Számunkra, hagyományhű katolikusok számára természetes, hogy a szentmisével, vagyis a templomainkban vagy kápolnáinkban áldozatot bemutató istentisztelettel élünk együtt. Ezt a tényt minden kívülálló megállapítja, aki valamilyen okból kapcsolatba kerül velünk. Különösen mi, papok, élünk a napi szentmise-áldozatból, hiszen ezt mi magunk mutatjuk be nap mint nap. A szentmise életünk központja, a papoknak különösen, de azoknak is, akik szilárdan kitartanak hitükben, vagyis a hű katolikusoknak. A szentmise számunkra az Istennel való találkozás központi eseménye, központi cselekedete, igen, nyugodtan mondhatjuk, a szentmise életünknek központi természetfölötti kalandja vagy élménye!
     Hol találkozunk Istennel, hol van Krisztus valóságosan, elérhetően, közvetlenül jelen? Hiszen Krisztus emberré lett, és ezáltal az emberek számára valóságossá, kézzel foghatóvá, hallhatóvá, megélhetővé vált. És hol találkozunk vele mi ma? A szentmisében! Legalábbis ez az egyszerű katolikusok általános tapasztalata. (Ezúttal figyelmen kívül hagyjuk a Krisztussal való egyéb misztikus találkozásokat.)

Korunkban azok száma, akik katolikus módra, azaz a szentmisével együtt élnek, igen csekély, hihetetlenül csekély az emberek milliárdjaihoz képest – a Föld 6 milliárdnyi lakosához –, akikhez Krisztust Isten elküldte, és akik számára Krisztus a szentmiseáldozatot megalapította.
     Szent Péter első levelében bennünket is felszólít, amikor ezt írja: „Menjetek hozzá, az élő kőhöz, amelyet – ha az emberek elvetettek – az Isten kiválasztott és megbecsült, és mint élő kövek épüljetek fölé lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat hozzatok Jézus Krisztus által. Ezért van benne az írásban: ‘Lám kiválasztott, becses szegletkövet rakok le Sionban. Aki hisz benne, az nem vall szégyent.’ Nektek tehát, mivel hisztek benne, dicsőségetekre válik, a hitetlenekre ellenben – sajnos minden további nélkül feltételezhetjük, hogy az emberek nagy tömege valóban ezekhez a hitetlenekhez tartozik – ez vonatkozik: az a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkő lett, a botlás köve és a botrány sziklája: megbotlanak rajta, mert nem fogadták el hittel a tanítást, amelyre meghívást kaptak. Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságra.” (1 Pét 2,4-9)

Választott nemzetség, szent nemzet, Isten tulajdonául kiválasztott nép azonban éppen Krisztus áldozata által vagyunk. A kereszténység, ahol valóban létezik, lényegét tekintve olyan közösség, mely együtt mutatja be az áldozatot; ezért nevezi őket Szent Péter királyi papságnak. Krisztus kezünk által bemutatott áldozata Isten tiszteletének legmagasabb és legtökéletesebb aktusa, ami csak létezik. Hiszen Isten dicsőítése, tisztelete létünk legfőbb értelme. Ebből kiviláglik, mely szerepet játszik életünkben a szentmise. Ahol a szentmise-áldozatot bemutatják, és csak ott, található az a szent papság, az a királyi papság, melyről Szent Péter beszélt, és csak ott található a Krisztus által alapított Egyház, csak ott található a kereszténység! A szentmise tehát feltétele annak, ami a kereszténység. Ezt a tényt akarjuk most egy kicsit részletesebben körüljárni.

Az ember – Isten testből és szellemből álló teremtménye és tulajdona, Ádám és Éva – a paradicsomban a neki ajándékozott kegyelem állapotában, Isten barátságában élt. Véres áldozat, mint például az Ószövetség engesztelő áldozata, nem illett a paradicsomba, mivel ott nem létezett halál, és még nem volt semmi, amiért engesztelni kellett volna. Még nem létezett bűn, melyet ember követett volna el, ezért az elkövetett bűnökért vagy hibákért bemutatott engesztelő áldozatra sem volt szükség. Az ember eredetileg szent, hiszen Isten kezéből tökéletesen került ki: először is felruházva a rá jellemző testi és szellemi természettel; másodszor az úgynevezett természeten kívüli adományokkal (donum praeternaturale): a halhatatlansággal, a beléöntött tudással, az épséggel (integritással), azaz az alacsony ösztönöknek az értelem ellenőrzése alá vetésével; harmadszor a megszentelő kegyelem természetfeletti adományával, és az ebből fakadó erényekkel. Az ember tehát a bűnbeesés előtt a justitia originalis, azaz az ősigazságosság állapotában élt.

Mindazonáltal ehhez azonnal hozzá kell tennünk, hogy az ember teremtmény volt és marad, egy Istentől származó és alkotott teremtmény. Az embernek Isten az oka, ezáltal Isten a tulajdonosa is. Az embert Isten teremtette, Isten tartja fenn, és Istennek van alávetve. Az embernek Istentől, a teremtőtől való függése létének első alapvető ténye. Isten nélkül nem létezne teremtés és teremtmény, így az ember sem. Az ember egész létében, minden pillanatban és minden dologban teljesen Istentől függ. Az embert Isten teremti és tartja életben. És miközben Istennek öröktől fogva fennálló léte van – Isten nem tud nem lenni: „ego sum, qui sum”, én vagyok, aki vagyok, mondja Isten az Ószövetségben Mózesnek, a filozófiában pedig „non posse non esse”-ről, nem tud nem lenni, beszélnek –, azaz Isten „ens a se”, örökké létező saját magából, addig az ember alapvetően „ens ab alio”, azaz léte egy másiktól van, csak egy másik, azaz Isten függvényeként létezik.

Az első következmény, mely ebből adódik, kézenfekvő: Isten, mint kezdő és megtartó ok szerves része az emberi létnek. Mivel ez így van, az ember, mint szellemi teremtmény nem élhet úgy, mintha Isten nem is létezne. Egy ilyen élet nem csak tévedés és illúzió az igazsággal szemben, hanem vallási szempontból éppenséggel szentségtörő, Isten lényével szembeni bűn, vagyis Isten megsértése! Az ilyen lét Istentől elfeledett élet!
     Ezért elsőként rögtön szögezzük le: az Istentől való lényeges függőség ténye ma is fennáll, és minden élő ember számára mindig fenn fog állni. Természetesen ez rögtön felveti a kérdést: hány ilyen (legalábbis vallási szempontból) szentségtörő életet élnek ma a Földön?

Ha tehát a paradicsomban élő ember Istennek tetsző életet akart élni, akkor elsősorban és állandóan Istenre kellett figyelnie, teljesen tudatosan Istentől való függőségben kellett élnie. Ez nem eshetett nehezére, hiszen ehhez Istentől minden képességet megkapott, sőt, Istennel való tartós kapcsolatban és barátságban élt. Éppen Isten tartós, megtapasztalható jelenléte volt a paradicsom nagy „élet-minősége”. Ez volt tehát az ember, mint Isten szellemi teremtményének eredeti állapota.

Azt a tudatot, hogy az ember alapvetően Istentől függ, a paradicsomban még egy tény is ébren tartotta, nevezetesen egy szellemi, tudatosan betartandó engedelmesség Isten egyik intézkedésével, gyakorlati parancsával szemben, ahogy ezt a Teremtés könyvében olvassuk: „Az Úristen parancsot adott az embernek: ‘A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.’” (Ter 2,16-l7) A parancs teljesen nyilvánvalóan kiemeli az ember szellemi, szabad karakterét, felelősségérzetét. A parancs bizonyos fokig éppen szellemi léte számára jelent ingert, ezért lehet ezzel kapcsolatban „áldozatról” beszélnünk (a teológiában így beszélnek erről), mégpedig olyanról, mely annak gyökerét érinti, nem pedig egy távolabbi értelemben vett áldozatról.
     Nézzük meg közelebbről ezt az áldozatot, és analizáljuk röviden az isteni parancsot: A tudás, a felismerés fájának gyümölcse kívánatos, ehető valami, ami a kívánást, a vágyat, tehát a testet hívja ki. Ezért a testet bizonyos mértékben le kell győzni, a vágyat el kell nyomni. A test sanyargatása, a vágy megölése pedig azt jelenti, hogy valami üresség keletkezik; ez tehát egyfajta áldozat! Mégis elsősorban a lélek az, ami érintve van, hiszen a parancs a szabad akaratra irányul: valami alapvetően az akarattól függő dolgot kell a parancsra a priori (eleve) kizárni. A paranccsal szembeni engedelmesség a saját akarat gyakorlásáról való lemondást jelenti. De egyúttal az értelemre is irányul, hiszen annak le kell mondania a tudásról, ami pedig eredetileg az ő feladata és célja. És méghozzá mindezt egy komolyabb, érthetőbb ok nélkül. Az értelemnek tehát egyszerűen le kell mondania a jó és rossz felismerésének képességéről, úgy ahogy ezt a Teremtés könyve elmeséli.

Ezt a tényállást még meg is erősíti, súlyosabbá, reálisabbá teszi egy szankció, egy büntetés, mellyel Isten megfenyegeti az embert: „Mert amely napon eszel róla, meghalsz.” A test és a lélek szétválásával, azaz a halhatatlanság praeternaturális adományának elvesztésével fenyeget Isten! Ez a parancs tehát a szellemi életet ösztönözte, hogy Isten akaratának és tekintélyének feltételek nélkül alávesse magát. Vagyis Isten a paradicsomban az embertől egy tágabb értelemben vett áldozatot követelt, a saját lét bizonyos korlátát, mely az egész embert, testét és lelkét is érintette.

Mi tehát Isten e parancsának jelentősége és gyümölcse, azaz mi célja volt mindennek? A parancs jelentősége annak az igazságnak megvallásában, elismerésében, dicséretében és dicsőítésében van, mely Isten és ember viszonyában fennáll. Hiszen az emberi lét egyedüli értelme: Isten dicsőítése, és az, hogy maga Isten képmása legyen. Vagyis annak az igazságnak kifejeződése, hogy az ember Isten teremtménye és tulajdona, és hogy Isten tökéletes nagyságban, szuverenitásban és végtelenségben létezik.

Ehelyütt eszünkbe kell jusson az angyalok közötti harc és Mihály arkangyal, az angyalok vezére, akinek neve tulajdonképpen azt jelenti: „ki olyan, mint Isten?”. Teljesen logikus, hogy Istennek joga van minden teremtménye fölött. Ahogy a jó hagyomány ránk hagyományozta, az angyalok „áldozata” abból állt, hogy el kellett fogadniuk, hogy a második isteni személy nem angyal természetet, hanem ember természetet fog felvenni. Ez az angyalok számára megaláztatást jelentett, vagyis önmaguk megtagadását, áldozat vállalást. Sajnos tudjuk, hogy ennek mi lett a következménye: Lucifer és követői elbuktak, mint ahogy később Ádám és Éva, a Sátántól megkísértve szintén el fog bukni. Ádám és Éva sem teljesítették a behódolást és az engedelmességet, aminek következtében elvesztették paradicsomi státusukat. Engedetlenségük miatt kiűzettek a paradicsomból. Az embernek örömben és ebben a csekély engedelmességben kellett volna szentté válnia. Ezt azonban az első emberpár azáltal, hogy nem dicsőítette Istent a tőle megparancsolt és elvárt módon, elmulasztotta.

Minekutána Ádám és Éva engedetlenségét említettük, azonnal Krisztusra kell rátérnünk. Krisztus és Mária ugyanis az új paradicsomi emberpár: Krisztus az új, valódi Ádám, és Mária az új, valódi Éva. Krisztus programját a 39. zsoltárban olvashatjuk: „Készségessé tetted fülemet… ezért mondom: Ím eljövök! A könyv élén az van írva felőlem, hogy akaratodat teljesítsem. Ezt akarom, én Istenem, Törvényed itt van szívemben.” (Zsolt 39,7-9) Mivel Ádám és Éva nem akartak Istennek szót fogadni (a szófogadás a hallásból ered!), Krisztus éppen azért jön, hogy Isten akaratát meghallja, és neki tökéletesen engedelmeskedjen. Tehát azt, amit Ádám és Éva nem teljesített, Krisztus fogja engedelmességből elszenvedett áldozatával véghezvinni.
     Láthatjuk, hogy minden jövőbeli áldozat gyökere a saját akarat elfojtása lesz, énünk feladása egy magasabban álló lény, azaz Isten előtt. Ebben nyer bizonyságot ez a tény: Isten „ens a se”, míg mi „ens ab alio” vagyunk. Ezért az igazságért követelte meg a maga dicsőítésére Isten teljes joggal ezt az alapvető áldozatot a paradicsomban élő első emberpártól, ezek azonban ezt az áldozatot nem hozták meg!

Milyen lett az emberek státusa a bűnbeesés után? A bűnbeesés az ember lázadása teremtője ellen, engedetlenség Isten parancsával szemben. Hiszen Sátán maga mondja: „Eritis sicut Deus” olyanok lesztek, mint az istenek. Az ember tehát nem tudott a kísértésnek ellenállni, és így az engedetlenség bűnébe esett.

A teremtmény kötelessége, úgymint a teremtője előtti hódolat, imádat és dicsőítés, a bűnbeeséssel nem szűnik meg, ellenkezőleg, még fontosabb és sürgetőbb lesz! A teremtmény, mint Isten tulajdona, már nemcsak mint olyan lény áll Isten előtt, akinek kezdeti és fenntartó oka Isten, hanem mint bűnös ember, Isten ellen lázadó lény, az ősbűn állapotában, a megszentelő kegyelem és a praeternaturális adományok elvesztése után, Isten haragjának kiszolgáltatva. Isten az abszolút szentség, a jóság, a tisztaság; ezért gyűlöli a bűnt, és ezért utasítja az első pillanatban a bűnöst szükségszerűen vissza. A bűn elkövetése után Istennek alapjában véve meg kellett volna semmisítenie az embert. A paradicsom az Istennel való barátság helye volt, ezt a barátságot azonban az ember felbontotta. Ezért utasítja ki az embert a paradicsomból Isten. A bűn nem más, mint elfordulás Istentől, „aversio a Deo”. Az ember méltatlan lett Istenhez, és ezért Isten bizonyos fokig elfordul az embertől; az embert magára hagyja. Így lép fel az Istentől való messzeség, Isten távollétének az állapota, melyben az ember nem képes többé látni és érzékelni Istent. Az ember státusza ezentúl a bűnösé, melyet így lehet körülírni: „non posse non peccare”, nem tud nem-vétkezni! A Szentírás bizonyságot ad róla, hogy az emberek „fetrengenek” a bűnben, ami végülis az emberi nem dekadenciájához vezet.
     Mindazonáltal az ember Istentől való függősége változatlanul fennmarad. Az emberben a mindenütt jelenlevő Isten láthatatlansága ellenére továbbra is megmarad az Istentől való függőség tudata, az Isten előtti hódolat és alávetettség szükségességének vallásos tudata. Ehhez járul még a megszentelő kegyelem elvesztése miatti rossz lelkiismeret. Az Isten akarata előtti behódolás kötelezettségéhez – ami már a paradicsomban élő teremtmény számára is fennállt, mint az igazság kifejezése – hozzájött tehát a bűntől való elfordulás kötelezettsége is, azaz az Isten ellen való lázadás feladása, valamint a bűn, az Isten semmibevétele, az Istennel szembeni engedetlenség által okozott kár jóvátételére való kötelezettség, röviden a vezeklés kötelessége, ami végülis mindig kegyelem, tehát Isten adománya.

Mivel azonban egy felmérhetetlen karakterű vétségért kell vezekelni – az Istennel szembeni engedetlenség, a végtelenül szent Isten semmibevételének vétségéért – az ember számára alapjában véve megoldhatatlan probléma keletkezett. Ennél a pontnál lép fel a valódi értelemben vett áldozat fogalma. Hogy az istenemberi igazságot Isten dicsőítésére kifejezhesse, a bűnös embernek a legnagyobbat abból, amivel a földön rendelkezik, vagyis az életét kellene feláldoznia, hogy vezekeljen és Isten kiengesztelődését elérje. És ez a mai napig minden emberre érvényes, mert minden ember kivétel nélkül bűnös! A saját élet feláldozása viszont azt jelenti, hogy minden embernek meg kellene semmisítenie önmagát! Az okozott kár határtalanságát és Isten létének végtelenségét tekintve azonban ez az áldozat sem lenne elegendő, azonkívül ellentmondana Isten akaratának, teremtői szándékának. Ezáltal olyan ellentmondás keletkezett, melyre pusztán emberi értelemmel lehetetlen megoldást találni.

Így jelenik meg (nyilván isteni sugallatra, mégha ezt a Szentírás nem is mondja ki határozottan) minden kereszténység előtti vallásnál, mégpedig a régi világ összes vallásánál az áldozat, melyet ekképpen lehet kifejezni: az ember saját élete helyettesítőjeként átad Istennek egy hozzá tartozó, mindennapi létfenntartásához szükséges, nem szabad, nem szellemi kreatúrát, például egy bárányt, birkát, marhát, bikát, galambot vagy kenyeret, bort, olajat, sót, végül az áldozat szimbolikus jeleként a tömjént. Az ember áldozáskor ezeket az adományokat kivonja a világi használatból és Istennek ajánlja, szenteli majd feláldozza.
     Így tettek már Ádám és Éva fiai, Káin, a földműves, földje terméséből, Ábel, a pásztor, nyájának állataiból mutatott be áldozatot Istennek. Láthatjuk ebből, hogy az áldozatbemutatás a legrégibb ókorba nyúlik vissza. Arról, hogy Ádám és Éva mutattak-e be áldozatot, a Szentírás nem beszél. Hogy az áldozat bemutatásakor milyen fontos a lelkület – holott az áldozati tárgyak, mint fentebb kifejtettük, nem elegendők az elkövetett bűn engesztelésére – abból a tényből láthatjuk, hogy Isten csak Ábel áldozatát fogadta el, és Káinét nem, nyilván lelkületük különbözősége miatt. Ezek szerint az áldozat bemutatásához szükség van Isten és az Ő akarata előtti tökéletes behódolásra. Káin nyilvánvalóan ezt a behódolást nem teljesítette.

Az áldozásra való felszólítás, és az áldozás végrehajtása az őskinyilatkoztatás értelmében biztosan hozzátartozik az emberiség ősvallásához, ahhoz az örökséghez, melyet Ádám és Éva minden utódja, minden ember, mint az ősszülők bűnbeesési drámájának teljes értékű örökösei, Istentől megkaptak. Az áldozatbemutatást minden bizonnyal Isten sugallatára vezették be. Minden régi vallás ismeri az áldozatot. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy miként az Isten fogalma Isten különleges védelme, különleges kegyelme és különleges beavatkozása nélkül nagyon gyorsan degenerálódik a bűnös embernél – ami többisten-hithez, sőt állatok imádásához, mint ahogy például ez Egyiptomban történt, vezet –, úgy az áldozat fogalma és ezzel az antik világ vallásai is degenerálódtak és variálódtak. De az áldozat értelme (és ebben minden vallás egyetértett): a felsőbbrendű és végtelen Isten imádata, dicsérete és dicsőítése, köszönet a kapott adományokért és könyörgés a jövő jótéteményeiért mindegyiknél megmaradt. Ezeket az elemeket minden régi vallásban megtaláljuk!
     De ezután felmerül az egyéni vétek, egyéni bűn miatti vezeklés fontos kérdése is. A legfőbb cél Isten imádata, Istennek magában és az ember felett meglevő abszolút és mindent felölelő szuverenitásának elismerése. Ezért az áldozat a vallási gyakorlat legfőbb aktusa. Ebben is egységes minden régi vallás, ami végülis azt mutatja, hogy a felsoroltakat, vagyis az áldozati valóságot általánosan, mind tartalmazza az, amit mi ősvallásnak nevezünk.
     Hogy az áldozás jelentősége érthető legyen, következőt kell megjegyeznünk: az áldozattal kifejezett megfelelő Isten-tisztelet kötelezettsége minden időben minden ember számára fennáll, tehát a modern ember számára is! Hiszen lényegében semmiben sem különbözik attól az Ádámtól és Évától, akik bűnbe estek. A modern ember is teremtmény, Isten tulajdona és bűnös.

Ezek után logikusan vetődik fel az a kérdés, hogy hol vannak a modern ember áldozatai?

Szent Pál Zsidókhoz írt levele elejétől, az első fejezettől, János evangéliumához hasonlóan, krisztológikus, krisztocentrikus. Isten Igéje, Isten Fia, a Legszentebb Szentháromság második személye, aki „által teremtette (Isten) a világot is, dicsőségének kisugárzása és lényének képmása ő, aki hathatós szavával fönntartja a mindenséget” (Zsid 1,3), ez az Istenfiú emberré lesz. Az idők végezetén Isten emberré lett Fia által szól hozzánk. Minden ember egyetlen embertől, azaz Ádámtól származik, amiért is Krisztus nem átall minden embert fivérének nevezni: „Mivel pedig a gyermekek teste-vére közös, ugyanúgy részesült azokban ő is.” (Zsid 2,14) Ugyanúgy kísértést szenvedett, mint mi, és mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve. (lásd Zsid 2,17-18)

Isten emberré lett Fia ezután a kereszten elszenvedett halálával szeplőtelen áldozatot mutatott be Istennek (lásd Zsid 9,14):
     l. Az áldozati tárgy egy tökéletesen ártatlan, szent, tiszta ember: a názáreti Jézus, végtelen értékkel rendelkező emberi lény, hús és vér, szellemmel és lélekkel, „Isten Báránya”. Mert ez az áldozati adomány egyúttal Isten, maga a szentség és hatalom, mely tényt a Zsidókhoz írt levél – bár nem az áldozati tárgyra, hanem a papra vonatkoztatva, ki ugyanakkor maga az áldozati tárgy is – nagyon szépen fejezi ki: „Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elkülönített, fölségesebb az egeknél, akinek nincs szüksége arra, mint a többi főpapnak, hogy nap-nap után előbb tulajdon bűneiért mutasson be áldozatot, aztán a nép bűneiért. Ő egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor önmagát föláldozta. A törvény gyarló embereket rendelt főpapokká, az eskü szava azonban, mely a törvény után hangzott el, magát az örökre tökéletes Fiút.” (Zsid 7, 26-28)
     2. Az áldozat tárgya és az áldozat bemutatója ugyanaz: egy ember – mint fentebb kifejtettük –, egy racionális értelmes áldozati tárgy, egy szellemből, testből álló lény, aki egyúttal maga Isten Igéje! Ez az Isten-ember egyszerre az áldozat tárgya és az áldozat bemutatója.
     3. Az áldozat aktusa – a Zsidókhoz írt levélből idézve – egy racionális önkéntes cselekedet. Az áldozati cselekedet a halál által, a leöletés által, az Isten-ember véres feláldozása által megy végbe, miként ezt az Isten előtti hódolat és engesztelés megköveteli. Pontosan a régi áldozás vonala folytatódott itt; hiszen mindez nem történhetett volna meg, ha az áldozati tárgy egyúttal nem teljesen ember és ezzel nem halandó lény lett volna.
     4. Krisztusnak ez a halálba való önkéntes odaadása nem jelent se gyilkosságot, se öngyilkosságot, mivel a tettet mások hajtják végre: Júdás árulásával, Kajafás és a főtanács ítéletével és végezetül Pilátus, aki hagyja magát rábeszélni, hogy a halálos ítéletet végrehajtassa. Ezzel senki nem vétett a teremtés törvénye ellen, mely szerint nem szabad embert áldozni, mert Isten teremtette az életet, és így az élet szent. Másrészről nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy mindez Isten műve, aki minden általa teremtett élet felett uralkodik, hogy Isten Krisztust, aki meghal, fel tudja támasztani, illetve, hogy Krisztus maga fel tud támadni halottaiból. Hogy bár az áldozás, a halál, mely egész konzekvenciájával, egész drámájával, mint véres áldozás megtörténik, mégis csak átmenetet illetve átmeneti stádiumot jelent, vagyis, hogy a halál nem volt végleges! A halál győzelembe torkollott az isteni hatalom manifesztációjának következtében az Istenfiú feltámadásában, színeváltozásában és felmagasztaltatásában.
     Megint az emberi természetet érinti mindez, sőt, ezzel egy, az örökkévalóságban, az üdvösségben, Istenben, a Szentháromságban, a mennyben létező hatványozott, tökéletesebb, örök emberi lét jön létre. A Zsidókhoz írt levél nagyon világosan fejezi ki ezt, ahol ez áll: „Krisztus, mint a jövendő javak főpapja jelenvén meg, nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a világból való sátoron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe örök váltságot szerezve. Mert ha a bakok és bikák vére, és az üszőnek elhintett hamva a fertőzötteket megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, ki a Szentlélek által önmagát hozta áldozatul szeplőtelenül Istennek, megtisztítani lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy az élő Istennek szolgáljunk!” (Zsid 9,11-14) „Miután pedig a bűntől megváltott, az isteni Fölség jobbjára ült a magasságban, s annyira kiválóbb lett az angyaloknál, amennyivel az övéknél különb nevet örökölt.” (Zsid 1,3-4)
     5. Az Ószövetség áldozatához kapcsolódva, a Zsidókhoz írt levél szerint, az egyetemes hódoló és engesztelő áldozat szemszögéből vizsgáltuk meg Krisztus kereszten bemutatott áldozatát, mely az ószövetségi mózesi és egyáltalán az összes antik véráldozatot felváltotta és fölöslegessé tette, mint egyetemes „liturgikus” áldozat. Krisztus véres keresztáldozata lépett a jeruzsálemi templom véres állatáldozatainak helyébe! Ez isteni megoldás teszi számunkra lehetővé, hogy Krisztus áldozata a mi áldozatunk is lehessen, hogy az Istennel való egyesülés, a kommunio, az isteni áldozati tárgy élvezése létrejöhessen.

Krisztus halálát azonban egy teljesen más szemszögből is lehet, kell szemlélni, mégpedig úgy ahogy általában elsőként megismerjük, hiszen Krisztus áldozati halálával először mint történettel találkozunk. Jézus sorsát és a kereszthalálának történetét az Evangéliumok beszámolóiból ismerjük meg. Szenvedésének és halálának eseményeit, a főpapok, írástudók és farizeusok – a jeruzsálemi zsidók, ahogy János apostol nevezi őket – növekvő gyűlöletét, akik Jézus szabadsága és függetlensége által, az által a tekintély és szuverenitás által, mely Jézus szavaiban és cselekedeteiben megmutatkozik, saját vallási tekintélyük megtámadását és aláásását látják, valamint még a rómaiak beavatkozásától is félnek, és akik ezért elhatározzák Jézus megöletését. Ismerjük Iskarióti Júdás, a tizenkét apostol egyikének, Jézus személyében való nyilvánvaló emberi csalódását és emiatti mesterétől való lassú elidegenedését, „nemo repente fit pessimus”, a kísértés pillanatában Jézustól való elfordulását, a zsidók ajánlatának elfogadását, Jézus pénzért való elárulását, végül nagycsütörtökön tettének végrehajtását. Ismerjük továbbá Jézus foglyul ejtését, azután, hogy Jézus agóniájában vére verítékezése közben már átélte és végrehajtotta a kereszt elfogadását és halálát. Az Evangéliumokból ismerjük Jézus első kihallgatását Kajafás főpap előtt, Jézus kijelentését, miszerint ő a Messiás, a halálos ítélethozatal szándékát, a nagypéntek előtti éjszakát a börtönben, a főtanács reggeli tanácskozását, a formális halálos ítélet meghozatalát, Jézus átadását a legfőbb római tekintélynek, Pontius Pilátus helytartónak, kihallgatását, a zsidók intrikáját, végezetül Pontius Pilátus parancsát Jézus megkorbácsolására és megfeszítésére. Aztán Jézus keresztútját, kereszthordozását és felfeszíttetését a Golgotán, a kegyetlen kereszthalált a lassú, háromórás haláltusa összes részletével, majd a beállt halál után Jézus oldalának keresztül szúrását és Jézus eltemetését. Jézus három nap múlva történt feltámadását, mennybemenetelét, s végezetül mennyben való megdicsőülését. – Ez Jézus Krisztusnak a Zsidókhoz írt levélben leírt áldozatának történelmi tartalma az Evangéliumok szerint.

Jézus áldozati halálát azonban más szemszögből is felfoghatjuk, nevezetesen; egy igaz halálaként, aki az igazságot hirdette, és amit prédikált, azt maga is élte; aki jótetteket végrehajtva vándorolt Palesztina útjain, aki végül konfliktusba került a világi és vallási vezetőkkel, a rómaiakkal és zsidókkal, elsőként a főpapokkal, aztán azokon keresztül a rómaiakkal, és akit ezek végezetül kivégeztek. Pontosan úgy, ahogy az emmauszi tanítványok, még hitetlenül, húsvét napján kísérőjüknek elmesélték: „A názáreti Jézus esete, felelték, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink halálra ítélték és keresztre feszítették. Mi viszont azt reméltük, hogy ő fogja megszabadítani Izraelt.” (Lk 24,19-21)
     Hasonló történeteket igazak haláláról az Ószövetségben is találunk. Gondoljunk csak Abimelech főpap halálára, akit Saul király papcsaládjának 84 tagjával végeztetett ki, csak azért, mert ő teljesen ártatlanul élelmet adott Dávidnak és kiadta neki Góliát kardját. (1 Sám 21-22) Gondoljunk – a tradíció szerint – Jeremiás próféta sorsára, akit Egyiptomban megköveztek, vagy Izajás prófétára, akit keresztül fűrészeltek az istentelen Manasse király utasítására. Világi területen hasonló okból vesztette életét Szókratész, akit az athéni polgárság a méregpohár kiívására kényszerített, vagy a filozófus Seneca halálára Nero császár parancsára.

Pusztán történelmileg és emberileg nézve Krisztus vértanúhalált szenved igazságtalanul elítélve és kivégezve. Durva bírói tévedés áldozata lesz, melyet jogtalanul el kell szenvednie. Krisztussal a hatalmasok gyűlölete végez. A valóságban azonban ez Isten egyik tettének az ember által látható oldala, mégpedig az Istenfiú tettének: önmagának önkéntes halálba adása és a halálon keresztül a feltámadásba, a megdicsőülésbe és az el nem múló létbe való aktív áthaladása. Ez magasan túlszárnyalja a tisztán emberi perspektívát, a pusztán emberi mártíromságot.
     A történelmi eseményekben és azok evangéliumi beszámolóiban Isten terve, az Atya akarata szerint végbemenő, önkéntes, átgondolt, istenemberi áldozatnak éppen azokat a történelmi vonásait találjuk, melyeket a Zsidókhoz írt levél a lehető legvilágosabban ad elő. Nincs ellentmondás a Zsidókhoz írt levél teológiája és az evangélisták beszámolói között. Mindenekelőtt a János Evangélium az, mely ezeket a jellemvonásokat megmutatja, de a szinoptikusoknál is megtaláljuk őket. Néhány ilyen elem:
     1. Krisztus gyakran beszél „az ő órájáról”. Egész élete áldozatának erre az órájára látszik irányulni. „Mit akarsz tőlem, asszony? – mondja Kánában – Még nem jött el az én órám.” (Jn 2, 4-5) A farizeusokkal való összetűzéskor Jézust el akarják fogni, de ez a foglyulejtés mégsem történik meg; „nem vetett rá kezet senki, mert még nem jött el az ő órája.” (Jn 8,20) És végezetül az Utolsó Vacsora termében miután Júdás elment, hogy árulását végrehajtsa, Jézus bizonyos tekintetben fellélegezve ezt mondja: „Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged.” (Jn 17,1)
     2. Jézus halálba menése önkéntes, és halál feletti hatalma isteni. János Evangéliumában ezt mondja: „Mert van rá hatalmam, hogy odaadjam (életét) és van rá hatalmam, hogy visszavegyem.” (Jn 10,18) Az Olajfák hegyén pedig így beszél: „Atyám, ha akarod kerüljön el ez a kehely. De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.” (Lk 22,42) Jézus önként egyezik bele Atyja akaratába, önként engedelmeskedik. Elfogatásakor ezt mondja Péternek, aki védeni akarja őt: „Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem!” (Jn 8,11) És még hozzáteszi: „Vagy azt hiszed, hogy nem kérhetném Atyámat s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet.” (Mt 26,53) És Jézus, közvetlenül mielőtt megkötözik, még megmutatja természetfölötti isteni hatalmát azzal, hogy a poroszlóknak és Júdásnak meg kell hátrálnia és földre kell rogynia előtte, míg Jézus megengedi, hogy elfogják. (lásd: Jn 18,6) Nem csak, hogy élete erre az órára irányul, de Jézus önként vállalja a szenvedést és a halált is.
     3. Az Istenfiú szemében Jeruzsálemben elszenvedett halála megdicsőülést, nagyszerű tettet, egész élete céljának elérését jelenti. Jézus vágyakozik áldozathozatalának ezen órájára, és ezt háromszor ki is jelenti tanítványainak: „Most felmegyünk Jeruzsálembe, s beteljesedik minden, amit a próféták az Emberfiáról megjövendöltek. Kiszolgáltatják a pogányoknak, kigúnyolják, megalázzák, leköpdösik. Aztán megostorozzák, megölik, de harmadnap feltámad.” (Lk 18,31-34) Márk evangélista leírja azt a lendületet, határozottságot, mely Jézust az áldozata felé vezető úton jellemzi: „Éppen útban voltak Jeruzsálem felé. Jézus előttük ment. Ez aggodalommal töltötte el őket és csak félve követték.” (Mk 10,32) Jézus minden ellenkezést keményen utasít vissza. Ezt teszi Péterrel is, aki jövendő szenvedésének bejelentése után ezt mondja neki: „Ments Isten, Uram! Ilyesmi nem történhet veled!” (Mt 16,21) És ekkor Jézus, aki közvetlenül ezelőtt ígérte meg Péternek a primátust az apostolok között, ezt válaszolja: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16,23) Ebben a történetben Pétert, mint Krisztus áldozatának ellenségét látjuk, mivel Péter magatartása nem olyan, mint például Tamásé, aki, mikor Krisztus Lázár betegsége illetve halála miatt vissza akar térni Jeruzsálembe, ezt mondja: „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!” (Jn 11,16) Péternek ez a kemény visszautasítása abból a súlyosságból és jelentőségből ered, mellyel Krisztus áldozata bír; ez magyarázza és teszi érthetővé Jézus rendreutasító szavait.
     4. Az áldozat anyaga Jézus szentséges embersége. Elsősorban a testi, kimondhatatlan, véres szenvedések, melyek a lelket kínozzák és mintegy megfojtják. És az ennél még nagyobb mértékű lelki és szellemi szenvedések: az Isten elleni gyűlölet, ahogy ez az emberek bűneiben kifejezésre jut, melyeket Jézus az Olajfák hegyén magára vesz. Ezért válik verítéke halálfélelmében vérré! Azután az emberi katasztrófa: a gazembernek tartott ember szégyene és gyalázata, a barátai, de különösen édesanyja fájdalma miatt érzett részvét, a 33 évesen elszenvedett halál, hiszen Krisztus fiatalon, élete virágjában hal meg! És végezetül látjuk a lelki szenvedést a kereszten, melyet a rettenetes szárazság és az Istentől való elhagyatottság érzése okoz, ahogy azt Krisztusnak el kellett szenvednie, és ahogy ezt ő a 22. zsoltár 2. versének idézésével fejez ki: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Éppen ehelyütt, amikor az áldozat anyagáról beszélünk, látjuk ennek az áldozatnak egész méltóságát: Jézus önként, buzgósággal és vágyakozással hozza meg áldozatát.
     5. Jézus mindeközben egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy ő Isten, hogy ő Isten fiaként hozza meg ezt az áldozatot. A farizeusokkal és a zsidókkal való kemény összetűzéseiben kijelenti. „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” (Jn 8,58: a szenvedés első vasárnapjának evangéliuma!) A főpapok és Pilátus előtt hitet tesz időnfelüli létezése mellett. Kajafás főpap és a főtanács előtt tanúságot tesz magáról. Kajafás kérdésére: „Te vagy a Messiás, az áldott (Isten) Fia?” Jézus így válaszol: „Én vagyok. Látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható hatalmának jobbján és eljön az ég felhőin.” (Mk 14,61-62) És Pilátus kérdésére: „Tehát király vagy?”, Jézus kijelenti: „Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.” (Jn 18, 37)
     6. Jézus áldozatát az utolsó pillanatig tiszta öntudattal hozza meg: visszautasítja a bódító italt. (lásd: Mt 27,34) A kereszten még megbocsát a jó latornak és megígéri neki a paradicsomot. (lásd: Lk 23,43) Elrendezi a hátrahagyott dolgokat, kedvenc tanítványára bízza édesanyját, és Máriának adja Jánost, mint fiút. (lásd: Jn 19,26-27) Haláltusáját a következő szavakkal fejezi be: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” (Lk 23,46) Tehát tudatosan adja át áldozatát, saját magát az Atyának.
     Az univerzális „liturgikus” áldozat, ahogy a Zsidókhoz írt levél leírja, megegyezik a történelmi eseményekkel, ahogyan ezekről az Evangéliumok beszámolnak.

Mindez isteni-komplex, egyszerűen zseniális, és kimeríti mindazt a kifejezőképességet és mélységet, melyet az emberi, teremtett, látható valóság megenged: az egyik oldalon Jézus legszentebb megváltó-akarata, a másik oldalon Júdás gonosztevő ténykedése, a zsidó és római hivatal Isten gyűlöletével és megvetésével, mely náluk kifejezésre jut, az emberi aljasság; és ismét a másik oldalon a Krisztus áldozatával kapcsolatos események: a templom függönyének kettéhasadása, a föld megrendülése, a sziklák megrepedése, a sírok megnyílása, a nap elsötétedése. (lásd: Mt 27,51-53) Ez, úgymond, az objektív kulissza; egy iszonyatos forgatókönyv, az események hatalmas tömege, az emberiség történelmének középpontja!

Először az Ószövetség áldozatát tekintettük át, aztán rátértünk az Újszövetség áldozatának tárgyalására, mindenekelőtt a Zsidókhoz írt levél alapján, mely Krisztus áldozatát, mint az univerzális liturgikus áldozatot mutatja be, mely a jeruzsálemi templom véres liturgikus áldozatainak sorában áll, és éppen ezeket az ószövetségi áldozatokat váltja fel. Ebben az értelemben vizsgáltuk meg röviden, majd Krisztus kereszthalálának történelmi eseményeire tértünk át, ahogy erről az Evangéliumok beszámolnak. Megállapítottuk, hogy az Evangéliumokban ugyanazok az elemek szerepelnek, melyeket a Zsidókhoz írt levél Krisztus áldozatának liturgikus felfogásában leír.

Az Ószövetségben is megtalálhatók a specifikus utalások Krisztus áldozatára:
     l. Elsőként Ábrahám áldozatát kell említeni. (Ter 22) Isten felszólítja Ábrahámot, hogy áldozza fel fiát. Ez emberáldozat, mely az Ószövetségben alapjában véve tilos, mégis ez áll a Szentírásban, ez tény! Az embernek az az érzése, hogy Ábrahám áldozatának története modell jellegű; ez a Zsidókhoz írt levél interpretációja is. (Zsid 11,17-19) Ez az áldozat az ősidőktől az Újszövetségig ível át, bizonyos értelemben Izrael történelme és a mózesi törvényhozás fölött. Isten tehát azt követeli, hogy Ábrahám, az apa, áldozza fel fiát, Izsákot. Az utolsó pillanatban azonban ezt az áldozatot egy kos „normális” feláldozása helyettesíti. Ez már Krisztus áldozatára utal, melyet az Atyaisten Fiától fog követelni. A kost úgy lehet tekinteni, mint annak a pótáldozatnak az ábrázolását, melyet az Ószövetségben Ábrahám után Mózes vezet majd be, mely Krisztus tökéletes áldozatának bemutatásáig pótlásként szerepel. Ezt a történetet így kell interpretálni, ehhez illik a főpap, Melkizedek története is, aki kenyeret és bort hozott és áldozott (Ter 14,18-20) utalásként az Újszövetség szentmiséjére.
     2. Az Ószövetség egy másik olyan dokumentuma, melyet egészen egyértelműen Krisztus áldozatára való utalásként kell interpretálni Izajás próféta egyik, Isten szolgájáról szóló éneke (53. fejezet). Ebben előre lehet látni, amit Krisztus valósít majd meg: „Felnövekedett, mint a vesszőszál őelőtte, és mint a gyökér a szomjúhozó földből; nincs neki színe, sem ékessége; és néztük őt, és nem volt tekintete, hogy kívántuk volna őt, a megutáltat és legutolsót az emberek között, a fájdalmak férfiját, a nyomorúsághoz szokottat; ki elrejtette orcáját, mint megutált, azért nem is becsültük őt. Bár a mi betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat ő hordozta; és mi őt mintegy poklosnak tartottuk, és az Istentől megvertnek és megalázottnak; ő pedig megsebesíttetett a mi gonoszságainkért, megroncsoltatott bűneinkért; a mi békességünkért van rajta a fenyíték, és az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára térült; és az Úr őrá tette mindnyájunk gonoszságát. Föláldoztatott, mert ő akarta, és nem nyitotta meg száját; mint a juh, leölésre vitetik és megnémul, mint a bárány nyírója előtt, és nem nyitja meg száját. A szorongatásból és ítéletből kiragadtatik; az ő nemzedékét ki fogja elbeszélni? Mert kivágatik az élők földéből? Az én népem bűneiért vertem meg őt. A gonoszok közt adtak neki sírboltot, és a gazdagok mellé temették el, bár nem vitt végbe gonoszságot, sem álnokság nem volt a szájában. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és könyörgött a bűnösökért.” (Iz 53,2-12)
     Ez teljesen meghökkentő szöveg, isteni jövendölés, melyet csak az Újszövetségen keresztül érthetünk meg. Hiszen ki érthette ezt meg az Ószövetség idején? Vagy ki foghatta fel Ábrahám áldozatának igazi jelentőségét az Újszövetség előtt?
     3. Az utolsó szöveget az Ószövetségből, mely Krisztus áldozatára utal, a Zsidókhoz írt levél interpretálásában nézzük át. De előbb olvassuk el még egyszer a 39. zsoltárt, melynek két verziója ismeretes. A Zsidókhoz írt levélben az apostol e zsoltárt így idézi: „Ezért nyilatkozik így, amikor a világba lép: Áldozatot és ajándékot nem kívántál, de emberi testet alkottál nekem.” (Zsid 10,5) Az Ószövetség általában ismert kiadásában ez a rész így hangzik: „De megnyitottad fülem a hallásra” (Zsolt 39,7), míg a Zsidókhoz írt levél egy másik tradíció alapján testről beszél e helyen (természetesen az áldozatra szóló testről van szó!). „Égő és engesztelőáldozatok nem tetszettek neked. Akkor mondám: Íme eljövök! A könyvtekercsben rólam van írva: hogy megcselekedjem, ó Isten, a te akaratodat.” Ez a 39. zsoltár 7. verse a Zsidókhoz írt levél idézete szerint. Ez is az Ószövetség egyik tanúbizonysága, melyet az akkori időben nehezen érthetett meg bárki is, hiszen ez Krisztusra magára vonatkozó jövendölés! A Zsidókhoz írt levél így folytatja: „Először tehát ezt mondta: ‘Áldozatot, ajándékot, engesztelő és égőáldozatot nem akartál és nem telt benne kedved’, jóllehet ezeket a törvény írta elő. Azután így folytatta: ‘Megyek, hogy teljesítsem akaratodat.’ Eltörli az elsőt, hogy helyébe állítsa a másodikat. E szerint az akarat szerint Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra megszentelődünk.” (Zsid 10,8- 10) Ez tehát az Ószövetség újabb tanúságtétele az Újszövetség áldozatáról.

Most térjünk rá a tulajdonképpeni értelemben vett szentmisére, és ne felejtsük alapgondolatunkat, miszerint a bűnbeesés óta az ember nemcsak mint Isten teremtménye és tulajdona áll Isten előtt, hanem, úgymond, azzal a további tulajdonsággal, hogy bűnös és ez minden emberre a világ végéig érvényes, hiszen minden ember Ádám és Éva leszármazottja. Tehát ez mind a Krisztus előtt 3000 évvel, mind a Krisztus idejében élt, mind a most, 2000 évvel Krisztus után élő emberre igaz. A modern ember, azaz a ma élők sincsenek ez alól kivéve, ebben semmilyen különbség nem áll fenn: Ádám és Éva óta minden ember mint bűnös áll Isten előtt.
     A továbbiakban azt is megállapítottuk, hogy az emberek ősi idők óta, Isten sugallatára, hódoló és engesztelő áldozatot mutattak be, melyek valódi értelemben vett áldozatok voltak. Azt is megmutattuk, hogy az Ószövetségben az áldozati szolgálat, ugyancsak Isten utasítására, a szövetség sátrában, illetve a jeruzsálemi templomban ment végbe. A papok a nép soraiból kerültek ki; az áldozatot saját magukért, a népért és egyesek megbízásából mutatták be. Izrael egész népe mint áldozatot bemutató közösség állt Isten előtt, részese volt a templomi áldozatbemutatásnak, a pappal együtt áldozott ő is. Ez helyes és méltányos, hiszen minden egyes ember kötelezve van az Isten előtti tökéletes hódolatra és bűneinek engesztelésére. Végezetül megállapításainkból világosan kivehető, hogy Krisztus, az Úr és Isten Fia, feláldozta magát értünk, azzal, hogy az Atyaúristennek tökéletes hódoló és engesztelő áldozatot mutatott be érettünk. Krisztussal tehát a tökéletes áldozat jött el.

De mi legyen ezek után a nép részvételével? Ha az egyes ember nem csak teremtmény, hanem bűnös is, akkor minden egyes embernek, mégpedig mint szellemi lénynek, tudatosan és önként kapcsolatba kell kerülnie Krisztus tökéletes áldozatával; sőt, nem csak kapcsolatba kell vele lépnie, hanem részt is kell kapnia Krisztus áldozatából, Krisztus tökéletes áldozatának aktív társáldozójává kell válnia saját magáért. Krisztus áldozata minden ember számára saját megváltása, saját üdve érdekében Isten előtt hozzáférhetővé, jelenlevővé kell váljon, hogy magukat Krisztus áldozatával egyesíthessék, saját áldozatukat Krisztus áldozatához köthessék. Krisztus áldozatának el kell jutnia az emberekhez, hogy azután ezek önként és tudatosan összekapcsolják magukat vele, hogy bizonyos értelemben a „maguk garasával” hozzájárulhassanak. Rögtön felismerhető, hogy ez nyilvánvalóan az Egyház egyik feladata. A Krisztus által alapított Egyház az, mely Krisztus áldozatát az emberekhez elviszi, mely az embereket Krisztus áldozatának jelenlétébe helyezi. Éppen ez az Újszövetség papjainak, a katolikus papságnak speciális feladata. Így lesz az Újszövetség áldozatot bemutató új közössége, Izrael új választott népe, a katolikus Egyház, miként ezt előadásunk kezdetén a Péter-levél idézésekor már bemutattuk. (lásd: 1 Pét 2,4-9)

Isten Fia, az Úr Krisztus az Egyház alapításakor természetesen gondolt az eucharisztia szükségességére. Megint a legegyszerűbb és egyúttal a legzseniálisabb módon történik Isten teremtése, amikor Jézus a Legszentebb Eucharisztiát nagycsütörtökön megalapítja. Azt mondhatjuk: Ekkor Isten, Krisztus, saját véres áldozatát rejtett alakban – mégpedig, mint vértelen áldozatot szentségi formában – apostolainak és ezek utódainak, a korunkig élt püspököknek és papoknak kezébe helyezi. Ezzel egy papságot konstituál, egy hierarchiát az Újszövetség részére, melynek ezt a feladatot adja: „Tegyétek ezt” – nevezetesen azt, melyet elsőként ő tett meg az ünnep és a zsidó pászkabárány megevésének szertartásába ágyazva, melynek természetesen szimbolikus és prófétikus jelentősége van. Nyilvános működésének harmadik húsvéti ünnepén Jézus Jeruzsálemben megalapítja a Legszentebb Eucharisztiát. Erről megvan számunkra a szinoptikusok beszámolója és Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írott első levele. (Mt 26,26-29; Mk 14,22-25; Lk 22,19-21; 1 Kor 11,23-26)

Lukács Evangéliumának beszámolóját ragadjuk ki e sorból: „Aztán kenyeret vett kezébe, hálát adott, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: ‘Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt cselekedjétek emlékezetemre.’ Ugyanígy a vacsora után fogta a kelyhet és így szólt: ‘Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amit értetek ontok.’” (Lk 22,19-21) Krisztus valami határozott dolgot csinál, valamit, ami itt le van írva, és ezt isteni tekintéllyel teszi! És egyúttal megbízza a jelenlevő apostolokat, hogy ők is ugyanezt tegyék. Ezzel a testi természetet uraló saját isteni abszolút hatalmának egy részét átadja apostolainak. Krisztus tette által teste és vére rejtett, jelkulcsozott, mégis valós módon van jelen, isteni hatás ereje által. Éppen ezt az isteni hatóerőt adja át Jézus Krisztus apostolainak, ami által az Újszövetség papjaivá teszi őket, akik ugyanazt érik el, amit ő az Utolsó Vacsoránál vitt végbe. És ezáltal Krisztus Teste és Vére békés módon van jelen a kenyér és bor színeiben. Békés mód alatt azt értjük, hogy az Üdvözítő nagyon valóságos módon megvalósította azt, amit drámai körülmények között a kafarnaumi zsinagógában mondott eucharisztikus beszédében előre bejelentett. (Jn 6,25-59) Krisztus akkor azt mondta, hogy azok, akik őt követik és benne hisznek, az ő testét eszik és az ő vérét isszák, hogy megmeneküljenek. És ezek a szavak a jelenlevők között nagy felháborodást váltottak ki.

Következzenek itt e beszéd legfontosabb részletei. A kenyérszaporítás után az Üdvözítő átkelt a Genezáreti tavon, hogy Kafarnaumba menjen, ahol a zsinagógában prédikált. Az emberek ekkor megkérdezték:
     l. „Mester, mikor jöttél ide? Jézus így válaszolt: ‘Kerestek engem, … mert ettetek a kenyérből… fáradozzatok olyan eledelért, amely megmarad az örök életre.’” (Jn 6,25-27)
     2. „Uram, kiáltották, add nekünk… ezt a kenyeret. Jézus erre így szólt: ‘Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik többé soha.’” (Jn 6,34-36)
     3. A zsidók – valódi realisták – azonnal reagáltak: „Ám a zsidók zúgolódni kezdtek ellene, mert azt mondotta: ‘Én vagyok… az élő kenyér.’ Így érveltek: ‘Nem Jézus ez, József fia? Atyját, anyját jól ismerjük.’” (Jn 6,41-42) Ez fontos tanúbizonyság! A zsidók megértették, hogy nekik alapjában véve „Jézust, József fiát” kellene megenniük!
     4. Jézus folytatja beszédét: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és mégis meghaltak. Itt a mennyből alászállott kenyér, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért. Vita támadt erre a zsidók közt: Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” (Jn 6,48-53) A jelenlevők pontosan értették, hogy miről van szó.
     5. És akkor Jézus megadja a végső világosságot: „Bizony, bizony mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én föltámasztom az utolsó napon. Az én testem valóban étel s az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, énáltalam él. Itt a mennyből alászállott kenyér, ez nem olyan, mint a manna, melyet atyáitok ettek és mégis meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él. Így tanított a kafarnaumi zsinagógában.” (Jn 6,53-58) Itt tehát Jézus kifejezetten és a lehető legnagyobb realizmussal azt jelenti be, hogy Jézus tanítványai az ő húsát fogják enni, és az ő vérét fogják inni. Jézus beszéde a kafarnaumi zsinagógában határozott előkészítése annak, ami majd az Utolsó Vacsora termében (és később minden misében) történni fog. Ez a beszéd jelentős adalék a szentmise teológiájához!

Az Utolsó Vacsora termében az e beszédben elhangzottak valósulnak meg. Szent Pál apostol a korintusiakhoz írt első levelében ezt így mondja el: „Az Úrtól kaptam ugyanis, amit közöltem veletek: az Úr Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte és így szólt: ‘Vegyétek és egyétek, ez az én testem, melyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.’ Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet és így szólt: ‘Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre. Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, s e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.’” (1 Kor 11,23-26)

Miként ezekből a beszámolókból közvetlenül kiviláglik, a protestánsok, Kálvin és Luther votumjával szemben ki kell jelentenünk, hogy Jézus teste és vére a tőle magától megalapított úrvacsorában és az apostoloknak őutána végrehajtásra átadott eucharisztiában valóságosan jelen van, és ezért a szentáldozásban valóságosan Jézus teste és vére kerül kiosztásra. Jézus tette és a Jézus által megbízott apostolok, valamint ezek utódainak, a katolikus püspököknek és papoknak tette által Jézus húsa és vére van jelen, még pedig egész nyilvánvalóan, mint victima, mint áldozati adomány, ahogy az Krisztus egyszeri történelmi kereszthalálakor a Kálvárián feláldoztatott. E tett formája Jézus azon szavai, melyeket az Úrvacsoránál mondott, s melyeket az apostoloknak átadott, hogy azok a kenyér és bor felett ezt ismételjék. Ezzel hajtják végre a papok „Krisztus emlékezetét”, ahogy ezt Pál apostol kifejezi. Ami itt történik, az egy cselekvő, egy hatékony memória, egy hatásos emlékezés és cselekedet.
     A pap szavaiban maga Jézus azaz Isten működik, és jeleníti meg Jézus áldozati testét és Jézus áldozati vérét. Az itt használt szó „emlékezetére” néhány ember fantáziáját nagyon foglalkoztatta, és arra a téves következtetésre vezette, hogy ezalatt csupán egy lelki megemlékezésről van szó. Nem! Hiszen ez a megemlékezés, ez a memória, csupán annak a cselekedetnek a formája, mely a szentmisében illetve az eucharisztiában történik. És Jézus teste és vére abban van jelen, amit az Üdvözítő a kenyér és bor külső színei alá helyez, ami már nem kenyér és bor, hanem az Úr teste, azaz húsa és vére. Ennek a folyamatnak az analízisét megtaláljuk Jeruzsálemi Szent Cyrill nagyszerű katekizmusában (4. mystagogus katekizmus) és mindenekelőtt Aquinói Szent Tamás teológiájában, mely pontosan e cselekedet jelentőségét vizsgálta meg (Summa Theologica III. q. 75 a. 1).
     Így realizálódik a szentáldozás, a communicatio in sacris, az Istenséggel való egyesülés, miként ez az Ószövetség békeáldozatainál, vagyis az áldozati adomány elfogyasztásánál előrajzolódott. Mindazonáltal most az áldozati adomány Krisztus maga. Itt az embernek Istenével történő mindenki számára látható egyesülése megy végbe – Krisztus engesztelő áldozatának gyümölcse.

Ebben a részben magát az áldozatot akarjuk közelebbről megvizsgálni. Miután a reálprezenciával és kommunióval már foglalkoztunk, az áldozat aspektusát akarjuk megvizsgálni a legszentebb Eucharisztiában. Az áldozat ezen aspektusa nagyonis nyilvánvaló. Lukács evangélistánál ez áll: „Ez az én testem, amelyet értetek adok” (Lk 22,19); Máténál: „Ez az én vérem, az új szövetségé, amelyet sokakért kiontok a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28); ismét Lukácsnál: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amit értetek ontok” (Lk 22,20).
     Az áldozatban Jézus testét adja oda. Halálában Jézus vére fog folyni. Hol történik mindez? Jézus szenvedésében és kereszthalálában Golgotán meghozott áldozatakor. Az Eucharisztiában jelenlevő adományok, Krisztus teste és vére jelenlevővé, érinthetővé, megélhetővé teszik, „reprezentálják” Krisztusnak a Golgotán bemutatott áldozatát, természetesen rejtett módon. Szent Pál apostol kifejezetten Jézus áldozathalálára utal: „Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, s e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.” (1 Kor 11,26) Vagyis, az áldozati adományokkal az Úr halála van jelen, ugyanannyira, ahogy teste és vére jelen van. Az Eucharisztia ünnepe tehát rejtett, rejtjeles, szakramentális formában magában foglalja a halált, Jézus meghalását, áldozati cselekedetét a kereszten, ahol Jézus testét adja és vérét ontja.
     Jézus halálára utal végezetül az Eucharisztiában Jézus testének és vérének különválasztott jelenléte is. A victimát, az áldozati bárányt, mely magát áldozatul adta, és ki itt jelen van, nem lehet elválasztani az odaadás, a feláldozás, a meghalás tettétől. Az Eucharisztiában valódi áldozatról van szó, Krisztus áldozatáról szakramentális formában.

Térjünk vissza még egyszer a Zsidókhoz írt levélhez, mely egyfelől Krisztus golgotai áldozatának egyszeriségét hangsúlyozza: „Ez az elhatározás Jézus Krisztus testének föláldozásával egyszer s mindenkorra megszentelt minket. Azonkívül minden pap (az Ószövetségben, a mózesi törvényben) nap-nap után szolgálatba áll, és gyakran mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, éppen mert nincs erejük arra, hogy a bűnt eltöröljék. Ő (Jézus Krisztus) viszont csak egy áldozatot mutatott be a bűnökért, és örökre ott ül Isten jobbján” (Zsid 10,10-12), a 14. versben pedig ezt: „Egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket”, és tovább a 18. versben: „Ahol pedig ezek (azaz a bűnök és igazságtalanságok) bocsánatot nyertek, nincs többé bűnért való áldozat.” Ez a kijelentés egyértelmű.
     Másfelől azonban ugyanez a levél egy másik verse az új szövetség áldozati oltáráról, a hívők, a keresztények áldozati oltáráról beszél, mint a következőkben is: „Olyan oltárunk van, melyről nem ehetik az, aki a sátornál teljesít szolgálatot.” (Zsid 13,9) Mit jelent ez? A Zsidókhoz írt levél a Palesztinában élő zsidókeresztényekhez szól, akik a Krisztusban nem hívő palesztinai és jeruzsálemi zsidók között éltek. A hitetlen zsidók azok, akik a „sátornál” (Jeruzsálemben a templom a mózesi szövetség sátra) szolgálnak, vagyis akiknek áldozati kultuszuk a jeruzsálemi templomban zajlik, és akik ott a békeáldozathoz felajánlott áldozati adományukat meg is eszik. Ezek a zsidók visszautasítják Krisztust. E hitetlen zsidókkal ellentétben nekünk, Krisztus tanítványainak, keresztényeknek saját áldozati oltárunk van, mondja a Zsidókhoz írt levél, amelyről a hitetlen zsidóknak nem szabad enniük. Az eredeti görög szövegben ehelyütt ez áll: échomen thysiastérion. Ez egyértelműen áldozati oltárt jelent, azaz biztosan áldozati oltárról van itt szó. Habemus altare, hangzik a latin szövegben. Az apostol egy új áldozati kultuszt, nevezetesen Krisztus áldozatát állítja szembe az ótestamentumi áldozattal, de ismételten elkülönítve Krisztusnak a Golgotán meghozott egyszeri véres áldozatától.

Ezt az új rendet, Krisztus áldozatának az Ószövetség áldozatával való ezen szembeállítását a Zsidókhoz írt levél közvetlenül ezt követően még tovább hangsúlyozza: „Az állatok testét ugyanis, melyeknek vérét (ez az Ószövetség engesztelő áldozata) a főpap a bűn engesztelésére beviszi a szentélybe, a táboron kívül (vagyis a pusztában a táboron kívül, később Jeruzsálem falain kívül, hiszen Jeruzsálem lépett a tábor helyére) égetik el. Ezért Jézus is, hogy tulajdon vérével szentelje meg a népet, a kapun kívül (Jézus idejében a Golgota dombja a városon, Jeruzsálem falain kívül volt) szenvedett. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívül, és hordozzuk gyalázatát.” (Zsid 13,11-12) A jeruzsálemi templom akkor még létező és „dolgozó” áldozati oltárával szemben Krisztus és a keresztények saját áldozati oltárt állítottak fel, a thysiastériont, melyről a hitetlen zsidóknak nem szabad enniük, és melyet a zsidók mind a mai napig megvetnek és visszautasítanak, mely miatt a keresztényeknek Jézus gyalázatát viselniük kell, miként ezt a Zsidókhoz írt levél mondja.
     És hol található ez az áldozati oltár, ez a thysiastérion? Ez kiderül a Zsidókhoz írt levélből, de még inkább a korintusziakhoz írt első levélből. Ez az oltár a Krisztusban hívők közösségében található, melyről a Zsidókhoz írt levél ezt mondja: „Összejöveteleinkről ne maradjunk el, mint némelyek szoktak, hanem buzdítsuk egymást annál inkább, minél közelebb érzitek a napot” (Zsid 10,25), nevezetesen Krisztus újraeljövetelének, az Utolsó Ítéletnek napját.
     Ha ezeket a sorokat a mai időkre fordítjuk, megkapjuk a vasárnapi szentmise rendszeres látogatására való felszólítást. És ami az utolsó megjegyzést illeti, az korunkban aktuálisabb, mint eddig bármikor: „Annál inkább, minél közelebb érzitek a napot”, vagyis Jézus újrajövetelét. Ez pontosan ránk vonatkozik! Szent Pál apostol a korintusziakhoz írt első levelében részletesen tárgyalja a hívők összejövetelein bemutatott eucharisztikus áldozatot.

Vegyünk egy másik helyet Szent Pál apostol írásaiból, mégpedig az első korintuszi levél 10,14 versét, ahol az apostol megtiltja a hívőknek a pogány bálványáldozatokon való részvételt, s ennek kapcsán az Eucharisztiát párhuzamba állítja egyfelől a jeruzsálemi zsidó, másfelől a pogány áldozati kultusszal, melyet például Korintuszban a pogány templomokban ápoltak. Három dolog az, amit Szent Pál itt összehasonlít és párhuzamba állít egymással: a pogány bálvány illetve többisten áldozat, a keresztény Eucharisztia és a jeruzsálemi templom zsidó áldozati kultusza: „Ezért, kedveseim, óvakodjatok a bálványimádástól! Értelmes emberekhez beszélek: ítéljétek meg magatok, amit mondok. Az áldás kelyhe (itt az Eucharisztiáról van szó), melyet megáldunk, ugye Krisztus vérében való részesedés? S a kenyér, melyet megtörünk, ugye Krisztus testében való részesedés?” (1 Kor 10,14-16) Ez pontosan az Eucharisztia, melyet majd a 11. fejezetben részletesebben leír. Itt találjuk meg tehát a keresztények új áldozati oltárát, a thysiastériont. És tovább így következik. „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk (ez az Egyháznak Krisztus misztikus testéről szóló teológiája), mind, akik egy kenyérben részesedünk (ez a rész nagyon fontos az Egyház mint áldozati közösség értelmezéséhez). Nézzétek csak a test szerint való Izraelt (vagyis a hitetlen zsidókat a jeruzsálemi áldozati kultuszukkal)! Vajon azok, akik az áldozatból esznek, nem részesednek az oltárról?” Vagyis a keresztények a legszentebb Eucharisztia áldozati oltáránál gyülekeznek, és így áldozati közösséget képeznek, míg a zsidók a mózesi, időközben már elavult jeruzsálemi állatáldozatnál gyűlnek össze, és így képeznek áldozati közösséget.
     Szent Pál apostol ezután a pogány áldozatokról beszél, melyen a keresztényeknek nem szabad jelen lenniük. A bálványnak áldozott húst – melyet elsőként Görögország isteneinek ajánlottak fel, például Apollónak, kinek Korintuszban nagy temploma állt – a szertartás után a város piacain általános használatra kiárusítottak. Ebből adódott, ha ilyen húsból vásároltak a keresztények számára a probléma. Szent Pál apostol ezt írja: „Mit akarok ezzel mondani? Talán azt, hogy az áldozati hús vagy a bálvány ér valamit? Dehogy! Amit a pogányok áldoznak, nem az Istennek, hanem a sátánnak áldozzák. Igazán nem óhajtom, hogy közösségtek legyen a gonosz lelkekkel. Ti nem ihatjátok az Úr kelyhét is, meg a sátán kelyhét is. Nem részesedhettek az Úr asztaláról, meg a gonosz lélek asztaláról. Vagy ingerelni akarjuk az Urat? Talán erősebbek vagyunk nála?” (1 Kor 10,19-22) Szent Pál a Korintusz pogány isteneinek bemutatott áldozatot állítja szembe az Eucharisztiával. Jézus húsának evése és vérének ívása – „az Úr asztala” – összeköti az azt élvezőket Jézus Krisztus áldozatával, a legszentebb Eucharisztiával, melynek áldozati oltára a keresztények gyülekezési helyén áll.

Szent Pál a legszentebb Eucharisztiát egyértelműen sorba helyezi és párhuzamba állítja a pogány áldozattal és a véres zsidó áldozati kultusszal, csak éppen egy nagyon karakterisztikus különbséggel, mely az új szövetség áldozatának külső megjelenését (phánotyp) érinti. Krisztus áldozata, a szent Eucharisztia, sokkal fenségesebb, sokkal istenibb, sokkal szellemibb. Szent Péter apostol (1 Pét 2,4-9) thysia pneumatiké-ről beszél. Ennek megértéséhez segít a Zsidókhoz írt levél egyik verse, mely Jeremiás prófétát idézi (Jer 31,31-34): „Íme, napok jönnek, mondja az Úr, s új szövetségre lépek Izrael házával és Júda házával. Nem olyan szövetségre, mint amilyent atyáikkal kötöttem azon a napon, mikor kézenfogva kivezettem őket Egyiptom földjéről. Mivel nem tartottak ki szövetségemben, én is magukra hagytam őket, mondja az Úr. Ez lesz a szövetség, melyet ama napok után Izrael házával kötök, mondja az Úr. Elméjükbe öntöm törvényeimet, és szívükbe vésem, Istenük leszek, és ők népemmé lesznek. Senkinek sem kell tanítania társát, senkinek sem testvérét: ismerd meg az Urat! Hiszen mindenki ismer majd engem, kicsinytől a legnagyobbig. Irgalmas leszek bűneikkel szemben s vétkükre többé nem emlékezem.” (Zsid 8,8-12)
     Ez a szöveg megmutatja nekünk az új szövetség szellemi, bensőséges jellegét. Ez magyarázza meg az új szövetség áldozatának, a szent Eucharisztiának speciális karakterét. A Zsidókhoz írt levélben az áll, hogy Krisztus áldozata megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy az élő Istennek szolgáljunk. (Zsid 9,14) Isten fogalma igazabb, fenségesebb, bensőségesebb, ezért lesz az áldozat is igazabb, fenségesebb és egyúttal összehasonlíthatatlanul hatalmasabb. A Szentírás ezen részeiből levonható következtetés ezekután kézenfekvő: az Eucharisztiában Krisztus véres keresztáldozata rejtett, vértelen szakrális módon van jelen. Ezzel a szent Eucharisztia maga is áldozattá válik.

Végezetül vegyünk még egy másik részt az Újszövetségből, még pedig a Máté Evangélium Hegyi-beszédéből, melyet a legszentebb Eucharisztiára mint áldozatra kell vonatkoztatni, miként azt a hagyomány szerint már az első század végén a Didakhé, a tizenkét apostol tanítása is tette. „Ha tehát ajándékodat az oltárhoz viszed és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ajándékodat az oltár előtt, menj, békülj ki előbb felebarátoddal, aztán térj vissza, és ajánld föl ajándékodat.” (Mt 5,23-24) Mi mindannyian hozunk anyagi, de mindenekelőtt szellemi adományt: saját magunkat, áldozati lelkületünket az új szövetség oltárához, a legszentebb Eucharisztiához, a szentmiséhez. Ezt úgy kell átadnunk, ahogy az Üdvözítő tanítja: tiszta szívvel, a felebaráttal való megbékéléssel! Ez az új szövetség keresztény erkölcse. Az Egyház nem csak áldozati közösség, hanem szeretetközösség is Krisztusnak az apostolokhoz intézett szavai szerint: „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13, 35)
     Ez mindenkire vonatkozik, aki részt vesz az áldozatban. Így lép e helyütt is a Krisztusban hívő, a megkereszteltek közössége, azaz a szent Egyház előtérbe, itt mint szeretet és áldozati közösség. Ezért kell felkészülten Krisztus áldozatához lépnünk, és azon részt vennünk – a szeretet szövetségében ki kell békülnünk felebarátunkkal. Ez a Krisztus által megváltott teremtmény alapvető kötelessége, így tudjuk teremtőnknek mi is meghozni áldozatunkat. Ehhez az áldozathoz azonban megfelelő diszpozíció, az Istennel és felebarátunkkal való kibékülés, szükségeltetik!

A tizenkét apostol tanításában, a Didakhé-ban, mely az első század végén Szíriában, Antiochia környékén íródott, a 14. fejezetben ezt olvashatjuk: „Az Úr napján (ezalatt a vasárnapot értik) gyűljetek egybe, törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát, előtte tegyetek bűnvallomást, hogy tiszta legyen áldozatotok (ezen a helyen kifejezetten thysia áll). Mindaz, akinek vitás ügye van felebarátjával, addig ne jöjjön közétek, míg ki nem békült, nehogy közönségessé váljon áldozatotok. Az Úr ugyanis erről mondotta: ‘Mindenütt tiszta áldozatot mutatnak be nékem, mert nagy király vagyok, mondja az Úr, és nevem csodálatos a nemzetek között.’ (Mal 1,11-14)” Ezalatt a régen szokásos szombati böjtre lehet gondolni. Ezt mondja tehát az elképzelhető legrégebbi hagyomány. Ez a szöveg, a Hegyi-beszéd mellett, a legrégebbi időkből származó értékes tanúbizonyság a szentmise, az Eucharisztia áldozatként való felfogásáról.

Az egyetlen lehetséges következtetés tehát az, hogy a szent Eucharisztia, a szentmise Krisztus véres keresztáldozatának vértelen megújulása. Az Eucharisztia, a szentmise Krisztus áldozatát vértelen szakrális módon tartalmazza. A szentmise tehát áldozat, Krisztus áldozata vértelen, szakrális formában. Tehát teljes joggal beszélünk szent miseáldozatról, a protestánsok ellenében, hiszen maga a Szentírás tényállása ez. Ez a szentáldozat tehát minden ember kötelező áldozata, mellyel Istennek illő és méltó módon szolgálni és hódolni tud, s mely az emberek kezébe helyeztetett; minden egyes szentmiseáldozat újfent Krisztus áldozata, azon célból alapítva és bemutatva, hogy minden ember részt vegyen benne.

1. Foglaljuk össze az eddig elmondottakat: az új szövetség áldozata Krisztus véres keresztáldozata (Zsid 9,11-14). A szent miseáldozatot a legszentebb Eucharisztia vértelen, szakramentális formájában maga Krisztus adta az ember kezébe (Mt 26,26-29; Mk 14,22-25; Lk 22,19-21; 1 Kor 11,23-26). A szentmise mint az új szövetség áldozata egy sorban helyezkedik el és követi az ó szövetség, különösképpen Ábel, Ábrahám és Melkizedek áldozatát, miként ezt a római kánon átváltoztatás utáni második imádsága kifejezi: „Supra quae propitio ac sereno vultu respicere digneris: et accepta habere, sicuti accepta habere dignatus es munera pueri tui justi Abel, et sacrificium Patriarchae nostri Abrahae: et guod tibi obtulit summus sacerdos tuus Melchisedech, sanctum sacrificium, immaculatam hostiam.” Magyar fordításban: „Tekints ezekre kegyesen irgalmas és derűs tekintettel: és fogadd el, mint ahogy kegyesen elfogadtad igaz szolgádnak, Ábelnek ajándékait, és ősatyánknak, Ábrahámnak áldozatát: és azt a szent és szeplőtelen áldozatot, melyet Melkizedek, a te főpapod mutatott be neked.”

2. A Trienti Zsinat 1562. szeptember 17-i 22. ülésén a szent miseáldozatról szóló tant a protestánsok tévtanításával szemben a következőképpen foglalja össze (DH 1738–1742): „Hogy az Eucharisztia nagy titkáról szóló ősi, feltétlen és minden tekintetben tökéletes hittan a szent katolikus Egyházban megmaradjon, és a tévtanokkal és eretnekségekkel szembeni védekezésben teljes tisztaságában megőriztessék a legszentebb ökumenikus és általános Trienti Zsinat a Szentlélek világosságával kioktatva tanítja és kijelenti, hogy ő az igaz és egyedülálló áldozat (verum et singulare sacrificium), továbbá a hívő népek közötti kihirdetésre a következőket írja elő: Mivel az első szövetség ideje alatt a levitákból álló papság tehetetlensége miatt (Pál apostol tanúsága szerint) nem következett be a beteljesülés, úgy illett (mivel Isten, a könyörületesség atyja ezt így rendelte el), hogy egy másik pap, ‘Melkizedek rendje szerint’ (Zsolt 110,4; Zsid 5,6-10. 7,11-17; vö. Ter 14,18) támadjon, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki mindazokat, akik szentté akarnak válni, tökéletességre vezethet (vö. Zsid 10,14).
     Ez a mi Istenünk és Urunk a kereszt oltárán bekövetkezett halála által egyszer s mindenkorra fel akarta magát áldozni Istennek, az Atyának (vö. Zsid 7,27), hogy ‘azokért’ (ugyanott) az örök megváltást megszerezze; de mivel papsága halálával nem szűnik meg (vö. Zsid 7,24), utolsó vacsoráján, ‘elárulásának éjszakáján’ (1 Kor 11,23) – hogy szeretett jegyesének, az Egyháznak látható (miként ezt az ember természete kívánja) áldozatot hagyjon hátra, mely azt a véres áldozatot, melyet majd a Golgotán mutat be, jeleníti meg –, hogy emléke az idők végezetéig fennmaradjon, és üdvöthozó ereje a bűnök, melyeket mi naponta elkövetünk, bocsánatára szolgáljon, magát örök időkre Melkizedek rendje szerinti papnak kijelentve testét és vérét a kenyér és bor színe alatt Istennek, az Atyának felajánlotta, és ugyanezen színek alatt az apostoloknak (kiket ezáltal az új szövetség papjaivá tett) átadta, hogy azok elfogadják, majd a következő szavakkal megparancsolta nekik, valamint a papi hivatalban őket követőknek, hogy: ‘ezt cselekedjétek emlékezetemre’ (Lk 22,19; 1 Kor 11,24), és így tovább, ahogy ezt a katolikus Egyház mindig értelmezte és tanította.
     Mivel a régi pászka ünnepe szerint – melyet Izrael gyermekeinek serege az Egyiptomból való kijövetel emlékére mutatott be (vö. Kiv 12) – alapította meg az új pászkát, azaz saját magát – kit e világból az Atyához való menetelének emlékére az Egyháznak papjai által a látható színek alatt kell áldozatként bemutatni –, mikor vérének ontása által bennünket megváltott egyúttal ‘kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett országába’ (Kol 1,13).
     És ez az a tiszta áldozat (munda oblatio), melyet azoknak méltatlansága vagy hitványsága, kik ezt bemutatják, nem tud bepiszkítani. És amelyről az Úr Malakiás próféta által előre megjósolta, hogy nevének, mely nagy lesz a népek között, mindenütt mint tiszta áldozat mutattatik majd be (vö. Mal 1,11), és amelyre Pál apostol a korintusziakhoz írott levelében félreérthetetlenül utal, mikor azt mondja, hogy mindazok, kik a gonosz lelkek asztaláról való részesedés által megfertőztettek, nem részesedhetnek az Úr asztalából (vö. 1 Kor 10,21), miközben az asztal alatt mindkét esetben oltárt ért. Végezetül ez az az áldozat, melyet a természet és a törvény idejéből való áldozatról szóló számtalan példázat előrajzolt (vö. Ter 4,4; 8,20; 12,8; 22,1-19; Kiv mindenütt), hiszen minden javat, melyet ezek megjelöltek, mint ezek teljességét és legtökéletessebbikét magában foglalja.”

3. Ez a szentmiseáldozat tehát, melyet mi naponta ünneplünk, akár mint csendes misét, akár mint egyszerű énekes misét, akár mint ünnepélyes nagymisét vagy főpapi szentmisét, magának Krisztusnak áldozata. Az irtózatos, mindent felülmúlóan szent tartalom ennek megfelelő méltó formát követel, olyat, melyet az Anyaszentegyház az idők folyamán ki is fejlesztett. Itt kap az ember ajánlatot, itt van Krisztus áldozata, melyet Ő az emberek kezébe adott, itt tudja minden ember, ha hisz és felkészül, Istennel szembeni kötelességét tökéletesen teljesíteni, saját bűneiért a tökéletes hódolatot, a tökéletes engesztelést bemutatni. A szentmisében az Egyház mint áldozó közösség realizálódik: „Ti azonban … királyi papság, szent nemzet … vagytok.” (1 Pét 2, 4-9) A pap Krisztus személyében áldoz, a hívők, kik a hit és a keresztség által alkalmassá váltak erre, vele együtt áldoznak, mindnyájan az oltár, az áldozati oltár előtt gyülekeznek. A kereszténység középpontja Krisztus áldozati oltára. Áldozati oltár nélkül nem létezik kereszténység! (Ezt külön hangsúlyozni kell a spiritualizmus különböző fajtáival szemben, ahol a kereszténységet – mint például a protestánsoknál – imádságra, prédikációra, felebaráti szeretetre akarják korlátozni.) Aki keresztény akar lenni, annak be kell lépnie az áldozati közösségbe, a katolikus Egyház szakramentális közösségébe.

4. Ha Krisztus áldozatát, a szentmisét, méltó és illő módon mutatják be, a szentmisére érvényes lesz az Evangélium ama szava, melyet Szent Márk evangélista a tanító Krisztusról mond: „Szombatonként megjelent a zsinagógában és tanított. Tanítása ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudók.” (Mk 1,21)

Az Anyaszentegyház 13 különböző rítust ismert el, melyből mindenekelőtt a régi keleti rítus fejlődött ugyanúgy, mint a római. Mindazonáltal a római mise hagyományos formái szépségben, világosságban és kiegyensúlyozottságban az összes többit felülmúlja. A liturgiában Krisztus tanítványaihoz hasonlóan értesülünk Isten hatalmáról, a kegyes, szelíd, mégis valóságos és átalakító hatalomról, mely kifejezésre jut, ha a liturgiát helyesen ünneplik, s melyet minden jóakaratú és befogadásra kész ember át is érez.

Végezetül a következő szavakkal zárhatunk: a szentmisében valóban Krisztus keresztje alatt állunk. A szentmise hatása azon a tényen alapul, hogy a mise Krisztus keresztáldozatának reprezentálása, megjelenítése.

5. Még egy rövid megjegyzés az egyetlen keresztáldozat és a misék sokaságának viszonyához. Krisztus egyszeri jeruzsálemi keresztáldozata és a világban azóta olvasott sok mise számtanilag nézve a tér és idő világában eltérő cselekmények. Ezek mind látható tettek, melyek térben és időben különböznek egymástól. De miként néz ki viszonyuk a láthatatlan tartományban? Az „idő” fogalmát nem tudjuk igazán felfogni, ha mi magunk nem időn kívül vagyunk. Krisztus áldozatára ugyanígy időn kívülről kell tekintenünk. Az örökkévalóságban Krisztus látható véres áldozatának és minden egyes szentmisének, melyet azóta celebráltak, ugyanaz a tartalma. Krisztusnál is kifejezetten meg kell különböztetni nagypénteket nagycsütörtöktől. Nagycsütörtök a Legszentebb Oltáriszentség, azaz az Eucharisztia megalapításának napja, míg nagypénteken a véres áldozat bemutatása zajlik le, mely rejtett formában a legszentebb Eucharisztia tartalma.

A II. Vatikáni Zsinatig a katolikus Egyház úgy őrizte a szentmisét és az áldozat-teológiát, miként azt ehelyütt felvázoltuk. A II. Vatikáni Zsinattal és következményeivel, különösen a liturgia-reformmal, új ideák és új gyakorlat tört be az Egyházba, melyek, ahogy mi tartjuk, nem felelnek meg az objektív igazságnak. Ilyen például VI. Pál pápa definíciója az új miserítus első kiadásában, mely így szól: „A mise Isten népének összejövetele a pap elnöklete alatt az Úr emlékezetének megünneplése végett az Úr eme szavai szerint: ‘Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük’ (Mt 18,20)”. (Institutio generalis Missalis Romani, Nr. 7, 196;4.3.) Ez minden bizonnyal botrányos definíció! És az új miserítust ezzel a definícióval vezették be! A definíciót ugyan később megváltoztatták, de az új miserítust nem!
     Fölötte tendenciózus a „feltámadttal való lakomaközösség” elnevezés is, mellyel egyes magas egyházi körök a szentmisét definiálják. Hogyan egyeztethető ez össze Szent Pál mondatával, mely szerint mi a legszentebb Eucharisztiában „az Úr halálát hirdetjük” (1 Kor 11,26)? Ez a halál pedig az áldozat halála! Számtalan bizonyíték – mint például a hívők számára kiadott misekönyvek, köztük az 1975-ös francia kiadás – létezik, melyben a misét egyszerűen „lakomának” állítják be. Áldozatról már nem esik szó!

Ezeknek az új, az igazságtól elszakadt ideáknak felel meg leginkább a zsinat utáni Egyház gyakorlata. A szentmisét „happeninggé” degradálják, közösségi játékra műsoros rendezvénnyel, „moderátorokkal”, tánccal, teljesen világi zene ritmusaival. Krisztus arcát, isteni méltóságát elviselhetetlen és taszító módon banalizálják, eltorzítják. Krisztus hatalma nem hat többé. A lelkeket nem vonzza már semmi, eltévelyednek, elvesznek. A templomok kiürülnek.

Ez ellen emelte fel szavát 1970 óta Marcel Lefebvre érsek, aki azért harcolt, hogy a katolikus tant és a szentmise hagyományos (római) rítusát új nemzedékek számára megőrizze és megmentse. E célból alapította az egyházi auktoritás beleegyezésével és elismerésével a Szent X. Pius Papi Közösséget, mely mára az egész világon elterjedt. A hagyományos mise vonzza az embereket és megtéríti őket. Lefebvre érsek a katolikus tradíció visszhangjává tette magát, és többek között 1971. május 13-án ezt írta:
     „Ahhoz, hogy ennek a reformnak (vagyis a liturgia reformnak) dogmatikus, erkölcsi és spirituális értékét megítélhessük, röviden emlékezetünkbe kell idéznünk a katolikus hit változatlan elveit szentmisénk alapvető elemeiről. ‘In Missa offerentur Deo verum et proprium Sacrificium’ (De fide divina catholoca definita): a misében Istennek valóságos és tényleges áldozat lesz bemutatva. Ez hozzátartozik a definiált katolikus hithez. Aki ezt a mondatot tagadni akarja, eretnekké válna.
     Minden áldozathoz szükség van papra, áldozati adományra és papi cselekvésre, melynél az áldozatot bemutatják. ‘In Missa et in Cruce eadem est Hostia et idem Sacerdos principalis’.(De fide divina catholica definita): Minden misénél és a kereszten ugyanazon áldozati adományról és ugyanazon papról van szó. Ez hozzátartozik a definiált katolikus hithez.
     ‘Hostia seu Victima est ipse Christus praesens sub speciebus panis et vini.’ (De fide divina catholica definita): Az áldozati adomány vagy véráldozat Krisztus maga, aki a kenyér és bor színe alatt van jelen. Ez hozzátartozik a definiált katolikus hithez.
     És azok is eretnekek lennének, kik a két utolsó mondatot tagadnák. Három realitás bír tehát alapvető fontossággal a szentmise realitásához (‘Sacerdotes, illique soli, sunt ministri’ – De fide divina catholica), melyeknek papi ‘karakterük’ van: az áldozati adománynak, ami Krisztus, valóságos és szubsztanciális jelenléte; az áldozat bemutatásának papi cselekedete, mely lényegében a konszekráció szertartása. Ne felejtsük el, hogy éppen e három alapvető igazság az, melyet a protestánsok és modernisták elvetnek. Ne felejtsük el, hogy az ezen dogmákban való hit elutasításának kifejeződése az, ami az ő miséjüket ‘kultusszá’, lakomává vagy eucharisztikus összejövetellé teszi, ahol a Bibliából való felolvasás, a szó egyre nagyobb teret foglal el az áldozat bemutatásának és liturgiájának rovására.
     (…) Nekünk azonban tisztában kell lennünk azzal, hogy a mise nem csupán a legfontosabb vallási aktus, hanem ő az egész katolikus tan forrása, a hit és erkölcs forrása – az egyén, a család és a társadalom erkölcsének forrása. Minden kegyelem, mely a keresztény társadalomnak lehetővé teszi, hogy éljen és fejlődjön, csak az oltáron bemutatott keresztáldozatból száll alá; a forrás elapasztása egyet jelent az összes hatás megszűntével. (…)
     A katolikus misének mindig megvolt az a hatása – és ma is megvan -, hogy az embereket felemelje a kereszthez, hogy őket megfeszített Urunkban, Jézus Krisztusban egyesítse, hogy a bűn erjesztő erejét, mely elszakadáshoz űzi őket, csökkentse bennük. Ha Urunk keresztje eltűnik, ha teste és vére nincs már jelen, akkor az emberek egy sivár, élettelen asztal körül már csak egymásra találhatnak; nem lesz semmi, ami egyesítse őket.
     Innen ered az a fáradtság és sivár közérzet, mely mindenütt érvényesülni kezd, ezért a hívatások megfogyatkozása, hiszen nincs már többé tárgyuk, ezért a papok szekularizálódása és profanizálódása, ezért a világ utáni vágyakozás. A szentmise e protestáns koncepciójának hibájából Jézus Krisztus apránként elhagyja a templomokat, melyeket aztán gyakorta profanizálnak.” (Una Voce Korrespondenz, 1. évf. 7. szám, 1971. július-augusztus, 246. oldal)

Ez a helyzet a katolikus Egyházban a II. Vatikáni Zsinat óta. (vö. még: Georg May: Die Alte und die Neue Messe, Düsseldorf 1975.)

Minden egyes ember kötelessége, hogy Isten előtti hódolatát és iránta való imádatát áldozatbemutatással kifejezze, mert minden ember teremtmény, és ezáltal Isten tulajdona. Ádám és Éva bűnbeesése óta az emberek mind bűnösök. Jelenleg körülbelül hat milliárd ember él a földön. Hogyan néz ki ezeknél az embereknél az áldozatbemutatás, a hódolat és engesztelés kötelezettsége?
     Krisztus küldetése minden emberért szól. Krisztus minden ember számára feláldozta magát a Kálvárián. Mindenki javára alapította a szentmiseáldozatot, ennél fogva a szentmise nem fakultatív! Az emberek többsége azonban manapság már „felvilágosult”, szekularizált, de facto ateista, akik Istent és áldozatbemutatásuk kötelességét feledve szentségtörő állapotban élnek.

Szemléljünk meg néhány vallást. A pogányoknál még megtaláljuk az áldozást, például Indiában a hinduknál. Ez az áldozatbemutatás természeti áldozat az Ószövetség mózesi törvényhozatala előtti időknek megfelelően. Ebben az értelemben az iszlám is megőrizte az áldozás gyakorlatát. A tavaszi mekkai zarándoklat csúcspontja az áldozati ünnepség. A „Frankfurter Allgemeine Zeitung” beszámolója szerint 1996-ban 520 000 juhot, 22 000 tevét és barmot áldoztak fel Mekkában. (FAZ, l996.06.19.) 1997-ben ugyanennyit. (FAZ, 1997.04.10.) Bár oltáruk nincsen, mindazonáltal az állatokat Isten dicsőítésére áldozzák fel, majd az áldozati húst jótékonyságból a mohamedán államok szegény lakosainak küldik el. Meg kell jegyezni, hogy ebben az ünnepben teljesen nyilvánvalóan az ember kötelessége – mely szerint az embernek áldozatbemutatással kell kimutatnia Isten iránti hódolatát – iránti érzület fejeződik ki. Milyen áldozatokat mutatnak azonban itt be? A természeti áldozatokat már régen felváltotta Krisztus áldozata és a szentmiseáldozat megalapításával ezek az áldozatok már régen elavultak és érvénytelenek. Ezek nem tudnak Istennek tetszeni.

Térjünk át a zsidósághoz. A zsidó vallás lemondott az áldozatról, holott ez az Ószövetségben és a mózesi törvényekben központi helyet foglal el. Ezzel a zsidók valójában inkonzekvensek magukkal szemben. Bár több kezdeményezés is volt Jeruzsálemben a templom újjáépítésére, például Julianus aposztata alatt, ezek mindig, méghozzá dramatikus körülmények közepette, meghiúsultak. (vö. Ammianus Marcellianus, Rabbi Gedalja, Nazianzi Szent Gergely, Aranyszájú Szent János, Szent Ambrus, Socrates, Socomenos, Theodoret, Rufinus stb. beszámolóját) A zsidó vallás a templom lerombolása óta „könyv-vallássá” változott, az áldozatot visszautasítja, és ezt az állapotot kifejezetten helyesnek tartja. Ezt igazolja a következő nemrég megjelent szöveg a zsidó kultúra területéből: „Ezt a vallási struktúrát (azaz az áldozatra épülő vallási kultúrát) a zsidó monoteizmus legyőzte. A zsidó vallás az első vallás, mely minden áldozatot, ember, állat vagy bármilyen más áldozatot visszautasít. Ezzel a zsidó monoteizmus áttör egy kollektív őrültséget, nevezetesen azt a hiedelmet, hogy áldozatokkal meg lehet menteni a világot. A rítus helyére az egyéni erkölcs és felelősség lép.
     Kulturális teljesítmény tekintetében a kereszténység messze lemarad a zsidó monoteizmussal szemben. A mitologizált Krisztus az emberáldozat rituális visszatérése. Krisztus az emberiség megváltásáért hal meg. Az utolsó vacsora minden alkalommal Isten Fiának valóságos elfogyasztása.” (Michael Ley: Genozid und Heilserwartun, Bécs 1993. 32. oldal)

Ezzel az áldozat és a szentmiseáldozat elleni magatartás központjába kerültünk.

Most térjünk át a protestánsokra: Luther a szentmisét, az áldozatot és a papságot is eltörölte. A templomok, még a középkori régi katolikus templomok, közöttük Észak-Németország nagyon szép templomai, például a Magdeburg-i, a Braunschweig-i dóm, a Gandersheim-i, Bursfelde-i, Goslar-i, Halberstadt-i stb. templomok, csodálatos templomok, melyek a szentmiseáldozat bemutatására épültek, üresen állnak! A protestáns templomépület imaház, melyben orgonáznak, imádkoznak, az evangéliumot hallgatják és prédikálnak, csak éppen nem áldoznak. Az áldozatot, Istennek ezt a nagy kegyelmét, és az embernek Istennel szembeni kötelességét áldozat bemutatására, visszautasítják, holott a Szentírás (sola scriptura!) erről tesz tanúságot. Áldozat nélkül nincsen kereszténység!

A modernisták a katolikus Egyházban, miként erre már utaltunk, az áldozatot „lakomává” fokozták le. Az asztal, melyet e célra felállítottak, alapjában véve az, ami azon a helyen korábban az áldoztató rács volt, és nálunk még van is. Az áldozati oltárt, a Zsidókhoz írt levél „thysiasterion”-ját, vagy eltávolították, vagy eltorzították. Ez megfelelő szimbóluma annak, ami itt történt. A mise messzemenően „happeninggé”, társadalmi „animationná” vált, egészen a római Szent Péter bazilikáig, ahol szintén találkozni lehet ilyenekkel.

Jelenleg a szentmiseáldozatért folytatott harc középpontjában vagyunk. Szentmise nélkül nem létezhet tovább a világ (Pio atya). A szentmisének megvan, ezért meg is tudja adni azt az erőt, mellyel ezeket a szellemi kríziseket, e modern világtársadaloméit is, túlélhetjük.

Az antik idő filozófusai az igazságot keresték; Isten válasza Krisztus keresztje – mely hatékony és élő a szent miseáldozatban egészen a mai napig – minden szellemi katasztrófa és minden vétek egyetlen megoldása. A lelkek számára Krisztus keresztje az engesztelő- és tisztítófürdő, ezért jött Krisztus a világra, ezért vágyakozott az „ő órájára”. Aquinói Szent Tamás „Adoro te” című írásában ezt a következő szavakkal fejezte ki: „cuius una stilla salvum fácere. Totum mundum quit ab omni scélere.” Egyetlen csepp (Krisztus véréből) az egész világot újra alkotja. Minden bűnöst tisztára mos, mindenkit mentesít a bűn alól.