1. Bevezetés Az inkvizíció vagy a keresztes hadjáratok kegyetlenkedései állnak azon érvek listájának első helyén, melyeket a katolikus középkor ellen felhoznak. Ebben az állítólag sötét periódusban végbevitt állítólagos rémtettekkel azt próbálják bizonyítani, hogy az Egyház az embereket évszázadokon keresztül elnyomta és szabadságuktól megfosztotta. A médiák korában különösen a keresztes hadjáratok és az inkvizíció nyerte el azt a negatív konnotációt, mely időközben egy objektív, emociómentes vizsgálódást szinte lehetetlenné tesz. A barbár sötét középkorral a felvilágosodás vívmányait állítják szembe, és az, kinek történelmi tudása nem a legbiztosabb, eme Egyház ellen felhozott vádakra nehezen tud valamit szembeállítani. És ha már úgyis a fent említett sötét ármánykodásokról beszélnek, akkor egy füst alatt a kort és ezzel a katolikus Egyházat még boszorkányüldözéssel, a nők elnyomásával, hitkényszerrel, zsidópogromokkal valamint a természettudományokkal szembeni ellenséges érzülettel is megvádolják. A fantáziának ehelyütt nem szabnak semmilyen határt. Csak be kell kapcsolni a televíziót, be kell térni egy könyvesboltba, vagy lapozgatni kell a legismertebb magazinokban vagy az iskolakönyvekben.      Ha valamit hallunk a középkorról, az nagyon gyakran történelmileg megbízhatatlan „vásári” irodalomból vagy írásokból származik. Szerzők és újságírók „bestsellereket” produkálnak, melyeket cenzurálatlanul prezentálnak a széles tömegeknek. Az, hogy ezekkel nem valódi tényeket tárnak fel, hanem éppen ellenkezőleg, gyakran történelmi hazugságokat terjesztenek, mert az íróknak vagy a producereknek az alapos tanulmányozáshoz a szükséges idő és a legtöbb esetben a szükséges szakmai kompetencia is hiányzik, keveseket érdekel. Jól eladható árut kell az igazság árán forgalmazni. Modern médiáink, melyek segítik ennek a szándékosan tévedésen alapuló egységes történelmi képnek a kialakulását, addig hatnak a gyanútlan, félreinformált polgárokra, míg azok korunk történelemírását modern dogmaként el nem fogadják. Egyes történéseket vagy korokat kiszakítanak a történelmi összefüggésből és pejoratívan általánosítanak. A történelmet egyes események elbeszélésévé redukálják.      A vádakra, melyekkel a középkori Egyházat oly gyakran igaztalanul megvádolják, ehelyütt nem térünk ki direkt. De doktormunkám következő kivonata egy kis keretben pozitív adalék akar lenni a fejlett középkorról, kis apológia a kulturális és szellemi virágzás eme oly gyakran félreismert és megrágalmazott periódusáról. Az 1999. júniusában Innsbruckban és Brüsszelben benyújtott disszertáció a Heinrich von Veldeke-től származó a 12. században régi limburgi dialektusban írt Szent Szervatius legendát vizsgálja meg. Szent Szervatius a történelemben a 4. század közepén mint püspök, a niceai zsinat híve és az ariánizmus ellensége jelenik meg. „Az Úr rokona” Maastricht (a mai Hollandiában) püspökeként 384-ben halt meg. A szóban forgó vizsgálat megmutatja, hogy Heinrich von Veldeke a középkori Szervatius-legenda megírásával a gyakran sztereotip szerkesztett latin forrásokkal (Vita Sancti Servatii és Gesta Sancti Servatii) ellentétben figyelemreméltóan egyéni költői munkát hozott létre. A költő a hagyományban élő legendai anyagot nem csak fordítani, hanem mindenekelőtt átültetni és közvetíteni is tudja. A Sint Servaes-legenda nemcsak a költő teológiai reflexiójának egyik bizonyítéka, hanem teret is enged a reflexiónak. Ájtatos szórakoztatás és életrajzi információk mellett az elmondottakba való szent elmélyedésre törekszik, amivel a Szent Szervatius iránti népi tiszteletet növeli, és jelentősen meghatározza a szent kultikus tiszteletének centruma, azaz Maastricht arculatát a 12. század végén.      A vizsgálat során megmutatkozik, hogy a népies nyelvezetű legenda milyen intenzitással gyökeredzik a középkor tipológiai gondolkodásában. A költő arra a pontra helyezkedik, ahonnan az ismert történetet üdvtörténetként látja át. Ez a tipológiai gondolkodás egyik formája az intertextuális analógiának: Heinrich von Veldeke mint középkori költő a Szentírásból és a szent liturgiából vett ismert motívumokat és adatokat dolgoz bele művébe. Intencionális publikuma ezáltal tud bizonyos passzázsokat eszmeileg összekötni. Mivel a középkori ember vallásos ember, a megváltás titkainak bűvkörében él, melyek számára az egyházi év folyamán mindig újra megtörténnek, és így magát a Krisztus születésétől az Utolsó Ítéletig őt körülvevő üdvkozmosz részének tekinti. Hite szerint idő és örökkévalóság érinti egymást a szentmise liturgikus ünnepében, mely ezáltal egy nem alábecsülendő tipológiai aspektust kap. 2. Tipológia: a középkor szellemi gondolkodási formája A középkori ember számára a történelem nem az okokból és hatásokból számunkra magától értetődő, újkori magyarázat-kísérlet értelmében vett fejlődés. A történelem a középkori ember számára – beborítva a keresztény érték-kozmoszba – elsősorban üdvtörténet. A középkori történetírók illetve költők nem a tényekből indulnak ki, hanem „az idők Istentől meghatározott rendjéről való tudásból, mely a kinyilatkoztatásból és a hagyományból ered, és melyet a történelmi világban nem megtalálni, hanem csak újratalálni és kimutatni kell”. Természet és történelem egy „didaktikus képeskönyvet” alkotnak. A teremtett világban és az emberiség történelmében minden ilyen vagy olyan módon arról tanúskodik, amit Isten az embernek felismerni enged. Az élettelen kőtől a legmagasabb rendű életformákig – az embereket minden a teremtés végső értelméről tanítja valamire, az embereknek az isteni üdvtervből nyilatkoztat ki valamit. Ebből a középkori szemléletmódból gazdag lehetőségek nyílnak a tipológiai és szimbolikus történelem-értelmezéshez. Mint utalás az üdveseményekre a „világtörténelem egy hasonlat és a rejtettségben nyilvánvaló”. A tipológia tért nyer a költészetben, ha a költő olyan pontra helyezkedik, ahonnan a történelmet mint üdvtörténetet látja át. A tipológiai gondolkodás évszázadokra előfeltételezi a kitekintés magasztosságát.      A tipológia bizonyos értelemben a történelem rendje az üdvösség világában. Bert Cardon azon a véleményen van, hogy a tipológia tágabb értelemben a történelemről alkotott középkori felfogást tükrözi vissza, mely isteni üdvtervnek tekinti azt, s mely az ember bűnbeesésével van kapcsolatban. A középkori ember magára mint a megelőző korokkal való egységre tekint. Ebben a tudatban veszi át az ókori pogány irodalmat és filozófiát. Meg van róla győződve, hogy saját költészete adja csak meg az ókori irodalom és filozófia antik formáinak, ábrázolási eszközeinek és kifejezési lehetőségeinek tényleges értelmét, mikor azokat keresztény tartalommal tölti meg.      Miként az Ótestamentum titokzatos módon az Újtestamentumra utal és az Újban teljesül be, úgy szolgál az ókori költészet a kereszténynek előérzetül és előzményül. A pogányságot e gondolatban fogadja be, és így teszi saját kora részévé. Isten követelményeivel szemben minden földi háttérbe szorul, és a költészet elveszti létjogosultságát, ha a lelkeket veszélyezteti. A középkori ember számára például Nagy Sándor elsősorban nem a felülmúlhatatlan hódító, aki legyőzte a perzsa birodalmat, és a görög kultúrát egy addig soha nem volt nagyságú területen elterjesztette, hanem sokkal inkább annak az ideának a megtestesítője, hogy a „gőg a bukás előtt jön”. A történelem nem az egyszeri és különleges rekonstrukciója a múltból, hanem ellenkezőleg: az univerzális erkölcsi igazságok felmutatása, melyet a múlt a jelenkornak kínál. Ez a módszer a középkori költőnek magától értetődő igazság, mely a hitben megy végbe. Az ókori költészetet nem azért utasítják vissza, mert költészet, hanem mert a pogány ókort reprezentálja. A kijelentések a tartalom ellen irányulnak, míg a szerzők formális példaszerűségét elfogadják. A keresztény szerzők új költészettel próbálkoznak, mely átveszi a jót a pogány költőktől, versüket és nyelvüket, képeiket és stílusfiguráikat, de az antik „mendacitas”-t modern keresztény igazságokkal helyettesíti. Az antik költői művek tartalmát magyarázzák, és az irodalmi allegóriához már az ókorban meglévő hajlamot a keresztény biblia-értelmezés csak megerősíti. 3. Történelem mint üdvtörténelem A középkornak ugyan hiányzik a történelmi távolság, de a történelmi tudat nem, mivel a történelmet nem tekinti események sorozatának, hanem különleges mértékben és különleges módon – miként ezt Walter Haug helyesen megállapítja – csak a teljesült formát ismeri, mely nem egy dialektikus procedúra eredménye. A történelem ezen elsajátítása az úgynevezett tipológézis specifikus módszerével történik, mely a változást a múlt magasabb fokra való felemeléseként értelmezi, miközben a régi továbbvivődik és igazolódik. A tipológiában voltaképpen csak egy történelmi novum ismeretes, nevezetesen az Új az Ótestamentummal szemben. Ez a novum, mely magába foglalja az előtte levő történelmet, a jövőbelit is magába zárja, és saját hatókörébe vonja. Ha ezt a gondolatot végiggondoljuk, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy Krisztus születése után alapjában véve semmi új nem következhet már. Az Utolsó Ítéletig tartó idő csak az Evangéliumban megírtaknak és megjósoltaknak kifejtése. A tipológia Krisztus centrikus. „A prefiguratív idők összessége Ádám és Évától Keresztelő Szent Jánosig Krisztus korának magasabb rendű alakjaiban tükröződik”, és az idők összessége Krisztus korának teljességében mint egy gyújtópontban válik valóvá. A régi az új megvalósulásában világosabbá válik. A tipológia ezért stílust képez, mert a múltat a jelen erejéből világítja meg és magyarázza. 4. Liturgia és tipológiai gondolkodás a középkorban Az ókorból a középkorba való átmenetben az Eucharisztia ünneplésében döntő változás ment végbe. A kulturális és (egyház-) politikai változások következtében a súlypont a Földközi tenger vidékéről az Alpoktól északra fekvő germán – különösen frank – törzsi területekre tolódott el. Ez egyfelől a római liturgia befolyásának és érvényességének roppant kiterjedéséhez, másfelől azonban a rómaitól eltérő liturgikus hagyományok összeolvadásához is vezetett. Egy római-frank vegyes liturgia keletkezett, mely az ősi nem-római liturgiákat nemsokára csaknem mindenütt kiszorította. Ebben a folyamatban azonban a régi római miseliturgia szövegkészlete messzemenően érintetlen maradt, és csak kiegészült gall-frank szövegekkel. Ezzel egyidőben, csaknem függetlenül a miseliturgia hagyományos szövegeitől, a mise-ájtatosság és a mise-viselkedés is kifejlődött. Ezeket egyfelől az oltár szentsége, azaz a kenyér és bor színe alatt jelenlevő Úr, másfelől a papi teljhatalom, mely képes arra, hogy ezt az üdvöthozó jelenlétet előidézze, iránti mély tisztelet jellemezte. A korai középkorban mindenekelőtt az Alpoktól északra, ahol a római liturgia felváltotta az ősi hagyományokat, de a latin nyelv nem volt anyanyelv, nőtt meg az igény a liturgia-magyarázatra. Ez elsősorban a klérus kioktatására szolgált, idővel azonban a hívek okulására is. Ezek a névtelen szövegmagyarázatok, melyek a mise szavait hitoktató és praxisorientált módon világítják meg, a karoling időkből származnak. A római mise magyarázatait az egész középkorban messzemenőkig az értelmezés tipológiai allegorikus módszere határozta meg, melynek segítségével a miserítus részeit az ó- és újtestamentumi üdvtörténet menetével, különösen Jézus szenvedésével, halálával és felmagasztalásával vonták párhuzamba. A misét fő részeivel az üdvtörténet szakaszaival és eseményeivel kötötték össze.      A karoling időkben nyugaton olyan gondolkodási mód figyelhető meg, amelyet egyfelől az eucharisztikus cselekedet misztérikus karaktere befolyásolt, és amely másfelől a szentség valóságossága iránt kezdett érdeklődni. Ekképpen már 850-ben megfigyelhető például Paschasius Radbertus-nál egy realizmus, mely azt mondja, hogy a szentségi valóság egyenlő a történelmivel. Ez a gondolkodás különböző sűrűségben az elkövetkezendő időkben sok más teológusnál visszatükröződik. A toursi Berengar-ral – aki tagadta Krisztus valóságos jelenlétét és a színek átváltozását az Eucharisztiában, és akinek ellenfelei közé Hildebrand barát, a későbbi VII. Gergely pápa (1073–1085) is tartozott – való összeütközés, vita eredményeképpen jelentette ki nyilvánosan az Egyház 1214-ben, a IV. Lateráni Zsinaton a kenyér és bor átváltozásában, az úgynevezett transsubstantiatio tanban való hitet. Az arisztoteleszi kategória-tan segítségével rögzítették, mi az anyag (a kenyér és a bor) és mi a forma (a konszekráció szavai).      Az eucharisztikus ünnep döntő középpontjának a konszekráció cselekményét tekintették, mely mellett alapjában véve minden más csak ceremoniális díszítés volt. Krisztus jelenléte mindkét eucharisztikus színben megvolt, és az isteni Krisztus valóságos jelenlétéről való ismeret a spirituális gyakorlatban új formák után kutatott. A középkori eucharisztia-tan következménye volt az Oltáriszentség és minden más, a szentmisével összefüggő dolog iránti megnövekedett tisztelet. Ennek egyik kifejeződése volt például az ostya elevációja, az Úrfelmutatás. A középkori világképet és gondolkodásmódot nagy mértékben meghatározza az Eucharisztiában való hit és a rítus. Az ember a rítusban megpróbálja a transzcendenciával való kapcsolatot helyreállítani; a rítuson való részvétellel a szemlélődéstől a hithez juthat el. A rítus közösségi ügy, és a vele összefüggő ünnepek megerősítik és megújítják a közösségeket, miközben megfogalmazzák és bevésik azokat a feltételeket, melyekkel az emberek egy bizonyos kultúrában közösséget alkothatnak. A rítusok az egység összehasonlíthatatlan kapcsát teremtik meg a kultikus közösség tagjai között. A vallásszociológusok ebben az értelemben „a vallás társadalmasító, integráló és környezet-stabilizáló funkciójáról” beszélnek. A miserítus illetve a középkor liturgiája tekintetbe veszi ezeket az aspektusokat. A személyes lét egyetlen részét sem vonják ki az istentisztelet alól. A rítus szavak nélkül tartalmazza az ideák átadásának és a bennük való részvételnek minőségét. Olyan igazságokat közölnek, melyeket tisztán intellektuális módon alapjában véve nem lehet felfogni. A rítusnak a testi-érzéki momentumon (látás, hallás, tapintás és szaglás) felül az ember lelkét kell megszólítania. A megszokottságnak, stabilitásnak és folyamatosságnak köszönhetően a rítusok a középkori embernek biztonságot és hazát ajándékoznak. A szentmise ezért képezi a középkorban a katolikus istentisztelet központját. A mise a középkori teológusoknak és hívőknek nem csak emlékünnep, hanem mindenekelőtt a Golgota-i keresztáldozat élő megismétlődése. A szentmisének ezért rendkívüli tipológiai aspektusa van. A kenyér és bor átváltozása bizonyos szempontból Jézus keresztáldozatának antitípusává válik: a Golgota-i áldozatnál kevés Jézus idejében élt ember volt jelen. A szentmise, ugyanannak az áldozatnak vértelen megismétlése azonban időben és térben az idők végezetéig minden földrészen mindenki számára elérhető lett. Egy antitípusnak nem kell feltétlenül csak az Ótestamentumból való eseménynek lennie, mely az Újtestamentumban felerősödik, hanem a Krisztus utáni időkre is vonatkozhat, mint ahogy ez például itt, az Eucharisztia szentségénél történik. A típus és antitípus, az Ó- és Újszövetség közötti gondolatbeli híd az utóbbin kívül az Egyház idejében is felépülhet. A történelem három korra való felosztása, miként ezt Ohly-nál megfigyelhetjük, a középkori világképnek nem igen felel meg. A tipológiának mint a középkori gondolkodásmódnak bemutatása nála utólagos vállalkozás marad, hiszen a középkor embere saját korát nem akarja mint „a közép fénykorát” definiálni. Magát sokkal inkább az egész őt körülvevő, Krisztus születésétől az Utolsó Ítéletig tartó üdvkozmosz részének látja. Számára idő és örökkévalóság a szentmise liturgikus ünnepében találkozik. A családot és társadalmat a keresztény szellem formálja. A nyilvános és privát élet keresztény alapmeggyőződéseket tükröz vissza, melyeket természetesen nem mindig ültetnek át a gyakorlatba. Ez a hely nem való arra, hogy a középkorról ítéletet mondjon; a középkor helyes megértéséhez nem szabad ezt a kort se glorifikálni, se elátkozni. A középkor hívő kereszténye számára Isten Fiának megjelenése a világtörténelem központi eseménye, mely minden addig meglévőt felülmúl; egyáltalán ez – üdvtörténeti kategóriában fogalmazva – a történelem középpontja. Az Egyház működését tekintve a Krisztus utáni időbe esik. Az Egyház biztosítja, hogy az Istentől kinyilvánított hit, a „depositum fidei”, mely az apostolokkal lezárult, minden népnek továbbadassék. Az Egyház a szentségekben adományozza a hívő embereknek az üdvhöz szükséges kegyelmet. Krisztus, azaz Isten a szentségekben, különösen az Eucharisztia szentségében láthatatlan, misztikus módon van ebben a világban jelen.      A középkori gondolkodás szerint a Krisztus utáni idő csak egy Krisztussal való idővé válhat. Isten a világban nem csak teremtőként és megtartóként van jelen, hanem Egyházában új módon látható és megismerhető. Isten háza nem csak az imádság és a szemlélődés helye: a templom olyan hely, ahol Isten különös módon jelen van, s ahol Istent imádni lehet és kell. Az eucharisztikus gyakorlatot ezért egyre inkább az imádó szemlélődés határozza meg. Ez a spiritualitás például az Úrnapja-ájtatossággal kifejezett formát nyer, melyet elsőként Lüttich-i Juliane propagált. 1246-ban Lüttich püspöke bevezeti a processziót, melyet 1264-ben IV. Orbán pápa az egész nyugati Egyházra előír. Ez az Isten eucharisztikus jelenlétében való hit egyébiránt a középkorban a katedrálisok és dómok építésében is manifesztálódik. A középkori ember a megváltás titkainak hatáskörében él, melyek számára egy egyházi év leforgása alatt (advent első vasárnapjától a pünkösd utáni utolsó vasárnapig) peregnek le. Számára Jézus élete minden egyes szentmise ünneplésekor megelevenedik. A középkor embere ebben a misztériumban való hitben borul például betlehemi pásztorként térdre és imádja az isteni gyermeket, áll mint Mária s János a haldokló Megváltó keresztje alatt, az apostolokkal lesz tanúja a feltámadásnak, a Szentlélek eljövetelének stb.      A hívő nem csak a személyes megváltásához való kegyelmet kapja meg, hanem különös módon Jézus általános missziós megbízatásában is részesül – imádság és jócselekedetek által mások üdvözüléséhez is hozzájárul. Az isteni misztérium hitben kifejeződő közvetlensége elveszi számára az evilági-történelmi distanciát. A történelmi események nem állnak magukban egyedül, hanem Isten üdvműködésével vannak összeköttetésben. Az egyházi liturgia ünnepében a középkori ember az istenivel lép kapcsolatba, miáltal gyógyulást s megszentelődést nyer. Természet és természetfeletti, történelem s üdvtörténelem találkoznak az egyházi kultusz misztériumában. A Krisztus utáni idő Krisztussal eltöltött idővé válik – Krisztus továbbélésévé az Egyházban az Utolsó Ítéletig.