Barsi atya prédikációja wma fajltípus: 11 perc; 2,63 MB Kiegészítés: Lk 13,23-30: „Kérdé pedig őt egyvalaki: Uram! Kevesen vannak-e, kik üdvözülnek? Ő pedig mondá nekik: Törekedjetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. Mikor már felkelt a családatya, és bezárja az ajtót, és ti kívül állván zörgetni kezdetek az ajtón, mondván: Uram! Nyisd ki nekünk; ő majd felelvén, mondani fogja nektek: Nem tudom, honnétvalók vagytok. Akkor azután mondogatjátok: Előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál. Ő pedig azt mondja nektek: Nem ismerlek titeket, honnétvalók vagytok; félre tőlem mindnyájan, ti gonosztevők! Ott lészen sírás és fogak csikorgatása, mikor látni fogjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákobot és mind a prófétákat az Isten országában, magatokat pedig kitaszítva belőle. És jönni fognak napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és letelepednek az Isten országában. És íme vannak utolsók, kik elsőkké lesznek, és vannak elsők, kik utolsókká lesznek.” Mt 7, 13-14: „A szűk kapun menjetek be; mert tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba viszen, és sokan vannak, kik azon bemennek. Mily szűk a kapu és keskeny az út, mely az életre viszen, és kevesen vannak, kik azt megtalálják!” Megjegyzés: a „sokakért-mindekiért” kérdéssel kapcsolatban lásd a honlap következő cikkét:         Hűen az Úr testamentumához „SOKAKÉRT” vagy „MINDENKIÉRT”?

Barsi atya elmélkedése wma fajltípus: 16 perc; 3,70 MB Kiegészítés: Részlet H. H. P. Stephan Maessen „AZ ÚJ MISERÍTUS és az Egyház szétzúzása” című könyvéből: „A reformerek újító törekvése, amely az Egyház tradíciójának minden áron való elnyomására irányul, nem áll meg a mise legszentebb részénél, a kánonnál – melyet a „Sanctus” és a „Pater noster” között imádkozik a pap – valamint a szent átváltoztatásnál sem. A hagyományos misében az átváltoztatás rítusa világosan kifejezte a katolikus tanítást, mely szerint az átváltozás „vi verborum”, a konszekráció szavainak erejével, melyet a felszentelt pap mond, jön létre. A felszentelt pap szavai és nem a hivők hite szükséges tehát ahhoz, hogy a mise csodája, a konszekrácíó, az átváltozás végbemenjen. Az első időkben még Luther Márton is hitt Krisztusnak az Oltáriszentségben való bizonyos fokú jelenlétében, de csak akkor, ha valaki imádkozik előtte, azaz ha valaki jelen van, aki hisz ebben. Szerinte ugyanis Krisztus jelenléte a szentségben csak a közösség hite által jön létre. Ennek megfelelően alakul az úrvacsora rítusa a konzervatív lutheránusoknál, akik egyébként az úrvacsorát a népnek hátat fordítva ünneplik. Elsőként a szavakat mondja a lutheránus lelkész, azután emeli fel az ostyát, illetve a kelyhet, és csak most, miután a hivők látták ezeket és hisznek Krisztus jelenlétében, hajt térdet, mivel a lutheránus hit szerint nem az ő szavai, hanem a közösség hite határozza meg Krisztus jelenlétét. Ezzel szemben a katolikus misében a pap közvetlenül az átváltoztatás szavainak kiejtése után hajt térdet és csak ezután emeli fel a két színt, hiszen ő abban hisz, hogy az átváltozás „vi verborum”, a pap szavainak és nem a közösség hitének erejéből jön létre. Láthatjuk, hogy ezek a formák önmagukban nézve csak csekélységek, mögöttük azonban azok a világok húzódnak meg és azok a szakadékok tátongnak, amelyek a katolikus tanítást és a protestáns hitvallást egymástól elválasztják. Érdekes ezek után megfigyelni, milyen utat választottak új liturgiájukban a II. Vatikánum reformerei. A válasz: egész egyszerűen átvették a lutheránus rítust! Az új misében a pap kimondja az átváltoztatás szavait, de még mielőtt térdet hajtana, felmutatja a közösségnek az eucharisztikus színeket, pontosan úgy, mintha a gyülekezet hitének bármiféle módon része lenne az átváltozás létrejöttében! Igaz ugyan, hogy a szentmisében a hívek is a pap keze által áldoznak, de a felszentelt pap egyedül az, aki az áldozatot és az átváltoztatást végrehajtja, mégpedig a nép bárminemű jelentős közreműködése nélkül! Bugnini új misekönyve azonban ezt másképp tudja, hiszen a bevezetés 62. pontjában ez áll: A szentmisében a hívek azok, akik az áldozatot „nemcsak a pap keze által, hanem a pappal együtt” bemutatják. Ezért jelenik meg Bugnini miserendjében az Úr szavának – „ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” – alkalmazása az eucharisztikus jelenlétre is új értelmezésben: A közösség nem azért gyűlik össze, mert Isten jelen van, hanem Isten azért jelenik meg, mert a hívek összegyűltek. Hiszen – szerintük – Isten népe az, aki azáltal, hogy az „Ő nevében”, azaz a Benne való „hitben” összegyűl, Krisztust „maga között” megjeleníti. Vagyis miközben a közösség Krisztus nevében gyülekezik, Krisztus jelenlétét tudatosítja magában, miáltal Krisztus jelen valóvá lesz „közöttük”. Eszerint nem a kenyér és bor színében történik az átalakulás, hanem csupán az emberi tudat az, melyben a változás végbemegy. Egy ilyen tanítás azonban már teljességgel protestáns és modernista.”