Annak a szellemnek a bemutatására, melyben az Egyház – a házasság szent szentségével kapcsolatban – a II. Vatikáni Zsinatig híveit oktatta, változatlan formában közzé adunk egy prédikációt a 60-as évekből, ami így értelemszerűen az új egyházjogi intézkedéseket még figyelmen kívül hagyja. A mostanra megváltoztatott rendelkezéseket megjelöltük a szövegben.

Régi szokás szerint minden évben azon a vasárnapon, melyen az Evangélium Jézusnak a kánai menyegzőn való részvételéről tudósít, ismertetés hangzik el a házasság szent szentségéről. Ezen oktatás témája rendkívül fontos, hiszen a házasság az emberiség életének forrása, életsejt, melyből a család, nép, állam és Egyház kinő. Az emberek többségének házas állapotban kell földi és örök üdvét elérnie. Senki nem vetheti el egy házasságról szóló oktatás hasznát és szükségességét, kiváltképp nem ilyen időkben, melyekben hamis tanok, emberi gyengeség és gonoszság által a házasság szentélyét sajnálatos módon túl gyakran megszentségtelenítik.

Az első ember megteremtésével Isten maga alapította a házasságot. Évát Ádámhoz vezette, megáldotta mindkettőjüket, és ezt a parancsot adta nekik: „Szaporodjatok, sokasodjatok s töltsétek be a földet s hajtsátok uralmatok alá.” (1 Móz 1,28) Isten szent akarata, hogy a házasságban maguk az emberek segítsenek az Ő teremtő művét az idők végezetéig továbbfolytatni.
&nbs;    A házasság azzal a megfontolt és önként adott igen-szóval jön létre, melyet a vőlegény és a menyasszony egymásnak kimond. Mindazonáltal a házasság több egy férfi és egy nő között létrejött szerződésnél; a házasság értelmét, célját és sajátosságait Isten határozta meg. A mi Urunk Jézus Krisztus a házasságot visszahelyezte az Isten-akarta eredeti tisztaságába, és ezenfelül felvette a természetfeletti kegyelem-rendbe azáltal, hogy egy szent szentség rangjára emelte. A megkereszteltettek házasságáról mondja Szent Pál: „Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.” (Ef 5,32)
&nbs;    A szent szentségek kezelését, és ezzel a házasságét is, Krisztus Egyházára bízta. Az Egyháznak ezért joga és kötelessége, hogy Isten törvényeit a házasságról az embereknek hirdesse. Az Egyház feladata, hogy az emberi társadalom és maguk a házastársak érdekében saját törvényei által a keresztények házasságait rendezze, és az isteni és egyházi törvények betartása felett őrködjön. Minden egyes keresztény saját kötelessége azonban, hogy az Egyház hangjára hallgasson, és Isten és az Egyház törvényeit lelkiismeretesen betartsa.

A házasság Isten akaratából egy férfi és egy nő köteléke a legbensőségesebb és felbonthatatlan életközösségre. A házasság „a saját én nemes átadása a másiknak az egész élet tartamára”. (XI. Pius Casti connubii enciklikája, 1930. 12. 31.) A házasság első célja az emberi nem fajfenntartásának, és az Egyház és állam fennmaradásának biztosítása. A házasságnak Isten akaratát, de a két házasfél lelki egyesülését és kölcsönös segítését is szolgálnia kell az élet minden helyzetében.
&nbs;    A házasság az isteni alapítás szerint egy férfinak egy nővel való jogszerinti köteléke. Azzal, hogy Krisztus a házasság egységét újra isteni törvényként hirdette ki, a női nemnek visszaadta Isten-adta méltóságát. A házasság egysége által a házasfelek olyan szorosan vannak egymással összekötve, hogy ezen egység bárminemű megsértése házasságtörésnek minősül.
&nbs;    Az egyszer érvényesen megkötött és elhált házasság felbonthatatlan. Míg mindketten élnek egyik sem tud, egyiknek sem szabad új házastársi kapcsolatot kötni. Hiszen, „amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza”. (Mt 19,6) Az Egyház a legkeményebb támadások dacára ősidők óta rendíthetetlenül ragaszkodott a házasság felbonthatatlanságához. Bár a lakó- és életközösség szétválását fontos okokból megengedheti. Azonban egy elvált házastársnak újraházasodását a másik fél életében az Egyház csak akkor engedélyezheti, ha a házasság bizonyítottan nem érvényes vagy egyáltalán el nem hált.

Aki egy kötelezettségekben ilyen gazdag és a földi valamint az örök élet számára ilyen döntő fontosságú állapotot választ, az nem viselkedhet könnyelműen. Meg kell magát komolyan és lelkiismeretesen vizsgálnia, hogy képes és hajlandó-e a választott személlyel Isten akarata szerinti házaséletet folytatni, és az ezzel járó kötelességeket teljesíteni. A házasulandónak párja kiválasztásánál elsősorban nem gazdagságra, szépségre vagy más mulandó előnyökre kell tekintenie. Nem utolsó sorban a szülők tanácsát is ki kell tisztelettel kérnie. A szülőket azonban figyelmeztetni kell, hogy rövidlátó és lényegtelen okokból ne korlátozzák gyermekeik szabadságát házastársuk kiválasztásánál.

Az Egyház az isteni törvény végrehajtásában és a rábízott hatalom erejével egy sor házassági akadályt állított fel. Egészségügyi, neveltetési és mindenek előtt vallási okok voltak ebben irányadók. Ezen akadályok egy része megtiltja bizonyos házasságok létrejöttét; más korlátok nem csak nem engedélyezik a házasság megkötését, hanem még érvénytelenné is teszik azt.
&nbs;    Érvénytelen a házasság olyan személyek között, akik harmadíziglen vérrokonságban vannak vagy másodíziglen sógorságban állnak egymással; közeli rokonok közötti házasságot egyáltalán kerülni kell. Érvénytelen továbbá egy katolikus és egy meg nem keresztelt közötti házasság. Ezekben az esetekben nem lehet és nem szabad házasságot kötni az egyházi felettes hatóságoknak a fennálló korlátozás alóli felmentése nélkül; az Egyház csak akkor adja meg ezt a felmentést, ha erre valóban nagyon fontos okok állnak fenn (már nem aktuális egyházjogi szabályozás). Aki fontos okok miatt mégis ilyen házasságot akar kötni, annak feltétlenül időben érdeklődnie kell az illetékes plébánosnál, hogy az adott akadály alól egyáltalán adható-e felmentés.

A fennálló házasság kötelékéből az Egyház nem szabadíthat ki senkit, az a természeti törvényben és a pozitív isteni jogban gyökeredzik. Ha egy elvált házastárs a másik életében új házasságot akar kötni, akkor az új házasság megkötése előtt ilyen áthidalhatatlan akadály áll fenn. A nem-katolikusok között kötött házasságot, még akkor is, ha azt csak az anyakönyvvezető előtt kötötték, csaknem mindig érvényesnek kell tekinteni; csak ritkán fordul elő, hogy egy ilyen házasság egy egyértelműen megállapított elválasztó házassági akadály miatt érvénytelennek mondatik ki. Ezért a leghatározottabban óvakodni kell az elvált máshitűekkel való kapcsolattól.

Az Egyház a legszigorúbban tiltja a különböző hitvallásúak házasságát, vagyis katolikusoknak nem-katolikusokkal kötendő frigyét (már nem aktuális egyházjogi szabályozás). Hiszen az ilyen házasságban hiányzik a házastársak egysége a hitben, a legmagasabb rendű és legfontosabb dologban, ami egy igazi életközösséghez nélkülözhetetlen. A különböző hitvallásúak közötti házasság nagyon gyakran nagy veszélyt jelent a katolikus fél hitére és a gyermekek nevelésére nézve. Ugyan az Egyház fontos okból még ezen igen súlyos aggályok ellenére is ad felmentést, de ezt csak azzal a feltétellel teheti, ha a vőlegény és menyasszony komoly ígéret által megadja a katolikus hit megtartásához szükséges biztosítékokat; meg kell fogadják, hogy a katolikus fél hitében és vallási kötelezettségeinek gyakorlásában semmilyen módon nem lesz korlátozva, hogy az összes gyerek katolikus módon lesz megkeresztelve és a katolikus hitben lesz felnevelve (és hogy az esketést nem nem-katolikus lelkész végzi. Egy katolikusnak egy nem-katolikus lelkész által történő házasságkötése, nem-katolikus keresztelésbe való beleegyezése, valamint a gyermekek nem-katolikus neveltetése, egyházi kiközösítés alá esik).
&nbs;    Az Egyház óva int a hitehagyott vagy az Egyházból kilépett katolikusokkal történő házasságkötéstől (már nem aktuális egyházjogi rendelkezés). Az ilyen házasságot is csak nyomós okokból engedélyezi, és csak ugyanazokkal az előfeltételekkel, mint a különböző felekezetűeknél. Ezért egy katolikus ne kezdjen olyan ismeretséget, mely az Egyház által tiltott vagy nemkívánt házassághoz vezethet.

Egy katolikus soha nem elégedhet meg egyedül a polgári esküvővel. Azok a katolikusok, akik a polgári házasságkötés után házasságukat nem kötik meg katolikus-egyházi módon is, nem járulhatnak a szentségekhez.

Tekintettel a házasság szentségének szent voltára és az életforma döntő fontosságára, mely ezen alapszik, illő, hogy a jegyesek alaposan felkészüljenek az esküvőre. A vőlegény és a menyasszony jegyességük ideje alatt csak tisztes módon viselkedjenek egymással, és minden bűnre csábító alkalmat gondosan kerüljenek; buzgón imádkozzanak és járuljanak gyakorta a szentségekhez. Nyomatékosan ajánlani kell a jegyeseknek, hogy esküvő előtt végezzenek életgyónást, és az esküvő napján áldozzanak.
&nbs;    Az egyházi kihirdetésre való jelentkezéshez a vőlegénynek és menyasszonynak személyesen kell megjelennie a plébános előtt, mégpedig rendszerint a menyasszony plébánosa előtt. Ennek lehetőleg az anyakönyvvezetőnél való jelentkezés előtt vagy legalábbis azzal egyidőben kell megtörténnie. Ha a jegyeseket egy másik plébánián keresztelték, akkor a jelentkezéshez új keresztelőlevelet kell mellékelniük. Az egyházi esküvő előtt a jegyeseknek nem szabad együtt lakniuk.

A házastársak kötelesek közös életet folytatni. Házastársi szeretetben és hűségben és kölcsönös segítségnyújtásban kell az evilági és örök boldogságukért együtt élniük, és házastársi kötelességüket Isten törvényéhez hűen úgy kell teljesíteniük, ahogy az a házasság szentsége szent voltának megfelel. Istennek tetsző életvitellel kell egymást megszentelniük.
&nbs;    Legszentebb és legkomolyabb kötelességük gyermekeiket a katolikus elvek alapján az emberi társadalom és Isten birodalma számára felnevelni.
&nbs;    Keresztény házastársaknak otthonukban gondozniuk kell a keresztény szellemet. Gyakorolniuk kell a családban a közös imát, a vasár- és ünnepnapokat meg kell szentelniük a szentmise lelkiismeretes látogatásával, gyermekeiket és alárendeltjeiket vallási kötelességük hű teljesítésére, nevezetesen az istentisztelet és a vallásoktatás látogatására kell buzdítaniuk. Gyermekeikkel már a család szentélyében közölniük kell az első vallási ismereteket, és később az egyházi utasításokat minden módon segíteniük és támogatniuk kell.