Mindazok között, amelyeket a hívőknek hinniük kell, az első, amit hinni tartoznak, hogy egy Isten van. Meg kell tehát fontolnunk, mit jelent ez a név: „Isten”, amely pedig nem jelent mást, mint hogy minden dolog ura és gondviselője. Az hiszi tehát Isten létét, aki hiszi, hogy ennek a világnak minden dolgát ő uralja és gondviseli.
Aki pedig úgy véli, hogy minden véletlenül jött létre, az nem hiszi Isten létét. Senki sem annyira ostoba ugyanis, hogy ne higgye, hogy a természet dolgai kormányzás, gondviselés és irányítás alatt állnak; minthogy valamiféle rendben és meghatározott időben jönnek létre. Azt látjuk ui., hogy a Nap, a Hold és a csillagok és minden más természeti dolog megtartja meghatározott pályáját, ami nem történne meg, ha véletlenszerűek lennének: ezért ha lenne valaki, aki nem hinné Isten létét, ostoba volna. „Mondá az esztelen szívében: Nincs Isten.” (Zsolt 13,1)
Ám vannak egyesek, akik hiszik ugyan, hogy Isten kormányozza és rendezi el a természeti dolgokat, de nem hiszik, hogy Isten lenne az emberi cselekedetek gondviselője, akik ti. úgy hiszik, hogy az emberi cselekedetek fölött nem Isten rendelkezik. Ez azért van, mert azt látják, hogy ebben a világban a jókat csapások érik és a rosszak érvényesülnek: ez pedig kizárni látszik az isteni gondviselést az emberekkel kapcsolatban. Az ő nevükben mondja Jób: „Az ég szélén jár-kel és nem látja dolgainkat.” (22,14) Ez azonban nagy ostobaság. Ezek ugyanis úgy járnak, mint az a valaki, aki nem ismeri az orvostudományt, és látva, hogy az orvos az egyik beteget vízzel, a másikat borral itatja meg, aszerint, ahogy az orvostudomány előírja, az hinné, hogy ez véletlenül van így, minthogy nem ismeri az orvostudományt, amely megfelelő okból teszi ezt, ti. hogy ennek bort ad, annak pedig vizet.
Így van ez Istennél. Isten ui. megfelelő indokkal és előrelátással gondoskodik mindarról, amire az embernek szüksége van. Így némely jókat csapással sújt, és némely gonoszokat jólétben hagy. Ezért, aki azt hiszi, hogy ez véletlenül történik, az oktalan, és annak is kell tekintenünk, hiszen csak azért történik így, mivel nem ismeri az isteni elrendezés cselekvésmódját és okát. „Hogy föltárja előtted a bölcsesség titkait, és hogy sokféle a törvénye.” (Jób 11,6) Ezért erősen hinnünk kell, hogy Isten nemcsak a természeti dolgokat kormányozza és rendezi, hanem az emberi cselekedeteket is. „Azt mondják, az Úr nem látja, Jákob Istene nem veszi észre. Térjetek észhez, ti ostobák, a nép közt, ti esztelenek, mikor lesztek bölcsek? Aki a fület alkotta, az ne hallana, s aki a szemet csinálta, az ne látna? Az Úr átlátja az emberek gondolatait.” (Zsolt 93,7-10)
Mindent lát tehát, mind a gondolatokat, mind az akarat titkait. Ezért az embereknek különösképpen is kötelességük, hogy jót tegyenek, mivel mindaz, amit gondolnak vagy cselekszenek, az isteni tekintet előtt nyilvánvaló, amint az Apostol mondja: „Minden födetlen és nyílt az ő szeme előtt.” (Zsid 4,13)
Hinni kell pedig, hogy ez az Isten, aki mindent elrendez és kormányoz, csak egy Isten. Ennek az a magyarázata, hogy az emberi dolgoknak akkor jó az elrendezése, ha azt találjuk, hogy a sokaságot egyvalaki rendezi el és kormányozza. A sok irányító ugyanis gyakran nézeteltéréseket támaszt az alattvalókban: ezért, minthogy az isteni uralom sokkal kiválóbb az emberi uralomnál, nyilvánvaló, hogy a világ kormányzását nem sok, hanem csak egy Isten végzi.
Ám négy olyan tényező van, amely arra indítja az embereket, hogy több istent tételezzenek fel.
Az első az emberi értelem gyöngesége. A gyönge értelmű emberek ui. képtelen lévén a testi dolgokon túlemelkedni, nem hitték el, hogy létezhet valami, ami felülmúlja az érzékelhető testek természetét, ezért a testek közül azokat tartották legkiemelkedőbbeknek és világkormányzóknak, amelyeket szebbeknek és méltóbbaknak láttak, és ezeknek Istennek kijáró tiszteletet adtak és szolgáltattak. Ilyenek voltak az égitestek, vagyis a Nap, a Hold és a csillagok. De ezek az emberek úgy járnak, mint az, aki elmegy a királyi udvarba, látni akarván a királyt, s azt hiszi egy jól öltözött valakiről vagy egy hivatalnokról, hogy ő a király. Ezekről mondja a Bölcsesség könyve: „A Napot és a Holdat vagy a csillagok körét tartották világot kormányzó isteneknek.” (13,2) „Emeljétek föl tekinteteket az égre, és nézzetek a földre le. Bizony szétoszlik az ég, mint a füst, a föld, mint a ruha, úgy elavul, és lakói elenyésznek, akár a féreg. De szabadításom örökre megmarad, és igazságomnak nem lesz vége soha.” (Iz 51,6)
A második az emberek szolgalelkűségéből következik. Némelyek ugyanis hízelegni akarván az uraknak és királyoknak, Istennek kijáró tiszteletben részesítették őket, engedelmeskedvén és alávetvén magukat nekik, így egyeseket haláluk után tettek istenekké, másokat életükben is isteneknek mondtak.
A harmadik a fiak és a rokonok iránt táplált testi érzelemből következik: egyesek ugyanis az övéik iránt táplált mérhetetlen szeretet miatt, azok halála után szobrokat készítettek, így ebből következett, hogy ezeket a szobrokat isteni tiszteletben részesítették.
A negyedik az ördög álnokságából fakad. Ő ugyanis kezdettől fogva egyenlő akart lenni Istennel. Maga mondja: „Északon állítom fel trónusomat, felszállok az égbe, és hasonló leszek a Fölségeshez” (Iz 14,13-14), és ezt a szándékát még mindig nem adta föl. Ezért minden törekvése abban áll, hogy magát az emberekkel imádtassa és magának áldozatokat mutattasson be. Nem azért, hogy gyönyörködjék egy kutyában vagy macskában, amelyet neki feláldoznak, hanem abban gyönyörködik, hogy ugyanolyan tisztelettel illetik, mint Istent. Ezért mondja Krisztusnak is: „Mindezeket neked adom, ha leborulván imádsz engem.” (Mt 4,9) Innen van az is, hogy a bálványok elé lépve kijelentik, hogy úgy tisztelik őket, mint az isteneket. „A népek minden istenei démonok.” (Zsolt 95,5) Az Apostol mondja: „Amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek.” (1 Kor 10,20)
Jóllehet ezek rettenetes dolgok, akadnak mégis olyanok, méghozzá sokan, akik az említett négy indíték hatása alá kerülnek, és noha nem szájjal vagy szívvel, tettekkel mégis azt mutatják, hogy több istent hisznek.
Akik azt hiszik, hogy az égitestek képesek az emberi akaratra hatást gyakorolni, és akik tetteikben bizonyos időkre figyelnek, asztrolábiumokat készítenek, azok az égitesteket teszik istenekké és mások fölött uralkodókká. Jeremiás mondja: „Az égi jelektől ne féljetek, mert csak a pogányok félnek tőlük, mivel a nemzetek törvényei hiábavalók.” (10,2) Továbbá mindazok, akik az uralkodóknak inkább engedelmeskednek, mint Istennek, vagy olyan dolgokban, amelyekben nem kellene isteneikké teszik őket. „Inkább kell engedelmeskedni az Istennek, mint az embereknek.” (ApCsel 5,29) Hasonlóképpen azok, akik fiaikat vagy rokonaikat jobban szeretik, mint Istent, cselekedeteikkel azt mutatják, hogy sok isten létezik. Meg azok is, akik jobban szeretik az ételt Istennél, akikről az Apostol azt mondja: „Akiknek istenük a hasuk.” (Fil 3,19) Ugyancsak mindazok, akik ragaszkodnak a varázslásokhoz és a ráolvasásokhoz, a démonokat hiszik isteneknek, aminek az az értelme, hogy a démonoktól kérik azt, amit egyedül Isten adhat meg, ti. valamely rejtett dolognak a kinyilvánítását és a jövő feltárását.
Először tehát azt kell hinni, hogy csak egy Isten van. Amint már mondtuk, az első, amit hinni tartozunk, az, hogy csak egy Isten van; a második, hogy ez az Isten az ég és a föld, a látható és láthatatlan dolgok teremtője és megalkotója.
És hogy most a magasröptű érveléseket mellőzzük, valamiféle egyszerű példával tesszük világossá a tételt, hogy ti. mindent Isten teremtett és hozott létre: Nyilvánvaló, hogy ha valaki belépne valamely házba és annak a háznak a bejáratánál meleget érezne, majd beljebb menvén, nagyobb meleget tapasztalna, és így tovább, azt hinné, hogy a tűz beljebb van, még ha magát az említett meleget okozó tüzet nem is látná: ez történik az e világ dolgainak a szemlélőjével is. Mert az illető úgy látja, hogy minden dolog a szépség és kiválóság különböző fokozatai szerint van elrendezve, és minél inkább közelítenek Istenhez, annál szebbnek és jobbnak találja azokat. Ezért az égitestek szebbek és kiválóbbak, mint a lejjebb fekvő testek, és a láthatatlanok, mint a láthatók. Emiatt hinnünk kell, hogy mindezek az egy Istentől vannak, aki a létet és a kiválóságot adja az egyes dolgoknak. „Mert balgák mindazok az emberek, akikben nincs meg Isten ismerete és a látható tökéletességekből nem tudták felismerni azt, aki van, sem művei szemlélésekor nem ismerték fel a művészt” (Bölcs 13,1), és alább: „Mert a teremtmények nagyságából és szépségéből összehasonlítás útján meg lehet ismerni teremtőjüket.” (Bölcs 13,5)
Így tehát biztosnak kell lennünk abban, hogy minden, ami van a világban, Istentől van.
Ezzel kapcsolatban azonban három tévedést kell elkerülnünk. Az első a manicheusok tévedése, akik azt mondják, hogy minden látható dolgot az ördög teremtett, és ezért Istennek csak a láthatatlan dolgok teremtését tulajdonítják. E tévedésnek az az oka, hogy ők Istent a legfőbb jónak mondják, ami igaz is, és hogy minden, ami a jótól van, maga is jó. De mivel nem tudták megkülönböztetni, hogy mi a rossz és mi a jó, azt hitték, hogy mindaz, ami bizonyos szempontból rossz, teljesen rossz, ezért a tüzet, amely éget, egészen rossznak mondják és a vizet, amely megfullaszt, és így más dolgokat is. Ezért, mivel az érzékelhető dolgok közül semmi sem tökéletesen jó, hanem bizonyos szempontból rossz és hiányos, azt állították, hogy a látható dolgokat nem a jó Isten hozta létre, hanem a rossz.
Ezek ellen hozza fel Szent Ágoston ezt a példát: Ha valaki belépne egy mesterember házába és ott olyan szerszámokat találna, amelyekre ha rácsapott, azok megsebesítették őt, ebből arra következtetne, hogy ez a mester rossz, mivel ilyen szerszámokat tart; ostoba lenne, mert a mester azokat a munkájához tartja. Így ostoba dolog azt mondani, hogy a teremtmények azért rosszak, mivel valamiben ártalmasak; ugyanis ami az egyiknek ártalmas, a másiknak hasznos.
Ez a tévedés ellenkezik az Egyház hitével, ezért ennek elutasítására mondjuk: „Minden láthatót és láthatatlant.” „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (Gen 1,1) „Minden általa lett.” (Jn 1,3)
A második azok tévedése, akik feltételezik, hogy a világ öröktől van. Erről Péter a következőképpen nyilatkozik: „Amióta elhunytak az atyák, minden úgy maradt, mint volt a teremtés kezdetétől.” (2 Pét 3,4) Ezeket az vezette erre az álláspontra, hogy nem tudták elképzelni a világ kezdetét. Ezért, ahogy Mózes rabbi mondja, ezekkel az a helyzet, mint a gyerekkel, aki születése után azonnal kitesznek egy szigetre, és sohasem látna terhes asszonyt, sem gyerekszületést. Ha ennek a gyereknek, amikor felnőtt, elmondanák hogy hogyan fogantatik az ember, hogyan hordják a méhben és hogyan születik, nem hinne senkinek, aki ezt mondja, mert lehetetlennek tűnne számára, hogy az ember létezhet az anyaméhben. Így ezek is, látván a világ jelen állapotát, nem hiszik, hogy kezdődött volna. Ez is ellentétes az Egyház hitével, ezért ennek elutasítására mondjuk: „Mennynek és földnek teremtőjében.” Ha ugyanis teremtették ezeket, akkor világos, hogy nem voltak mindig, ezért mondja a zsoltár: „Szólt és lettek.” (148,5)
A harmadik azok tévedése, akik feltételezik, hogy Isten a világot már meglévő anyagból alkotta. Ehhez az vezette őket, hogy Isten képességét a mi képességünkkel akarták összemérni. Ezért, mivel az ember semmit sem tud létrehozni, csak meglévő anyagból, azt hitték, hogy Istennél is ez a helyzet, ezért azt mondták, hogy a dolgok létrehozásában már meglévő anyaggal rendelkezett.
De ez nem igaz. Az ember ui. azért nem képes bármit is létrehozni meglévő anyag nélkül, mivel részleges alkotó, és nem tudja létre hívni csak az adott formát, egy valaki más által előkészített, meghatározott anyagban. Ennek az a magyarázata, hogy ereje csak a formázáshoz elégséges, és ezért csak ennek lehet a létrehozó oka. Isten azonban minden dolog egyetemes oka, és nemcsak a formát teremti, hanem az anyagot is, ezért a semmiből alkotott mindent. Ezért ennek a tévedésnek az elutasítására mondjuk: „Mennynek és földnek teremtőjében.”
Abban különbözik ui. a teremtés és a létrehozás, hogy a teremtés valaminek a semmiből való megalkotása, a létrehozás pedig valaminek valamiből való megalkotása. Ha tehát semmiből alkot, hinnünk kell, hogy ismét meg tudna mindent alkotni, ha megsemmisülnének, ezért képes a vakot látóvá tenni, a halottat föltámasztani és más csodálatos tettet véghez vinni. „A hatalom a rendelkezésedre áll, mihelyt akarod.” (Bölcs 12,18)
Az ilyenféle megfontolások öt dologra késztetik az embert. Először az isteni fölség megismerésére. Az alkotó ugyanis különb az alkotásnál: ezért, mivel Isten minden dolog alkotója, nyilvánvaló, hogy minden dolognál kiválóbb. „Ha már ezekben isteneket láttak, mert szépségük elbűvölte őket, akkor tudniok kellett volna, mennyivel kiválóbb a parancsolójuk. Ha megcsodálták erejüket és hatásukat, ebből arra kellett volna következtetniük, hogy mennyivel hatalmasabb a teremtőjük.” (Bölcs 13,3) Innen van, hogy amit képes az ember felfogni vagy kigondolni, kisebb magánál Istennél. „Lám nagy az Isten, és nem tudjuk felfogni.” (Jób 36,26)
Másodszor hálaadásra késztet: mivel ugyanis Isten minden dolog teremtője, nyilvánvaló, hogy amik vagyunk és amivel rendelkezünk, Istentől van. Az Apostol mondja: „Mid van, amit nem kaptál?” (1 Kor 4,7) A zsoltár pedig: „Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és minden lakója.” (23,1) Ezért kötelességünk, hogy neki hálát adjunk. „Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem?” (Zsolt 115,12)
Harmadszor türelemre késztet a szerencsétlenségben. Jóllehet minden teremtmény Istentől van, és ebből következőleg természete szerint jó, mégis, ha valamiben árt és ránk gyötrelmet hoz, azt kell hinnünk, hogy ez a gyötrelem Istentől van, de nem a kellő gondoskodás elmulasztása miatt, mivel Istentől semmi rossz nem származik, hanem legfeljebb azért, hogy a jóra vezessen. Ezért, ha minden gyötrelem amelyet az ember elszenved, Istentől van, köteles azt türelmesen elviselni. A gyötrelmek lemossák a bűnöket, megalázzák a bűnösöket, a jókat pedig Isten szeretetére indítják. „Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is?” (Jób 11,10)
Negyedszer arra ösztönöz bennünket, hogy helyesen használjuk a teremtett dolgokat: a teremtményeket ugyanis arra kell használnunk, amire Isten létrehozta őket. Két dolog miatt lettek pedig létrehozva, ti. Isten dicsősére, mivel „mindent a maga céljára (vagyis a saját dicsőségére) teremtett az Úr”, ahogy a Példabeszédek könyve mondja (16,4); és a mi hasznunkra. Kötelesek vagyunk tehát a dolgokat Isten dicsőségére felhasználni, hogy ezáltal elnyerjük Isten tetszését, és a saját hasznunkra, hogy azokat használva ne kövessünk el bűnt. Mindazt tehát, amivel rendelkezel, akár a tudást, akár a szépséget, tartozol Istennek visszaadni és Isten dicsőségére használni.
Ötödször elvezet bennünket az emberi méltóság felismeréséhez. Isten ugyanis mindent az emberért alkotott. Minden teremtmény közül az ember leginkább hasonló Istenhez az angyalok után. Ezért mondja a Genezis: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” (1,26) Ezt pedig nem az égről vagy a csillagokról mondta, hanem az emberről. Ám nem a testet, hanem a lelket illetően, amely szabad akarattal rendelkezik és romolhatatlan, amellyel inkább hasonlít Istenhez, mint a többi teremtmények. Úgy kell tehát az embert felfognunk, mint aki, az angyalokat kivéve, különb a többi teremtménynél, és semmiképpen sem szabad csökkentenünk méltóságunkat a bűnökkel és a testi dolgok rendetlen megkívánásával, amelyek értéktelenek számunkra és a szolgálatunkra lettek rendelve, hanem annak kell tekinteni magunkat, aminek Isten megalkotott minket. Isten ugyanis azért alkotta az embert, hogy Istennek vesse alá magát, és hogy megelőzzön mindent, ami a földön van. Kötelesek vagyunk tehát uralni és kormányozni a dolgokat, Istennek pedig alávetni magunkat, neki engedelmeskedni és szolgálni: és ezáltal jutunk el Isten bírásához, amelyet nekünk kilátásba helyezni méltóztatott.
|