(Megjelent a Szent Margit Lap 49., 50., 52. és 54. számában)

„Útmutató egy jó gyónáshoz” Miként ezt minden katolikus tudja, Krisztus húsvét estéjén, tehát feltámadásának napján, ajándékozta Egyházának ezt a nagy és fontos szentséget, mivel a szentgyónás a szellemi feltámadás, a Krisztus vérében való megtisztulás, a belső megújulás, a visszafordulás szentsége. Napjaink egyik kiváló teológusa, Prof. Dr. Georg May, röviddel ezelőtt egy előadásban a gyónást „elveszett szentségnek” nevezte. Ezzel azt akarta kifejezésre juttatni, hogy ezt az isteni alapítást mára már csaknem elvesztettük; a modern klérus félreismeri, elárulja és majdnem mindenütt feladja. A gyónás szentségének ily végzetes feladása kétségtelenül összefügg a gonosz létének napjainkban történő tagadásával, a bűnök elbagatellizálásával és az erkölcsi gátlások feloldásával. A Trienti Zsinat 14. ülésén kristálytisztán bemutatta a gyónás szentségének alapítását, szükségességét és a keresztség szentségétől való elhatárolódását: „Ha minden újjászületettben akkora lenne a hála Isten iránt, hogy állhatatosan megőrizné a keresztségben az Ő jótette és kegyelme által megkapott igazságot, akkor a bűnök bocsánatára a keresztségen kívül nem lett volna szükség más szentség alapítására. De mivel ‘a végtelenül irgalmas Isten’ (Ef 2,4) tudja, hogy milyen gyenge az alkatunk (Zsolt 102,14), azoknak is megadta az életre az üdvösség eszközét, akik a keresztség után újra a bűn szolgaságába és a sátán uralmába adják magukat, nevezetesen a gyónás szentségét, mely által a keresztség után elbukottak is részesülhetnek Krisztus halálának érdemeiben.      A megbánás minden ember számára, ki súlyos bűnnel szennyezte be magát, ahhoz szükséges, hogy a kegyelmet és a megigazulást elérje, azok számára is, akik a keresztelés szentsége által bűneiktől való megtisztulásukra várnak, hogy eltévelyedésükből megtérjenek és megjavuljanak, és Isten súlyos megsértésétől bűneik meggyűlölésével és szent lelkifájdalmukkal megundorodjanak. Ezért mondta a próféta: ‘Térjetek meg és forduljatok el bűneitektől, ne vigyenek titeket többé romlásba.’ (Ez 18,30) És az Úr ezt mondta: ‘De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is.’ (Luk 13,3) És Péter, az apostolfejedelem ezt mondta a bűnösöknek a bűnbánatról, akik a keresztelés által keresztények akartak lenni: ‘Tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjék meg mindegyiktek.’ (ApCsel. 2,38)      Mindazonáltal Krisztus megérkezése előtt a bűnbánat nem volt szentség, és Krisztus emberré válása után is csak az egyes ember megkeresztelkedése után válik azzá.      Az Úr akkor alapította a bűnbánat szentségét, amikor feltámadása után ezekkel a szavakkal rálehelt az apostolokra: ‘Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.’ (Jn 20,22) Az minden atya egybehangzó véleménye, hogy eme szembetűnő gesztussal és eme világos szavakkal az apostolok és jog szerinti utódaik a keresztség után elbukott keresztényeknek az Istennel való újbóli kiengesztelődéséhez kaptak teljhatalmat a bűnök megbocsátására vagy megtartására. A katolikus Egyház egykor a novatianusokat, akik a bűnbocsánatra szóló teljhatalmat konokul tagadták, teljes joggal utasította és ítélte el, mint tévtanítókat. Ezért helyesli és veszi át a szent egyházi gyülekezet az Úr eme szavainak teljes valóságos értelmét, és egyúttal elítéli azok kitalált értelmezését, kik e szavakat hamisan e szentség megalapításával szemben arra a teljhatalomra vonatkoztatják, mely Isten szavainak prédikálására és Krisztus evangéliumának hirdetésére szól.      Ezenkívül a bűnbocsánat gyümölcse más, mint a keresztségéé. A keresztségben Krisztust öltjük magunkra (Gal 3,27), és új teremtménnyé válunk benne, miközben minden bűnünkre teljes és tökéletes bocsánatot nyerünk. Ehhez az új állapothoz és tökéletességhez azonban sok könnyünk és igyekezetünk nélkül egyedül a bűnbánat szentsége által nem jutunk el, miként ezt Isten igazságossága elrendeli, úgy hogy a szent atyák joggal nevezték a bűnbánatot fáradságos keresztségnek (Nazianzi Szent Gergely). A bűnbánat e szentsége a keresztség után elesettek számára ugyanannyira fontos az üdvösséghez, mint a keresztség a még nem újjászületetteknek.” Már Szent Pál apostol így kiált hozzánk: „Engesztelődjetek ki Istennel.” (2 Kor 5,20) A szentgyónásban Istennel és a legközelebbihez, lényem legbensőbb részéhez való teljesen személyes kapcsolatról van szó, az én erkölcsi létem legutolsó alapjairól és összes következményeiről.      A szentgyónás öt lényegi részből áll: átgondolás, megbánás, jobbulás, beismerés és vezeklés. Tárgyaljuk meg egyenként ezeket az alkotórészeket. I. A BELÁTÁS: A LELKIISMERETVIZSGÁLAT Ha jó gyónást akarunk, akkor úgy kell lelkiismeretünket átvizsgálnunk, mintha most és itt Isten bírói széke elé lépnénk, mintha az utolsó ítéletre kellene megjelennünk, és életünket kezdetétől végéig teljesen le kellene pörgetnünk. Milyen képet nyújtana lelkünk Isten végtelen tökéletességének, szentségének és igazságosságának fényében? Hogyan látná Isten lelkünket, hogyan néz az ki valójában? Hol vannak gyengéi, hibái, kudarcai és vétkei?      Mit hányna szemünkre Isten? Ebben az örök világosságban nem lehet semmit sem letagadni, másként értelmezni, szépíteni vagy kifordítani; másfelől a tényeket sem lehet eltúlozni vagy magunkat rosszabbnak beállítani, mint amilyennek ismerjük. Az ember az, ami, és ezért az igazságszeretet az első lépés egy alapos lelkiismeretvizsgálathoz és jó gyónáshoz. Ahhoz, hogy erkölcsi állapotunkat helyesen ítélhessük meg, elsősorban az igazság lelkéhez, a Szentlélekhez kell imádkoznunk, hogy lelkünket Isten világosságában lássuk – minden egyes gondolatot, minden egyes szót, minden egyes tettet; de nem csak a tetteket, hanem a mulasztásokat is; mert a keresztény életre való igyekezet hiánya, a keresztény tökéletességre való törekvés és a felebarát üdvösségére való lelkibuzgóság hiánya, különösen a felebaráti szeretet szolgálatában, nem nézhetők el. Valóban mostanra a mulasztásból eredő bűnök száma ugyanolyan magas és néha még súlyosabb, mint a megtett bűnöké. Milyen sok tud ezekből a hibás tettekből és bűnös mulasztásokból egy hosszú életen át összegyűlni! Milyen sok gyűlik össze belőlük akár egyik gyónástól a másikig is! Gondoljuk meg, hogy egy embernek napi átlag 50 ezer különböző gondolata támad – legalább is a tudósok ezt állapították meg kutatásaikkal. Nos, minden egyes gondolatnak megvan az erkölcsi minősége, ezért az vagy jó vagy rossz; vagy Istenre irányul vagy nem.      Bizonyára hasznos a különböző parancsok, kiváltképpen Isten Tízparancsolatának néhány különösen fontos szempontját átgondolni, hogy lelki állapotunkról világos képet kapjunk és lelkiismeretünket képezzük. De előbb még egy megjegyzés: fontos, hogy a lelkiismeretvizsgálat során különbséget tegyünk kísértés, bűn és komoly bűn között. A kísértés még nem bűn. Sőt, a kísértés még érdemszerző is lehet számunkra, ha a hit erejéből ellenállunk neki, mert ekkor a kísértés csak erősíti lelkünket. Aki a világ, az ördög és a gonosz hajlamok elleni harcban Isten kegyelmével megállja helyét, az Teremtőjének, Megváltójának és Üdvözítőjének tiszteletét növeli, annak erkölcsi életfáján a gyökerek és ágak is megerősödnek.      Bocsánatos bűnbe esünk, ha a kísértést nem elégségesen győzzük le, ha például egy rossz gondolatnál egy pillanatig elidőzünk, még akkor is, ha valójában nem egyezünk bele.      Súlyos bűnt akkor követünk el, ha egyidőben      a) a tárgy nagy jelentőségű, például egy hittétel tagadása, Isten gyalázása, rablás vagy házasságtörés;      b) ha tisztában vagyunk vele, hogy valami bűnös, erkölcsileg elvetendőről van szó;      c) ha szabad akaratunkból cselekszünk, mely a tettleges bűnöknél mindig fennáll, hiszen ha nem akartuk volna, akkor nem tettük volna meg (kivéve a kényszerítés vagy a hiányos öntudat esetét). ÉN VAGYOK AZ ÚR, A TE ISTENED 1. Rajtam kívül más istened ne legyen A Tízparancsolat első parancsa Istenhez mint okunkhoz és célunkhoz, mint életünk Urához, mint tetteink bírájához és jutalmazójához és mint örök üdvösségünkhöz való közvetlen kapcsolatunkat érinti. Ezzel különös módon a hit, a remény és a szeretet három isteni erényét szólítjuk meg. a) Hogyan állunk hitünkkel? Manapság sok ember él úgy, mintha Isten nem is létezne, megvetik és semmibe veszik Őt és parancsait; nyíltan és direkt még létét is megkérdőjelezik. De még ennél is gyakoribb a praktikus ateizmus – ez a borzasztó bűn! Megint mások nyíltan tagadják az isteni kinyilatkoztatás, mely a Szentírásban és az Egyház dogmáiban van lefektetve, egyes részeit. Semmibe veszik a Szentháromság titkát, kétségbe vonják az ősbűnt következményeivel együtt, tagadják Krisztus istenségét vagy az Úr valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, a szentmisének valódi áldozati jellegét, különösképpen mint engesztelő áldozatét, a katolikus papságot, a tisztítótüzet, a mennyországot, a poklot, az angyalok és az ördögök létezését, a Szűz Máriáról szóló dogmákat, azaz mindenkori szüzességét, szeplőtelen fogantatását, mennybevitelét. Nem akarják többé elhinni, hogy Krisztus egy Egyházat alapított, hogy a földön ez az egyetlen Isten által alapított, következésképpen Istennek egyedül tetsző vallás, és hogy ezen kívül nincs üdvösség. Az a téves vélemény, hogy minden vallás üdvösségre vezet vagy Istennek még tetsző is, objektív súlyos bűn a hit isteni erénye ellen.      Korunkban valóban nem létezik egyetlen olyan dogma sem, melyet itt vagy ott, nagyon gyakran éppen a teológusoktól, papoktól vagy még a püspököktől is ne vonnának kétségbe, ne hígítanának fel vagy teljes egészében ne vitatnának vagy tagadnának meg. Aki azonban egyetlen dogmát, egyetlen direkt kinyilatkoztatott igazságot, melyet az Egyház ennek hirdetett ki, megtagad, az az egész katolikus hitet mint isteni erényt elveszti, az súlyos bűnt vesz magára a hit ellen. Mesterien mutatja meg ezt Szent Ágoston, mikor magát Istent beszélteti: „Sok mindenben velem tartanak, kevés dologban nem; de e kevés miatt, melyben nem egységesek velem, a sok, melyben velem vannak, sem használ nekik semmit”. És mivel a hit az egész lelki élet alapja, a hittel együtt az ember a másik két isteni erényt, a reményt és a szeretetet is elveszti. A hitigazságok ezen nyílt tagadása mellett azzal is bűnt követünk el, ha a hitben nem képezzük magunkat tovább vagy hitellenes iratokat olvasunk és ilyen TV adásokat nézünk; ha nem mindent, különösképpen saját életünket és a világ egész történelmét nem Isten világosságában szemléljük, ha hagyjuk, hogy a mondén, liberális szellem többé vagy kevésbé megfertőzzön bennünket, és titkon vagy nyíltan az ezoterika, a reinkarnáció vagy a New Age mozgalom hívei leszünk; ha horoszkópot olvasunk, a spiritizmus gyakorlatait átvesszük vagy csodagyógyítók után futunk. De maga a pünkösdizmus is a hitben való jelentős hiányról árulkodik, csakúgy mint az üzenetek és jelenések utáni túlzott vágy is.      Az is a hit elleni vétek, ha valaki az állam és Egyház szétválása mellett kardoskodik, akatolikus vagy antikatolikus közösség – mint például a szabadkőművesség vagy annak noviciátusa, vagyis a Lions-klub, Rotary-klub és hasonló egyesülések, mint a teozófus és antropozófus közösségek – tagja lesz. Nem lehet azokat a szülőket felmenteni a felelősség alól, akik gyermekeiket Waldorf iskolákba küldik.      Továbbá az sem felel meg a hit szellemének, ha valaki támadja a cölibátust és eltörlését követeli; az Egyház dolgaiban tartott népszavazásban – melyet forradalmi elemek indítottak el – részt vesz, a női papság bevezetése mellett szót emel, vagy a vegyesházasságot támogatja, mely súlyos bajok forrása.      Aki végre felfogta a kézbe áldozás veszélyét, az, ha pap, többé nem szolgáltathatja így ki, ha hívő, többé nem fogadhatja el így e szentséget bűntelenül. Ezen felül az is a hit szelleme ellen vét, aki a valódi, élő Isten helyébe többé vagy kevésbé egészen más isteneket állít, mint például a technikát, a tudományt, az úgynevezett fejlődést, egy tisztán evilági békét vagy végezetül minden ember testvériségét, tekintet nélkül azok vallására vagy erkölcsi állapotára. A hit félelemből való tagadása súlyos vétekké válhat. Egy hitvalló bátorság és harci szellem nélküli kereszténység, mely letette a fegyvert, isteni alapítóját becsteleníti meg. b) A remény isteni erénye ellen kétféle módon lehet véteni: először akkor, ha valaki vakmerően bizakodik üdvösségében. Az bizakodik vakmerően az üdvösségben, aki ennek eléréséhez nem teszi meg a szükséges erőfeszítéseket, nem használja azokat az eszközöket, nem lép arra az útra, melyek az üdvösséghez vezetnek. Ez a bűn nagyon elterjedt korunkban a „mindenki meg van váltva” tan – melyet egyes teológusok hirdetnek – és az általános üdv-optimizmus által; az emberek hagyják magukat elvakítani ezzel a farsangi dallal: „mi mind, mind, mind a mennybe jutunk”.      Könnyelműen félretolják a gyónást és a megtérést, vagy megelégszenek olyan bűnbánati ájtatosságokkal, melyek nem biztosítják a szentségi feloldozást. Az embereknek nincs idejük az imára és a szentségek fogadására – mindezt az öregkorra tolják ki, mikor ezek nélkül a gyakorlatok nélkül úgyse tudják másképp agyonütni idejüket. Most nem tudnak a bűnről vagy az arra való alkalomról lemondani, például a konkubinátusról, vagy azt mondják, e nem megengedett nyereség nélkül nem tudják fenntartani magukat, vagy azt, hogy ez csak eggyel több bűn, ha majd meggyónnak, úgyis mindent be fognak vallani. Az ilyen emberek nem ismerik a hegyi beszéd igéjét a meredek útról és a szűk kapuról, elfelejtik, hogy a kegyelmek kegyelme az, ha valaki halála pillanatában a megszentelő kegyelem állapotában van, és hogy ezt a legnagyobb kegyelmet keresztény életvitellel kell kiérdemelni. A vakmerő bizakodás bűne mellett a különböző módon megnyilvánuló kétségbeesés bűnébe eshetünk. Van aki ezt mondja: úgyse használ semmi, ezt vagy azt a bűnt soha nem fogom tudni legyőzni, tehát inkább nem veszem a szentségeket és feladom az egész vallásgyakorlatot. Az ilyen ember kételkedik az üdvözülésben, holott Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön – sokkal inkább, mint ahogy mi akarjuk –, és a Mi Urunk Jézus Krisztus, aki irántunk való szeretetből halt meg a kereszten, üdveszközeivel, nevezetesen szentáldozatával, a szentségekkel és az imával a mennybe vezető kaput mindig nyitva tartja számunkra. Az Isten iránti bizalmat sérti meg az is, aki fölöslegesen, túlzottan aggodalmaskodik; keresztény szülők Istenbe vetett bizalmukban vállalnak sok gyermeket. c) Hogyan állunk a szeretet isteni erényével, mely sokkal több, mint puszta emberi érzés? Valóban úgy tekintünk-e Istenre mint legfőbb jónkra, mely égbenyúlóan magaslik apa és anya, feleség és gyermek, fiútestvér és nővér, tulajdon és vagyon, üzlet és hivatás, e világ minden java és kincse fölé? Valóban mindennél előbbre való számunkra Isten? Megállnánk-e azt a próbát, melyet Isten Ábrahámtól elvárt, vagyis gyermeke feláldozását? Istenért az embernek mindent fel kell tudnia áldozni, saját életét is, miként ezt a mártírok megtették, kik a földi életet kevéssé becsülték, s hitük megvallását saját vérük ontásával koronázták meg.      Néha olyan emberek jönnek a gyóntatószékbe, akik azzal vádolják magukat, hogy egyszer áhítat nélkül imádkoztak, másszor kényszerből hazudtak és a felebaráti szeretet ellen egy kisebb bűnt követtek el. Természetesen itt is erkölcsi botlásról van szó, melyet be kell vallani; de egy gyóntatóatya az ilyen gyónást rutinvádnak tekinti, mely a lényegest megkerüli: hogyan néz ki lelkem, szívem, életem legmélyén Istenhez való viszonyom? Valóban Ő-e egész létem legfőbb java, Őrá vonatkoztatva és az Ő gondviselésében bízva élek-e, vagy zúgolódom ellene és lázadok keresztem ellen? Egy szóval kifejezve: komolyan veszem-e keresztségi fogadalmamat és időről időre megújítom-e azt? d) Az első parancsolattal kapcsolatban még meg kell említenünk Isten tiszteletének erényét. Egy kereszténynek magában kell hordania az imádás lelkületét, Isten jelenlétében kell élnie, és gondoznia kell magában az imádságos lelkületet. Ezt vagy azt a formulát futólag elmondani, ezt vagy azt a megszokott imádkozási formát betartani, túl kevés lenne; egy kereszténynek imádságos életet kell folytatnia. Neki magának kell élő imává válnia. A reggeli felkelés után elsőként térden állva kell felajánlania az új napot Teremtőjének és Megváltójának. Állandóan keresnie kell az Istennel való egyesülést, a megfeszített és feltámadt Jézussal való egyesülést, és életét élő istentiszteletté kell tennie. Mivel állandóan az ősbűn következményei és személyes hibái szorongatják, törekednie kell az áldozat lelkületére, az önmegtagadásra és önmaga vágyainak elfojtására. 2. Isten nevét hiába ne vegyed Térjünk rá a második parancsolatra. Vétettem az isteni név tisztelete ellen átkozódással vagy káromkodással? Jézus Krisztusnak, az Ő szentséges édesanyjának és Egyházának korunkban oly elterjedt megcsúfolása írásokban, képekben és az úgynevezett művészetben rettenetes istenkáromlás; megszámlálhatatlanul sok ember terheli meg magát naponta különböző módokon ezzel a bűnnel.      Ugyanígy elvetendő morálisan Isten, a teremtés rendje és a megváltói mű ellen való lázadás; ehhez tartozik például a feminizmus és az emancentum. Ez a parancsolat ezeken kívül a hamis esküt is megtiltja.      Arra ösztönöz, hogy fogadalmainkat megtartsuk és ne éljünk vissza a szentnevek használatával, különösen nem szokásszerűen. 3. Megemlékezzél arról, hogy az Úr napját megszenteljed A harmadik parancs megköveteli tőlünk a vasárnapi munkaszünetet és a vasárnap megszentelését, melynek figyelmen kívül hagyása miatt Isten Anyja La Salette-ben keserű könnyeket ontott. Az embernek e napon nem szabad szolgai munkát végeznie, hogy ne merüljön el a földiekben, az anyagiakban, az üzletben, és ne váljék az állathoz hasonló emberré (1 Kor. 2,14); ahhoz, hogy lelkét szabaddá tehesse Isten és a lelki dolgok számára, a szolgai munkát vasárnap abba kell hagynia. De a vasárnapi tilalom nem csak a szolgai munkát és az üzletet tiltja meg – a mai versenysport és kemény autótúrák is ellentmondanak e parancs betűjének és szellemének. Hiszen a vasárnapot Isten arra adományozta nekünk, hogy új erőt és energiát merítsünk belőle a következő hét feladataihoz.      Mindezen felül az Egyház, sőt a természet parancsa is kötelességünkké teszi, hogy ezen a napon bemutassuk Istennek az Őt megillető kultuszt. Az Új Szövetség igazi kultusza a szentmise. Ezért követeli az Egyház gyermekeitől halálos bűn vétsége alatt, hogy ezen a napon részt vegyenek a szentmisén. A vasár- és ünnepnapi misén való részvétel alól csak nagyon nyomós ok ad felmentést, mint például betegség, betegápolás vagy az anya kötelessége, hogy otthon maradjon kisgyermekei mellett. Normális esetben a templomtól körülbelül egy órányi út fölötti távolság ment fel a miselátogatás alól. Természetesen nem kötelező az új, inkább protestáns, mint katolikus misén részt venni. Azonban a hívőknek mindent meg kell próbálniuk, hogy vasárnap, még pedig minden vasárnap a legközelebb fekvő kápolnában az Egyház hagyományos liturgiáját ünnepelhessék.      A vasárnapot még különös módon meg kell szentelni ima, lelki olvasmány, a hitben való továbbképzés, a családban való együttlét által. Ezen felül e napon a felebaráti szeretetnek is jobban meg kell nyilvánulnia, beteglátogatás vagy magányosokról, elhagyatottakról, öregekről való gondoskodás által. Vasárnap különös módon az irgalmasság lelki és testi műveit gyakorolni Istennek fölöttébb tetsző cselekedet.      Emlékezzünk meg a régi keresztény életformáról: a vasárnap az Úr napja, pihend ki magad, imádkozz szívesen; és a közmondásra: amilyen a vasárnapod, olyan halálod napja. 4. Atyádat és anyádat tiszteld, hogy jól éljél és hosszú életed legyen a földön Isten negyedik parancsa a gyermekek szüleikhez való viszonyát érinti. Ennek affektívnek és effektívnek kell lennie: affektív annyit jelent, hogy a szülőket teljes szívből tisztelni és szeretni kell; effektív, hogy ezt a tiszteletet és szeretetet tettekre kell váltani, azáltal, hogy engedelmeskedünk nekik, szolgálatot teszünk nekik és különösen öregségükben mellettük állunk. Tágabb értelemben mindazokat szülőknek nevezzük, akik velünk szemben lelki apaságban állnak, tehát tanárainkat, elöljáróinkat, lelki és világi területen és munkaadónkat is. Makacsság, szeretetlenség, ellenszegülés velük szemben bűnnek számít, de ugyanúgy bűnös dolog a jog szerinti tekintéllyel szembeni függetlenségi törekvés és megvetés. A szülőket bántalmazni vagy halálukat kívánni halálos bűn. Figyeljük meg, hogy ez a parancs elsőként foglal ígéretet magában!      De a negyedik parancsolat a szülők gyermekükhöz való viszonyát is érinti. A szülőknek kötelességük, hogy gondoskodjanak gyermekeik lelki jólétéről, kik nem az ő tulajdonuk, kiket Isten azért bízott rájuk, hogy Isten-félelemmel örök üdvösségük felé neveljék őket. Ezért a szülőknek gyermekeiket oly hamar, miként csak lehet, meg kell kereszteltetniük és bérmáltatniuk, imádkozniuk kell velük, meg kell védeniük őket a televízió pestisétől, rossz írásoktól és dekadens zenétől, mint például a rock, valamint megfelelő iskolába kell őket járatniuk, ahol megmenekülnek az intellektuális, erkölcsi és vallási fertőtől. Ahol nincsenek ilyen iskolák, ott a szülők kötelessége, hogy erejükhez mérten elősegítsék egy ilyen iskola alapítását és fenntartását.      A munkaadóknak meg kell fizetniük munkásaik jogos bérét, és lelki jólétükről is gondoskodniuk kell, például segíteniük kell financiális problémák esetén őket vagy vizsgák alkalmával bátorítaniuk kell őket. Másrészről a munkásoknak és beosztottaknak is pontosan kell teljesíteniük a megbeszélt munkát.      A szülők és előjárók iránti tisztelet magában foglalja a nép és a haza iránt érzett szeretetet és ezek védelmét is. 5. Ne ölj! Az ötödik parancsolat a felebarátunk iránti kapcsolatról szól. Tápláltam-e magamban haragot, gyűlöletet, ellenszenvet más emberek iránt, veszekedtem-e velük, megütöttem-e, megsebesítettem-e vagy más módon bántalmaztam-e valakit? Engedtem-e, hogy gyűlölet és bosszúvágy fejlődjön ki bennem, éltem-e ellenségeskedésben, talán még testvéreimmel vagy rokonaimmal is? Vétettem-e valakinek lelkileg rossz példa mutatásával, csábítással, a rossz helyeslésével vagy dicséretével?      Krisztus megbízott bennünket azzal, hogy úgy szeressük egymást, ahogy Ő szeretett bennünket. Ő alázatos szeretetében elment egészen a lábmosásig. A keresztény tökéletesség tehát megköveteli tőlünk, hogy felebarátunkra úgy tekintsünk, ahogy Isten tekint rájuk, azaz mint halhatatlan lelkekre, kiknek jót kell tennünk; amihez némelykor a figyelmeztetés, sőt még a korholás is hozzátartozik.      Az okozott kárt természetesen jóvá kell tenni, akár anyagi, akár szellemi javakról van szó, mint például valakinek a becsülete, melyet rejtett hibák feltárásával vagy rágalmazással megsértettünk. Még néhány különösen súlyos megsértése az ötödik parancsolatnak: Aquinói Szent Tamás azt tanítja, hogy az öngyilkosság nagyobb bűn, mint egy másik ember meggyilkolása, mert a természet törvényét nagyobb mértékben sérti meg; bár a beszámíthatóság kérdése, éppen a lelkibetegeknél ezen a világon soha nem válaszolható meg adekvát módon. Az azonban nagyon fontos, hogy az ilyennemű gondolatokat és kísértéseket energikusan legyőzzük.      Ugyancsak tilos valakinek a halálát aktívan elősegíteni, még az illető kérésére sem, azért sem, hogy egy beteget az elviselhetetlen fájdalmaitól megmentsünk. Ilyen erkölcstelen praktikák manapság némely országban, különösen Hollandiában már mindennapos szokássá váltak.      A magzatelhajtás gaztettére nyomatékosan fel kell hívni a figyelmet. Soha, semmilyen körülmények között nem megengedett egy ártatlan embert megölni, még létezésének első heteiben vagy hónapjaiban sem, Egy ilyen tett maga után vonja a tettes és minden segédkező kiközösítését.      Ugyancsak elítélendő az elhamvasztás is, mely egyre gyakoribbá válik. Mily erőszakos cselekedet ez a test ellen, még akkor is, ha a lélek már elhagyta! Micsoda közelség azokhoz, akik tagadják a test feltámadását! 6. Ne paráználkodjál 9. Felebarátod feleségét ne kívánjad Térjünk most rá a hatodik és kilencedik parancsolatra, melyek az ember erkölcsi nemiségére vonatkoznak. Ezen a területen különösen fontos a már említett különbségtétel a kísértés, ennek elégtelen visszautasítása és a szabad beleegyezés között.      Két nem-házas közötti nemi kapcsolatot erkölcstelenségnek nevezünk; ha egyik közülük házas akkor az már házasságtörés, mely magában foglalja az igazságosság megsértését is. Ezek a bűnök mindig súlyosak, csakúgy, mint az egyedül elkövetett bűnös tett, az önkielégítés, melyet manapság egyre inkább természetesnek fogadnak el. Teljességgel elvetendő a szabad együttélés házasság előtt vagy azon kívül, mint ahogy a csak polgári módon kötött házasság is. Még ennél is súlyosabban kell a homoszexualitást és a gyermekekkel való fajtalankodást megítélni, mert ezek tökéletesen ellentmondanak a természetnek. Szabad akaratból való elidőzés ilyen gondolatok mellett vagy vágyakozás szintén súlyos vétek, csakúgy, mint az ilyen filmek, lapok és képek fenyegető veszélye elől való elmulasztott menekülés. Erkölcsileg elvetendő a sterilizálás vagy a fogamzásgátló szerek használata az egyik oldalon, a mesterséges megtermékenyítés a másik oldalon, mivel mind a három ellenkezik Isten rendjével, aki a házasságot az emberi nem szaporodására alapította.      A termékeny napok kihagyásának módszere sincs minden körülmények között megengedve. XII. Pius pápa 1951. október 29-én Olaszország katolikus szülésznői szövetségének tagjai előtt mondott üdvözlő beszédében ezt tanította: „Ebből az következik, hogy a megtermékenyítés elkerülése erkölcsileg olykor engedélyezhető lehet, és az említett körülmények között (orvosi, eugenikus, gazdasági és szociális indokok) valóban megengedett. Ha azonban értelmes és méltányos megítélés szerint ilyen személyes vagy a külső körülményekből adódó fontos okok nem állnak fenn, akkor a házastárs akarata, szokásszerűen a közösülés megtermékenyítő funkcióját kikerülni, miközben természeti ösztöne teljes kiélésére igényt tart, csak az élet hamis megítéléséből és olyan indítékból származhat, mely kívül esik a helyes etikai értékrenden.” 7. Ne lopj 10. Felebarátod házát, mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad A hetedik és tizedik parancsolatban azt kell megvizsgálnunk, hogy eltulajdonítottunk-e idegen tulajdont, akár lopással, sikkasztással vagy üzleti csalással, de ide tartozik a felebarát tulajdona utáni rendetlen vágyakozás is.      Egy ilyen jogtalan eltulajdonítás jóvátételre kötelez, még pedig a megkárosítottal vagy annak utódaival szemben. Csak, ha ez lehetetlen, lehet a jóvátételi kötelezettségnek a szegényeknek juttatott alamizsnával eleget tenni. 8. Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen Az vét a nyolcadik parancs ellen, aki hamis dolgot állít. Egy ilyen hazugság súlyos lehet, ha abból valakinek kára származik, ha például a bíróság előtti hamis vallomás téves ítélethozatalhoz vezet.      Ez alá a parancs alá esik a képmutatás és az alakoskodás, megjátszás bűne is. AZ ANYASZENTEGYHÁZ PARANCSOLATAI Még ma is vannak parancsolt böjti és absztinens napok, nevezetesen legalább Hamvazószerda és Nagypéntek. Amely országban a püspöki konferencia az év többi ünnepnapjára feloldotta a kötelező absztinenciát, ott erkölcsileg kötelezve vannak a hívek, ehelyett valamely más érezhető áldozatot magukra vállalni.      A törvény iránti eme kötelezettségeken túl egy buzgó katolikusnak a böjti időben, a kántorböjti napokon és a nagy egyházi ünnepek vigíliáján, különösen Karácsony, Pünkösd, a Szeplőtelen Fogantatás és Mindenszentek vigíliáján, lehetőségeihez mérten törekednie kell az élvezetekről való lemondásra, mint ahogy az igaz hívőnek az év összes péntekén is le kell mondania önként a húsevésről, hiszen Jézus pénteken testileg szenvedett érettünk.      Az Egyház kötelezi gyermekeit az évi legalább egyszeri gyónásra és szentáldozásra, mégpedig a húsvéti időben, és megtiltja nyilvános mulatságok tartását az ádventi és böjti időben. A HÉT FŐBŰN A gőg, az elbizakodottság és a kevélység a mai időkben különleges szerepet játszik, mivel az isteni jogokat tökéletesen elfelejtették, és helyette mindenütt az emberi jogokat hirdetik. Az önzés és a kényelemgondolkodás napjainkban a végtelenbe növekszik. A kritika-szenvedély a gőg következménye, csakúgy mint az akaratosság, az önszeretet és az érzékenység.      Az irigység mélyen gyökeredzik az ember megromlott természetében. A materiális javakért folyó küzdelem, különösen az örökségeknél, némelykor évekig tartó ellenségeskedésekhez vezet.      A fösvénység magában hordja gonoszságát; különösen azoknál az embereknél csúnya vonás, akik gazdagon meg vannak áldva földi javakkal, hogy a szegényeken segítsenek, és Isten birodalmának felépítésében hatékonyan részt vegyenek, és ezt még sem teszik meg. Különös figyelmet érdemel a jóra való restség szellemi területen, melyet némelykor még a hagyományhű katolikusok körében is megtalálunk. Sokan megelégszenek a vasárnapi misével, talán még a szentgyónást is elvégzik rendszeresen, de ennél tovább nem jutnak. Az apostoli buzgalom, a missziós gondolkodás, a hitben való továbbképzés, a földi rend átitatása keresztény ideákkal nem szívügyük. Nem törekednek eléggé az erények elnyerésére és a keresztény tökéletességre. A televízióideál tökéletesen tönkretette ezt a példaképet.      Az időpocsékolás, a vagyon elszórása vagy a tehetség kihasználatlansága szintén nem Istennek tetsző dolog. A keresztény élet rendszeres, nem kaotikus, nem olyan, ahol minden össze-vissza történik. A továbbiakban még olyan dolgokat kell megemlíteni, melyek a szenvedélyek és a függőség területére tartoznak, mint például az alkoholizmus, a drogok, a játékszenvedély és a fiatalok komputerjátéka.      Végezetül emlékeztetni kell az idegen bűnökre, azaz mások azon vétkeire, melyeket a mi hibánkból követtek el. Ide tartozik például a könnyelmű és szégyentelen ruházkodás, a gyermekek rossz nevelése, az orvosok házaspároknak adott felelőtlen tanácsai, a tömegmédiák naponkénti megbotránkoztatásai. Másokat megbotránkoztatni, annyit jelent, mint gonosszá tenni, mások bűnének okozója lenni. Az alapos lelkiismeretvizsgálatnál mindenekelőtt az fontos, hogy erkölcsi nyomorúságunk gyökereit felfedezzük, a bűn lehetőségeit becsületesen bevalljuk, és az okokat megszüntessük. Ne ringassuk magunkat illúziókban. Szent Pál apostol egész sor bűnt sorol fel, melyek kizárják az embert Isten országából, vagyis a halált viszik a lélekbe: „kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.” (Gal 5,19-20) II. A BÁNAT A bűnbánat szentségének második nagy, és az öt között legfontosabb része a bánat. Idézet a Trienti Zsinat 14. ülésének határozatából: „A bánat, mely a bűnbánó feladatai között az első helyet foglalja el, a lélek fájdalma, és az elkövetett bűntől való irtózás azzal az elhatározással, hogy mostantól fogva nem követünk el bűnt. A bánat lelkiállapota kezdetektől fogva szükséges volt a bűnök bocsánatának elnyerésére. Az emberben, aki a keresztség után elbukott, a bánat hozzátartozik a bűnök megbocsátásához való előkészülethez, mivel ez össze van kötve az isteni irgalmasságban való bizalommal és azzal a fogadalommal, hogy a bűnbánó minden mást is megtesz, ami a bűnbánat szentségének fogadásához szükségeltetik. Ezért a szent egyházi gyülekezet kijelenti, hogy a bánat nem csak a bűntől való jövőbeli tartózkodást és egy új élet megkezdésére való fogadalmat foglalja magába, hanem a múltbeli élettől való irtózást is a következő szavak szerint: ‘Vessetek el magatoktól minden bűnt, amit ellenem elkövettetek, szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket!’ (Ez 18, 31) És aki többek között a szentek ezen kiáltásait átgondolja: ‘egyedül teellened vétettem, ami színed előtt gonosz, azt tettem’ (Zsolt 50,6), ‘elfáradtam a sóhajtozásban, éjjelente sírástól nyirkos az ágyam’ (Zsolt 6,7), ‘átgondolom előtted minden esztendőmet lelkem keserűségében’ (Iz 38,15); az könnyen belátja, hogy ezek a szavak az elmúlt évek mély megutálásából és a bűntől való nagy irtózatból származtak.” A bűn Isten ellensége, legfőbb ellenfele. A halálos bűn nem csak a kegyelem fényét oltja ki lelkünkben, hanem ha lehetséges volna, Istent is megölné. De bizonyos értelemben ez lehetséges is, és már meg is történt, hiszen ez volt Krisztus, a testté vált Isten halála. A mi bűneink szögezték Őt a keresztre. Mi megöltük Istent, a mi Atyánkat. Erről beszél Szent Pál, amikor azt mondja, hogy aki „egyszer már megízlelte az égi ajándékot, … aztán mégis elpártol, … újra keresztre feszíti az Isten Fiát, és csúfot űz belőle.” (Zsid 6,4-6) Nem létezik semmilyen koegzisztencia, semmilyen békés együttélés Isten és a bűn, fény és sötétség, Krisztus és Belial között. Igazságtalanságot követtünk el Isten ellen, az emberré lett Istent köptük szembe és ütöttük arcul; mi ítéltük Őt halálra. Következésképpen szívünknek a fájdalomtól meg kell hasadnia, legalább bensőnkben a bánat keserű könnyeit kell sírnunk. Idézzünk fel néhány igaz bánatot a Szentírásból:      Dávid az Ószövetség választott népének nagyon igazságos királya, a legtöbb zsoltár szerzője, Dávid, Isten ellenségeivel küzdő bátor harcos, súlyos bűn terhét vette magára: házasságot tört, és még gyilkolt is hozzá. Mikor Nátán, a próféta, bűneit szemére vetette – Dávid ugyanis annyira elvakult, hogy szégyenletes tettét még csak nem is látta –, a király magába szállt; és bűnbánó érzületének kifejezésére csak egyetlen szót mondott: „Peccavi Domino – vétkeztem az Úr ellen.” (2 Sám 12,13) Ez a bánat annyira valódi, annyira megrázó a maga szűkszavúságában, hogy a próféta ezt mondhatja: „Így az Úr is megbocsátja bűnödet, s nem halsz meg.” (2 Sám 12,13) A bánatban tehát nem a sok szó számít, hanem az igaz megbánó fájdalom. A bánat nem is annyira a megindító érzelmek kifejeződése, hanem sokkal inkább a komoly akaraté, mellyel a bűnbánó a bűnt, ha lehetne, meg nem történtté szeretné tenni. Aki elmúlt életét megbánja, ugyanakkor azonban bűnös kapcsolatait vagy tevékenységét nem akarja feladni, annak nincs valódi bánata.      Egy másik példa az igaz bűnbánatra Mária Magdalénáé, kiből az Úr hét ördögöt űzött ki; kit minden főbűntől megszabadított. Mária Magdaléna bűnös asszony, ki nyilvánosan vétkezett; megértjük, milyen fajta asszonyról van szó. Egy ilyen asszony jön az Úrhoz, és bánatának könnyeivel öntözi lábát, és saját hajdíszével törli meg. Beborítja az Isteni Megváltó lábait csókjaival, és kenettel keni meg, azokat a lábakat, melyek utánamentek és még mindig utánamennek az elveszett báránynak. És az Úr megbocsát neki, és lelkének békéjével ajándékozza meg őt: „Bűneid bocsánatot nyernek.” (Luk 7,48)      Hasonlót találunk a tékozló fiú esetében, aki elvetette az atyai barátságot és szeretetet, otthagyta az apai házat, és a bűn távoli országába ment, hogy ott vagyonát könnyelmű élettel elpazarolja. De mivel abban az országban nagy éhínség támadt, végülis magába szállt: „útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó fiadnak hívatni.” (Luk 15,18) Elhatározását menten tettre váltotta, és az atya nem csak megbocsát, hanem minden jogát visszaadja neki, ünnepi ruhába öltözteti, mely a megszentelő kegyelmet szimbolizálja, hizlalt borjút vágattat, és nagy örömünnepet rendez, mivel, ahogy mondja: „ez a fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” (Luk 15,24)      Ugyanez a bánat gyötörte Pétert, mikor a szenvedés éjszakáján háromszor tagadta meg Isteni Mesterét; szégyenletesen letagadta, miután nem sokkal azelőtt halálig tartó hűséget esküdött neki. De a kakas megszólalt, az Úr tekintete az elesett lelkének legmélyére hatolt, aki akkor „kiment és keserves sírásra fakadt.” (Mt 26,75) Egy régi hagyomány azt meséli, hogy Péternek élete végére a könnyek, melyeket szégyenteljes tagadása miatt elsírt, két mély barázdát vájtak az arcába. Ezek a valódi bánat és bűnbánó érzület igaz példái. Most mutassunk be egy példát a hamis bánatra: Júdás, egyike a tizenkettőnek, aki elárulta az Urat, mikor meglátta az eljárás kimenetelét, megbánta tettét: „visszavivé a harminc ezüstpénzt a papi fejedelmeknek és véneknek, mondván: ‘vétkeztem, elárulván az igaz vért.’ (Mt 27,3-4) Júdás tehát megbánja tettét, de mily más a vég nála, mint Péternél! Péter megbocsátást nyer, Júdás kétségbeesik, és kötélen végzi. Miben áll a különbség Péter és Júdás között, mikor mind a ketten megbánták, amit tettek? Péter a Mester iránti szeretetéből bánja meg bűnét; látja az igazságtalanságot, melyet az Úrral szemben elkövetett, és emiatt sír. Júdás egyedül saját maga miatt szégyenkezik. „Bánatát” megsértett önszeretete motiválja, nem más. Nem hatja át a természetfeletti bánat, még kevésbé az Isten iránt érzett szeretet. A megsértett hiúság taszítja végzetébe. Isten akarja bánatunkat, arra vár, hogy megbocsáthasson nekünk, mint ahogy egy földi apa vár büntetést érdemlő gyermekének megbocsátást kérő szavára. A Lukács Evangélium 15. fejezetében az Isteni Mester három példázatot mond el: a már említett tékozló fiúról, előtte az elveszett bárányról és az elveszett drachmáról. Az elkóborolt bárányról szóló példázatot ezekkel a szavakkal zárja: „Mondom nektek, hogy oly nagy öröm lészen mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, kiknek nincs szükségük bűnbánatra.” (Luk 15,7) És a második példázatban: „mondom nektek, hasonló öröm leszen az Isten angyalai közt egy megtérő bűnösen.” (Luk 15,10) Nagy öröm uralkodik tehát Isten és az Ő angyalai között azon bűnös miatt, aki visszatért az apa házába és egy bánattól megtört szív fölött. Miként már mondtuk, a bánat a döntő, a legfontosabb az egész gyónásban. Bizonyos körülmények között érvényesen gyónhat valaki anélkül, hogy minden bűnét bevallja; ha például gyengeség miatt nem képes mindent felsorolni, vagy akár, ha egy néma gyónásra jelentkezik, aki nem tudja bűneit bevallani, de bűnbánó lelkületét valamiképpen kifejezésre tudja juttatni megfelelő jelzésekkel, gesztusokkal vagy könnyekkel. Ilyenkor fel lehet őt oldozni, és Isten valóban megbocsátja bűneit. De bánat nélkül nem lehetséges a megbocsátás. III. ERŐS FOGADÁS Aki bűneit őszintén megbánja, az teljesen magától is elhatározza, hogy a jövőben azt nem fogja elkövetni, és életét Isten parancsai és akarata szerint rendezi. Tehát az elkövetett kárt jóvá fogja tenni; egy ellenszenvet le fog győzni, egy ellenségeskedést meg fog szüntetni, egy bűnös kapcsolatot meg fog szakítani, a bűnre való lehetőséget el fogja kerülni; mivel, miként a szólás mondja, „aki a veszélyt kedveli, az elpusztul benne”. Például egy ápolónő nem segédkezhet sterilizációnál vagy abortusznál tovább, még akkor sem, ha emiatt foglalkozását fel kell adnia. Fiataloknak, akik abban a nagy veszélyben forognak, hogy vétkeznek egymással, nem szabad a továbbiakban egyedül találkozniuk. Egy alkoholista megfogadja, hogy azt az utat, mely a kocsma vagy bár mellett vezet, a jövőben kerülni fogja.      Ez a fogadás lelki fejlettségünk eszközeire vonatkozik, nem a célra; hiszen Isten dicsőítésének és a lélek örök üdvösségének keresése alapjában véve magától értetődő dolog; kevésbé magától értetődő azonban ennek gyakorlati kivitelezése a mindennapokban; a fogadásnál pedig erről van szó. Ez annál értékesebb, minél precízebben és konkrétabban veszi szemügyre ezeket az eszközöket. Általánosságok és közhelyek a régi szólást igazolják: „A pokolba vezető út sok jó fogadalommal van kikövezve.”      Arról van szó, hogy azokat a dolgokat, melyeket eddig elkövettünk, a jövőben elkerüljük, ugyanakkor olyasmiket, miket eddig nem vagy csak kevéssé tettünk meg, a jövőben megtegyünk vagy többet tegyünk: naponta rendszeresen imádkozzunk, a szentségeket gyakrabban vegyük, ezt vagy azt a beteget gyakrabban látogassuk.      Hasznos dolog fogadásainkat egyik gyónástól a másikig felülvizsgálni, sőt, megvalósításukról naponta számot adni. Csak az az üzletember ér el nyereséget és vállalkozásának megalapozott fejlődését, aki pénztárát naponta felülvizsgálja. IV. A BŰNÖK MEGVALLÁSA Ilyeténképpen felkészülve a bűnbánó belép a gyóntatószékbe. Mindenképpen hasznos korunkat, családi állapotunkat és utolsó gyónásunk idejét megadni. Ezek segítenek a gyóntatóatyának az elégtétel kiszabásánál vagy a tanácsnál, melyet adott esetben a gyónónak adni szeretne. Bűneinket egyszerűen, röviden és higgadtan kell megvallanunk; vagyis nem kell hosszan mesélni, teljes életrajzot vagy a helyzetet minden érdektelen részletével ecsetelni. Különösen akkor ügyeljünk a diszkrécióra, ha a nemi erkölcs elleni bűnökről van szó.      Alázatosan kell magunkat vádolnunk. Bűneink bevallása normális körülmények között térdelve történik, hiszen azon a szándékon alapul, hogy Isten előtt, kit a gyóntató képvisel, valljuk be őket; Isten megbocsátását kapjuk meg, hogy ezáltal Krisztus vérében a szentségi kegyelemben részesüljünk. Vannak olyan bűnbánók, kik bűneikre mentségeket keresnek vagy megszépítik őket. Egy napon jött valaki, aki előadta, hogy mértéktelen volt az evésben, amit másik nap böjtöléssel egyenlített ki. Lopott valamit, de utána alamizsnát adott, ezek szintén kiegyenlítik egymást. Egyszer utálatos volt a szomszéddal, utána azonban szolgálatot tett neki, ez is kiegyenlíti egymást. Mire a gyóntatóatya ezt válaszolta neki: „Kedves barátom, a Jóisten teremtett téged, az ördög visz majd el; ezek szintén kiegyenlítik egymást.”      Megint mások úgy gyónnak, hogy szomszédaik vagy szomszédnőik bűneit mondják el: „Ezt vagy azt tettem, de csak azért, mert a szomszédnőm erre ingerelt. Ha tudná, milyen nő az! El sem tudja képzelni!” És akkor egy egész litánia következik e szomszédnő hibáiból. Mikor egyszer egy gyónó ilyen módon hozta elő vádjait, a gyóntatóatya az egész áradatot türelmesen végighallgatta, majd ezt mondta: „Úgy, kedves barátom, akkor imádkozzon három Üdvözlégy Máriát saját bűnei miatt, és három teljes rózsafűzért szomszédnője bűneiért.” Gyónáskor kerülni kell minden hamis szemérmet, mely ilyen gondolatokat ébreszthet: „Mit gondol vajon a gyóntató rólam?” Ha valaki ebből vagy valamely más okból tudatosan elhallgat egy még meg nem gyónt súlyos bűnt, akkor annak gyónása érvénytelen lesz, azonfelül még súlyos szentségtörést is elkövet az illető. Inkább ezt kell mondanunk: „Nem pirultam, amikor a bűnt elkövettem, ezért most minden hamis szemérem nélkül be akarom vallani bűnömet.”      Végezetül a gyónásnak őszintének kell lennie, hazugság, tettetés és a gyóntatóatya megtévesztése nélkül. Embereket be lehet csapni, de Istent nem, kinek ítélőszéke előtt gyónás közben állunk. A Trienti Zsinat nyomatékosan előírja, hogy súlyos bűnök esetén meg kell adni azok számát és körülményeit. Ha valaki nem emlékszik pontosan, akkor legalább a körülbelüli számot vagy azt az időszakot, melyben bűnös körülmények között élt, meg kell adnia. A bűn fajtájánál különbségek vannak; nem ugyanaz például, ha valaki egy áruházban lop vagy egy templomban egy szentségi tárgyat tulajdonít el. Az első esetben egyszerű lopásról van szó, a másodikban ehhez még súlyosbító körülményként hozzájön a szentségtörés bűne is. Az sem ugyanaz, ha valaki egy gazdagtól lop egy bizonyos összeget vagy egy szegénytől lopja el annak egész napi bérét. Hazugságot lehet mondani egy tréfában, de eskü alatt is, mely során egy harmadikat komoly kár ér. Egy egyszerű erkölcsi vétség nem ugyanaz, mint a házasságtörés vagy pláne a szodómia. V. VEZEKLÉS: ELÉGTÉTEL A vezeklés nagy fontossággal bír a gyónás szentségében. Miért? Mert e szentségnek része, és „ex opere operato” hat, vagyis a műből magából. Ennek következtében az a vezeklés, melyet a gyónással kapcsolatban szabnak ki, illetve végeznek el, sokkal magasabb értékkel bír, mintha ugyanazt a vezeklést a gyónás szentségén kívül hajtja végre valaki. Az érvényes gyónáskor három dolgot engednek el nekünk:      1. Isten előtti bűnös voltunkat,      2. a pokolbeli büntetést,      3. az ideig-tartó büntetéseknek, vagyis a tisztítótűznek, mely halálunk után vár reánk, egy részét.      Ez a harmadik rész annál nagyobb, minél mélyebb és alaposabb a bánat, minél nagyobb a szeretet bennünk. De az ideig-tartó büntetésnek egy részét a gyóntatóatyától kiszabott elégtétel is eltörli. És ezért nem feltétlenül jó barátunk az a gyóntató, aki könnyű elégtételt ró ki, hanem inkább az, aki nehéz, sőt talán terhes elégtételt szab ki ránk. Az elégtételnek a jóvátétel, a bűnbánó igazságosság karaktere mellett gyógyító szempontokat is figyelembe kell vennie, vagyis, arányban kell lennie az elkövetett bűnnel és javulásra kell serkentenie. Észszerű, ha valakire, aki az evésben való mértéktelenséggel vádolja magát, egy napi böjtöt szabnak ki, aki zsugori, annak alamizsnát írnak elő, annak pedig, aki a felebaráti szeretet ellen vétkezett egy különleges szolgálatot embertársa iránt. Ismeretes egy eset, amikor valakire a Sacra poenitentiarie, a Szentszék penitenciáriáján több abortusz miatt vezeklésként egy gyermek adoptálását szabták ki elégtételként! Miként már említettük, az Úr a lelki feltámadás, a keresztség utáni második mentőcsónak szentségét húsvéteste után alapította meg. Mi, katolikusok, gazdagon meg vagyunk áldva, boldogok és gazdagon jutalmazottak vagyunk ezzel a szentséggel. Fogadjuk tehát minél gyakrabban és a megfelelő belső lelki tartással. Még egyszer utalnunk kell a bűnbánat kimagasló értékére. A katolikus misekönyvben a különböző fogadalmi misék után sajátos egyházi imák vannak felsorolva, és ezen imák egyike éppen a bűneink miatt ontott könnyek adományáért könyörög. Ezzel a gyönyörű imával zárjuk a szentgyónásról, mint a lelkek tisztulásának és megújulásának, megvilágosodásának és megszentelődésének szentségéről szóló fejtegetést: „Mindenható és irgalmas Isten, ki szomjazó népednek a sziklából élő vízforrást fakasztottál: fakaszd kemény szívünkből is a töredelem könnyűit, hogy bűneinket megsirathassuk és értök a te irgalmadból a megbocsátást megnyerhessük.” És a csendes imádság így szól: „Ezt az adományt, kérünk, Urunk Istenünk, melyet felségednek bűneinkért hoztunk, tekintsd kegyesen és fakassz szemünkből könnyfolyót, hogy azzal a megérdemelt tűz lángjait elolthassuk.” És az áldozati imádság: „A Szentlélek Isten kegyelmét, Urunk Istenünk, öntsd kegyesen szívünkbe, hogy sóhajtásainkkal és könnyeinkkel bűneink szennyét letisztogassuk és az a te bőkezűségedből szerezze meg nekünk az óhajtott megbocsátást. A mi Urunk által…” Ha még ezek után is nehezükre esik a gyóntatószékbe lépniük – és kinek nem esik ez nehezére! –, akkor tekintsenek fel a keresztre, hol minden a szeretet, az irgalom és a megbocsátás nyelvét beszéli: a kiterjesztett karok, az átfúrt lábak, a szélesre nyílt szív, a lehajtott fő, a kiöntött vér: bűnös lélek, mit kellene még tennem érted, amit nem tettem még meg?      Hívják segítségül a mindenkor Szeplőtelen Szűz Máriát, ki nem az igazságosság, hanem az irgalom anyja, „mater misericordiae”, és aki nem akar mást, mint hogy Önök Isteni Fiának kiontott vére által Istennel kibéküljenek Isten dicsőségére, az egész menny örömére és saját lelkük üdvösségére.