Ha valaki nyíltan és minden képmutatás nélkül követi el bűnét, abból még igazán nem következik, hogy kisebb a bűne vagy kevésbé ellenszenves a cselekedete, mint annak, aki ugyanezt a bűnt sunyin, alattomban, titokban követi el. Sőt! Aki sunyin vétkezik, az megszegi a törvényt, de a törvényről elismeri, hogy törvény és szégyenli is magát, mert megszegi. (Éppen ez a sunyiság bizonyítja a szégyent és a bűntudatot.) Aki nyíltan és tüntetőleg követi el ugyanazt a bűnt, az nemcsak gyakorlatban, hanem még elméletben sem ismeri el az erkölcsi rendet s még azt sem hajlandó megengedni, hogy neki szégyenleni, bánni vagy megjavulni valója van. Az előbbi emberi bűn, az utóbbi sátáni. Az előbbiek csak önmagukat teszik tönkre, az utóbbiak a közerkölcsöt és a társadalmi rendet is.      Luther egyedüli és agyonhangsúlyozott érve mindig az volt, hogy a szüzesség úgyis „lehetetlen”. Mivel kétségtelen, hogy tisztasági fogadalmát (Luther) kényszer nélkül, önként és meglett érett fejjel tette le, megtartása alól egyedül azon a címen lehetne mentesíteni, hogy az, amire kötelezte magát, lehetetlen. Lehetetlenre ugyanis senki sincs kötelezve. Luthernek azonban ez egyetlen lehetséges mentségét se fogadhatjuk el, mert ha elfogadjuk, egyszer és mindenkorra koporsóba tettük a földön a nemi erkölcsöt. Meg kell engednünk még a házasságtörést és a válást is mindazoknak, akik hitvestársuktól elhidegültek és harmadik személy iránt lobbantak „ellenállhatatlan” szerelemre. Végül egyáltalán nem szabad követ dobnunk túlkultúrált társadalmunk homoszexuálisainak mind vészesebben szaporodó tömegére se, mert kétségtelen, hogy ha vannak emberek, akikre nézve a megtartóztatás lehetetlen, tehát bűntelen, akkor ők azok. Tagadhatatlan történeti tény továbbá az is, hogy Luther a hazugságot is nem egyszer bűntelennek mondta, sőt tanácsolta. „Miért nem lehetne – mondta 1540. július közepén a hesseni tanácsosokkal Eisenachban tartott tárgyalásai folyamán – a jobb ügyért és a keresztyén egyház kedvéért egy jó erős hazugságot mondani? Szükséghazugságot, érdekhazugságot, mentegetésből mondott hazugságot, ilyen hazugságot mondani nem lenne Isten ellen.”      Van úgy, hogy megengedi, hogy ne mondjam, tanácsolja a házasságtörést. „Vom ehelichen Leben” című, 1519-ben kiadott prédikációján még hívei közül is sokan megbotránkoztak, mire Luther kijelentette, hogy sok helyen hibásan és tévesen nyomatták ki s ezért még ugyanazon évben kiadta újra a helyes szöveget. Nos, hát ebben a kijavított, helyes szövegben is (sok szép és okos dolog mellett) ez is foglaltatik (melyet a tárgy ócskasága miatt jobbnak látok magyarra le nem fordítani): So ein halstarrig Weib eheliche Pflicht nicht zahlen will,” „ist Zeit, dass der Mann sage: Willst du nicht, so will eine andere; will Frau nicht, so komme die Magd.” Aztán azt mondja, hogy az ilyen feleséget a gyülekezet előtt rendre kell utasítani. Ha ez sem használ: „Will sie nicht, so lass sie von dir und lass dir eine Esther geben und die Vasthi fahren. Die weltliche Obrigkeit muss hie das Weib zwingen oder umbringen (!). Wo sie das nicht tut, muss der Mann denken, sein Weib sey ihm genommen von Raubern oder umbracht, und nach einer andern trachten.” (Fordításban: ha egy makacs asszony nem akarja megfizetni a házastársi kötelességét – itt az ideje, hogy a férfi ezt mondja: ha te nem akarsz, akkor akar egy másik; nem akar az asszony, úgy jöjjön a szolgáló. – Nem akar az asszony, akkor bocsásd el magadtól és adass magadnak egy Esztert és hagyd a Vasthit elmenni. A világi felsőbbségnek kényszeríteni kell az asszonyt vagy meg kell ölni (!). Ahol ezt nem teszi meg, ott a férfinak arra kell gondolnia, hogy rablók elvették tőle a feleségét vagy megölték, és egy másik után kell néznie.) Nem egyszer egyenesen rablásra és gyilkosságra izgat. Nem csak a fellázadt parasztok megölésére, mert ezt még valahogyan ki lehetne magyarázni, hanem a zsidók ellen is, pedig azok nem lázadtak fel. Felszólítja Németország minden keresztényét, hogy égesse fel a zsidók iskoláit és zsinagógáit, rombolja le házaikat, vegye el pénzüket és mint veszett kutyákat („tolle Hunde”) űzze ki az országból. Még ha antiszemiták vagyunk is, ez egy kissé még akkor is sok. (Walch: Luthers Werke XX, 2478, 2500.) Még alkalmatlanabbnak mutatkozott azonban Luther az evangélium hirdetőjének és képviselőjének szerepére Hesseni II. Fülöp (1504–1567) esetében. E tartomány-gróf, kiben ijesztő erkölcstelenség lakott és ki korán Luther követője lett, már protestánsságának elején a többnejűség megvalósításának gondolatával foglalkozott. Saját bevallása szerint egész házasélete alatt a leghosszabb idő, amely alatt a házassági hűséget meg nem szegte, három hét volt. Mikor végül 1539-ben vérbajos is lett, elhatározta, hogy „szolidabb” életet fog élni és hogy ez még az ő érzékisége mellett is lehetséges legyen, törvényes felesége, György szász herceg leánya, Krisztina mellé, kivel akkor már 16 éve élt házasságban s kitől akkor már 8 élő gyermeke is volt, „törvényes” házasságra lép még testvérének, Erzsébetnek, 16 éves udvarhölgyével, von der Sale Margittal is, aki nagyon tetszett neki.      Tervének sikerült Margit anyját is megnyernie, de az anya, mint a „tiszta evangéliom” buzgó követője, beleegyezését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az esküvőn rajta és testvérén, Miltitz Ernőn kívül, jelen kell lennie a tartománygróf törvényes feleségének, Krisztinának, a „tiszta evangéliom” három legkiválóbb hittudósának: Luthernek, Melanchtonnak és Butzernek, vagy legalább is e három közül kettőnek, végül a szász választófejedelemnek és Móric, szász hercegnek. A reformátorok jelenléte és így belegyezése által a lelkiismeretét akarta megnyugtatni az anya, a két nagyúr cinkosságával pedig a többnejűséget szigorúan tiltó birodalmi törvény büntetése ellen akart védekezni. A feltételek ugyancsak szigorúaknak, sőt egyenesen teljesíthetetleneknek látszanak, Fülöp azonban elfogadta, sőt – csodák csodája – még teljesítette is őket. (Jellemzően látható ebből, mily erkölcsök uralkodtak a reneissance kori Itália bűneit oly hévvel ostorozó német protestantizmusban már akkor is, mikor ez a protestantizmus még csak kezdeti korában volt s így a tiszta erkölcsöket még legjobban elvárhatnók tőle!) Saller György, augsburgi orvos közvetítésével legelőször Butzer beleegyezését sikerült megszereznie s még 1539 novemberében az ő közvetítésével Lutherhez és Melanchtonhoz fordult. A jövendő császárválasztáson való támogatás ígéretével és egyéb koncokkal (Magdeburg-i érsekség, Clave-i hercegség) a szász választót is sikerült megnyernie, sőt még a reformátorok válaszának megérkezése előtt (dec. 11.) feleségével, Krisztinával is sikerült elintéznie a dolgot. A szerencsétlen asszony beleegyezését adta, hogy mellette még egy második feleség is legyen, megígérte, hogy sem császárhoz, sem királyhoz, sem fejedelemhez, sem senki máshoz e miatt sem nyíltan, sem titokban panasszal fordulni nem fog és a második feleséget bántani vagy sértegetni nem fogja. Mindezt azért tette, mert bebizonyították neki, „dass es wider Gott nicht sei”, hogy a dolog nincs Isten ellen. (Corp. Reform 3,884.)      Ezzel szemben a férj „bei Treuen und Glauben und fürstlichen Ehren” (hűséggel, hittel és hercegi becsülettel) biztosította feleségét, hogy őt „első és legfőbb feleségének” fogja tekinteni, hesseni fejedelmek egyedül csak Krisztina gyermekei lesznek, und die eheliche Pflicht „noch mehr als bisher gegen sie erfüllen werde” (a házastársi kötelességét még többször, mint eddig teljesíti vele szemben).      Nemsokára megérkezett Luther és Melanchton 1539. december 10-én kelt válasza is, melyben a reformátorok mindenekelőtt örömüket fejezik ki azon, hogy a tartománygróf veszélyes betegségéből szerencsésen meggyógyult, hiszen „Krisztus szegény nyomorult egyháza kicsiny és elhagyatott és rászorul az igazán jámbor (!) urakra és uralkodókra. („Denn die arme elende Kirche Christi ist klein und verlassen und bedarf wahrlich frommer Herren und Regenten”). A reformátorok azután, „hogy testének és lelkének üdvéről gondoskodjanak és Isten dicsőségét előmozdítsák” (!), engedélyt adtak Fülöpnek a kétnejűségre. Nyomatékosan hangsúlyozzák azonban, hogy nagy különbség van egy általános érvényű törvény meghozása és egy olyan eset között, melyben fontos okokból és isteni jóváhagyással felmentéssel élünk. Ezért az „az alázatos kérésük” Fülöphöz, hogy gondja legyen rá, hogy ez az eset nyilvánosságra ne jusson, mint olyan törvény, melyet bárkinek joga van követni, másodszor, hogy az engedély, amit neki adnak, ne törvény legyen, hanem csak a törvény alóli felmentés. Végül ismét nyomatékosan figyelmeztetik a tartománygrófot, hogy az ügy valamiképpen a császár tudomására ne jusson. Már közelgett az esküvő napja, amikor maga a mennyasszony is aggályoskodni kezdett. Az ő kétségei eloszlatására Lenning János, Fülöp udvari prédikátorainak egyike, külön iratot szerkesztett „an die ehrbare, tugendhafte Jungfrau und geliebte Schwester in Christo Margareta”, melyben „a tiszteletreméltó és erényes szüzet és Krisztusban szeretett leányát, Margitot” a Szentírásból vett érvekkel (Eszter és Abigail példájával) igyekszik a kétnejű házasságra felbátorítani. Fülöp ezenkívül elküldte hozzá a szász választófejedelem s Luther és Melanchton beleegyezését, egyúttal pedig azt az üzenetét, hogy ha tovább is vonakodik, nyilvánosságra fogja hozni összes eddigi szerelmesleveleit, úgy hogy ezek után már senki sem fogja őt elvenni. Úgy látszik, hogy ennek a „tiszteletreméltó és erényes szűznek” is lehetett egy és más a füle mögött, mert a fenyegetés használt s most már nem volt akadálya annak, hogy az esküvő 1540. március 4-én a Fulda melletti Rotenburgban végbe ne mehessen. Az esketést Dionysius Melander, hesseni udvari prédikátor végezte (egy hitehagyott pap, ki akkor már szintén a harmadik asszony oldalán élt anélkül, hogy az első kettőtől elvált volna). Jelen voltak Butzer, Melanchton és Eberhard von der Thann. Melanchton még beszédet is intézett „az ifjú párhoz”, melyben arra szólította fel a tartománygrófot, hogy hálából a pótfeleség engedélyezéséért („für das Indult der Zufrau”) gondoskodjék bővebben, mint eddig a lutheránus lelkészekről és iskolamesterekről.      Április 5-i levelében megköszöni Fülöp Luthernek az adott tanácsot és azt írja, hogy az esküvő után vidám lelkiismerettel járult az úrvacsorához (!). „Úgy veszem észre – válaszol Luther április 10-én –, hogy Kegyelmességednek igen jó dolga van a mi adott tanácsunkból kifolyólag, melyet azonban mi nagyon szívesen látunk titokban tartva.” Hiszen ha ilyesmi nyilvánosságra jutna, még az otromba parasztok is („zuletzt die groben Bauern”) kedvet kapnának az ilyesmire. „Kegyelmességed ajándékát, a rajnai boroshordókat, megkaptam és érte a legalázatosabb köszönetet mondok. A mi jó Úristenünk óvja meg Kegyelmességed üdvösséges testét és lelkét. Amen.” Azonban a különös dolog hamarosan kiszivárgott. Amiként VI. Sándorról is százszor akkora bűnöket beszéltek és hittek, sőt hisznek ma is az emberek, mint amekkorákat valóban tett, ilyenformán járt most Hesseni Fülöp is. A környéken nemcsak azt beszélték, hogy két felesége van és ezért Luther jutalmul egy hordó bort kapott tőle, hanem még azt is, hogy törvényes feleségét elevenen befalaztatta és hogy nemcsak Margittal, hanem Margit húgával is bűnös viszonyt folytat. A szász választó a legnagyobb titoktartásra utasította Fülöpöt s tudtára adta, hogy ha a dolog nyilvánosságra jut, nem lesz módjában pártjára állni. Butzer pedig, Luther és Melanchton után a leghíresebb reformátor, július 8-án azt tanácsolja a tartománygrófnak, hogy közjegyzők és tanúk előtt írasson alá Margittal egy nyilatkozatot, hogy ő nem feleség, hanem csak „Konkubine”, „amilyet Isten az ő kedves barátainak (az ószövetségben) engedélyezett”. Ezt is megtaláljuk még Butzer levelében: „Ha Kegyelmességed a hazudozást, úgy mint tanácsoltam, naponként nem használná, már régen sok bonyodalmat okozott volna. Az angyaloknak és szenteknek nem egyszer távol kell tartaniok a világot az igazság megismerésétől. Ezzel tele van a Biblia.” De maga Luther sem volt sokkal különb Butzernél, sőt mivel nem olyan nyílt, mint ez, kétszínűségével még ellenszenvesebb. Neki június 20-i levelében adja tudtul a tartománygróf a dolog kitudódását s azt a reményét fejezi ki, hogy ha miatta a császár vagy a király vagy bárki előtt kellemetlensége lenne, Luther bizonyára hűen és keresztyénileg mellette fog állni. Luther azonban hidegen csak azt hajtogatja, hogy a dolgot a nyilvánosság előtt le kell tagadni és evvel a tipikusan kétszínű okfejtéssel érvel: „Ami titokban igen, az nyíltan nem lehet igen, másképp a titkos és a nyilvános mindegy lenne, ami pedig mégse lehet. Ezért a titkos ‘igen’-nek nyilvános ‘nem’-nek kell maradnia és megfordítva.”      „Meglehetősen éles levelet intéztünk sajátkezűleg Lutherhez” – írja ezért a tartománygróf Butzernek. „Különösen felizgat bennünket, hogy Luther ebben az ügyben annyira kislelkű és szűkkeblű, pedig egyébként sok nagy tivornyát és más nem illő dolgokat naponta elnéz házánál és üres szavakkal büntetlenül hagyja.”      Luther július 24-i válasza: „Olyan előnyben vagyok, hogy Kegyelmességednek, de az összes ördögöknek is el kell ismerniök és be kell vallaniok: először, hogy titkos tanácsról van szó; másodszor, hogy én mindenáron kértem, hogy nyilvánosságra ne hozzák; harmadszor, hogyha mégis kitudódik, bizonyos, hogy nem én vagyok az, aki által kitudódik. Amíg ez a három dolog igaz, még az ördögnek sem merem ajánlani, hogy a tollamat mozgásba hozza….” „Nem én forgok itt kockán, mert az bizonyos, hogy ha tollra kerül a dolog, jól ki tudom én magamat a bajból húzni, Kegyelmességedet pedig a pácban benne hagyni.”      „Nem szándékoztunk kegyelmeddel tollharcot vívni, sem tollát mozgásba hozni – válaszolja Fülöp –, hiszen ebbeli jártasságát nagyon jól ismerjük. De kenddel veszekedni sem akartunk.” Azután ígéri a tőle telhető legnagyobb titoktartást. Luther következő levelében felesége nevében már egy újabb ajándékért mond köszönetet, a dolognak pedig semmi komolyabb következménye nem lett. Az elmondott dolgok a legbiztosabban megállapított történeti tények, melyek valóságát senki hozzáértő kétségbe nem vonja. Az eredeti történeti dokumentumokat, melyek a kasseli levéltárban találhatók, Heppe adta ki „Urkundliche Beiträge zur Geschichte der Doppelehe des Landgrafen Philipp von Hessen” címen Niedner Zeitschrift für historische Theologie-jában 1852. II. 262–283. lapon. Luther levelei De Wette-Seidmann: Luthers Briefe című Berlinben 1825–1828. megjelent mű VI. kötet 263–266. lapján, Fülöp tartománygróf levelei pedig Lenz: Briefwechsel Landgraf Philipps… in der Publikationen aus der kgl. preuss. Staatsschreiberei (Leipzig 1880. I. 36l–363. lap) című műben találhatók. Azon, kivált protestáns olvasóink részére, akik most hallanak először a dologról és ezért szinte hihetetlennek látszik nekik, bizonyítékul hivatkozunk Meyers Konversations lexikonjára, amely köztudomásúlag olyan messze áll a katolicizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől, hiszen az „evangelisch”-t sorrendben mindig előbb közli, mint a „katolisch”-t, a pápát mint Szent Péter „állítólagos” utódját emlegeti, Luther életrajzát pedig azzal kezdi, hogy „gazdag szívéből még ma is az áldás özöne árad”. Azonban Hesseni Fülöp kettős házasságát, és hogy erre Luther engedélyt adott neki, és hogy utána arra bíztatta, hogy tagadjon le mindent („stark zu lugen raten liess” = azt ajánlja, hogy erősen hazudjon), még ez a mű is megemlíti Luther életrajzában azzal a megjegyzéssel, hogy „in diesem Handel zeigt sich L. von seiner schwächsten Seite” (ebben a történetben Luther leggyengébb oldaláról mutatkozik meg).      Annyira nem lehet vitatkozni e történeti tény valóságáról, hogy még Szeberényi Zsigmond békéscsabai lutheránus esperes „Krisztus vagy Loyola” című gyűlölködő műve is elismeri, de nem merik kétségbevonni egy szóval sem azok a protestáns kritikák sem, melyeket e tanulmány szerzője kapott. Kétségbeejtő az az ítélőképesség-hiány és logikátlanság, mellyel egyes felekezeti írók prófétájuk becsületét még ebből a piszokból is – melynek történelmi valóságát el kell ismerniök – tisztára mosni iparkodnak. Hesseni Fülöp mégis rokonszenvesebb jellem – mondják – mint a katolikus grófok, mert neki bűneiben legalább lelkiismereti aggályai voltak s miattuk folyamodott a nyílt és vallásilag megáldott kétnejűséghez, míg a katolikus grófok minden lelkiismeretfurdalás nélkül élik erkölcstelen életüket.      Hagyjanak békét a grófoknak, feleljük. Egy cseppet sem rosszabbak vagy erkölcstelenebbek azok, mint a dzsentrik vagy a hivatalnokok vagy a munkások vagy a parasztok vagy ha ez utóbbiak, kik szegények, mégis jobbak náluk, nem lennének egy cseppet sem jobbak, ha ugyanoly módjuk és alkalmuk lenne a rosszra, mint nekik. A bank- és gyárigazgatók például, kiknek épp úgy van hozzá módjuk, feltétlenül rosszabbak náluk.      Aztán a protestantizmus buzgó védőit legyen itt szabad arra is figyelmeztetnem, hogy nagy buzgalmukban még azt is egészen elfelejtették, hogy miről is van itt tulajdonképpen szó: nekik nem Hesseni Fülöpöt kell tisztára mosniok, hanem Luthert. Mi ugyanis elsősorban nem azon botránkozunk, hogy Hesseni Fülöp megtette, amit tett, hanem azon, hogy azt, amit tett, Luther beleegyezésével s kenetes szavaitól kísérve tette.      Jól tudjuk, hogy vannak erkölcstelen katolikus grófok is; lehet, hogy vannak köztük olyanok is, akik egészen olyan mélyre süllyedtek, mint Hesseni Fülöp, ámde ezek a katolikus grófok nem szoktak lelkiatyákat tartani s tőlük gyónási tanácsokat kérni, de még csak papokkal barátkozni és katolikus megnyilvánulásokban részt venni se. Sőt. Ezek a katolikus grófok éppúgy szidják vagy lemosolyogják a papokat, mint Luther követői, éppoly örömmel hallanak állítólagos vagy való bűneikről és ezeket a bűnöket éppoly kárörömmel és kedvteléssel terjesztik, mint a protestánsok például VI. Sándor pápa bűneit. Az ilyen katolikus grófok 20-30 évvel ezelőtt gyóntak utoljára és a katolikus egyház gyónási intézményét éppoly ellenszenvesnek találják, mint Luther és követői.      Hesseni Fülöp, a protestáns gróf, azonban jó protestáns volt, sőt a protestantizmus egyik legnagyobb pártolója, aki – ha jól tudom – jutalmul még Luther híres wormsi szobrára is oda került. És Hesseni Fülöpnek maga Luther a lelkiatyja és fentebb elbeszélt felháborító tettét e kiváló lelkiatya vezetése mellett és jóváhagyásával tette. Ezt tessék kimagyarázni, erre tessék Luther becsületét megmentő választ adni! Ha Hesseni Fülöp becsületét nem lehet menteni, azt még csak kibírja valahogy a protestantizmus, de ha Lutherét sem lehet, azt már semmiképpen se.      Mellesleg megemlítem még, hogy Hesseni Fülöp azután, hogy törvényes felesége mellé még von der Sale Margitot is „törvényesen” elvette, hosszabb időn át tényleges kétnejűségben élt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy utána törvényes feleségétől is született az előbbi nyolc mellé még két gyermeke, von der Sale Margittól pedig hét. A katolikus grófoknál kiválóbb Hesseni Fülöp azonban olyan kiváló erkölcsű férfiú volt, hogy még a kétnejűség sem tudta „erkölcsössé” tenni. Von der Sale Margittól ugyanis kereset maradt fenn, melyben „férjét”, Hesseni Fülöpöt „házasságtöréssel” vádolja! Épületes kis eset. A reformáció egyik oszlopa a kezdő protestantizmus „frommer Herren und Regenten” egyike, akikre az „arme elende Kirche Christi” Luther szerint annyira rászorul, magának Luthernek engedélyével a meglévő mellé „Zufrau”-t vehet magához, hogy „erkölcsösen” tudjon élni, s nejét újra meg újra ne legyen kénytelen megcsalni. S az eredmény az lett, hogy utána a Frau-t és a Zufrau-t együtt csalta meg! A második Luther-mentő kísérlet, mely annyiban kissé logikusabb az előbbinél, hogy legalább a tárgyhoz szól s nem Hesseni Fülöpöt, hanem Luthert menti, a következő: Luther a kétnejűséget csak mint kisebb rosszat a nagyobb rossz, az erkölcstelenség (Hurerei) elkerülésére ajánlotta Hesseni Fülöpnek.      Nem érte el célját – feleljük – mert, mint von der Sale Margit említett keresete bizonyítja, Hesseni Fülöp még így is és még ezután is csak beleesett a „Hurerei”-be.      Másodszor nagy tévedés, mert Luther nem a nagyobb rossz helyett ajánlotta a kisebb rosszat, hanem éppen ellenkezőleg a kisebb rossz helyett a nagyobbat. Éppen fentebb fejtegettem Lutherrel kapcsolatban, hogy aki titokban vétkezik, az titkolózásával legalább elismeri, hogy bűnös, de aki bűntársával meglevő felesége mellett nyíltan házasságra lép, az nemcsak erkölcstelen, hanem még azt se ismeri el, hogy ő bűnös. Az ilyen nyíltan lerontja az egész erkölcsi törvényt és így helyrehozhatatlan rombolást végezve az emberek lelkében, a közerkölcsiség tartóoszlopait teszi tönkre. Azt mondtam fentebb, hogy az előbbi emberi bűn, az utóbbi sátáni. Luther Hesseni Fülöpnek az ördögi bűnt ajánlotta az emberi helyett, nem pedig a nagyobb helyett a kisebbet. Egyébként e kérdésben nincs helye semmiféle vitatkozásnak, mert hiszen vitán felül áll, hogy a nyílt kétnejűség nagyobb bűn, mint az egyszerű erkölcstelenség. A magyar állam például – és minden más állam – az erkölcstelenséget vagy házasságtörést még pénzbüntetéssel se bünteti, de a kétnejűséget börtönnel. Harmadszor kétségtelen, hogy huszonötöt érdemel az a lelkiatya, aki a hozzá fordulónak a rossz helyett nem a jót, hanem a kisebb rosszat ajánlja. Mit érdemel azonban akkor az a Luther, aki a kisebb rossz helyett egyenesen a nagyobb rosszat tanácsolja?! Luther őszintén meg volt győződve, hogy a többnejűség a Szentírással, tehát a keresztény erkölcsi törvénnyel nem ellenkezik. Ebben tévedett, de tévedése nem jellembeli, hanem értelmi tévedés volt s jellemére ez árnyékot nem vet – hangzik a további szépítő érvelés.      A mentegetők nem veszik észre, hogy ez érvelésükkel a kegyelemdöfést adják meg az egész „tiszta evangéliomnak” . Ha ugyanis még maga a hitjavító is értelmi tévedésben leledzett, azaz tudatlan volt, ki, melyik követője okos akkor egyáltalában? Ki ért a Szentíráshoz, a hithez és az erkölcstanhoz, ha még Luther se értett? Pedig ne feledjük, hogy itt nem valami magas, finom és gyakorlati jelentőséggel alig bíró teológiai részletkérdésről van szó, hanem egész társadalmi és erkölcsi életünk alapjáról, mert kétségtelen, hogy az egynejűség a művelt kultúrvilágban olyan általánosan elfogadott társadalmi és erkölcsi alaptörvény, amelyben még a 300 felekezetre bomló protestantizmus is egyetért és megegyezik. És az egyház nagy „reformátora”, a protestantizmus fennkölt, gazdag szívéből még ma is áldásözönt zúdító alapítója még ebben is tévedett, még itt se látott tisztán? De azért éppen ő tartotta magát és mi is őt tartjuk alkalmasnak arra, hogy az Isten alapította katolikus Egyházba állítólag becsúszott tévedéseket megállapítsa és leleplezze?!      S nem jelent-e kegyelemdöfést Luther ez „értelmi tévedése” a hitszakadásnak alaptanára, a szabadkutatás elvére is? Ha még maga Luther is ilyen borzalmakat – a többnejűség megengedett voltát – magyarázta ki a Szentírásból, csoda-e akkor, hogy az adventisták a világ végét, az ördögűzők meg még cifrább dolgokat olvasnak ki belőle? És ha a szabad kutatás elve még Lutherben is ilyen ijesztő módon csődöt mondott, meg szabad-e akkor ugyanezt engednünk libaőrző hónapokkal megcsonkított három elemit járt öregasszonyoknak és bácsiknak? Az önálló szentírásolvasás dicső vívmánya ezek szerint tehát már alapítójában, Lutherben ugyancsak levizsgázott. Akár tévedett Luther értelmileg is, akár nem, annyi egészen kétségtelen, hogy Hesseni Fülöp esete elsősorban jellembeli hibáját, erkölcsi hibáját mutatja.      Ha Shakespeare-ről kimutatnók, hogy lopásért le volt csukva, örökbecsű drámáiban továbbra is éppúgy gyönyörködnénk, mint eddig. Shakespeare-nek ugyanis nem az a dicsősége, hogy jó ember volt, hanem az, hogy jó drámaíró. … Luther bámulatos szellemi munkabírását is csodálhatom azok után is, amiket Hesseni Fülöppel kapcsolatban megtudtam róla; tarthatom továbbra is igen nagy szónoknak is; arról az előkelő helyről, melyet a német irodalomban elfoglal, se lökhetem le azon a címen, mert Hesseni Fülöp esetében úgy viselkedett, ahogy viselkedett; igenis könyörtelenül le kell azonban emiatt taszítanom vallásújító, reformátori piedesztáljáról. Ha a kereszténység csakugyan igaz, ha Krisztus csakugyan Isten volt, akkor nem tartom lehetségesnek, hogy éppen ilyen embert bízzon meg azzal, hogy az ő jegyesét, az Anyaszentegyházat, a beléje csúszott visszaélésektől megtisztítsa. Még akkor sem, ha egyébként olyan logikátlan vagyok, hogy az Anyaszentegyházban a hit megromlását a Szentírás határozott ígérete ellenére is lehetségesnek tartom. Olyan „reformátor” mellett, amilyennek Hesseni Fülöp esetében Luther mutatkozik, maradhatok továbbra is protestáns akkor, ha nekem a vallás mellékes dolog vagy legalább is nincs annyira fontos, hogy miatta bizonyos kellemetlen formaságoknak – például a törvényes áttérésnek – magamat alávessem; megmaradhatok protestánsnak akkor is, ha szerintem a vallás semmi más, mint családi szokások és tradíciók ápolása, melyeket mint gyermekkori emlékeket és a családi körben megszokott dolgokat szeretek és tőlük megválni nem akarok; megmaradhatok protestánsnak akkor is, ha vallásomban semmi mást nem látok, mint anyagi és közéleti érvényesülésem köteles előmozdítóját, mert a felekezeti szolidaritás által vallásom és hittestvéreim engem a másvallásúak előtt mindenütt és mindenben támogatnak olyformán, mint hajdan a szabadkőművesek páholytestvéreiket; ragaszkodhatom protestáns vallásomhoz akkor is, ha még a vallás rendeltetését itt e földön, nem a túlvilágon keresem, és ha vallásomat azonosnak tartom azzal az északi fajjal, amely tagjait az anyagi jólét és kultúra legmagasabb fokára emelte széles e világon mindenütt s így én a protestánsban egy, a katolikusnál magasabbrendű embert látok. (De ilyen felfogás mellett okosabb lenne akkor inkább zsidóvá lennem, mert ez a vallás sokkal inkább azonos egy másik, még élelmesebb fajjal, mely tagjait az anyagi jólét és kultúra még magasabb fokára emelte és ott is tartja széles e világon mindenütt.) Nem maradhatok azonban tovább egy percig sem protestáns akkor, ha nemcsak anyagi, hanem lelki igényeim is vannak, ha vallásomban igazságot látok és keresek s egyedüli vagy legalábbis fő céljának azt tartom, hogy engem erkölcsileg és jellemileg tökéletesítsen s végül Urammal és Istenemmel az örökkévalóságban egyesítsen. Ennek a vallásnak, ilyen vallásnak nem lehetett alapítója olyan ember, mint Luther. De újjáalapítója sem!