Az utóbbi időben hivatalos egyházi körökben is egyre többet hallani a hagyományos latin miseliturgia általános engedélyezéséről.
     Ezekről a kérdésekről nyilatkozott P. Siegfried Lochner, a bécsújhelyi Mária Terézia Katonai Akadémia vezető tábori papja egy interjúban, amelyet májusban a Vaduzi Érsekség „vobiscum” című lapjának adott.

Kérdés: Mi a hagyományos liturgia?
P. Lochner: A hagyományos római liturgia mindenek előtt imádkozott dogma.

Kérdés: Különbözik ebben a pontban a régi római mise az úgynevezett új miserítustól, amelyet 1969-ben Mons. Annibale Bugnini dolgozott ki?
P. Lochner: Igen. Mons. Bugnini kinyilvánított célja volt, hogy ökumenikus okokból miserítusától a lehető legjobban távol tartson vagy tompítson minden olyan katolikus sajátságot, amely a római liturgiát addig jellemezte, hogy ezáltal az új rítus ne botránkoztathassa meg a nem-katolikusokat.

Kérdés: Mik ezek a sajátságok a régi rítusban?
P. Lochner: Az ősi rítusban a katolikus hit teljessége ragyog. Habár a hívek korábban nem „érthettek” meg mindent, amit a szent áldozatkor imádkoztak vagy énekeltek, mégis sokkal inkább tisztában voltak a szent cselekmény tartalmával és értelmével, melyet gyerekkoruktól fogva ismertek, mint a mai átlagos hívő.

Kérdés: Ezt hogyan érti?
P. Lochner: Mindenki tudta, hogy a szentmise Krisztus keresztáldozatának vértelen megújítása, és ezt az áldozatot a pap „in persona Christi” mutatja be.

Kérdés: De ehelyett ma a szentmise nyitott mindenki számára…
P. Lochner: Régi korok katolikusai számára még világos volt, mit jelent a szentáldozás, és mindenek előtt az, milyen elengedhetetlen feltételeket kíván meg e szentség méltó vétele. Ebben az összefüggésben még jól emlékszem arra, hogy gyermekkoromban milyen hosszú sorok kígyóztak a gyóntatószékek előtt. Senki sem mert volna a Legszentebb Szentséggel olyan könnyelműen bánni, mint az ma sajnos sok helyen megtörténik.

Kérdés: Dehát ezek a latin nyelvű liturgiák…
P. Lochner: Amikor gyerekek voltunk, a katekizmusban nekünk is elmagyarázták, miért ragaszkodik az Egyház a liturgiában Róma nyelvéhez. Ugyanis ez a nyelv őrzi meg a legjobban minden kor és minden ország valamennyi embere számára a világon az Egyház változhatatlan hitét, ezen kívül pedig mindig az apostoli időkre emlékeztet minket. Ezzel kapcsolatban ma a „globalizáció” szót használnák.

Kérdés: Hogyan hasonlítaná tehát össze a régit az újjal?
P. Lochner: A latin ünnepélyes nagymise felett a szentség ünnepi fénye ragyogott, melynek hatása alól sok másvallású sem tudta kivonni magát. A szerencsétlen reformig – inkább „deformációt” kellene mondanunk – sok konvertita a liturgián keresztül talált utat az egyedül üdvözítő Egyházhoz. A római mise ugyanis tökéletes műalkotás volt.

Kérdés: És az új miserítus?
P. Lochner: Mons. Bugnini új miserítusa egy összerakott tákolmány. Az emberek érzik a különbséget a kifejlődött szent liturgia és a pillanat silány terméke között, ahogy Szentatyánk egyszer a Bugnini konstrukciót nevezte, amelyet VI. Pál pápa írt elő. A hívők már nem érzik magukat otthon a templomban, még kevésbé vonzza őket az, ami ott történik. Következésképpen már nem is járnak oda.

Kérdés: Ez kemény ítélet a II. Vatikáni Zsinat miséjéről…
P. Lochner: Én nem a II. Vatikáni Zsinat miséjéről beszélek. A II. Vatikánum miséje az, amit ma „zsinat előtti” misének neveznek. A zsinat időszakának valamennyi miséjét a XXIII. János pápa által újra kiadott régi misszále szerint mutatták be.

Kérdés: De a zsinat mégiscsak akart liturgikus változásokat?
P. Lochner: Valóban. Az az állítás, hogy XXIII. János miséje volt a zsinat miséje, még akkor is igaz, ha figyelembe vesszük azokat az újításokat, melyeket a második Vatikánum alatt a Sacrosanctum Concilium liturgikus konstitúció alapján a zsinat végéig bevezettek. Ezek az 1969-ben lezajlott forradalommal és a hagyománnyal való szakítással összehasonlítva nagyon mértéktartó módosítások voltak. Ezek feleltek meg a zsinat valódi szándékainak, és általában véve nem álltak ellentétben a római liturgia szellemével. Sőt, sok olyan értékes dolgot keltettek újra életre, amely az évszázadok folyamán feledésbe merült.

Kérdés: Hogyan lehetett új liturgiát bevezetni anélkül, hogy a hagyományos liturgiát eltörölték vagy betiltották volna?
P. Lochner: Szándékosan operáltak azzal a jogbizonytalansággal, amely az új mise bevezetésekor keletkezett. Ily módon a kánoni engedelmességgel visszaélve olyan helyzetet teremtettek, amelyben a legtöbb pap azt a téves véleményt osztotta, hogy a VI. Pál misekönyvének használatát engedélyező határozat egyúttal megtiltja az V. Pius misszáléja szerinti celebrálást, mely utóbbit XXIII. János pápa mindössze hét évvel korábban adott ki újra.

Kérdés: Hogyan viselkedtek a püspökök ebben a kritikus pillanatban?
P. Lochner: Néhány püspöki konferencia – mindenekelőtt a Rajnai Szövetség területén – úgy látta, hogy elérkezett számukra az óra, hogy a Szentszék által rájuk ruházott kompetenciákat a liturgia terén a lehető legteljesebb mértékben kihasználják, és olyan dolgokat írjanak elő a zsinatra vagy a pápára való hivatkozással, amelyek minden tárgyi alapot nélkülöztek.

Kérdés: Mire gondol?
P. Lochner: Gondolok például a latin liturgikus nyelv de facto eltörlésére, a nép által sokszor csak Luther-asztalnak nevezett népoltárokra vagy éppen a Hollandiából importált kézbe áldoztatásra.

Kérdés: Hogyan volt lehetséges, hogy a hagyományos liturgia 1970 körül a legrövidebb idő alatt majdnem teljesen eltűnt?
P. Lochner: Nem nehéz erre válaszolnom, mivel ebben az időben ministráns voltam, és még jól emlékszem arra az időre. Először is: az akkori klérus úgy volt nevelve, hogy alapvetően ne kérdőjelezzen meg semmilyen olyan rendelkezést, amely Rómából vagy a püspöktől származik. Másrészt éppen az idősebb papok nem akartak fiatalabb testvéreik előtt maradinak és régimódinak látszani. Ezért ők hiúságból mutatkoztak különösen reformpártinak.

Kérdés: Hogyan hódította meg a templomokat az ún. népoltár?
P. Lochner: A müncheni érsekségben Julius Döpfner bíboros idején már a hatvanas években küldtek minden plébániának három deszkát egy népoltárnak való építőanyag gyanánt. Aki ezt nem akarta felhasználni, máris gyanússá tette magát.

Kérdés: A nép hogy reagált?
P. Lochner: A nép általában kevéssé lelkesedett az újításokért. De a papok ragaszkodtak hozzá, hogy a dolgoknak most így kell lenniük, mert – mondták – a zsinat, a pápa és a püspök így írta elő.

Kérdés: Hogy volt ez az Ön plébániáján?
P. Lochner: 1970-ben új plébánost kaptunk. Mindaz, ami az elődjénél szent volt, hirtelen semmit sem ért. „Kirámolták” a templomot: semmi nem emlékeztethetett a régi időkre. Azt gondoltam magamban: „A két pap közül kinek van igaza? Ha az új plébánosnak van igaza, akkor minden rossz, amit az elődje és a szüleink tanítottak nekünk – vagy éppen ennek az ellenkezője az igaz.”

Kérdés: Volt ellenállás?
P. Lochner: Itt most Marcel Lefebvre érsek 1976-os lille-i nagymiséjére emlékszem. A televíziós híradásokban fő hírként szerepelt. Bátyámmal együtt ültünk a televízió előtt, és ő tömören ennyit mondott: „Ez az igazi mise, ahogy mindig is volt.” Legkésőbb ekkortól kezdve világos volt a számomra, hogy a jog és az igazság nem az újítók oldalán van.

Kérdés: Marcel Lefebvre érsek egyetlenként állt ellen?
P. Lochner: Nem. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy számos olyan pap volt, akik a teljes kitaszítottság árán is hűen ragaszkodtak a hagyományhoz. Mi, hívők akkoriban nagy távolságokból is felkerestük ezeket a papokat, hogy részt vegyünk a miséiken, az ő kezükből fogadjuk a szentségeket és az ő ajkukról halljuk őseink hitének tanítását.

Kérdés: De a többség akkoriban, úgy tűnik, nem ezen az oldalon állt…
P. Lochner: Sajnos az Egyházban sincs másképp, mint a világban, mármint hogy az igazság ritkán van a többség birtokában. De a felelősöknek legkésőbb most be kellene látniuk, hogy a világhoz való hasonulás kísérlete teljes kudarcot vallott. Épp ezért legfőbb ideje, hogy bűnbánatot tartsunk és visszaforduljunk a zsinat utáni időszak tévútjairól, melyeket sokan még ma is nagy vehemenciával védelmeznek.

Kérdés: Mikor kezdődött az utolsó zsinat utáni liturgikus fejlődésben a dolgok félrecsúszása?
P. Lochner: A dolgokat eldöntő téves váltóállítás bizonyára akkor történt, amikor VI. Pál a liturgikus konstitúció végrehajtását nem a rítuskongregációra bízta, mint ahogy az szabályos lett volna, hanem egy, csak külön e célra létrehozott bizottságra, melynek felelőse Annibale Bugnini érsek, egy modernista klikk irányítója lett.

Kérdés: Milyen következményei lettek ennek?
P. Lochner: A zsinatra és annak képzeletbeli „szellemére” való hivatkozással a modernista erők szabad kezet kaptak ahhoz, hogy mindazt megvalósítsák, ami a zsinaton soha sem számíthatott volna a többség támogatására.

Kérdés: Például?
P. Lochner: Gondoljon például a latin de facto teljes eltörlésére, az egyházi év, az olvasmányok rendje, sőt az Ordo Missae és a másfél évezred által megszentelt Canon Missae átalakítására – és akkor még nem is beszéltünk a kézbe áldoztatásról és az ún. reform megvalósítása során tapasztalt más szélsőségekről.

Kérdés: Ezt senki nem vett észre?
P. Lochner: Dehogynem. Amikor Bugnini 1967-ben egy csoport összegyűlt szinódusi atyának bemutatott egy Missa normativa-t, amely lényegében a későbbi új miserendnek felelt meg, javaslatát megközelítően kétharmados többséggel elutasították. VI. Pál pápát azonban – aki különben állandóan bizonygatta a püspöki kollegialitást – ez mégsem akadályozta meg abban, hogy ráerőltesse az Egyházra ezt az elutasított liturgiát, amely azóta az ő nevét viseli.

Kérdés: Hogyan kell értékelnünk az új misekönyv bevezetését?
P. Lochner: Neves egyházjogászok, köztük Georg May, mainzi nyugalmazott egyházjogi professzor, az új liturgia elrendelését lex iniusta-nak tartják, mert betartása szerintük nagy kárt okoz az Egyháznak.

Kérdés: Ettől kezdve be volt tiltva a régi mise?
P. Lochner: Alfons Stickler, korábbi kuriális bíboros, évekkel ezelőtt egy bécsi előadásán beszélt egy II. János Pál által összehívott bíborosi bizottságról, amely azt a kérdést vizsgálta, hogy V. Pius római miséje be van-e tiltva, és az ezt bemutató papok felelősségre vonhatóak-e. A bíborosi bizottság – hivatalosan sajnos soha nyilvánosságra nem hozott – válasza így hangzott: nem. Következésképpen a Quo primum rendelkezései továbbra is érvényesek, melyek szerint a latin rítus egy papja sem kényszeríthető arra, hogy másképp mutassa be a misét, mint azt V. Pius misszáléja „örök időkre” kodifikálja.

Kérdés: Hogy látja ezt a jelenlegi pápa?
P. Lochner: Dicsőségesen uralkodó Szentatyánk még bíboros korában hasonlóan nyilatkozott. Ezért erős a reménységem, hogy hamarosan vége lesz annak a súlyos igazságtalanságnak, amely az elmúlt 35 évben számtalan papot és hívőt ért, és amely olyan pusztító következményekkel járt az egész Egyház számára.

Kérdés: Nem lehetne azt ellenvetni, hogy a Quo primumot későbbi liturgikus rendelkezések de facto hatályon kívül helyezték?
P. Lochner: Egy olyan pápai bullát, mint a Quo primum nem helyezhetnek hatályon kívül alacsonyabb rangú pápai dokumentumok, nem is beszélve egyes püspöki konferenciák határozatairól. Éppen ezért szó sem lehet jogerős betiltásról. Hasonló ítéletet hozott ugyebár az említett kilencfős bíborosi bizottság is. Ezért azt kell mondanunk, hogy az ezzel ellentétes gyakorlat, amely a világegyház nagy részén uralkodik, durva jogtiprás. Ezért az illetékeseknek tulajdonképpen elnézést kellene kérniük az érintettektől.

Kérdés: Most mi történjen?
P. Lochner: Ebben az ügyben elveszítettük az Egyházon belüli békességet, amelyet Szentatyánk is felpanaszolt az „Isten és a világ” című könyvében. Ezt csak azáltal szerezhetjük vissza, ha egyértelműen helyreállítjuk a jogbiztonságot ebben a fontos kérdésben.

Kérdés: 1984 óta a Vatikán megengedi egyes papoknak a régi mise bemutatását. Ezt hogyan értsük, ha a hagyományos liturgia be van tiltva?
P. Lochner: Ez az ún. indult igazából tisztességtelen. Ugyanis latin rítusú katolikusként explicit jogom van ehhez a rítushoz.

Kérdés: Úgy tűnik, ezt sok püspök máshogy látja…
P. Lochner: Az félreérthetetlen jelzés, milyen megalázó módon alkalmazzák az egyes ordináriusok ezt az indultot. II. János Pál bizonyára jó szándékú rendelkezése végül is végrehajthatatlanságán bukott meg, annál is inkább, mert objektíve igazságtalan jellegénél fogva alkalmatlan eszköz volt az Egyház isteni liturgiájának helyreállítására.

Kérdés: Mit hozott az 1984-es indult a gyakorlat számára?
P. Lochner: Habár minden szentmisének örülök, amelyet a hagyományos római rítusban mutatnak be, mégis azt kell mondanom, hogy az indult sokaknál csak azt a téves elképzelést erősítette, hogy a régi mise alapvetően egy olyan tiltott dolog, amelyet külön kérvényezni kell az egyházi bürokrácia néhol kafkainak tűnő útjain, hogy aztán az ember a legjobb esetben egy sok megalázó feltételt tartalmazó külön engedélyt, beutalót kapjon a„zsinat előttiek zártosztályára”.

Kérdés: Tehát mégiscsak be van tiltva?
P. Lochner: Mindenesetre azoknak a kezére játszottak ezzel, akik még ma is azt a tarthatatlan tételt vallják, mely szerint az ezerötszáz éves régi római mise tulajdonképpen be van tiltva, és legfeljebb kifutó modellként lehet engedélyezni néhány javíthatatlan tradicionalista számára. Ennek megfelelően német nyelvterületen csak néhány dicséretes kivétel akad, amikor a püspökök a Szentatya szándékának megfelelően nagyvonalúan alkalmazzák az indultot. Azt szeretném, hogy világosan szögezzék le, a Quo primum bullát soha nem helyezték hatályon kívül. Akkor véget ér az indulttal űzött méltatlan játék.

Kérdés: Tehát az indult kezdettől fogva halvaszületett dolog volt?
P. Lochner: Tulajdonképpen igen. Az Egyház egyik alapvető joga, mint amilyen a saját rítushoz való jog, mégsem függhet az egyes ordinárius jóakaratától. Ezért sürgető kívánalom a jogbiztonság lehető leghamarabbi helyreállítása.

Kérdés: Ez hogyan történjen?
P. Lochner: Elegendő lenne a Quo primum tömör újrakihirdetése. „Az Úr elpusztított szőlője” láttán – hogy Dietrich von Hildebrand könyvének címét idézzem, aki az egészet már évtizedekkel ezelőtt kristálytisztán megfogalmazta – nem csoda, hogy még a haladás legelvakultabb apostolainak is felnyílik a szeme.

Kérdés: Istenek alkonya?
P. Lochner: Nézze csak meg az Egyház statisztikáit a német nyelvű országokban: míg a zsinat előtt, 1960 körül templomainkat vasár- és ünnepnapokon az akkor még 3-4 misén megtöltötték a hívek, addig ma templomainkat eladják, bezárják és lebontják, mert az új antropocentrikus kultusz már senkit sem szólít meg. A szemináriumok és rendházak üresen állnak. Sok hivatás elveszik. Azon gondolkozik az ember, mi mindennek kell még történnie ahhoz, hogy végre bekövetkezzen egy valódi fordulat, amint azt a Szentatya az osztrák püspököktől követelte legutolsó ad limina látogatásuk során. Egy püspöknek sem esik le a mitra a fejéről, ha elismeri, hogy az elmúlt 40 évben sok minden rossz úton haladt, és ezért visszatérünk a megszentelt hagyományokhoz.

Kérdés: Érzékel rezignációt az ún. liturgikus reform kapcsán?
P. Lochner: Egészen biztosan. Ma már mindenki felismeri, hogy a liturgikus reform során kitűzött elvárások egyike sem teljesült – legfőképpen nem az ökumenizmussal kapcsolatban. A protestánsok számára – mint mindig – nem ment eléggé messze. A keletiek elborzadnak rajta, hogy mit csináltunk a liturgiánkból. Ha Urunk az Evangéliumban arra figyelmeztet, hogy a gyümölcsök alapján ítéljünk, akkor a liturgikus reform élvezhetetlen gyümölcsei láttán csak azt mondhatjuk, hogy itt valami tévútra ment.

Kérdés: A mérleg?
P. Lochner: Pongyolán fogalmazva azt mondhatnánk, hogy a számlát a gazda nélkül – jelen esetben Isten nélkül – csinálták. Végül is a liturgia elsősorban az istentiszteletnek az Egyház által a Szentlélek irányításával évszázadok folyamán rögzített formája, amelyből nem lehet egy dekrétummal (rossz) katetikai tartalmú, animátor vezette gyülekezeti összejövetelt csinálni. Azután csodálkozhatunk, hogy már senki sem akar ezen részt venni.

Kérdés: Van a jelenlegi liturgikus mizériában példa arra, hogy az emberek gyökeresen másként kezdenek gondolkodni?
P. Lochner: Már 500 évvel ezelőtt így összegezte Viterbói Egyed – a humanista és ágostonrendi remeték megreformálója – az Egyház nehézségeit az V. Lateráni Zsinat előtt: „Homines per sacra mutari fas est, non sacra per homines” – a Szentnek kell átalakítania az embereket, nem pedig az embereknek a Szentet.

Kérdés: Mit jelent ez az Egyház jelenlegi állapotára nézve?
P. Lochner: Ha jelenleg, amikor a huszonnegyedik órában vagyunk, az Egyház néhány felelős vezetője revideálja a véleményét, akkor ezt nem utolsó sorban annak a belátásnak az alapján teszi, hogy a 60-as és 70-es évek liturgikus kísérletei kudarcot vallottak.

Kérdés: Hogyan reagálhat a pápa erre a belátásra?
P. Lochner: Véleményem szerint egy motu proprio nyilatkozat volna elképzelhető, amelyben a Szentatya röviden megállapítja, hogy elődjének, V. Piusnak Quo primum bulláját jogerősen soha nem vonták vissza, ezért továbbra is érvényes. Ezzel egy olyan megoldás válna lehetővé, amely nem okoz nagy tekintélyveszteséget, másrészről senkit sem sújtana, aki bármely okból kifolyólag továbbra is ragaszkodna VI. Pál misszáléjához.

Kérdés: Milyen hatása lenne egy ilyen nyilatkozatnak?
P. Lochner: A latin klérus nagy része eleinte biztosan maradna még a VI. Pál-féle rítusnál. De a hagyományos liturgia végre kikerülne a gyűlölt dolgok köréből. Az a rítus, amely évszázadokon keresztül meghatározta a nyugati spiritualitást és kultúrát, visszakerülne hivatalos jogaiba.

Kérdés: Mitől félnek?
P. Lochner: Meg vagyok győződve arról – és ettől félnek a római liturgia ellenségei –, hogy hosszú távon be fog igazolódni Gamáliel jövendölése az Apostolok Cselekedeteiből, mely szerint idővel az istentisztelet igazi kifejeződése fog felülkerekedni. Ezt igazolja az újítók hisztériája. De miért ragaszkodjon az Egyház a számára kárt okozó új liturgiához, amelynek sikerében időközben már a kitalálói sem hisznek?

Kérdés: Milyen hatással lenne az egyházi életre az új mise bevezetése?
P. Lochner: Azt hiszem, hogy együtt járna a Megváltó nagyhatású visszatérésével, aki üdvözítő tettét a szentségekhez, főleg a szentmiseáldozathoz kötötte.

Kérdés: Tényleg a „Megváltó visszatérésére” gondol?
P. Lochner: Amikor dicsőségesen uralkodó Szentatyánk már évekkel azelőtt arról panaszkodott, hogy sokhelyütt úgy ünneplik az istentiszteletet, mintha Isten nem létezne – „etsi Deus non daretur” –, mert az új miserítusban a közösség és a „felszentelt szolga” gyakran már csak egymást ünnepli, akkor mindent elmondtunk a mai helyzetről. Ha Isten ismét a középpontban fog állni, akkor az új Bábel megszűnik majd, és szabaddá válik az út egy szent Tavasz felé. Ha Isten is úgy akarja, ez a Tavasz elvezet majd egy új Pünkösdhöz, amelyet negyven évvel ezelőtt az ún. reformerek pöffeszkedve megígértek nekünk.

Kérdés: Mit jelentene egy ilyen nyilatkozat VI. Pál liturgikus reformja számára?
P. Lochner: Először is semmi mást, minthogy ez a liturgia a latin rítus egy különleges változata. VI. Pál pápa liturgiájának jövője feltehetően abból áll majd, hogy néhány pozitív részletet visz a nagy római liturgia hagyományának folyamába, gondolok itt a bibliai olvasmányokat illető néhány sikerültebb gazdagításra vagy egyik-másik prefációra.

Kérdés: Ez minden?
P. Lochner: Egyébként VI. Pál miséje előbb vagy utóbb el fog tűnni, mint a történelem egy epizódja, mert hordozó alapelvei nem Isten nagyobb tiszteletén, hanem a korszellem által meghatározott „ökumenikus összerakósdin” alapulnak, és ezért nem tarthatnak igényt arra, hogy helyük legyen az Egyházban.

Kérdés: Ártana a régi liturgia felszabadítása a liturgikus egységnek?
P. Lochner: Ez a liturgikus egység ma már de facto nem létezik, mert VI. Pál liturgiájának rendszerében benne rejlik a centrifugalitás. Ma már minden lehetséges: kezdve a nyelvtől, át a celebráns sok választási lehetőségéig, amely újabb és újabb önkényeskedésekre inspirál, egészen az inkulturált rítusokig, melyek a Krisztusmisztériumot kifejeződésében akarják visszapogányosítani.

Kérdés: Tényleg ilyen rossz a helyzet?
P. Lochner: Menjen csak el például Bécsben a vasárnap délelőtti szentmisékre. Akkor meg fogja állapítani, hogy egyik sem hasonlít a másikra – eltekintve néhány megmaradt elemtől. Ilyen körülmények között groteszk úgy beszélni a liturgikus egységről, hogy azt épp a római mise ünneplése zavarja meg; annál is inkább, mert különben olyan szívesen erőltetik ránk a „kibékített különbözőség” szlogent, amikor a kör ökumenikus négyszögesítését akarják eladni.

Kérdés: Mit jelenthet a régi mise pápai rehabilitálása a II. Vatikánum értékelése szempontjából?
P. Lochner: Ezzel Szentatyánk lehetővé tenné számunkra „az autentikus zsinat” felfedezését – amint azt ő maga ismételten megfogalmazta. A zsinatot csak a Tradícióból kiindulva lehet kötelezőnek tekinteni és értelmezni, nem pedig fordítva, mert különben az Egyház elveszíti gyökereit és szektává válik.

Kérdés: Tehát a II. Vatikánum rehabilitálására is szükség van?
P. Lochner: Pontosan. A Sacrosanctum Concilium liturgikus konstitúció és az 1969-es liturgikus reform közötti diszkrepancia nyilvánvaló. De van még sok más, nem lényegtelen terület, például az egyháztanban, ahol a zsinatra és annak szellemére való hivatkozással a leghajmeresztőbb eretnekségekkel találkozunk.

Kérdés: Hogyan szolgálhatna itt a liturgia modellként?
P. Lochner: Ha a liturgia terén sikerülne megvalósítani a zsinatot olyan módon, hogy Szent V. Pius pápának a hagyomány szellemében módosított Missale Romanumát normaként a latin Egyház számára minden további fejlődés kötelező érvényű alapjává teszik, akkor megoldhatóak lennének az Egyház más aktuális problémái is, melyek a múlt század hatvanas éveiben bekövetkezett hagyománnyal való szakításból erednek.