, hiszen mi mindannyian Isten népe vagyunk,
     c) a felszentelt papságnak a laikusok általános papságában kell feloldódnia.

2. Hit és hittételek; filozófiai axiómák
a) az Egyháznak és a szenteknek, különösen a Boldogságos Szűz Máriának háttérbe kell vonulnia, és egy (hamis) Krisztus centrikusságnak kell helyet csinálnia,
     b) az Egyháznak azt az abszolút igényét, miszerint ő az egyetlen üdvösségre vezető intézmény, fel kell váltania a különböző hitvallások és hitformák elismerésének,
     c) a tanítóhivatalt a teológusok munkájával kell helyettesíteni, különösen a (liberális) szövegmagyarázattal,
     d) egy nem egyértelműen a Szentírásban megalapozott tradíció létezését meg kell szüntetni,
     e) a (hit)-parancsolatait a (szabad) lelkiismerettel kell helyettesíteni, különösen a katolikus állam ideáját kell feladni, mivel ez ellentmond a szabad lelkiismeretnek; ezért követelni kell a vallásszabadságot,
     f) az objektív rendnek át kell adnia helyét a szubjektivizmusnak és individualizmusnak, a bonum commune-nak (a közjónak), a személy önmegvalósításának, azaz a perszonalizmusnak,
     g) az Egyháznak minden földi hatalomról és uralomról le kell mondania, különösen a katolikus államról mint faktumról, mert ez a protestantizmus terjedését gátolja,
     h) a természet és kegyelem kapcsolatának elméletét fel kell adni, és közeledni kell a fideizmus (Karl Barth) vagy a naturalizmus és racionalizmus (Bultmann) felé a társadalom laicizálásával,
     i) mindjobban el kell térni a római hatástól, ami többek között a latin nyelvben, és még inkább a római pápa és az ő kúriájában jut kifejezésre.

3. Kultusz
a) el kell hagyni a „triumfalizmust” és vissza kell térni az istentisztelet egyszerű formájához,
     b) háttérbe kell szorítani az áldozatot, és ki kell emelni az igét és az Eucharisztiát mint úrvacsorát. A liturgia nem kultusz, hanem mindenekelőtt oktatás; emellett a gyülekezet ügye.

A protestánsok valóban jelen voltak a II. Vatikáni Zsinaton, mégpedig kétféle módon: egyrészt mint megfigyelők, akiket a Keresztények Egységének Titkársága hívott meg; másfelől azokon a liberális zsinati atyákon és teológusokon keresztül, akik évek óta közeledtek a protestáns ideákhoz, és a zsinaton inkább mint saját egyházuk vádlói és a protestantizmus képviselői, mint a katolikus Egyháznak, tanának, kultuszának és becsületének védelmezői léptek fel.

1868. szeptember 13-án IX. Pius pápa „minden protestánst és más nem-katolikust” meghívott, hogy az ökumenikus zsinat alkalmát kihasználva „a katolikus Egyházba visszatérjenek”. Felszólította őket, hogy „igyekezzenek megszabadulni állapotukból, melyben megmaradva nem lehetnek biztosak saját megmenekülésükben”.
     Ez a levél megbotránkozást keltett, és szinte semmilyen eredménnyel nem járt. Az I. Vatikáni Zsinat törekvésének sikertelensége a keresztény egység megteremtésében, mint baljóslatú felhő lebegett a II. Vatikáni Zsinat fölött. XXIII. János pápa azonban optimizmusában nem vett erről tudomást. Mikor a világot egy ökumenikus zsinat egybehívásának szándékáról tudósította, csakhamar rátért „az elszakadt egyházak híveinek újbóli meghívására, kik minket barátságukkal követnek az egység és kegyelem keresésében, melyre a világ minden táján oly sok lélek vágyik”. Így került a pápa által 1960. június 5-én a zsinat közvetlen előkészítő munkáira alakított számos bizottság és titkárság közé A Keresztények Egységének Titkársága, melynek feladata az ortodox, ókatolikus, anglikán és a protestáns egyházakkal való kapcsolat helyreállítása, és ezek hivatalos zsinati küldöttjeik kinevezésére való felszólítása volt.

A vallási klíma XXIII. János pápa világában nagy mértékben különbözött a IX. Pius pápa idejéből valótól. A két pápa uralkodása közti években az ökumenikus mozgalom, mely a reménytelenül felaprózódott protestantizmusból indult el, katolikus szellemeket is elért, sőt, az Egyház belsejébe is beszivárgott. XI. Pius pápa „Mortalium animos” kezdetű enciklikájában nyomatékosan óvott ezektől a pánkeresztényektől és ettől a pánkereszténységtől, mely vallási közömbösséghez, végezetül pedig a hit feladásához, vagyis aposztáziához és ateizmushoz vezet. Mint vakmerő ötletet különösen azt a gondolatot vetette el, miszerint egy ilyen ökumenikus mozgalom élére magának a pápának kellene állnia.
     Mégis, az ökumenikus mozgalom, támogatva egyrészről azon bibliai kutatásokkal, melyek a protestáns, anglikán, ortodox és katolikus tudósokat összehozta, másrészről a nemzetiszocializmus ellen folytatott részben közös ellenállással, ezidőre már bizonyos önálló dinamikát alakított ki, különösen Németországban, Franciaországban és Hollandiában, mégpedig főleg a jezsuiták és a dominikánusok köreiben. Ennek következtében a Szent Offizium 1949. december 20-án kiadott nagyterjedelmű „Instrukció az ökumenikus mozgalomról” című utasításában a hívek – tévesen – kevésbé a Szentszék aggodalmát és figyelmeztetését látták azon veszélyek miatt, melyek számukra e mozgalom ténykedéséből keletkezhetnek, mint sokkal inkább bátorítást, sőt, további ösztönzést.

XXIII. János pápa A Keresztények Egységének Titkársága elnökének Augustin Bea bíborost, titkárának pedig Mgr. Jan Willebrands-t nevezte ki. Utóbbi mint filozófia professzor Roermond-ban már 1951-ben életbe hívott egy katolikus konferenciát ökumenikus kérdések megvitatására. A titkárság számos tagját és tanácsadóját e konferencia résztvevőiből választották ki. Az 1960. november 14–15-én tartott első plenáris ülésen különböző szakproblémákat és témákat néztek át, melyeket aztán a résztvevők között feldolgozásra szétosztottak. Ezekután hármas, négyes csoportokban készítették el az első terveket e problémák megoldására.

E tanácskozásokat addig szokatlan ökumenikus események sora követte. December 2-án az akkori Canterbury érsek, Dr. Geoffrey Fischer tett előre bejelentett udvariassági látogatást XXIII. János pápánál Rómában. E látogatás előkészítésével a titkárságot bízták meg, és utólagos kommentárját is Bea bíboros készítette a Civita Cattolica 1960. december 10-i számának egyik részletes cikkében.
     Az 1961-es világimanap oktávjától a titkárság elnöke által adott interjúk és nyilvános előadások ritmusa egyre intenzívebb lett. Bea bíboros január 21-én Rómában a dominikánus egyetemen, az Angelicumon „Katolikusok az ökumenikus probléma előtt” címmel tartott előadást. Itt beszélt első ízben a nem-katolikusoknak az Egyházhoz való tartozásának égető, de akkoriban még nagyonis gyanús kérdéséről. Egy héttel később, január 29-én Genovában a reformátusoknak a zsinathoz való kapcsolatáról beszélt, és bemutatta elképzeléseit, melyekkel a zsinat a keresztények egységéhez hozzájárulhat.
     Ettől kezdve Bea bíboros az egész akkori szabad Európát beutazta, hogy hallgatók ezrei előtt előadásokat tartson, kollokviumokat vezessen, kongresszusokon vegyen részt, melyek különböző címszók alatt mind az ökumenikus kérdésről és a keresztények egységéről szóltak: Katolikusok az ökumenikus probléma előtt; Zsinat és egység; Akadémiai kutató- és tanítótevékenység a keresztények egységének szolgálatában; A II. Vatikáni Zsinat és a nem-katolikus keresztények stb. Beszélt többek között Milánóban, Luganoban, Torinóban, Chieriben, Rómában, Szardínia szigetén, Velencében, Strassburgban, Bernben, Baselben, Zürichben, Freiburgban, Párizsban, Heidelbergben, Tübingenben, Münchenben, Bécsben, Innsbruckban, Essenben, Kelet- és Nyugat-Berlinben, a Hannover-i Katolikus Napokon, Angliában, Dániában és 1964. május 13-án 750.000 zarándok előtt Fatimában. Találkozott Jules Isaac zsidó professzorral, aki azt akarta, hogy a zsinat nyilatkozatot adjon ki az antiszemitizmus ellen és a zsidó-keresztény együttműködés mellett. Több ízben összejött Dr. Wilhelm Visser’t Hooft-tal, az Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkárával; az első alkalommal 1961. szeptemberében Milánóban. Ezen első találkozás egyik legfontosabb beszédtémája a vallásszabadság volt.
     1962-ben, angliai tartózkodása idején meglátogatta Dr. Michael Ramsey-t, az új Canterbury érseket és Anglia anglikán egyházának prímását. Maga Ramsey volt az, aki ezt a látogatást történelmi pillanatnak nevezte, mivel eladdig 400 év óta római bíboros nem lépte át az anglikán püspöki rezidencia, a Lambeth palota küszöbét.

1966. szeptember végén Frankfurtban nagyjelentőségű ökumenikus esemény zajlott le: a Német Könyvkiadók békedíjának díjkiosztó ünnepsége. A díjat a két vezető ökumenista: Bea bíboros és Dr. Wilhelm Visser’t Hooft kapta. Este a két békedíjas vezetése alatt a lutheránus Pál templomban nagy feltűnést keltő istentiszteletet tartottak, melyet a német televízió is közvetített. „Soha nem mertem volna még álmodni sem arról, hogy egyszer Bea bíborossal együtt oszthatok áldást” kommentálta az eseményt Dr. Visser’t Hooft lelkész.
     Nem sokkal e díjkiosztás előtt, szeptember 12–15-ig Bea bíboros Taizében vett részt egy ifjúsági találkozón, míg az Amerikai Egyesült Államokba négy utazást tett. Ezek egyikén részt vett a Harvard Egyetem katolikus-protestáns kollokviumán, 1963-ban pedig New York-ban a különböző felekezetek és vallások prominens képviselőinek nagy agape-találkozóján, melyen az Egyesült Nemzetek főtitkára és az UNO közgyűlés elnöke is jelen volt. Számos amerikai egyetem kitüntette, és 1965 áprilisában, utolsó amerikai útja során, Philadelphiában megkapta a nemzetközi testvériség díját. Bea bíboros, szinte azt mondhatjuk, mindenütt jelen volt, és ezt a személyes jelenlétet még több mint 260 publikációval is megtámogatta!

Még fontosabb és meghatározóbb volt befolyása a zsinatra, melyet mindkét zsinati pápa támogatott és elősegített. Bea bíboros magánemberként kétségen kívül jámbor ember volt; lelkigyakorlatos feljegyzései eléggé bizonyítják ezt. A szentmisét élete központjává tette, és belőle akart élni. Ugyanakkor nyilvánvalóan teljesen liberális szellem volt, melyet tettei bizonyítanak. A zsinaton ő volt a katolikus pozíciók egyik legfőbb támadója.

Most azonban időben nagyon előre szaladtunk, térjünk tehát vissza az időrendi sorrendhez.

A „Keresztények Egységének Titkársága”-nak volt feladata a nem-katolikus „egyházak”, egyházi egyesülések, egyházi megfigyelők és delegáltak részére a zsinatra való meghívást elkészíteni, és e meghívókat a pápa nevében elküldeni. „A világ elszakadt egyházainak ezreinél lehetetlen volt, hogy közülük mindegyik képviseltesse magát a zsinaton. Bea bíboros megoldása abból állt, hogy a nagy csoportosulásokat kereste meg, és felszólította őket, hogy küldjenek olyan delegációt, mely az összes velük egy érdekkörben levő egyházat képviselni tudja.” (idézet Wiltgentől)
     Bea bíboros felszólította a Canterbury-i érseket, hogy küldjön delegációt az anglikán egyház képviseletére. A meghívást az érsek elfogadta. A keleti egyház küldöttei mellett a zsinat első ülésén a protestánsok következő képviselői foglaltak helyet:
     – anglikán gyülekezet: 3 képviselő,
     – lutheránus világszövetség: 2 képviselő,
     – reformált és presbiteriánus egyházak világszövetsége: 3 képviselő,
     – Németország evangélikus egyháza: l képviselő,
     – Krisztus egyházának világi gyülekezete: l képviselő,
     – kvékerek: l képviselő,
     – International Congregational Council: 2 képviselő,
     – metodista világtanács: 3 képviselő,
     – egyházak ökumenista tanácsa Genfből: l képviselő,
     – liberális kereszténység és vallásszabadság nemzetközi egyesülete: 2 képviselő.
Ezen kívül a titkárság meghívottai voltak még:
     – Roger Schutz és Max Thurian, a Taizé-i protestáns közösség vezetői,
     – professzor Cullmann, a baseli és párizsi egyetem tanára,
     – professzor Berghauer, az Amszterdam-i protestáns egyetem tanára.
Összesen tehát 23 nem-katolikus képviselő.

A meghívólevélben státuszukat és szerepüket a következőképpen definiálták:
     a) a megfigyelők a Rómától elszakadt egyházakat megbízható hírekkel informálják a zsinatról,
     b) részt vehetnek az ünnepélyes nyilvános üléseken és a zárt általános gyűléseken, melyeken a zsinati dekrétumokat tárgyalják meg. Nem vehetnek részt a bizottságok ülésein, kivéve különleges esetekben és külön engedéllyel,
     c) nincs se felszólalási, se szavazati joguk,
     d) az egységek titkársága a közvetítő a zsinat szervezetei és a megfigyelők között, ő adja meg a szükséges információkat, hogy a zsinat munkáit könnyebben és hatásosabban követhessék. Ezenkívül a titkárság a képviselők kérésére találkozókat szervez kvalifikált személyekkel, például zsinati atyákkal, a zsinaton felvetett témákról.
     Ennyit a protestánsok direkt zsinati jelenlétéről.

Indirekt azonban jelen voltak azokon a zsinati atyákon és teológusokon keresztül, akik már régen magukévá tették a protestáns eszméket, és ezeket nyíltan vagy kevésbé nyíltan nyilvánosan is képviselték: Bea, König, Frings, Döpfner, Liénart, Alfrings bíborosok, Karl Rahner SJ Hans Küng, Eduard Schillebeeckx OP Yves Congar OP szakértők, hogy csak néhányat említsünk közülük.
     Bizonyítékul elég legyen Congar műveiből néhány mondatot idézni: „Németországba tett második utazásom alkalmával felkerestem azokat a legfőbb lutheránus helyeket, melyek vonzottak. Luther az egész történelem egyik legnagyobb vallásos zsenije. Ebből a szemszögből egy fokra állítom őt Szent Ágostonnal, Aquinói Szent Tamással vagy Pascallal. Bizonyos tekintetben még magasabban is áll, mint ők. Luther az egész kereszténységet újra gondolta. Luther az Egyház embere volt, mert képtelen volt olyasmit magáévá tenni, mely nem saját tapasztalatából származott.” „Abban, amit Luther sajátos éleselméjűséggel megállapított, minden bizonnyal van tévedés, és ez egyedül Lutheré és a lutherizmusé; de van sok igazság, melynek kezdetén bizonyos autentikus értékek meglepően éles tapasztalatai állnak. Ennek az embernek az volt talán a küldetése, hogy ezeket az értékeket az egész Egyház javára kinyilatkoztassa. Ebből a szemszögből nézve azt lehet mondani, hogy mindaz az igazság, ami a vallásos lutherista tapasztalatban rejlik, hiányzik a katolicizmusból, és természeténél fogva azt követeli, hogy ebbe felvegyék.” Congar végül oda ragadtatja magát, hogy a kereszténység disszidens formáiról a következő megállapítást tegye: „Olyan mértékben, ahogy létük mint vallásos szervezet bizonyos értékek állításának hangsúlyozására összpontosul – melyeket különösen éleselméjű felfogásban tanítanak – alkotnak ezek a szervezetek szellemi családokat, melyek mind saját üzenettel, és bizonyos értelemben saját küldetéssel rendelkeznek.”

Így teremt Congar – ki saját bevallása szerint minden zsinati dokumentum kidolgozásában részt vett, kívéve a kommunikációs eszközökkel foglalkozóban – egy új egyháztudományt, különösen a következő pontokban:
     – az Egyház határainak kitágítása (szerinte nem-katolikus közösségek is az üdvösség eszközei lehetnek, és bizonyos módon, ha nem is tökéletesen, de az Egyházhoz tartoznak),
     – a pápai hatalom korlátozása („a pápaság mai formája a történelem képződménye”) egy püspöki kollegialitás javára, melyet az ortodoxok elfogadnának, és kétségen kívül a protestánsok is kedvezőbben fogadnának: a pápát nem Jézus Krisztus direkt helyettesének, hanem csak a püspökkollégium fejének kellene tekinteni,
     – az Egyháznak mint az üdvösség eszközének relativizálása („ma már senki nem állíthatja a keresztény misszió igazolására, hogy lelkeket kell a pokol elől megmentenie. Isten menti meg őket anélkül, hogy az Evangéliumot ismernék. Ha nem így lenne, mindannyiunknak Kínába kellene mennünk”).

Teljes joggal utasítja rendre őt a zsinat előtti Szentszék. A „30 giorni” című újság 1993-as 3. számában maga Congar mondja: „Évek sora alatt a kritika kereszttűzében álltam teológiai műveim miatt. Először Jeruzsálembe, aztán Rómába, majd Cambridgebe küldtek száműzetésbe. A Vatikán nagyon keményen bánt velem. Ezért nem akartam elhinni, hogy zsinati tanácsadónak neveztek ki.”

Nem sokkal másképp nyilatkozik maga Ratzinger bíboros „Egyház, ökumenizmus és politika” című művében: „Engedje meg, hogy egészen empirikus-pragmatikusan egy példával fejezzem ki, amit gondolok: Nem volt-e a katolikus Egyháznak Németországban és máshol több tekintetben is előnyös, hogy ott létezett mellette a protestantizmus a maga liberalitásával és jámborságával, szétszaggatottságával és magas szellemi követelményeivel? Tény, hogy a hitvédő háborúk idején csak szakadás létezett, de később ebből mindkét oldalon egyre inkább pozitívumok keletkeztek a hit számára, mely számunkra érthetővé teszi Szent Pál titokzatos ‘kell’-jét. Mert fordítva; elképzelhető lenne egy teljesen protestáns világ? Vagy a protestantizmus minden kijelentésében, éppen mint ellenkezés, nem tökéletesen a katolicizmusra van utalva, hogy nélküle elképzelhető is alig lenne?”

Tizenegy nappal a zsinat megnyitása előtt bejelentették, hogy XXIII. János pápa a keresztények egységének elősegítésére megalapított titkárságát bizottsági rangra emelte. Azzal, hogy a pápa ezt a döntést korábban nem hozta nyilvánosságra, sikerült az ökumenizmusért dolgozó csapat vezetőit, akiket Bea kardinális az elmúlt két évben verbuvált össze, teljes létszámban megtartani. A titkárság lett így az egyetlen bizottság, melynek nem tizenhat választott tagja volt. Új státusza feljogosította, hogy tervezeteket dolgozzon ki, ezeket az általános kongregáció elé terjessze, ha szükséges módosítsa és megvédje, és minden egyéb a zsinati bizottságokra jellemző funkciót ellásson.

A közgyűlések alatt a megfigyelők a St. Longino tribünön foglaltak helyet, mely teljes egészében részükre volt fenntartva. Különböző nyelvű (angol, francia, német, görög, orosz, arab, örmény, etióp) teológus-fordítók álltak rendelkezésükre, hogy a szavak pontos jelentését lefordítsák és segítsenek nekik, míg az egység titkárságának hivatalos tagjai a szövegeket osztották szét köztük, és minden további felvilágosítást megadtak nekik.
     A megfigyelők minden kedden összejöttek a titkárság tagjaival a közgyűlés heti témáinak megbeszélésére. Ezeken az összejöveteleken számos zsinati atya is részvett, azok, akik különös módon érdeklődtek az ökumenikus problémák iránt. Teológusok és tanácsadók ismertették a témákat, és válaszolták meg a kérdéseket.
     A megfigyelők mellett – különösen a zsinat negyedik üléssorozata alatt – számos keresztény nem-katolikus személyiség is Rómába jött, hogy a zsinat néhány ülésén maga is részt vegyen. Ezen látogatók – többnyire egyetemi professzorok és az ökumenikus mozgalom képviselői – számára is teológia-fordítók álltak rendelkezésre. A zsinat főtitkára az elszakadt testvéreknek mindig a legnagyobb nagylelkűséggel engedte meg, hogy a különböző gyűléseken részt vegyenek.

Így esett, hogy a hivatalos megfigyelők mellett, akik a Szent Péter bazilikában együttesen foglalták el díszhelyeiket, a nyilvános üléseken az ortodox, az anglikán és a protestáns világ számos magasrangú képviselőjét is meg lehetett figyelni. Oroszországból Leningrád metropolitája, Nikodim őeminenciája érkezett a zsinat ünnepélyes záróülésére, melyen többek között még Izland lutheránus püspöke, Dr. Einarson és a svéd lutheránus egyház képviselője, Vasterás püspöke is részt vett.

Még egy hónap sem telt el, mikor Bea bíboros már nyilvánosan kifejezte a delegált megfigyelők reakcióival való megelégedettségét. „Ez valóságos csoda”, mondta, ha összehasonlítjuk az I. Vatikáni Zsinat alatt uralkodó légkörrel.
     Oscar Cullmann professzor az első ülésszak első hat hete után nagyszabású sajtótájékoztatót tartott, melyen kifejtette saját és más vendégek illetve megfigyelők véleményét. Elmondta, hogy minden zsinati szöveget megkaptak, hogy minden kongregációt joguk van felkeresni, hogy módjukban van a titkárság speciális heti ülésein saját nézeteiket kifejteni, és hogy személyes kapcsolatuk van vezető zsinati atyákkal, peritikkel és másokkal. A titkárságnak a keresztények egységéért kifejtett tevékenysége „minden nap nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy létrehozása valóban azt szolgálja, hogy bennünket közelebb hozzon egymáshoz”.
     A zsinat ökumenikus vívmányai közül az első helyen a keresztények egységére alapított titkárság létét említette meg. „Ha ez a titkárság azzal a többi egyház iránti teljes tisztelettel és valóban ökumenikus szellemmel, mely eddig minden cselekedetét és viselkedését jellemezte, működik tovább, akkor joggal tulajdoníthatunk létének rendkívüli jelentőséget az ökumenizmus jövője szempontjából”. További vívmányként jelölte meg a megfigyelők és vendégek jelenlétét a zsinat aulájában. „Napról napra jobban csodálkozom, miként alkotjuk valóban egyre jobban a zsinat egyik részét.”
     A gyűlésekre való felkészülés alatt a megfigyelők azokat a sémákat tanulmányozzák, melyeket előzőleg szétosztottak köztük, mondta tovább Cullmann professzor. „Megjegyzéseket írunk ezekhez, majd összehasonlítjuk őket a Bibliával, az egyházatyák írásaival és korábbi zsinatok anyagával. Reakcióink az eddig mutatott sémákra természetesen nagyon különböző volt: néhányat szerettünk, másokat nem; néhány bátorítóan hatott ránk, mások csalódást okoztak.”
     Cullmann professzor megjegyezte, hogy a II. Vatikáni Zsinat minden jövőbeli történetírójának ki kell majd emelnie a zsinat bárjának – mely minden résztvevő számára nyitva állott – ökumenista jelentőségét. „A bár nem csak felfrissülést jelent, hanem lehetővé teszi számunkra, hogy a világ minden tájáról idesereglett püspökkel találkozzunk oly módon, mely különben lehetetlen volna. És ha ez a dialógus mindkét oldalról ebben a szellemben folytatódik tovább, ahogy eddig, akkor ez már egyedül az egység egyik része lesz, mely további gyümölcsöket teremhet.”

Ez a kísérlet olyan jól bevált az első ülésszak alatt, hogy a zsinat egész időtartamára így folytatták tovább. Amikor VI. Pál pápa a második ülésszak elején a megfigyelőket és a vendégeket kihallgatásra hívta meg, Bea bíboros bejelenthette neki, hogy számuk 49-ről 66-ra, míg az általuk képviselt egyházak és közösségek száma 17-ről 22-re emelkedett.
     A kihallgatás során a megfigyelők és vendégek nevében a Lutheránus Világszövetség képviselője, Dr. Kristen Skydsgaard fordult francia nyelven a pápához, és beszédében „mély háláját fejezte ki a meghívás felújításáért a második ülésszakra”. Abbeli reményének adott hangot, hogy a gyakorlati történelmi teológia fénye, „azaz egy a Biblia és az atyák tanítása által táplált teológia ennek a zsinatnak munkájánál egyre erősebben fog világítani”. Beszélt az új ökumenikus szellemről is, mely a zsinaton megnyilatkozott. „Együtt állunk egy olyan út elején, melynek végét csak Isten ismeri”.
     VI. Pál pápa a következőket válaszolta: „Az a vágyunk, hogy Önöket ne csak házunk küszöbén, hanem szívünk legbensejében fogadjuk.”

A pápai audienciát követő napon, október 18-án Bea bíboros fogadást adott a megfigyelők és vendégek részére. Franciául tartott megnyitó beszédében nyílt kritikára kérte fel a jelenlevőket, és azokra a szavakra figyelmeztette őket, melyeket VI. Pál pápa néhány héttel azelőtt a Római Kúriához intézett: „A kritikát alázattal, megfontoltsággal, sőt, köszönettel kell üdvözölnünk. Rómának nincs szüksége védekezésre, azzal, hogy süket fülekkel fogad olyan javaslatokat, melyek őszinte jóindulatból jönnek, különösen, ha ezek barátai és fivérei hangjai”. Bea bíboros arról biztosította a megfigyelőket és vendégeket, hogy pozitív kritikájukat, javaslataikat és kívánságaikat nagyra fogják értékelni.

Az anglikán delegáció vezetője, John Moorman, Ripon/Anglia püspöke a következő személyes véleményt adta P. Wiltgen-nek a primátussal és a kollegialitással kapcsolatban. Az anglikán egyház négyszáz évig élt a Római Szentszéktől elválasztva, „és ezalatt az idő alatt a pápák igényei megnőttek, különösen az 1870. évi csalhatatlanság dogmával”. Mindazonáltal, ha a keresztények között valaha is egység jön létre, „kell, hogy a közös egyháznak egy központi feje legyen, és ennek a fejnek biztosan Róma püspökének kell lennie.” Az anglikán társadalom, mint egész „kész lenne a pápaság tényét elfogadni, bár nagy nehézséget okozna annak az alapnak az elismerése, melyre ez a primátus épül”, mivel történelmileg és exegetikusan „túlságosan felfújták azokat a szavakat, melyeket Urunk Szent Péternek mondott”. A római katolikus Egyház sokat erősödne, „ha a püspöki kollegialitás elvét elfogadnák, és olyan módszert dolgoznának ki, mely alapján a világ összes püspöke mint képviselő a pápával egy állandó zsinatot képezne”. Ez „a ma többségében olasz kúria jelenlegi rendszerének megjavítása lehetne.”

Gérard de Defois, a francia püspöki kar titkára, később ezt írhatta: „Kétségen kívül az első alkalom volt, hogy hivatalos megfigyelők egy zsinaton a tanúk szerepének örvendhettek, és ezzel megakadályozták a gyülekezetet, hogy magukra szorítkozzanak, még akkor is, ha feladatuk csak konzultatív lehetett. A felhozott javító javaslatok ökumenikus aspektusa például gyakran a döntő kritérium lett.”
     Egyébiránt a megfigyelők nemsokára két csoportra oszlottak: az első csoportba a szkizmatikus keleti egyház tagjai, míg a másikba a protestánsok kerültek.

E kis dolgozat keretei között lehetetlen az összes zsinati diszkusszióban megjelenő protestáns befolyást nyomon követni. Ezért megelégszünk néhány karakterisztikus példával, melyek a zsinat légkörét és szellemét világosan érzékeltetik.

Az első séma, amit diszkusszió céljára a zsinat elé terjesztettek a szent liturgiáról szólt, melyben az ökumenikus szellem félreismerhetetlen volt: „Magukra a protestánsokra”, írta H. Fesquet a diszkusszió első napján, „is mély benyomást tett a dokumentum minősége Krisztus-centrikus karaktere és a számos Szentírásra való utalás miatt. A liturgikus reform ökumenikus jelentősége nyilvánvaló.” Riliet lelkész csaknem ugyanezeket a szavakat használta a Tribune de Géneve olvasói számára: „A liturgiáról szóló séma egészében jónak látszik – mondták azok a nem-katolikus megfigyelők, akiket el tudtam érni –, sokkal jobbnak, mint azok, melyeket nekünk kiosztottak. A népnyelv felvétele a liturgiába megegyezik saját elveinkkel. Több küldött a szertartások leegyszerűsítését kívánja, köztük azok, akiket Bea bíboros ökumenistáinak lehet nevezni”.

A zsinati diszkussziókról szóló kommentárjában E. Marcus nagyon helyesen a következőket jegyezte meg: „A zsinat tudatában volt annak, hogy az új liturgiával egy ökumenikus művet hozott létre”. Feltin bíboros pedig így nyilatkozott: „Az atyák által felhozott okok között gyakran szerepelt ökumenikus érv: ez egyike volt a leggyakoribb hivatkozási alapoknak. És miután régóta tudtuk, hogy a liturgia az elszakadt testvérekkel való közeledés egyik legfontosabb teológiai pontja, meg kell mondanunk, hogy a liturgiáról szóló zsinati munkának nyilvánvalóan ökumenikus jelentősége van.”
     Frings, Lercano, Montini, Döpfner és Doi bíborosok kiemelték, hogy a séma teljességében megfelel az idő követelményeinek, és megegyezik a pápa ajánlásával, mely a zsinattól megkövetelte, hogy az elsősorban az Egyház világban folytatott missziójának pasztorális és gyakorlati szempontjaival törődjön. Még hozzátették, hogy a sémának ezenkívül ökumenikus aspektusa is van; ez olyan megállapítás, melyet mindazok a liturgikusok elégtétellel nyugtázhatnak, akiknek lehetőségük volt a liturgiáról szóló zsinati vitákon részt venni. A liturgikus kilátások innentől korszakalkotó erőt jelentenek az Egyházban, teljesen átitatva a pasztorális, misszionárius, spirituális, ökumenikus és teológikus mozgalomtól, azaz azoktól a nagy mozgalmaktól, melyek jelenleg Krisztus misztikus testét éltetik.

November 5-én Duschak püspök – aki német születésű, de a zsinaton a Fülöp-szigeteki Calapan apostoli vikariátusának fejeként volt jelen – sajtótájékoztatót tartott, melyen ezeket mondta. „Az én elgondolásom egy ökumenikus mise bevezetése, melyet, amennyire csak lehetséges, megfosztanának a történelmi rárakódásoktól, s amely a szent áldozat lényegére alapozódna, és mélyen a Szentírásban gyökerezne. Ez alatt azt értem, hogy az Utolsó Vacsora minden lényeges elemét tartalmaznia kell, és olyan nyelvet és gesztusokat kell használnia, melyet mindenki megért, az ima és ige olyan módját és szellemét, melyet akkoriban használtak. Olyan fajta istentiszteletnek kell lennie, melyet a közösség minden tagja, még az is, aki életében először vesz részt egy misén, minden további nélkül meg tud érteni; minden körülményes magyarázat és minden történelmi kommentár nélkül. Emberek által írt imákkal nagyon takarékosan kell bánni; a súlypontot a Szentírás ígéreteinek szavaira kell helyezni, azokra a szavakra, melyeket Krisztus az Utolsó Vacsora alkalmával a szentáldozat megalapításakor, majd főpapi imájában az egységért mondott, valamint Szent Pál apostolnak a korintusziakhoz intézett eucharisztiával kapcsolatos intéseire.”
     Duschak püspök a misekánon sértetlen megőrzésének konvencionális okait nem akarta elismerni. „Ha az elmúlt századokban az emberek képesek voltak miserítusokat kiválasztani és újakat alkotni” – mondta – „miért ne lenne az összes eddigi ökumenikus zsinatok legnagyobbika is képes ugyanerre? Miért ne lehetne elrendelni, hogy minden köteles tisztelet mellett egy új miserítust szerkesszenek meg, újat, mely a modern embernek megfelel, melyet az a modern ember kíván és ért, aki ebben a naponta kisebbé és uniformizáltabbá váló világban él?” A szent áldozat tárgya megmaradna, – mondta a püspök – csak a rítust, a formát, a nyelvet és a gesztusokat kellene jobban a mai világ követelményeinek megfeleltetni, hogy az így keletkezett új miséből a modern ember nagyobb lelki hasznot húzhasson. Ezenkívül az egész misét hangosan, a nép felé fordulva, a nép nyelvén kell mondani. „Azt is valószínűnek tartom, hogy ha a világnak az eucharisztikus ünnep ilyen ökumenikus formáját kínáljuk fel, a nem-katolikus keresztény közösségek hite Krisztus szentségi jelenlétében megújulhat, sőt helyreigazodhat.”

Montini bíboros kifejtette, hogy az új miserítus vázlata semmilyen formában nem jelent törést a múlttól örökölt katolikus istentisztelettel. Ellenkezőleg, azt javasolta, hogy a zsinat után alakuljanak bizottságok, melyek „ezt az örökséget nyilvánvalóbbá teszik.” És támogatta a séma javaslatait, melyek szerint a zsinat utáni bizottságokban „a lelki gondozásban aktív püspököknek is részt kell venniük.”
     Ezen kívül Montini bíboros kinyilvánította, hogy teljes szívével támogatja azt az alapelvet, mely szerint „a szertartásokat újra egyszerűbb formára kell redukálni.”

Johannes Pholschneider püspök Aachenből azt indítványozta, hogy „a böjtölést a böjti időben hamvazószerdára, nagypéntekre és nagyszombat délelőttjére mérsékeljék.” Két okot hozott fel erre. Először: a modern ember úgyse tartja be a böjtölési tilalmat „a modern élet rohanása és a mindenütt uralkodó ideges feszültség miatt”, másodszor: „számos püspök és pap saját magát menti fel a böjtölés alól abból az indokból, hogy az elveszi az erejüket, melyre pedig kiterjedt lelkipásztori kötelességeik teljesítéséhez szükségük van.”

Hogy a nem-katolikus megfigyelők milyen erkölcsi nyomást gyakoroltak a zsinatra, szemléletesen mutatja a következő példa, melyet Dom Botte mesélt el a bérmálást érintő javaslatával kapcsolatban egy dél-amerikai püspöknek: „Ha ezt a javaslatot a konzíliumon benyújtom, a protestáns megfigyelők előtt kell okaimat előterjesztenem, ami nagyon kellemetlen benyomást kelt.” Amikor a VI. Pál pápa által az új rítusok kidolgozására megalapított komisszió egybegyűlt, minden kompetenciát megkapott; azaz minden olyan rítust kivizsgálhatott, melyet a nem-katolikus egyházakban alkalmaznak, azonkívül munkatársai közé vehette azokat a nem-katolikus megfigyelőket, akiket a zsinatra meghívtak.

Teljesen hasonlóan jártak el az isteni officium esetében is: az officium megújítására – mondja az ad hoc bizottság relátora – a tanácsadók nemcsak a különböző keleti rítusok zsolozsmáinak történetét tanulmányozták át, hanem a reformáció óta megalakult egyházak megfelelő imaformáinak keletkezését és fejlődését is.
     A bizottság többek között ihletet merített a Taizé-i közösségben elhangzó imákból is. E közösség egyik tagja, Max Thurian, nem csak a zsinati üléseken volt megfigyelő, hanem a liturgia reformjáról megtartott üléseken is több ízben részt vett mint tanácsadó.

Hogy a liturgia reformja és az ökumenikus mozgalom mily nagyon összefügg, fényesen bizonyságot nyer a különböző tanúvallomások tanulmányozásánál: „Nem vagyunk igazságosak az ökumenikus mozgalommal szemben”, mondta Dom Botte, „ha egyedül a liturgia-reform részleteivel kapcsolatban ítéljük meg. A liturgikus mozgalom az Egyház titkainak egy bizonyos szemszögéből nézve a kezdetektől fogva szellemtörténelmi mozgalom volt. E mozgalom nagy befolyást gyakorolt a teológiára még a katolicizmuson kívül is. Nem véletlen, hogy a liturgikus mozgalom megalapítója, Dom Beauduin, egyike lett az ökumenikus mozgalom leglelkesebb harcosainak”. Valóban. „Meglepő, hogy a liturgikus mozgalom számos pionírja egyúttal a katolikus ökumenizmus és az új eklézsiológia pionírjává is lett.” „Így virágzott fel az ökumenikus megújulás mint liturgikus megújulás Dom Lambert Beauduin-on és Taizén keresztül, hogy csak két példát említsünk a sokból.”
     Lercaro bíboros, a liturgiával foglalkozó zsinat után létrejött tanács elnöke a Bejrút-i Szent József egyetemen figyelemreméltó előadást tartott „Ökumenizmus és liturgia” címmel. Ebben megjegyezte, hogy az eklézsiológia, mely a liturgiáról szóló sémában jutott kifejezésre, fejlődésben van. Nagyszerű dolog az Egyházat megérteni, mondta, mely a liturgia-konstitúciót inspirálta.

A konstitúció kihirdetésének napja, azaz 1963. december 4. után a kommentátorok egyhangúan dicsérték az ökumenikus fuvallatot, mely a konstitúciót mindenütt áthatja. A 36. paragrafussal kapcsolatban Th. Maertens megjegyezte: „E paragrafus megfogalmazásánál a misszionárius és ökumenikus aggodalom játszotta a főszerepet. Ez az elsőbbség, melyet ennek a szónak tulajdonítanak, az egész konstitúciónak egyik legjelentősebb jellemzője, és a legnagyobb ökumenikus jelentőséggel bír.”
     Hans Küng a zsinat első ülésszakán végzett munkáról szóló kommentárjában ezt írta: „A legjelentősebb határozatok magát a liturgikus reformot érintik, melyeknek nagy ökumenikus jelentőségük van.” És Rilliet lelkész így pontosított: „A protestánsok figyelme e jelentőségteljes dokumentummal kapcsolatban elsősorban a kultusz ott definiált elveire irányult. Az 1963. december 4-én szavazásra benyújtott szöveg a katolikus misét valóban közelíti a lutheránus, kálvinista és anglikán kultuszhoz. A népnyelv felvétele megfelel Luther és a többi reformátor követeléseinek, akik ezt már a 16. század óta bevezették. A Biblia és a prédikáció megnövelt jelentősége szintén ez irányba hat.”

A liturgikus pluralizmusba való beleegyezés kétségen kívül egyike a katolikus liturgikus mozgalom szempontjainak; ez a pluralizmus valósítja meg legjobban a Sacrosanctum Concilium legelején megfogalmazott felhívást, mely kimondja, hogy „minden olyant előnyben kell részesíteni, mely elősegítheti azok egységét, akik Krisztusban hisznek”. Az a teljhatalom, melyet a püspökök a liturgikus imával kapcsolatban megkaptak, és a különböző már létező imaformák figyelembe vétele különös jelentőséggel bír. Ez azonban ennek a konstitúciónak korántsem az egyetlen ökumenikus szempontja – ezenkívül megtalálható benne a hívek aktív részvétele, a két szín alatti áldozás, a koncelebrálás stb., és mindenekelőtt az igehirdetés, a Biblia, a prédikáció jelentőségének megnövelése az istentiszteletben.
     A zsinat dokumentuma azokat az elveket képviseli, melyek messzemenően megegyeznek a Cranmer „Book of Common Prayer”-jében levőkkel. Ezek a következők:
     a) a rítusok lefordítása a népnyelvekre,
     b) a szövegek átdolgozása a legújabb szentírási leletek és az atyák tanúságtétele alapján,
     c) a római rítus uralmának eltörlése,
     d) a rítusok klerikális voltának megszűntetése, és a laikusok aktív részvételre való bátorítása,
     e) a monasztikus befolyás csökkentése, és a kortárs világhoz való nyilvánvaló kötödések növelése.
     Az új liturgia 400 éves késése ellenére modernitásában sok helyütt túlszárnyalta Cranmer liturgiáját.

Ez állítás igazolásául nézzük át a szövegeket egyenként:
     A 6-os cikkely az apostolok küldetését tekinti át az áldozatban és a szentségekben, melyet ők az evangélium hirdetésében és a hirdetett üdvösség művének végrehajtásakor kiosztottak. Az ökumenikus érzület és az ökumenizmusról szóló dekrétum állításainak megfelelően (11-es cikkely) a hitigazságok hierarchiájából csak a keresztséget és az eucharisztiát említik meg.

A 7-es cikkely Krisztusnak Egyháza eucharisztikus cselekményében levő ötszörös jelenléti módjáról beszél, miközben ezeket a jelenléti formákat egyszerűen egymás mellé rendeli, anélkül, hogy specifikusan megkülönböztetné őket. E jelenléti formákat – mindenekelőtt az eucharisztikus színekben való jelenlétet, majd a papban, a szentségek erejében, az igében, az imában és az Egyház énekében való jelenlétet – Krisztus e szavai szerint értelmezi: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Nem az új miserítus általános bevezetőjének előkészítése ez?

A 14-es cikkely a hívek tevékeny részvételét követeli a laikusok általános papságára hivatkozva. A 29-es cikkely a ministrálóknak, lektoroknak, kommentátoroknak és a kórus tagjainak valóságos liturgikus szerepvállalást engedélyez.
     A 34-es cikkely azt követeli, hogy a rítusok a nemes egyszerűség fényét hordozzák, legyenek rövidek, átláthatóak és mentesek a szükségtelen ismétlésektől; a himnuszokat pedig tisztítsák meg mitológiai vonásaiktól. (93-as cikkely)
     A 67-es cikkely a gyermekkeresztelés rítusának átdolgozását irányozza elő, hogy a keresztelés a gyermekek valóságos helyzetének jobban megfeleljen. Karl Rahner zsinati kommentárjában ezt írta ehhez a ponthoz: remélhető, hogy ezzel eltűnnek az ördögűzések e szentségből. És valóban, ez így is történt; az új rítusból már hiányzik az ördögűzés.
     Az 51-es cikkely kimondja, hogy a jövőben Isten igéjének asztalát gazdagabban kell a híveknek feltálalni, a Biblia kincsestárát jobban ki kell tárni. A 36-os, 40-es, 54-es és 63-as cikkelyek a népnyelvnek a liturgiába való bevezetését irányozzák elő, sőt, a liturgiának a helyi adottságokhoz való alkalmazkodását, azaz az inkulturációt. A 65-ös cikkely a missziós területekre határozottan megköveteli ezt, s az erről szóló hatáskört a helyi elöljárókra, azaz az egyes püspöki konferenciákra ruházza át – ami nem más, mint az első csapás Róma és a legfelsőbb pásztori hivatal ellen.
     Az 59-es cikkely a szentségek definíciójában szinte szó szerint átveszi Luther felfogását: „A szentségek mutatják a hitet; ezért hívják őket a hit szentségeinek.” Az 55-ös cikkely a laikus kehely bevezetését irányozza elő a Trienti Zsinat által meghatározott dogmatikus elvek ellenére.

A második fejezet, mely a 47-től 58-as cikkelyeket tartalmazza, „Az eucharisztia szent titka” címet viseli; vagyis tudatosan használja Karl Rahner után ezt a kifejezést, hogy ezzel az áldozatot és a szentséget az ökumenikus beszédnek megfelelően egyszerre fejezze ki.
     A legkomolyabb protestáns befolyást valószínűleg a 47-es cikkelyben lehet tetten érni: itt a szentmisével kapcsolatban már nem jelenlétről beszélnek, mint a Trienti Zsinaton, de még megújításról sem, mint ahogy ezt az újabb idők pápái teszik, hanem mint Megváltónk halálának és feltámadásának megemlékezési ünnepéről és folytatódásáról.

Hogy a liturgia-konstitúció elvei biztosan szellemiségüknek megfelelően legyenek kivitelezve, a konzílium ülésein néhány nem-katolikus megfigyelő részvételét is engedélyezték. E bizottságot bízták meg a zsinati konstitúció – Sacrosanctum Concilium – gyakorlatba való átültetésére. Ennek az ülésnek az újdonsága, ami nagy jelentőséggel bír, annak az öt megfigyelőnek a jelenléte volt, akiket egyházi közösségeik arra szemeltek ki, hogy a konzílium munkáját örömmel, figyelemmel és a relátorokkal folytatott beszélgetésekben megnyilvánuló baráti együttműködéssel kövessék. Boudon exzellenciája a megfigyelők ezen közreműködését a következőképpen húzta alá: „Ezen túlmenően – és ennek kétségen kívül mindenki jelentőséget tulajdonít – még annak is örülhettünk, hogy csakúgy, mint 1966 októberében az előző ülésszak alatt, a többi keresztény egyház által delegált megfigyelők aktív részvételéből hasznot tudtunk húzni. Ezek a megfigyelők részt vettek munkánkban, és saját kutatásaikkal segítettek bennünket, azáltal, hogy ezek eredményeit szembeállították a mieinkével. A liturgikus reformot az ökumenizmus légkörében dolgoztuk ki, mely mindenki számára a legmesszebbmenőkig előnyös, és hosszú távon az egyház egységét szolgálja.”

Az előkészítő bizottság által előterjesztett séma a következő címet viselte: „A kinyilatkoztatás forrásai”, amik alatt nyilvánvalóan a Szentírást és a szóbeli hagyományt értették, olyan felosztást, ami bizonyára nem számíthatott a protestánsok beleegyezésére. De e séma, melyet 1962. november 14-én Ottaviani bíboros terjesztett elő a zsinatnak, tartalmával is heves bírálatot váltott ki; valóságos vihar kerekedett körülötte, és a legtöbb hozzászóló teljes egészében elvetette. Karl Rahner zsinati beszámolójában e séma kapcsán a szellemek szétválásáról beszélt.
     Alfred Ancel Lyon-i segédpüspök úgy vélte, hogy a pápa felkérhetne néhány további teológus szakértőt az ellentáborból egy teljesen új séma kidolgozására.
     Ezen a ponton Emile De Smedt Brügge/Belgium püspöke a keresztények egységének titkársága nevében magához ragadta a szót. Ezt mondta: „Számos zsinati atya a kinyilatkoztatásról szóló séma vizsgálatánál valóban ökumenikus törekvést nyilvánított ki. Ők mindnyájan azt kívánják őszintén és feltétlenül, hogy a séma a keresztények egységének ügyét szolgálja. A vélemények azonban megosztottak – néhányan azt mondják, hogy a séma megfelel az ökumenizmus követelményeinek, mások tagadják ezt. Hogy a helyzetet jobban meg tudják ítélni, talán szeretnék, ha a titkárság elmondaná Önöknek, mi szükséges ahhoz, hogy egy ajánlatot ökumenikusnak mondhassunk. Titkárságunkat, ahogy ezt Önök is tudják, maga a pápa alapította abból a célból, hogy a zsinati atyákat a különféle szövegeknek az ökumenizmus szempontjai szerinti megvizsgálásában támogassa.” A püspök beszédét drámai felhívással fejezte be: „Mi, akik a Szentatyától azt a feladatot kaptuk, hogy ezen a zsinaton a nem-katolikus testvéreinkkel folytatott áldásos párbeszéd létrejöttét elősegítsük, arra kérjük Önöket mind, tisztelt Atyák, hogy hallgassanak arra, amit a keresztények egységének előmozdításáért munkálkodó titkárság az itt beterjesztett sémáról gondol. Ahogyan mi látjuk, ebből a sémából jelentősen hiányzik az ökumenikus szellem, nem segíti elő a nem-katolikusokkal folytatott párbeszédet, hanem hátráltatja azt. Sőt, még ennél is tovább megyek és kijelentem, hogy ez a séma kifejezetten káros az ökumenikus dialógusra. Ha ezt az előkészítő teológiai bizottság által előterjesztett sémát nem fogalmazzák meg más módon, akkor miénk lesz a felelősség, hogy a II. Vatikáni Zsinat egy nagy, hihetetlenül nagy reményt szétzúzott. Azt a reményt, melyet mindazok táplálnak, akik XXIII. János pápával imádsággal és böjtöléssel arra várnak, hogy most végre néhány komoly és jelentős lépés történjen a testvéri egység irányába mindazokkal, akikért Krisztus, a mi Urunk azt imádkozta, hogy mind egyek legyenek.” Mikor a püspök ellépett a mikrofontól, a gyülekezet mennydörgő tapsban tört ki.

Ezzel oda jutottak, ahova a liberális frakció jutni akart: a zsinat gyakorlatával ellentétben az eredeti sémát az újbóli megvitatás megkezdése előtt a pápa intervenciójára egy erre a célra kijelölt bizottság revidiálta. Ennek a bizottságnak két elnöke volt, nevezetesen Ottaviani és Bea bíboros. Ezenkívül még hat bíboros volt tagja, köztük Frings és Liénart bíborosok.
     Küng professzor a kinyilatkoztatás forrásairól szóló séma elvetését „a helyes irányba tett nagy lépésnek” nevezte. „Ez olyan valami volt, melyre Németországban mi mind nagyon vártunk. De mivel jelentős kisebbségben voltunk, még álmunkban sem mertünk arra gondolni, hogy ez megtörténjen.”

A revidiált séma a következő új címet viselte: Az isteni kinyilatkoztatásról. Ezzel a „kinyilatkoztatás forrásai” kifejezés eltűnt, és a sola scriptura-tan előtt, még ha nagyon rejtetten is, de megnyílt a kapu. De vessünk néhány pillantást az elfogadott szövegre: A 12. cikkely a biblikus írók kijelentéseinek szándéka szerint túlságosan is a formatörténelemmel foglalkozik, mellyel a protestáns exegézis irányába megy el.
     Különösen érdekes a 19. cikkely. Míg ebben a cikkelyben eredetileg minden olyan exegétát elítéltek, aki kételkedik abban, hogy minden, amiről és ahogy az evangéliumok beszámolnak, a történelmi valóságnak felel meg, addig az új bizottság ezt a passzust rögtön az átdolgozás kezdetén törölte. Az utolsó előtti szövegváltozat, mely azt mondta ki, hogy az evangéliumok az ősgyülekezet alkotó erejéből valót és tisztességet nyújtottak, egy zsinati kisebbségből, melynek élén a pápa állt, viharos ellenkezést váltott ki. A bizottság erre törölte az ősgyülekezet alkotó erejét kifejezést, meghagyta a valót és tisztességet, és az első mondatba belefűzte: az evangéliumok történetiségét minden aggály nélkül elfogadja, ami nem más, mint az objektív igazság szubjektív tompítása.
     A fejezet második mondata óvatosan magáévá teszi a modern exegézis eredményeit. Első lépés: az apostolok, miután Jézus elvétetett közülük, Krisztus jobb megértéséből prédikáltak. Második lépés: az evangéliumok szerzői az ily módon rájuk hagyományozott prédikációs anyagot „redigálták” (megszerkesztették), azaz kiválogatták, összevonták, az Egyház helyzetének megfelelően megmagyarázták („aktualizálták”, ahogy a modern exegéták mondanák).
     A 22. cikkely azzal foglalkozik, miként lehetne a Szentírást jó fordításokban a mai emberekhez közelebb vinni, és ezzel kitárja a kaput az ökumenikus bibliafordítások előtt.

A végleges szöveget, mint Dei Verbum dogmatikus konstitúciót 1965. november 18-án fogadták el.

A katolikus Mária-tiszteletnek a protestantizmusban, ahogy ezt a bevezetőben láttuk, nincs teológiai alapja. Emiatt a központi előkészítő bizottság által a Boldogságos Szűzről kidolgozott séma a protestánsok szkepszisére, sőt, visszautasítására számíthatott csak – még akkor is, ha egy zsinati atya a nem mindig logikus és koherens Luthert idézte, aki még 1533-ban is ezt mondta: „A teremtmény Máriát nem lehet eléggé magasztalni”, és 1521-ben a Magnificat-ről szóló értekezésében ezt írta: „Mi tetszhet jobban neki (Máriának), mintha rajta keresztül haladsz Isten felé, és tőle tanulsz Istenben hinni, és benne remélni? Mária nem akarja, hogy hozzá menj, hanem, hogy általa Istenhez juss.”

Ottaviani bíboros ezt a sémát még az első ülésszak végén meg szerette volna vitatni. Ebben az esetben az a szerencsés helyzet állna elő, mondta, hogy a zsinati atyák a mi kedves Szűzanyánk segítségével egyetértésben és harmóniában zárnák le az első ülésszakot.
     Javaslatát azonban figyelmen kívül hagyták, még pedig nem ok nélkül. A tendencia ugyanis afelé hajlott, hogy ezt a sémát, mint önállót eltöröljék, és tartalmát az Egyházról szóló sémába olvasszák be. E megoldás legfőbb szorgalmazója szemlátomást Karl Rahner volt. Mikor a német és osztrák zsinati atyák az első ülésszak után megkapták e séma másolatát, arra kérték Pater Rahnert, hogy írjon hozzá kommentárt a küszöbön álló Fulda-i konferencia számára. Karl Rahner szerint – akinek írásos kommentárját a konferencia minden résztvevője megkapta – a séma első megfogalmazása a legnagyobb aggodalom forrása, mind az ő, mind Grillmeier, Semmelroth és Ratzinger urak számára, akik a sémát teológiai szempontból szintén megvizsgálták.
     Ha a szöveget eredeti formájában elfogadják, állította Pater Rahner, akkor elképzelhetetlen károk érik az ökumenista törekvéseket mind a keleti egyház, mind a protestánsok felé. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a zsinaton és a zsinat körül az ökumenizmus terén elért sikerek semmissé válnak, ha ragaszkodnak e séma eredeti megfogalmazásához, mondta Rahner. Majd így folytatta: ezért minden lehetséges szívóssággal arra kell törekedni, hogy a Boldogságos Szűz Máriáról szóló séma az Egyházról szóló séma egyik fejezete vagy epilógusa legyen. Ez lenne a legkönnyebb módja ebből a sémából eltávolítani azokat az állításokat, melyek teológiailag nincsenek eléggé kidolgozva és ökumenikus szempontból beláthatatlan károkat okozhatnak. Rahner különösen a Boldogságos Szűz megváltásban való közvetítő szerepéről szóló tanítást és a Máriának adandó „Minden Kegyelem Közvetítője” címet támadta.
     A Fulda-i konferencia elfogadta Rahner javaslatát, csak, ellentétben az ő felfogásával, nem követelte a „Közvetítő” cím törlését. A zsinat főtitkárságához a Fulda-i konferenciától hivatalosan benyújtott javaslat több, protestáns iratokból vett idézetet tartalmazott: a német evangélikus egyházból Dibelius püspöknek egy 1962-ben elhangzott kijelentését, mely szerint az egység egyik legnagyobb akadálya a katolikus Egyház Máriáról szóló tanítása. További protestáns tekintélyeket, köztük Hampe-t és Künneth-t idézték abban az értelemben, hogy a zsinati atyáknak Rómában gondolniuk kell arra, hogy egy Máriáról szóló séma elfogadása újabb válaszfalat emelhet közöttük. Ezért – vonták le ezek a szerzők következtetésüket – a zsinatnak vagy hallgatnia kell erről a témáról vagy helytelenítenie kell az ezzel kapcsolatos túlzásokat. Mérsékeltebb protestáns szerzőket, mint például Meinhold professzort, azzal a reménnyel idézték, hogy ha a zsinat mégis foglalkozik a Boldogságos Szűzzel, ezt az Egyházról szóló sémában teszi, mert akkor ez a Boldogságos Szűzről szóló tanhoz új megközelítést tesz lehetővé.

A 37. főkongregáció témája szeptember 30-án, a második ülésszak első munkanapján az Egyházról szóló revideált séma volt. Az első felszólaló, Frings bíboros Kölnből, kifejtette, hogy a legnagyobb mértékben illő volna, ha a Boldogságos Szűz Máriára vonatkozó minden megjegyzést ebbe, az Egyházról szóló sémába tennének bele, többek között azért, mert egy ilyen eljárás nagyon elősegítené az elszakadt egyházakkal való dialógust. A bíboros utalt rá, hogy véleményét 65 német nyelvű és skandináv zsinati atya osztja. Ettől kezdve ütköztek össze az álláspontok az Istenanyáról szóló sémának az Egyház sémájába való beolvasztása mellett és ellen, a „közvetítő” és az „Egyház anyja” cím használata mellett és ellen.
     Ezidőben forgott közkézen egy brosúra, mely számos zsinati atya véleményét közölte, köztük Spellmann bíborosét is, aki egy írásos intervencióban a következő kérdést tette fel: lehetséges-e, hogy a séma ilyen, a pápák által használt kifejezéseket, mint Coredemptrix, Peparatrix és másokat, egyszerűen elhallgasson csak azért, mert ezek a protestánsok számára valami nehezen érthetőt jelentenek? A bíboros állást foglalt e gondolkozásmód ellen, hiszen az ökumenikus zsinat feladatának inkább az Egyház tagjainak, mint az Egyházon kívülállók oktatásából kell állnia.
     A kérdés – vajon a Boldogságos Szűz Máriáról szóló séma az Egyházról szóló séma része legyen-e vagy sem – eldöntését célzó szavazásban Karl Rahner és az európai szövetség győzött 17 szavazattöbbséggel. A 3. ülésszakban aztán ismét fellángolt a vita a Máriának adandó címekről. Bea bíboros többekkel együtt tiltakozott a Mediatrix cím ellen. Végülis egy kompromisszumban egyeztek meg: eszerint megtartották ugyan a Mediatrix címet, de, hogy ne tűnjön ki, besorolták a többi cím – Auxiliatrix, Adjutrix – közé. Azonkívül megállapították, hogy ezt a címet úgy kell érteni, hogy az Krisztus, az egyetlen közvetítő, méltóságából és hatásából se el nem vesz, se hozzá nem ad semmit.

Oscar Cullmann professzor a zsinat végén hosszú sajtókonferenciát tartott, mely során ezt mondta: „Nem tudjuk elhallgatni csalódásunkat, melyet akkor éreztünk, amikor Máriának megadták a ‘közvetítő’ címet. Az a körülmény, hogy a Máriáról szóló szöveg az elhelyezéséről szóló oly hosszú vita után végülis az Egyházról szóló séma végére került – melynek eredeti célja a Mária-tan gyengítése volt –, valójában csak megerősítette a Mária-kultuszt, hiszen mindaz, amit az Egyházról kimondtak, úgyszólván ebben az utolsó fejezetben kulminált.”

A protestantizmus tehát nem érte el mindazt, amit elvei szerint a zsinaton célul tűzött ki maga elé.

Az ökuméne szempontjából ennek a sémának különleges, alapvető jelentőséget kell tulajdonítani, mivel mind a katolikusok, mind a protestánsok számára ez a séma ad felvilágosítást arról, miként értelmezi saját magát az Egyház. Nem véletlenül védelmezte Ottaviani bíboros mindjárt 1962. december l-én a kidolgozott vázlatot, melyet a másik oldal a következőkben ugyanilyen magától értetődően keményen támadott, mint túl teoretikust, túl régimódit, mert Krisztus Misztikus Testét egyszerűen a katolikus Egyházzal teszi egyenlővé, mert a laikusokkal lekezelően foglalkozik, mert túlzottan ragaszkodik a hierarchia jogaihoz és tekintélyéhez, és mert nélkülözi a kedves misszionárius és ökumenikus eljárásmódot. De Smedt püspök felszólalásában három jelzőben foglalta össze kritikáját: a séma a triumfalizmus, a klerikalizmus és a legalizmus vétkébe esik.

A második ülésszak diszkusszióiban az állandó diakonátus – cölibátussal vagy anélkül – újrabevezetéséről vitáztak. Eközben néhány hozzászóló jogos aggályának adott hangot, miszerint a cölibátus nélküli diakonátus döntő lépést jelentene a papok cölibátusának lazítása felé.
     Még fontosabbnak tűnt a kollegialitás kérdése. A rajnai Allianznak sikerült négy kérdést a zsinat elé terjesztenie szavazásra, melyek célja az volt, hogy a pápával egyenrangú tekintélyt vezessenek be az Egyházba, nevezetesen a püspöki kollégiumot a pápa vezetésével, mint az apostolok kollégiumának utódját.
     Egy ilyen intézményben joggal látott néhány hozzászóló az Egyház demokratizálásához vezető utat, átmenetet egy úgynevezett világparlamenthez, míg a püspöki konferenciákban egyfajta regionális vagy nemzeti zsinathoz való lépcsőfokot.

Témánk szempontjából még érdeklődésre tart számot a rajnai Allianznak azon törekvése, mellyel a szerzetesi életnek akartak alárendelt jelentőséget tulajdoníttatni.

A végleges szövegben, melyet 1964. november 21-én approbáltak, elsőnek a 8. cikkely érdemel említést. Ebben az Egyház identifikálásából kihagyták a továbbélő Krisztus kifejezést. A második bekezdésben kifejti a cikkely, hogy Krisztus Egyháza a katolikus Egyházban valósul meg Péter utódjának vezetése alatt a püspökökkel való közösségben. Karl Rahner szerint a megvalósul (subsistit) szó szándékosan került a korábbi „van” helyébe. Ez az új kifejezés megnyitotta az utat a bekezdés végén levő kijelentés előtt, mely szerint a katolikus Egyház látható, társadalmi „felépítésén” kívül is megtalálható az üdvösség és igazság sokrétű eleme (az igazság szót hosszú viták után tudatosan iktatták be), „mint Krisztus Egyházának saját adományai”.
     A katolikus Egyház tehát a Krisztus akarata szerinti – intézményileg tökéletes – Egyház ugyan, de az Egyház megvalósulása nem merül ki egyedül ebben az intézményben. A katolikus Egyház pedig éppen nem „latin” többé. Az ökumenikus szellemben az Egyházat már nem „rómainak”, Péter utódját pedig már nem Pontifex Romanusnak nevezik; ezeket a korábbi formulákat törölték. A cikkely harmadik bekezdése a szegénység és szegények egyházát, a földi dicsőségről való lemondást és a hivatást krisztológiailag okolja meg. Krisztussal ellentétben azonban az Egyház ismeri a bűnt; bár kifejezetten nem nevezik a „bűnösök egyházának”, de Karl Rahner szerint ez benne foglaltatik ebben a megfogalmazásban.

A 22. cikkelyben aztán a püspökök kollégiuma az Egyház fejével, Péter utódjával való közösségben – az ő pásztorok és hívők feletti primátusi hatalmának károsodása nélkül – valóban az Egyház legmagasabb rangú tekintélye lett a pápa mellett. Csak a pápa utasítására a szövegbe beleszúrt „nota brevia” kifejezés mentette meg az Egyház monarchikus struktúráját és Péter primátusát.
     A 9. bekezdés Isten népéről értekezik, mielőtt még a hierarchiát tárgyalná. Ezáltal szükségszerűen az a látszat keletkezik, mintha az első alapjában meg tudna lenni a második nélkül is.
     Az Egyház üdvösséghez vezető munkájával kapcsolatban a 34. cikkely azt mondja, hogy Krisztus a laikusokat is részesítette papságában. Már a 30. cikkely megállapította, hogy a pásztoroknak nem feladatuk az Egyháznak a lelkek üdvösségéhez vezető egész feladatát magukra venniük.
     Bár újra és újra megemlítik a laikusok és a klérus közötti különbséget, utána azonban azt állítják, hogy mindkettőnek része van Krisztus hivatalaiban, és a különbséget nem csak, hogy nem emelik ki, hanem lehetőség szerint még el is tussolják.

A megfigyelőket és a vendégeket különösen érdekelte az ökumenizmusról szóló séma, melyet november 18-án vett fel a 69. általános kongregáció. Ennek terjedelme mindössze három fejezetre rúgott, és Joseph Martin, Rouen (Franciaország) érseke, Bea bíboros a keresztények egységét segítő titkárságának egyik tagja, terjesztette elő. Az érsek kijelentette, hogy a sémát, mint pasztorális dokumentumot a katolikusok tájékoztatására szánták, a dokumentum nekik akar segíteni, hogy az ökumenikus mozgalom jelentőségét, célját és az Egyházban elfoglalt gondviselésszerű szerepét jobban megértsék.
     A séma vázlata a keresztények egységének elősegítésére létrehozott titkárság felelőssége alatt készült el, és eredetileg 5 fejezetet tartalmazott. A negyedik és ötödik fejezetet később leválasztották, belőlük külön zsinati nyilatkozatok lettek (az Egyház viszonya a nem-keresztény vallásokhoz és a vallási szabadságról címmel). A megmaradt három fejezetet az 1963-as második ülésszak végén tárgyalták. 1964-ben a harmadik ülésszak folyamán a módosító javaslatok feldolgozása után a sémáról részletes szavazást folytattak le. Bea bíboros olyannyira nem vett eközben további fontos javító javaslatokat figyelembe, hogy maga a pápa kényszerült tekintélyénél fogva 19 javítást a szövegben végrehajtani. A szöveget végül 1964. november 21-én fogadták el, és még aznap nyilvánosságra is hozták.

A dekrétum elsőként a keresztények közötti egység helyreállításáról beszél, anélkül, hogy megemlítené az Egyházba való visszatérés szükségességét. Továbbá megállapítja, hogy a szétválás nem a mindkét oldalon álló emberek hibája nélkül jött létre.
     Karl Rahner zsinati kommentárjában hiányolja a sémából az Egyház beismerő vallomását, mint olyant. Ezután a szöveg elismeri a protestánsok bona fide különlétét, tehát már nem tartja eretnekeknek őket. Sőt azt mondja, hitük által igazolva és a keresztség által az Egyház tagjainak sorában vannak. Az a megállapítás, hogy üdvösségi javaik jog szerint (jure) a katolikus Egyház tulajdonai voltak, egyike a pápa 19 beszúrásának.

A 3. cikkelynek 4. bekezdése bír a legnagyobb fontossággal. Ez azt állítja, hogy az elszakadt egyházak és közösségek „nincsenek jelentőség és fontosság nélkül az üdvösség titkában”, és Krisztus szelleme „az üdvösség eszközeiként” használja őket. Ezzel nem csak azt ismerték el, hogy ezek a társaságok, mint ilyenek tagjaik számára az üdvösség eszközei, hanem ezen felül még azt is, hogy egyáltalában – hiányosságaik ellenére – pozitív üdvtörténeti funkcióval rendelkeznek.

A 4. cikkely egészében a Szentlélek kegyelméből keletkezett ökumenikus mozgalomról értekezik, és eközben szól az Egyház szükségessé vált megújulásáról és reformjáról. Negyedik bekezdése kimondja, hogy az ökumenikus munka lényegesen más, mint az egyének konverziójának elősegítése. Ugyanebben a cikkelyben, a 8. bekezdésben azt követelik a katolikusoktól, hogy az elszakadt testvéreknél a valóban keresztény javakat, mint Isten csodálatos műveit ismerjék el és becsüljék nagyra. A 9. bekezdés még ennél is többet állít: minden, amit Isten szelleme ezeknél elért a mi saját épülésünkre, valamint Krisztus és az Egyház titkainak mélyebb megértéséhez is hozzájárulhat.
     A 6. cikkely az Egyház állandó reformját, amennyiben ez emberi és földi berendezkedésű, mint az ökumenikus mozgalom jelentős alkotórészét írja le. A 7. cikkely becsületes megbocsátást kér az elszakadt testvérek számára tekintettel az egység ellen irányuló minden bűnre.
     A 8. cikkely témája a communicatio in sacris, amit Jäger bíboros, mint imádságban és istentiszteletben levő istentiszteleti közösséget interpretál.
     A 10. cikkely azt követeli, hogy az egész teológiát, beleértve a történeti tárgyakat és a papképzést is, ökumenikus szellemben kell értékelni. A 11. ugyanezt követeli a hittanra nézve is. Olyan nyelvet kell mindenütt használni, amit az elszakadt testvérek is jól megértenek. A teológiai párbeszédek tekintetében a zsinat az igazságok hierarchiájának elismerését követeli.
     Végezetül a 19. cikkely a protestánsok számára is elismeri az „egyház” megnevezést, és a 20. örömét fejezi ki ezek Krisztusra való irányultsága fölött.

A vallásszabadság kinyilatkoztatása kétszeresen sem hagyhatta a protestáns megfigyelőket és a protestánsokat közömbösen.
     Először is a katolikus államok gyakorlatilag a katolikus Egyház védőbástyái voltak, melyek akadályt jelentettek a protestantizmus terjedéséhez, különösen a latin államokban és Dél-Amerikában.
     Mindazonáltal a vallásszabadságról szóló nyilatkozat, mint filozófiai-teológiai elv még fontosabb lehetett számukra, hiszen egy ilyen nyilatkozat megközelíti a keresztény ember erkölcsi szabadságának protestáns fogalmát, legalábbis számos protestáns, sőt katolikus is így értelmezi ezt. Azonkívül a társadalomban felváltja az objektív rend abszolút voltára vonatkozó katolikus igényt.
     Helyére a protestáns szabadság, a szubjektivizmus, individualizmus és a vallási relativizmus léphet. Ezzel megnyílhat az út az ökumenikus párbeszédhez, az ökumenikus együtt munkálkodáshoz, minden vallás alapvető egyenrangúságához.

Nem hiába folyt a vallásszabadságról az első beszélgetés Bea bíboros és Visser‘t Hooft között; és így azon sem szabad csodálkozni, hogy Ottaviani és Bea bíboros ugyanerről a témáról már a központi előkészítő bizottságban két, egymással pontosan ellenkező sémát nyújtott be; az első „a vallási toleranciáról”, a második „a vallásszabadságról” címmel. Mindkettő kompetensnek tartotta magát egy ilyen séma kidolgozására: az első a hit védelmének, míg a második az elszakadt testvérekkel folytatott párbeszéd nevében.
     Bea bíboros állandó kapcsolatáról az ökumenikus világtanáccsal már volt szó. Ez a szervezet 1965 júliusában, tehát pont az utolsó zsinati ülés előtt dokumentumot adott ki a protestánsok vallásszabadságra vonatkozó követeléseivel. Néhány hónappal később a Dignitatis humanae dokumentuma e kiadvány mind a hét követelését teljesítette. Willebrands bíboros így kommentálta ezt: annak érdekében, hogy az ökumenikus bizalom feltételei megteremtődjenek, elengedhetetlenné vált, hogy a vallásszabadságról nyíltan és világosan állást foglaljunk.

A 16. században Luther és a többi reformátor egész államokat szakított el a Szentszéktől, az emberiségnek a Szentlélek által megújított részének centrumáról, azaz az Anyaszentegyháztól, és ezzel szkizmába és eretnekségbe vezette őket. A kereszténység ettől az időtől kezdve nem egységes. Állítólag azért, hogy ez a szakadás megszűnjék, a protestánsok saját személyükben és a rajnai Allianz liberális zsinati atyáin keresztül, protestáns elveket hoztak az Egyházba. Protestantizáló liturgia, demokratizáló egyházi alkotmány, a katolikus dogmák felvizezése, a katolikus államok szekularizálása ennek következménye. Az Egyház képviselőinek többségében a pápa jóváhagyásával bepótolta a 16. század reformjait. Az igazi Egyház ettől kezdve a protestáns eretnekségben és a megszámlálhatatlan eretnek, liberális és anti-katolikus áramlatban egyesült kereszténységtől elrejtve létezik tovább.

E világméretű tragédia közepette az Úr ígérete, miszerint „et portae inferi non praevalebunt adversus eam – a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” és Mária, minden kegyelem közvetítőjének a közbenjárása maradt egyetlen reményünk.