A pogányok földjén „Ahogy partra lépett a város felől egy ördögtől megszállt ember tartott feléje. Már régóta nem hordott ruhát, nem lakott házban, inkább a sírboltokban tanyázott. Amikor meglátta Jézust, a földre vetette magát s ilyeneket kiabált: ‘Mi bajod velem, Jézus, a magasságbeli Istennek Fia? Könyörgök, ne bánts!’ Megparancsolta ugyanis a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből, mert már régóta hatalmában tartotta.” (Luk 8,26-39) Az Evangélium leghátborzongatóbb démon-történetét Lukács sem hallgatta el, bár ő nem volt barátja az ilyen szörnyű történeteknek. Valószínűleg már akkor felismerték e megszállott meggyógyításának nagy jelentőségét, ami abból ered, hogy ez a gyógyítás nem a zsidók földjén, hanem a gerazaiak vidékén, azaz pogányok között játszódott le. A tengeren való viharos átkelés csak előjátéka volt a démonnal való szörnyű találkozásnak. A tanítványok előtt a legirtózatosabb nyomorúság képe tárult fel ebben a megszállottban, akinek nyughatatlan, fékezhetetlen lénye az emberi természet tökéletes felborulását mutatta. Láthatóan az összes gonosz szenvedély benne tombolt, bár nyugtalansága és a sírok közötti magányos bolyongása a nyugalom és béke utáni vágyról tanúskodott. Az összkép alapján nem csoda, hogy a démonok „légiója” lakozott benne.      Az irtózat érzetét még növeli a démonok belső életébe vetett bepillantás is, melyre az Evangéliumban csak itt nyílik módunk. A tény, hogy Jézust arra kérik, ne kínozza őket fölöslegesen, hogy nem akarnak eredeti tartózkodási helyükre, a pokolba menni, hogy láthatóan könnyebbséget jelent nekik inkább a disznókba bemenni – ez mind e rejtélyes lények kínnal teli létébe enged homályos bepillantást. Nem csoda, hogy az ember ott, ahol ezek uralkodnak – úgy mint itt, a pogányok földjén – teljesen kifordul önmagából.      Az Úr azonban e boszorkányüstben is rendet tud teremteni. Egyetlen szó tőle, és a démonoknak távozniuk kell. A gyógyultat a „festő” Lukács rajzolta meg a legszebben; felöltözve, ép ésszel ült Jézus lábainál! A kegyelem megint látható lett, és azt is megmutatta, miként fog majdan a pogányok földjén dolgozni.      A pogányság mélységesen „lemezteleníti” az embert – melynek e megszállott ruhátlansága hátborzongató szimbólumát adja –, és a legmesszebbmenően elrabolja tőle világos, értelmes ítélőképességét. A kegyelemnek itt mindenekelőtt az emberi természetet kellett meggyógyítania, megszabadítania a démonok befolyásától; elsőként újra „fel kellett öltöztetnie” összes természetes egészséges képességével, melyek az emberhez méltó életet ismét lehetővé teszik számára. Ehhez ugyanúgy hozzátartozik a szó valóságos értelmében vett ruha – az emberi test előtti tisztelet szimbóluma –, mint az értelem, melynek használatát az Istentől való elpártolás oly nagyon megrontotta – de nem utolsósorban a disznócsorda elvesztése is. Az embert nyilvánvalóan meg kellett nevelni, hogy képessé váljon magasabb rendű javakért az alacsonyabbakat elhagyni. Aki sajnálja a sertések elvesztését, az nem alkalmas arra, hogy az új szellemiségben éljen!      A vidék többi lakosát nagy félelem szállta meg – amiről Lukács pontosan beszámol –, ezért nem szabad állataik elvesztését kérésük egyedüli okaként értékelni: „arra kérték, hogy menjen el”. Ebben a kérésben az emberek általános félelme fejeződik ki azzal a személlyel szemben, aki nagyon sok mindent tud. E rettegés az emberek nyomorúságának újabb bizonyítéka: rettegnek helyzetük ilyen nagy változásától, melyet az Úrnak e csodatette megsejtet velük. Nem veszik észre, hogy kegyelem, amit Jézus ad. Pontosan ez a beteg emberek reakciója: félnek attól, hogy egészségesek legyenek, félnek – a gyógyító kegyelemtől, az orvostól! Gyengeségüknek ennél biztosabb jele nincs is!      Az Úr ugyan teljesíti kérésüket és elmegy, de ott hagyja köztük a gyógyult embert rá és a történtekre való állandó emlékeztetőül. Jézus mindenütt máshol megtiltotta, hogy csodáit elmeséljék – itt megparancsolja, hogy beszéljenek róla. Ezeket a szegény embereket ugyanis fokozatosan kell a kegyelem ilyesfajta csodatetteihez hozzászoktatni, hogy félelmüket lassacskán elveszítve gyógyításuk is megkezdődhessen. Egy farizeus otthonában „Azért mondja az Isten bölcsessége: Prófétákat és apostolokat küldök nekik, de közülük némelyeket megölnek, másokat pedig üldöznek. E nemzedéknek számot kell majd adnia minden próféta véréről, amelyet a világ kezdetétől (...) kiontottak.” (Luk 11,37-54) Jézusnak ez a farizeusok és törvénytudók elleni fellépése is „az úton” történt. Hiszen az emberi szellem is csak addig tévedhet tévútra, amíg az ember „viator”, azaz átutazó ezen a földön. Aki figyelmesen odanéz, felismeri, hogy e részben nemcsak a zsidó sajátosságokat bélyegzi meg Jézus, hanem az emberi szellem általános tévútjait. A tévedés veszélye az emberi szellem számára mindig abból ered, hogy az ember végzetesen hajlamos szellemének saját produktumait , „találmányait” és „felfedezéseit” túlértékelni – amivel egyúttal azonos mértékben az objektív valóságtól távolodik el, és ezzel természetszerűleg Istentől és az emberektől.      Minden kifogás, melyet Krisztus felhoz, erről szól: az élő Istent és az élő embert akarja megint a középpontba állítani, hogy mindkettőt megvédje az egyesek agyrémei szerinti őrült mintára szabásoktól. Nem ok nélkül találjuk a háromszemélyű Istenhez való kapcsolatot mindenütt megsértve. A szellem ilyetén tévelygéseitől csakis a háromszemélyű Istennek állandóan komolyan vett, minden oldalról megragadott valósága menthet meg. Egyedül a Szentlélek képes az ember szellemét helyes irányba vezetni.      Végezetül az evangélista rámutat arra, hogy Jézusnak a farizeusok és törvénytudók szellemisége miatti szemrehányása nem hozott eredményt. Sőt, ezek elhatározták, hogy a legvégső eszközhöz nyúlnak. Váratlan kérdéseket intéztek hozzá, melyekre az Úrnak felkészületlenül kellett válaszolnia, „alattomosan figyelték” hogy adatokat gyűjtsenek ellene. Vagyis pontosan úgy csinálták, ahogy az Úr éppen előttük ecsetelte: a prófétát, mint eddig is, most is meg kell ölni. Kemény várakozás „Ezután a tanítványokhoz fordult: ‘Jönnek napok, amikor szeretnétek látni az Emberfiának egyetlen napját, de nem fogjátok látni.’” (Luk 17,22-30) Éppen azért, mert a dicsőség birodalma még soká nem jön el, Krisztus tanítványai borús napokat fognak megélni. Ezeken a napokon az fogja a kísértést jelenteni számukra, hogy újra és újra az Emberfiának igaz napja után vágyakoznak. Hogy Jézus közöttük eltöltött földi életének egy napját vágyják csak vissza vagy dicsőségének napja után kívánkoznak előre – nem számít, mert minden marad a régiben: Isten országa nem jön még el. A külső dolgok és körülmények ezen egész földi élet során nem Isten országának szellemében alakulnak. Soha nem lehet majd azt mondani: nézd, itt vagy ott van Isten országa. Az Úr határozottan óv attól az utópikus elképzeléstől, miszerint Krisztus birodalma megvalósulhat ezen a világon. Krisztus tanítványainak nem szabad ilyen elképzelések után futniuk, és ilyen ígéreteket elhinniük. Tudniuk kell, hogy itt a földön csak az Isten országának belső megélése lehetséges – de Isten országának külső kialakítása nem! Ezért és csakis ezért mondja Jézus, hogy az Emberfiának eljövetele teljesen világos, egyértelmű, minden kétséget kizáró lesz. „Ahogy a cikázó villám az ég egyik szélétől a másikig villan” – ugyanolyan világosan és félreismerhetetlenül, sőt, minden bizonnyal ugyanolyan villanásszerű gyorsasággal látjuk majd a maga idejében az Emberfiát eljönni. Amíg azt mondják, itt vagy ott, erre vagy arra van országa vagy Ő maga – nem mondanak valót, mert mikor eljön, senki nem lesz, akit figyelmeztetni kell érkezésére; mindenki látni fogja Őt, és mindenki tudni fogja: ez végre valóban Ő!      „Előbb azonban az Emberfiának sokat kell szenvednie” – ezt a mondatot nagyon komolyan kell venni. Ugyanis, ha itt a földön az Emberfiára is szenvedés vár – akkor tanítványainak is ez a jövője. Ezért kell mindannyiuknak felismerni: Krisztus villámszerű eljöveteléig az ő életüket is szenvedés kíséri. Krisztus tanítványainak élete nem csak azért lesz olyan nehéz a földön, mert azáltal, hogy az Emberfia a szenvedést magára vette, erre a földi életre a szenvedés jellegét nyomta rá, hanem azért is, mert az emberek újra és újra elvetették és el fogják vetni Őt. A tanítványok mindig arra vágynak majd, hogy végre Krisztus uralkodjon és győzedelmeskedjen, mégis azt fogják újra és újra megélni, hogyan kapcsolják ki Őt a köz- és magánéletből, és miként alakítanak mindent tisztán földi szempontok alapján: venni és eladni, kereskedni, ültetni, építeni, házasodni és családot alapítani – az emberek úgy élnek, mintha Krisztus soha nem létezett volna. Mily józan tárgyilagossággal tekint Krisztus a jövőbe! Saját tanítványai előtt tesz vallomást tanításának hatástalanságáról, mikor felfedi, hogy Őutána sem lesz semmivel jobb, mint Noé és Lót napjaiban. Az emberek ezek idejében oly mértékben voltak közömbösek Istennel szemben, és oly mértékben merültek alá a pusztán földi életbe, hogy direkt kiprovokálták Isten bűntető ítéletét. Pontosan így lesz ez az „Emberfiának idejében” is. Azonban minél jobban közeledik az ítéletnek e napja, kívülről annál kevésbé fog ez meglátszani. Sőt, szinte még a megszokottnál is földiesebb lesz minden, mintha egyáltalán nem is létezne túlvilág, valami magasabbrendű, mintha Krisztus tökéletesen feleslegesen jött volna el. Kemény lesz tehát az idő azok számára, akik hisznek Krisztusban, egészen addig, amíg újra-eljövetelének napja végre el nem jön.      Jézus fenti mondatai tehát azt akarják a tanítványok lelkébe vésni, hogy Isten országa még soká nem jön el. Sőt, a földön inkább minden rosszabb lesz, mint ahogy ők azt várják. Csak belül, az ő szívükben, csak ott lehet Isten országát reménnyel és türelemmel, sok szenvedésben, minden akadállyal és csalódással ellenszegülő makacs hittel megragadni. Josef Dillersberger: „Aki a kereszténységet meg akarja érteni és el akarja fogadni, annak abszolút komolyságot és teljes tárgyilagosságot kell magával hoznia. Meg kell tanulnia a feltámadás utáni világot, mint egyedül valósat és biztosat elfogadni, és teljesen józanul vele számolni, mint olyan ténnyel, mely őrá magára is olyan bizonyossággal vár, mint az evilági halál. Semmilyen elterelés, semmilyen túlharsogás, semmilyen átértelmezés és kicsavarás nem változtat ezen a valóságon, mert Isten Isten marad és minden csak neki, és őáltala él.”