(Cassianus „Collationes” című írása az egyiptomi sivatag szent atyáival kb. 390 és 410 között folytatott beszélgetések leírása. A szerző e műben kora szerzetességének aszkézisét és lelki tanításait foglalta össze. Századokon át ez volt a kolostorok legfőbb aszkétikus könyve. Szent Benedek ajánlotta olvasását. Tanítványai megfogadták a tanácsot: az étkezések alatt is ezt olvasták a legtöbbször, úgyhogy az étkezés neve is „collatio” lett. Szent Benedeken kívül több nagy szent példája is ajánlja e beszélgetések olvasását. Többek között Szent Domonkos is szeretettel olvasta, és rendalapítója példájára Aquinói Szent Tamásnak is szinte ez volt egyetlen állandó lelki olvasmánya.) Részletek az első collatio-ból Minden művészetnek, hivatásnak, mesterségnek meg van a maga különleges célja. Aki abban kiváló akar lenni, az ezt a célt mindig szeme előtt tartja. Ezért szenved el minden fáradalmat, veszélyt, minden veszteséget, aminek ki van téve, még pedig nemcsak türelemmel, hanem örömmel is.      Így a szántóvetőnek is meg van a maga célja, és ennek érdekében fáradhatatlan bátorsággal viseli el a nyárnak leggyötrőbb forróságát meg a leghidegebb telet. Ez a cél az, hogy bőséges legyen az aratása, s abból gond nélkül megélhessen, sőt meg is gazdagodhassék. De tudja, hogy ezt a távolabbi célt csak akkor éri el, ha gondosan készíti elő földjét. Ezért közelebbi célja az, hogy földje szép legyen, egyenletes, kövek, tövisek és gyom nélkül. A távolabbi cél reményében üríti ki csűreit, és bízza a földre gabonáját; nem érzi a veszteséget a visszafizetés miatt, melyet a jövő ígér. Megmutatom nektek, mondta Moyses apát, hogy minden hivatásban van először egy állandó és változatlan cél, amelyre törekszik az ember a szellem állandó figyelmével; és aki nem ilymódon törekszik, az nem érheti el a kívánt célt. Megkülönböztettem ezt a két dolgot a szántóvető példájával.      A végső cél a bő aratás, a közelebbi cél, mely egyúttal eszköz a távolabbi cél elérésére: a gondosság, az állandó munka, hogy jól művelje meg a földjét. A mi célunk Isten országa, de nagyon fontos ismernünk a közelebbi célt, az eszközöket, melyek által oda eljuthatunk. Enélkül hiába munkálkodunk, erőlködésünk hiábavaló, fáradozásunk gyümölcstelen lesz. Az utasnak ugyanis, ha nem biztos abban, hogy merre kell mennie, nehezére esik a járás, és nincs meg az a vigasztalása, hogy elér a vágyott helyre.      Hivatásunk célja tehát a mennyek országa; de a közelebbi cél, az eszköz, hogy ezt elnyerhessük, a szív tisztasága; enélkül soha senki el nem érheti az eget. Ha ezt sosem tévesztjük szem elől, akkor egyenesen futunk a megjelölt cél felé. De ha eltérünk tőle, bármily kissé is és csak gondolatban, mindjárt vissza kell térnünk hozzá. Így tökéletesen jó törvényhez igazodunk, mely egy cél felé irányítja és egyesíti minden erőfeszítésünket, s meglátjuk a legkisebb eltévelyedésünket is. A mi célunk Szent Pál szerint az örök élet. Ez az, amit világosan kifejez: „Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örök élet.” (Róm. 6,23) Az eszköz, melyet közelebbi célként kitűzünk, hogy a végsőre eljuthassunk, a szív tisztasága, melyet nagyon helyesen nevez Szent Pál a lélek megszentülésének. Enélkül végső célunkat soha el nem érhetjük. Ugyanaz, mintha más szavakkal azt mondaná: közelebbi célunk a szív tisztasága, végső célunk az örök élet.      Szent Pál más helyen is említést tesz erről a tárgyról, s akkor világosabban fejti ki, így szólva: „…felejtem, ami mögöttem van, s az előttem levő után rugaszkodom. Futok a kitűzött cél felé… ” (Fil. 3,13) A görög szöveg tisztán kifejezi a „cél” szót; haladok célom felé annyi, mintha azt mondaná: a cél, melyet magam elé tűzök, hogy eljussak a mennyország jutalmára. Ez nem más, mint elfeledni mindent, ami mögöttem van, vagyis a régi ember féktelenségeit.      Össze kell tehát szednünk minden erőnket; mindent fel kell használni, ami hozzájárulhat ennek a célnak, a szív tisztaságának eléréséhez. Ezért menekülünk mindentől, ami az érzékeket elégíti ki, hogy állandóan megmaradjunk a szívnek tisztaságában. Ha ezt tűzzük ki közelebbi célul, akkor minden gondolatunk és minden cselekvésünk arra irányul, hogy elérjük. De ha ez a közelebbi cél eltűnik szemünk elől, mindjárt nem leszünk kitartók a fáradozásban, szenvedésünk haszontalanná válik, erőlködésünk nem kap jutalmat. Folytonos hullámzó és bizonytalan gondolataink egymás ellen küzdenek, s egymást semmisítik meg. Az a lélek ugyanis, akinek nincs megállapított és határozott célja, minden pillanatban és minden órában szükségképpen változik aszerint, hogy mi foglalkoztatja. Mivel nincs semmi, ami bensejében az állandóságot megtartsa, valamiképpen megváltozik, mert minden körülmények között olyan lesz, ahogyan a külső dolgok hatnak rá. Nyomorúságos azoknak a lelkiállapota, akik nagylelkűen lemondtak nagy dolgokról, s azután apróságokhoz ragaszkodnak. Ez az a szerencsétlenség, melyet már Szent Pál előre látott, amidőn így szólt: „Osszam el bár egész vagyonomat a szegények közt, s vessem oda testemet, hogy elégessenek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.” (1 Kor. 13,3) Mi más ugyanis: nem vádaskodni, föl nem fuvalkodni, keserűnek nem lenni, feltűnést kerülni, saját érdeket nem keresni, nem szomorkodni az igazságtalanságtól, nem gyanakodni s mind a többi, amiről Szent Pál beszél, mint állandóan tökéletes, egészen tiszta, minden zavartól és a szenvedélyek minden féktelenségétől mentes szívet ajánlani fel Istennek?      Minden tettünk és vágyunk egyetlen célja tehát a szívnek ez a tisztasága. Ezért kell gyakorolnunk minden erényt, hogy e gyakorlatok által szívünket sebezhetetlenné tegyük a szenvedélyekkel szemben, megőrizzük tisztaságban, s e fokozatokon feljussunk a tökéletes szeretet teljességéig. Ha valami észszerű és szükséges elfoglaltság akadályoz bennünket ezeknek a gyakorlatoknak teljes szigorúságukban való végzésében, nem szabad szomorkodnunk, türelmetlenkednünk, haragudnunk, mert mindaz, amit kénytelenek voltunk egy időre abbahagyni, éppen nem szolgál másra, mint ezeknek a szenvedélyeknek a legyőzésére és szívünkből való kiirtására. Az ember többet veszít a haragnak egyetlen indulata által, mint amit szerez pl. egy böjttel, és kevesebb hasznot húz valamely olvasmányból, mint amennyi kárt szenved a lelke, ha valamelyik testvérét megveti.      Minden virrasztásunknak, böjtünknek, magányunknak, a Szentírásról való elmélkedésünknek és más hasonló dolgunknak – melyek nem egyebek, mint áhítatunk hatásai és következményei – a célra kell vonatkoznia, azaz a szív tisztaságára, mely nem egyéb, mint a szeretet. Első gondunknak, törekvésünknek és szívünk állandó szándékának kell lennie, hogy változatlanul ragaszkodjunk Istenhez, s állhatatos lélekkel foglalkozzunk az isteni dolgokkal. Minden, ami nem erre irányul, bármily nagy legyen is, csak másodsorban vagy utolsó sorban jöhet számításba, sőt károsnak kell tekintenünk. Az Evangélium egy helyén kiváló képet kapunk erről a kettőről, vagyis a mindig Istennel foglalkozó lélekről és a munkáról, mely elvonhat ettől a szent elfoglaltságtól. Ezt a képet a két nővér, Márta és Mária történetében találjuk meg, ők igen jól ábrázolják, amit mondottunk. „Márta , Márta! Sok mindennel törődöl, sokminden nyugtalanít. Pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszti el soha.” (Luk. 10,42)      Látjátok világosan, hogy Jézus Krisztus maga állapította meg, hogy az első Isten szemlélése. Bármily szükségesek és hasznosak is legyenek a többi erények, csak másodsorban kerülhetnek szóba, mert azokat csak az Isten szemlélete utáni vágyból gyakoroljuk és szerezzük meg.      Midőn Jézus Krisztus azt mondja, csak egyetlenegy szükséges, ezzel ennek az életnek legfőbb javát láthatóan nem a cselekvésbe helyezi, bármilyen dicséretes is legyen az vagy bármily jó gyümölcsöt is hozzon, hanem ebbe az egyetlen és egyszerű szemlélődésbe magába. Biztosít róla, hogy ez a kevés elég arra, hogy eljussunk a tökéletes boldogságra, Isten színről-színre való látására. Meg kell tehát lennie lelkünkben mindig a következő alapelvnek: vizsgáljuk bölcs megkülönböztetéssel szívünk minden gondolatát, fedjük fel azok forrását és okát, ismerjük meg, honnan származik, s aszerint ítéljük meg, hogy kitől jön.      Először azt kell megvizsgálnunk, hogy mindaz a tanítás, ami szívünkbe hatol vagy amit velünk el akarnak fogadtatni, a Szentlélektől származik-e? Megtisztult-e az ő mennyei tűzében? Nincs-e benne a zsidók babonája, a világi bölcselkedők hiúsága, akkor is, ha külsőleg a jámborság képét vagy látszatát viseli? Így gyakoroljuk az apostol parancsát: ne higgyetek minden szellemnek, hanem vizsgáljátok meg azokat, hogy Istentől vannak-e.      Másodszor arra kell vigyázni, hogy ha a Szentírás szavainak tiszta aranyához hamis értelmezést fűznek, ez ne befolyásoljon bennünket annak az aranynak értékelésben, amihez járul. Az Úr Jézus Krisztust magát így akarta megkísérteni a Sátán, aki csak azért lelkesít valamely erényre, hogy bűnbe essünk.