2006. november 17-én, pénteken délután 18 órakor tartották Uwe Michael Lang atya – aki a londoni Néri Szent Fülöp Oratoriumának tagja, a bécsi egyetem katolikus teológiai M.A. és az oxfordi egyetem teológiai D.Phil. doktori címeknek tulajdonosa – „Az Úr felé fordulva – A liturgikus ima-irány” című könyvének bemutatóját a budapesti papszeminárium dísztermében. A bemutatót Dr. Török József professzor szervezte és a debreceni megyéspüspök nyitotta meg. A műhöz – melynek eredeti címe „Turning towards the Lord”, és amely angolul 2004-ben jelent meg (a magyarországi a negyedik fordítás és megjelenés) – a Hittani Kongregáció akkori prefektusa, Joseph Ratzinger bíboros, azaz XVI. Benedek pápa írt előszót. Lang atya könyvét az Ecclesia adta ki. Az alábbiakban álljon itt Lang atyának a papszemináriumi könyvbemutatón mondott beszéde, és Ratzinger bíborosnak a műhöz írt előszava.

Mint Szent János evangéliumának negyedik fejezete elbeszéli, amikor Krisztus a szamáriai asszonnyal Jákob kútjánál találkozott, kijelentette neki: „Eljön az óra, és most van itt, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres.” (Jn 4,23) Mint Szent János evangéliumában mindig – melyet a korai egyházatyák „lelki evangéliumnak” neveztek –, ennek a mondatnak is több értelmezési rétege van. Először is, a keresztény istentisztelet szemben áll a zsidó és szamaritánus istentisztelettel abban, hogy „lélekben” történik, vagyis nem korlátozódik egyetlen szentélyre, mint amilyen a jeruzsálemi templom volt a zsidók, Gerazim hegye a szamaritánusok számára. Ámde ez nem jelenti azt, hogy az evangélium szerint ne volna szükség rítusokra és szertartásokra, nyilvános istentiszteletre vagy szakrális épületekre. Egy ilyen következtetés hatalmas tévedés lenne, már azért is, mert ellentmond neki a katolikus hagyomány közel kétezer éve. Az Úr nem azt mondta a szamaritánus asszonynak, hogy az Új Szövetségben nem kell olyan helyeknek és épületeknek lenni, melyek az istentiszteletet szolgálják, és amikor előre megmondta a jeruzsálemi templom lerombolását, a lényeg nem az volt, hogy többé ne épüljön ház az Isten tiszteletére, hanem hogy sok ilyen háznak kell lennie. John Henry Newman bíboros, a nagy angol teológus és oratoriánus szerzetes nagyon jól fogalmazta ezt meg, amikor ezt mondta: „Az evangélium dicsősége nem a rítusok eltörlése, hanem azok elterjedése; nem a hiányuk, hanem élő és hatékony jelenlétük Krisztus kegyelme által.”

Másodszor: a keresztény istentisztelet „igazságban” történik, mert nem fertőzi meg a bálványimádás és szinkretizmus tévedése, mely a szamaritánusokat sújtotta. Van egy mondás az ötödik századból, melyet gyakran e formában idéznek: Lex orandi, lex credendi, vagyis szó szerint: az imádság törvénye a hit törvénye. Csakhogy ezen elv magyarázatánál óvatosnak kell lennünk, mert a hit nem a liturgiából jön. Valójában a hit misztériumainak liturgikus ünneplése feltételezi, hogy a hitet prédikálják. Az Egyház nyilvános istentisztelete az Egyház tévedhetetlen hitének kifejezése és tanúja, s annak segítenie kell minket abban, hogy egy igen mély módon megértsük, hogy a hit több mint szóbeli tétel, és minden törekvésünk a jóra, igazra, szépre és szeretetre, Isten mindent felülmúló valóságában gyökerezik.

A II. Vatikáni Zsinat megerősítette ezt a hagyományos tanítást, amikor azt mondja, hogy az istentisztelet „az Egyház minden tevékenységének csúcsa, s az a forrás, melyből az Egyház minden ereje származik.” (SC 10) A liturgiában, és különösen az Eukarisztia szent áldozatában „a mi megváltásunk műve valósul meg”, amint ezt a zsinatnak a szent liturgiáról szóló dokumentuma (Sacrosanctum Concilium) a római miserítus egyik ősi imádságát idézve (pünkösd utáni 9. vasárnap secretája) állítja. A liturgia kinyilvánítja a világnak „Krisztus misztériumát és az igaz Egyház valódi természetét.” (SC 2) Azért fontos kérdés a liturgia, mert az a katolikus igazsággal függ össze, és az igazság szükséges ahhoz, amit a klasszikus hagyomány „a jó életre való meghívásnak” nevez, a Szentírás pedig „a Krisztusban való élet”-nek. A Krisztusban való élet megköveteli azt a nem könnyű és folytonos erőfeszítést, hogy „az odafent valókat keressük” (Kol 3,1), és az Egyház istentiszteletéről azt kell gondolnunk, hogy éppen ezt teszi: a fent való dolgok felé vezet minket, „ahol Krisztus van, az Isten jobbján ülve.” (Kol 3,1) A liturgia valóban központi fontosságú, mert az Úrra irányul, és arra, hogy ő miként váltotta meg a világot szenvedésével, halálával és feltámadásával. Fontos, mert nemcsak elménkbe idézi ezeket az igazságokat, hanem azokat valóban és igazán jelenvalóvá teszi az oltárainkon a maga hatalmával és ragyogásával.

Ma a szent liturgia vitatott tárggyá vált, sőt egyike a nagy hadszíntereknek a kléruson belül éppúgy, mint a világi hívők között. Ez szánalmas dolog, de tény, mellyel szembe kell néznünk. A római miserítus reformja, melyet a II. Vatikáni Zsinat után nagy sietséggel és gyakran érzéketlen módon hajtottak végre, olyan helyzetet teremtett, melyben még a zsinat odaadó hívei is elkezdtek beszélni és írni legalábbis egy „reform reformjának” szükségességéről. Van olyan vélemény, hogy az utolsó negyven év liturgikus felfordulása abból származik, hogy olyan elveket és magatartásokat vittek bele, melyeknek nem lenne szabad helyet kapnia az Egyház liturgiájában. Meg vagyok győződve arról, hogy ez az alapvető meglátás helyes; a dolgok tényleg rossz állapotban vannak.

Mi az, amit a liturgikus celebrációk ma alábecsülnek, vagy néha úgy látszik, teljesen mellőznek? A nyilvánvaló válasz, legalábbis szerintem ez: ami hiányzik, az a katolikus szertartás vertikális, transzcendens dimenziója, az, hogy fókusza a köznapi tapasztalaton túl van. E kérdésnek sokféle összetevője közül számomra egy dolog döntőnek látszik: ez az oltár helyzete a mai templomban, és a misézés iránya. Nem akarom megismételni a könyvemben kifejtett érveket, hiszen éppen az ennek az estének a célja, hogy önöket a könyv elolvasására ösztönözze. Engedjék meg, hogy csak néhány meggondolást adjak elő, miért vagyok meggyőződve arról, hogy a papnak, amikor az oltárnál áll, és ott az imádságokat és a felajánlást a hívekkel együtt és a hívek nevében Isten elé viszi, ugyanabba az irányba kell fordulnia, mint a népnek.

A II. Vatikáni Zsinat óta a latin Egyházban szinte egyetemes gyakorlattá vált, hogy a misét a pap a néppel szembefordulva mutatja be. Az elterjedt vélemény ellenére azonban ezt nem rendelte el a zsinat utáni reform, és nincs semmi a zsinati dokumentumokban, ami igazolná, vagy éppen megkövetelné a szentélyeknek azt a radikális átrendezését, ami ténylegesen végbement. Nincs egyetlen olyan hivatalos dokumentum sem, mely azt érzékeltetné, hogy a versus populum pozíció az eukarisztia bemutatásának mindig előnyösebb formája volna. Josef Andreas Jungmann, a kiemelkedő liturgia-tudós már 1967-ben kifejezte kételyét azzal kapcsolatban, hogy az oltárokat a világon mindenütt nagy sietséggel és egységesen a néppel szembefordítva állították fel. Más nemzetközileg elismert teológusok is csatlakoztak Jungmann kritikájához, köztük Louis Bouyer és a fiatal Joseph Ratzinger.

Gyakran mondják, hogy a papnak a miséző néppel való szembefordulását a tevékeny részvétel (participatio actuosa) igényelte volna. A tevékeny részvétel gondolatát Szent X. Piusz pápa vezette be, s az központi helyet kapott a szent liturgiáról szóló zsinati konstitúcióban, a Sacrosanctum Conciliumban. A jelenlegi pápa, XVI. Benedek „A liturgia szelleme” című, nagy befolyású könyvében fontos különbséget tesz az igeliturgiában és az eukarisztikus liturgiában való részvétel között: az elsőnél a részvétel magában foglal külső cselekedeteket is, a másodiknál a külső cselekedetek másodlagosak. Ezt írja: „A cselekvésnek valójában meg kell állnia akkor, amikor a dolog szívéhez érkezünk: az imádsághoz. Világosan meg kell érteni, hogy a dolog szíve az imádság, és az éppen azért olyan fontos, mert teret nyit Isten cselekvésének. Mindaz, aki ezt megérti, könnyen beláthatja, hogy itt nem a papra vagy a pap irányába való tekintésről van szó, hanem hogy mind együtt Isten felé nézzünk, és együtt menjünk feléje, hogy találkozzunk vele.”

Az eukarisztia ünneplése, miként a keresztény imádságé általában, szentháromságos irányultságú: az Atyához intézzük Krisztus által a Szentlélekben. Egyértelmű, mily nagy mértékben kívánatos, hogy ez a teológia a liturgia látható (vizuális) formájában is kifejeződjék. XVI. Benedek kifejtette, hogyan történhet ez a legjobb módon. Amikor valakihez beszélünk, nyilvánvalóan szembe fordulunk az illetővel. Ennek megfelelően, amikor imádságokat és felajánlásokat viszünk Istennek az eukarisztiában, az egész liturgikus gyülekezetnek, papnak és népnek, arccal ugyanabba az irányba kell fordulnia, a szentháromságos istentisztelet közös cselekményeképpen. Az efféle frázisok: „a néppel szembefordulva”, vagy „háttal a népnek” kizárja azt az Egyet, akihez minden imádság irányul, nevezetesen Istent.

A valódi kérdés itt nem a „celebráció a nép felé”, hanem a liturgikus imádság közös iránya, amelyet a keresztény hagyomány így ismer: „arccal kelet felé”. Már igen korai időktől fogva a keresztények nem a földi Jeruzsálem felé fordultak egyéni és liturgikus imádságuk közben, hanem a felkelő nap felé, mely a feltámadt Krisztus jelképe, azé, aki majd újra eljön dicsőségben, hogy megítélje a világot, és összegyűjtse híveit az új, mennyei Jeruzsálemben. A templomok szó szerint „orientálva”, vagyis szentélyükkel és oltárukkal kelet felé épültek, ahol csak ez lehetséges volt, és a kelet felé irányulás határozta meg a celebráns helyzetét is az oltárnál. Így az eukarisztia kozmikus szimbolizmusa beleépült a közösségi celebrációba, és konkrét kifejezést adott a keresztény reménységnek. Kinézni (a közösségből) az Úr irányába: ez életben tartja az eukarisztia eszkatológikus jellegét, és emlékeztet minket arra, hogy a szentségi szertartás a mennyei liturgiában való részvétel, a jövendő dicsőség záloga, az élő Isten jelenlétében. Ez a dinamizmus adja a mise igazi nagyságát, és megmenti az egyes közösségeket attól, hogy magukba záruljanak; inkább kinyitja őket a szentek közössége, a mennyei Város felé.

Az imádság keleti iránya a mise áldozati jellegének megértésével is összefügg. Az alapelv az, hogy az oltárnál álló celebránsnak Isten felé forduló állást kell felvennie az imádságnál, és amikor ugyanabba az irányba fordul, mint a nép, akkor kifejezi a misének, mint Isten felé vitt felajánlásnak az értelmét. A pap Isten népét vezeti útján az Úrral való találkozás felé, a felé, aki jelenvalóvá válik az oltár szent áldozatában. A liturgikus mozgalom úttörői a 20. század első felében elsősorban az áldozás szent lakoma jellegét akarták erősíteni, melyről úgy vélték, meglehetősen elhomályosult. Ők úgy látták, hogy a néppel szemben való misézés megfelelő eszköz e fogyatékosság orvoslására. A mi helyzetünk ma ettől igen különbözik: az eukarisztia áldozati jellege az, amelyet a hívek igen kevéssé értenek.

Amikor a szűkebb értelemben gondolunk az eukarisztikus liturgiára, s azon belül is különösen a kánonra, akkor több mint megfelelő, hogy az egész gyülekezet, a celebráló papot is beleértve, az Úr felé forduljanak, és éppen ezt fejezi ki az, hogy az oltár felé fordulnak – akár ténylegesen is kelet felé van az felállítva, akár csupán jelzi a „liturgikus” keletet. Csak a pap és a nép közötti párbeszédes részek, az Isten igéjének hirdetése és a szentáldozás kiszolgáltatása kívánja meg a pap és nép közötti face-to-face (szembeforduló) elhelyezkedést. Ez az ajánlás különösen hasznos a történeti templomépületekben, ahol az oltár az egész épület uralkodó művészi eleme.

Az első évezred oltár-elrendezései, melyek máig fennmaradtak a bizánci rítusban és a többi keleti hagyományban, de éppúgy a Nyugat nagyszerű szentélyeiben a középkortól kezdve a barokkig, mind a liturgia fő célját szolgálták: Isten dicséretét és dicsőségét, az Ő üdvözítő művének jelenné tételét a hívők javára, akik az imádságra és az áldozat felajánlására összegyűltek. Ám a közös imairány megvalósítható és megvalósítandó a jelenkori templomépítészetben is. Amint XVI. Benedek pápa emlékeztet minket: „Az oltár az a hely, ahol a menny feltárul. Az nem lezárja a templomot, hanem felfelé kinyitja – és azt átvezeti az örök liturgiába.”

A rendszeres templomba járó számára a II. Vatikáni Zsinat reformjainak két legszembetűnőbb hatása a latin eltűnése és az oltárnak a nép felé fordítása volt. Azok, akik elolvassák az ide vonatkozó szövegeket, megdöbbenve láthatják, hogy valójában egyikről sincs szó a zsinati dekrétumokban. Az anyanyelv használata kétségtelenül meg van engedve, elsősorban az igeliturgiában, de a zsinat ezt megelőző, általános érvényű szabálya azt mondja: „A latin nyelv használatát a részleges jog érvényben maradása mellett a latin rítusokban meg kell tartani.” (Sacrosanctum Concilium, 36.1.)
     Semmi sincs a zsinat szövegében arról, hogy az oltárt a nép felé kellene fordítani; e pont először egyes zsinat utáni instrukciókban jelenik meg. A legfontosabb direktíva az 1969-ben kibocsátott Institutio Generalis Missalis Romani-nak, az új misekönyv általános rendelkezéseinek 262. pontjában található. Ez azt mondja: „Előnyösebb, ha a főoltárt a faltól elválasztva építik föl, úgy, hogy az oltár könnyen körüljárható legyen, és azon a nép felé fordulva (versus populum) lehessen misézni.”
     A 2002-es misszále általános rendelkezései változatlanul megismétlik ezt a szöveget, kivéve a következő hozzáadást: „ami kívánatos, ahol lehetséges”. Sokfelé úgy vették ezt, mint az 1969-es szöveg szigorítását, mely azt jelentené, hogy most már általános kötelezettség van a nép felé fordított oltár felállítására, „ahol ez lehetséges”.

Ezt az értelmezést azonban elvetette az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció 2000. szeptember 25-én, amikor kijelentette, hogy az „expedit” (kívánatos) szó nem jelent kötelezettséget, csupán egy javaslatot. A fizikai irányulást – mondja a kongregáció – meg kell különböztetni a szellemitől. Még ha egy pap versus populum misézik is, neki mindig versus Deum per Jesum Christum (Isten felé, Jézus Krisztus által) kell irányzódnia. Rítusok, jelek, szimbólumok, szavak soha sem képesek kimeríteni a megváltás misztériumának belső valóságát. Ezért a kongregáció óv bármi egyoldalú és merev állásfoglalástól ebben a vitában.

Ez egy fontos értelmezés. Fényt vet arra, mi relatív a liturgia külső szimbolikus formáiban, és gátat vet a fanatizmusnak, mely sajnos nem ritka az utolsó negyven év vitáiban. Ugyanakkor rávilágít a liturgikus cselekmény belső irányulására, mely sohasem fejeződhet ki a maga teljességével a külső formákban. Ez a belső irányulás ugyanaz a pap és a hívők számára: az Úr felé kell fordulniuk, az Atya felé Krisztus által a Szentlélekben. A kongregáció válasza így egy új, szabadabb diszkussziónak nyit utat, melyben kutathatjuk a legjobb módot arra, hogyan vigyük át a gyakorlatba az üdvösség misztériumát. A kutatást nem egymást elítélve kell végeznünk, hanem gondosan egymásra figyelve, s ami még fontosabb, magának a liturgiának belső vezérletére figyelve. Amikor állásfoglalásokat „zsinat előttinek”, „reakciósnak”, „konzervatívnak”, „progresszívnek”, „a hittől idegennek” minősítünk, nem érünk el semmit. Amire szükség van: egy új, kölcsönös nyíltság, hogy a Krisztusra emlékezés legjobb megvalósítását keressük.

Uwe Michael Lang, a London Oratory tagja e kis könyvben a liturgikus imairány kérdését tanulmányozza történeti, teológiai és pasztorális szempontból. Úgy tűnik számomra, hogy kiváltságos időpontban veszi fel újból a vita fonalát, a vitáét, mely az ellenkező látszat ellenére sohasem szünetelt, a II. Vatikáni Zsinat után sem. Az innsbrucki liturgista, Andreas Jungmann, a zsinat liturgikus konstitúciójának egyik mérnöke, kezdettől fogva határozottan ellene volt az olyan polémikus jelszavaknak, hogy a pap korábban „a népnek hátat fordítva misézett”. Azt hangsúlyozta, hogy nem a papnak a néptől való elfordulásáról van itt szó, hanem arról, hogy ugyanabba az irányba néz, mint a nép. Az igeliturgiának valóban hirdető és párbeszédes jellege van, melyhez a megszólítás és a válasz hozzátartozik. Az eucharisztia liturgiájában azonban a pap a népet átvezeti az imádságba, és ezért a néppel együtt az Úr irányába fordul. Ezért, érvel Jungmann, a pap és a nép közös imairánya tökéletesen illik a liturgikus aktushoz, és megfelel annak. Louis Bouyer (Jungmannhoz hasonlóan a zsinat egyik vezető liturgistája) és Klaus Gamber ugyanezt a kérdést vetette fel, mindegyik a maga módján. Nagy tekintélyük ellenére képtelenek voltak eleinte hangjukat hallatni, olyan erős volt az a tendencia, mely a liturgikus celebráció közösségiségét hangsúlyozta, és ezért a pap és a nép szemtől-szembe helyzetét abszolút szükségesnek tartotta.

A légkör az utóbbi időkben némileg oldódott, s így lehetővé vált, hogy olyan kérdések, melyeket Jungmann, Bouyer és Gamber tett fel, újból felvetődjenek anélkül, hogy mindjárt a zsinat-ellenes érzület gyanújába keveredjék valaki. A történeti kutatás nyomán kevésbé számít magáncsatározásnak a vita, és a hívők között is növekszik az érzékenység egy olyan elrendezés problémái iránt, mely alig mutatja nyitottnak a liturgiát a fölöttünk lévő dolgokra és az eljövendő világra.
     Ebben a helyzetben Lang élvezetesen objektív és polémiától mentes könyve értékes vezető. Anélkül, hogy jelentős új felfedezéseket ígérne, gondosan bemutatja a közelmúlt kutatásainak eredményeit, és elénk adja az anyagot, ami szükséges a jó tájékozódáson alapuló megítéléshez. A könyv különös értéke, hogy megmutatja Anglia egyházának hozzájárulását a kérdéshez, és hogy figyelmet szentel annak a szerepnek, amelyet a 19. századi Oxford Mozgalom játszott (mely John Henry Newman konverzióját is eredményezte). Ilyen történelmi tényekre építve jut el a szerző a teológiai válaszok előterjesztéséhez, és remélem, hogy a könyv, egy ifjú tudós munkája, segíteni fogja az erőfeszítést a szent liturgia jobb megértéséért és méltó bemutatásáért – olyan erőfeszítést, mely minden nemzedéknek szükségszerű feladata. Kívánok a könyvnek széles körű és figyelmes olvasótábort.